2
2
…Frigyes sejteni kezdte, hogy a vidéki „baronet” nem minden „felvilágosítás” nélkül érkezett Aszódról Pestre.
Az édesanyák kezei hosszúak…
Ki tudná azt pontosan elmondani, hogy miképpen is folynak, igazodnak, mendegélnek azok a tanácskozások a Vadász utcai szalonok végén szerénykedő „dolgozószobában” (ahol még az egykori bányagróf megjegyzései láthatók például Fessler történelmi könyvében a margókon, amely könyvet a tudós a besnyői kapucinus páterek kolostorában írt, de történelmi adatokért a protestáns Podmaniczkyak aszódi könyvtárába járogatott). Ki tudná a „dolgozószoba” titkait: midőn53 Frigyes báró elintézendő adósságai és az uzsorások körméből való végleges kiszabadítása körül tárgyalnak az édesanya elnöklése alatt Thaisz Andris, a család régi jogtanácsosa, valamint Podmaniczky Andor, aki aszódi lakos lévén leginkább értett a nagyvilági dolgok sima lebonyolításához?
Frigyes csak arról gondoskodott, hogy adóssága legalábbis annyi legyen, mint a korabeli vidám gavalléroknak szokott lenni, akik a „high life” levegőjében mozognak. De csak sok év múlva jön rá annak a titkára, hogy miért ér az ember csak addig valamit, amíg az édesanyja él.
Frigyes báró ebben az időben tehát nem csodálkozott, midőn a néhány hónap múlva beköszöntő farsangon (miután odáig kifogástalanul viselte magát) egy rejtélyes kéz meghívót küldött neki a Budai Polgári Lövölde báljára, holott ez a kedves kártya mind ez ideig hiányzott a régebben kapott meghívások közül. És ugyanekkor leugrott aszódi szánjáról a vidéki baronet, és ismét ezzel a szóval nyitott be a Vadász utcai Podmaniczky lakásba:
– Itt vagyok megint, de most már meguntam a fogadói szellőzetlenséget, a hanyag kiszolgálást, a borravalóért vigyorgó kellnerhadat az „Angol Királynő”-ben. Elhatároztam, hogy ezentúl nálad szállok meg, kedves Elizám, ha Pesten lesz dolgom – szólt jégcsapos bajsza alól az aszódi baronet, aki eddig „kocsma” és vendéglői szabadosság nélkül el sem képzelhette a fővárosi kirándulásokat. Vajon mit mondanak az „Angol Királynő”-beli vidám gavallérok, ha már az aszódi Andor báró se telepedik közébük Pesten való mulatozása alatt? Pedig mindig a legnagyobb respektussal hallgatták meg sokszor elmondott anekdotáit.
A vacsorához a nagy ebédlőasztalon szinte természetszerűleg helyezkedett el még egy teríték, a háziasszony jobbján, és a szobalány tán nagyobb gonddal volt erre a terítékre, mint például Frau Gödl (P.-né társalkodónője), Frau Bábi (P.-né házvezetőnője) mindennapi és Thaisz Andris jogtanácsos úr ugyancsak elég gyakori terítékére. A vacsora előtt megtartatott a szokásos családi tanácskozás a „dolgozószobában”, ahonnan ragyogó orcával tért vissza Andor báró. Nyilván az utolsó simításokat is elvégezték Frigyes báró bonyolult ügyeiben, rendet csináltak a makacs belvárosi szabóval is, aki nadrágszabáson kívül uzsoraügyletekkel is foglalkozott:
– Holnap este tehát bálba megyünk, valamely jelmezről kell gondoskodnom, éppen azért jöttem egy nappal hamarább Pestre – mondta54 ártatlanul a nagybácsi, mintha nem is az lett volna sietésének oka, hogy a pörösködéssel fenyegetőző szabóval végleg elszámoljon. (Egy Podmaniczkyt nem lehet beperelni.)
Frigyes és nagybátyja másnap bejárták a várost, hogy Andor báró részére megfelelő jelmezről gondoskodjanak.
Frigyesnek kéznél volt az a jelmeze, amelyben a német színházban egy színész valamikor Hamlet szerepét játszotta, és amelyet Frigyes valaha a grófnők és hercegnők társas összejövetelein használt (mert jelmezestéket is rendezett a „Cottéria”, ahol az úrnők és az urak valódi régi selyem- és más díszruhákban, valamint igazi ékszerekkel pompáztak, akár a „Laszlovszki”-nál tartják is vala összejövetelüket), de az aszódi baronet legutoljára jelmezt ezelőtt harminc esztendővel húzott magára, mégpedig egy prágai karusszel alkalmából, amikor is a második négyesre volt szerencséje szerepelhetni, éppen Mária Angela főhercegnő társaságában, mint a 12. dragonyosezred főhadnagya:
– Azt hiszem, az a jelmez már koromnál fogva se illenék manapság testemre, nem beszélve arról, hogy a Polgári Lövöldében gyalogszerrel táncolunk – monda Andor báró, amikor végignézett százharmincöt fontos termetén, és észrevette, hogy derékban, mellben a szabók már nem is mindig érik körül a használatban levő mérőszalaggal.
Ámde Frigyes találékonysága segített a baronet zavarán, mégpedig olyan formában, hogy bemutatta Andor urat Mr. Beauval táncmesterek, aki ez időben a német színházban a balettmester hivatalát is betölté. Beauval úr igen előzékenyen fogadta Andor bárót, bár sohase volt szerencsés őt növendékei közé számítani, és a színház ruhatárából kölcsönadta a Falstaff Jankó kosztümét, amely minden valószínűség szerint illeni fog Andor úr kissé „elprovinciásodott” alakjára.
– Sir John is sok időt töltött London környékén – monda a balettmester, s e megjegyzésével bizonyságot tett arról, hogy akkor is a kulisszák között tartózkodik, ha nem éppen a Tavasz és Tél című balettet játsszák. Andor báró felpróbálta a jelmezt, a német színház tükrében megigazította frissen fodrozott parókáját, és Frigyes karjába kapaszkodva, vígan felkiáltott:
– Ha most nem viszek feleséget haza a Budai Polgári Lövölde báljáról, akkor egész életemben özvegyember maradok – mondá Andor úr, miután első felesége, Kubinyi Róza korán elhalálozott, és az egykori lovastisztet a sors véletlenségeire bízta.55
Így tudódott ki, egy elejtett megjegyzés révén, hogy mi is volt az okozója igazában Andor báró „gyakori” pesti utazásainak; a Budai Polgári Lövölde báljának kellett jönni, hogy a vidéki baronet elárulja legtitkosabb gondolatát. Frigyes báró, aki Andor urat második atyjának tekintette, megkomolyodott fiatalember létére így felelt:
– A fő dolog szerintem mindig az, hogy tespedés ne vegyen erőt rajtunk, e halálos ellensége minden szépnek, jónak s kellemesnek. Úgy tudom, hogy a polkatánc ezen a télen jött divatba Budán.
– Éppen, mikor Széchenyi István annyit küzdött a csárdásért, mint akár a védegyletért. Alig pár év, s már mindent feledénk – sóhajtott a vidéki baronet nem minden szemrehányás nélkül, midőn este hét óra tájban a pesti hajóhíd felé siettek hőseink, mert a meghívó szerint innen indul majd az a komp, amely a pestieket a budai bálra átviendi. A sötét Dunán csikorgó, sustorgó jégtáblák úsztak, a hidasnál már toporgó, krákogó, mormogó társaságot találtak, amely hiába várakozott a hétórai harangszó után és a budai part felől ígért kompra. (A hajóhidat a jégzajlás miatt persze szétbontották. A várakozóbódé ugyan ott állott, tetőzetéről zúzmarás lámpás csüngött alá, de a bódéban csak egy zöld vadászruhás inas tartózkodott, és feszesen köszönt az ifjú Podmaniczkynak.
– Nos, Jean, itt vannak a butéliák?
– Parancsára, ájer Gnaden – felelt az inas, és egy kosárra mutatott, amelyből borospalackok piros pecsétjei kandikáltak ki.
Andor báró, aki shakespeare-i jelmeze fölé derék falusi bundát öltött (míg Frigyes, divatos ifjú létére, csak Hamlet ismeretes, vékony színpadi köpenyegében állta a Duna felől áramló hideget), azt indítványozta, hogy a komp megérkezéséig Jean felnyithatna egy flaskót a bordói vörös borral töltött palackok közül, Frigyes azonban nevetve intett:
– Hadd, Andor bátyám; a budai polgároknak viszem meglepetésként az ő budai borukat… Mihaleknél, a kaszinó szakácsánál ugyanis rendeltem nyolc üres bordói palackot. Megsúgom neked, hogy a palackok üresek voltak, és pompás budai vörös borral töltöttem meg. Hadd igyák a budaiak a saját borukat mint valódi bordói, francia bort.
A beszélgetést egy köpenyeges úriember is végighallgatta a váróbódé eresze alól, és midőn a lámpa alá lépett, az úriemberben hőseink meglepetéssel ismerték fel Széchenyi István grófot:
– Csak gratulálhatok Frigyes bárónak a jó tréfáért. Valóban megérdemlik ezt azok, akik a honi termékeinket mellőzik az idegen kedvéért.56 A Duna-parti szél meglibbentette Széchenyi István köpönyegét, frakkban volt a gróf, és a frakk hazai, gácsi posztóból volt szabva, míg mellénye a pesti Valero utcai bársonygyárból került ki. Igaz, hogy Müller, a Kígyó utcai aranyműves látta el megfelelő gombokkal. – Ha akarjátok: éjféltájban majd elnézek magam is a lövöldei bálra, hogy megtudjam a tréfa lefolyását. Most búcsúznom kell tőletek; „Vieux temps”-t, a világhírű művészt, aki Budán Keglevich Gáboréknál zenél ma este: nem várakoztathatom.
Így szólt a gróf, és a Duna-part felé tartott, ahol John, a „Csónakda” angol kormányosa várta őt egy ladikkal… Podmaniczkyék, de mások utánasiettek a grófnak, hogy életveszélyesnek látszó utazásáról lebeszéljék. (Széchenyi már nagyon népszerű ember volt Pesten.) De a gróf úr csendes mosollyal intett a kétségeskedőknek.
– Nem várathatom a művészt, se József nádorispánt, akik bizonyára már elfoglalták a helyüket a nagyszalonban. – És Széchenyi István John kormányossal és az evezőssel szemközt, elhelyezkedett a futamodó jégtáblák között ingadozó ladikban.
– Majd elmondom a bordói palackok históriáját Keglevichéknél – intett még a gróf a Dunáról, és néhány pillanat múlva ellepte az éjszaka a csónakot.
Bár a Budai Polgári Lövölde farsangi jelmezestélyét kizárólag a polgári társadalomból meghívottak, főleg a Lövölde fenntartói és családtagjai részére rendezte: nem csodálható, hogy ezen a télen, midőn a Duna zajlása miatt életveszélyes volt a testvérvárossal való közlekedés: a Budán unatkozó arisztokrácia is megtisztelte látogatásával a céllövészek mulatságát.
Természetesen csak a férfiak jöttek el úgy éjféltájban, „mert a dámáknak sok bajuk volna az öltözködéssel, nemde?” – igazolta magát a főlövészmester, egy régi budai patrícius előtt egy várából, palotájából leszállott ifjú gróf.
A főlövészmester ugyan nem értette, hogy miért volna több dolga a grófnénak a báli ruhája felöltésével, mint akár az ő feleségének vagy leányának, de hát ő volt az a bizonyos előzékeny házigazda, akinek fogadni kellett volna a lövészek bálján a nádorispánt, ha az történetesen meg nem hal, s ugyancsak ő volt arra kiszemelve, hogy a nádorispán távollétében nyegléskedő gavallérok szottizait zsebre dugdossa.
Olyan szakálla és bajsza volt, mint akár Tell Vilmosnak lehetett hatvanesztendős korában; a válla és a vagyona is elég terjedelmes volt57 ahhoz, hogy mindenki megtiszteltetésnek vehesse, ha ez a derék budai patrícius vendégül látja – talán a dámák is sajnálni fogják utólag, hogy elmulasztották az öltözködéssel járó fáradságot, ha értesülnek a báli közönség előkelőségéről.
Mert jóformán ott volt mindenki, aki Budán számított valamit abban a névsorban, amelyet kétszer-háromszor szoktak átnézni a becsületbírósági hatalommal felruházott rendezők, mielőtt a meghívót szétküldenék, és a főlövészmesternek van fenntartva az a jog, hogy a meghívókat még egyszer, végleg cenzúrázza, mert sok minden történt még Budán is egyik farsangtól a másikig. Némelyek elköltöztek vagy „elfelejtettek”, még akkor is, ha Budán maradtak volna…
A főlövészmester előtt az ifjú Podmaniczky Frigyes mint az udvariasság és a jólneveltség mintaképe igazolta magát:
– Édesanyám nagyon sajnálja, hogy nagybecsű meghívásuknak nem tehet eleget, de ő atyám halála óta nem szokott bálba járni.
– Én pedig özvegyember vagyok – mondá a falusi baronet, miután az ő meghívóját „és b. családjának” is adresszálták.
A főlövészmester megelégedetten vezette felesége, a bálanya udvarlására a két kiváló úriembert, akik nem sajnálták a fáradságot, hogy Aszódról és Pestről elsiessenek a budai lövészek meghívására. „Ezek a Podmaniczkyak mégiscsak úriemberek, ha Mária Terézia idejében kapták is a bárói koronát” – dörmögte magában „Tell Vilmos”, és az újabb vendégek fogadására sietett.
Megérkezett Lederer báró katonai főparancsnok, aki mindig ápolta a polgárság és katonaság közötti barátságos viszony fenntartását; és mintha csak a jóságos nádorispán másvilági parancsára tenné: megjött díszruhájában Festetich Albert gróf, József nádor egykori főudvarmestere. Majd Török Bálint gróf, a helytartótanács alelnöke, és amint a Keglevich palotában a világhírű „Vieux temps” művész tiszteletére adott estélynek vége lett, ígéretéhez híven, megérkezett Széchenyi István gróf is, és mint mindenütt szokása volt, a nagyterem közepén, a báli csillár alatt foglalta el helyét a Raststundében, midőn a táncosok a melléktermek terített asztalainál helyezkedtek el, és a gróf zavartalanul beszélgethetett budai barátaival.
Ugyanekkor lépett ki – Széchenyi jöttének hírére – az iménti polkában felhevült és táncosnőjét édesanyjához vezető Podmaniczky Frigyes a mellékteremből, mire Széchenyi István az ő nobilis barátságosságával messziről intett a létramagasságú fiatalembernek, akit olyan gyakran58 látott hallgatói közül kiemelkedni, ugyanezért így szólt: „Es ist doch immer der alte Fritz, von Jahre 1836.”
(Hej, hogy örvendez majd a Vadász utcai lakás szalonjában az éjféli órában is fiára imádattal gondoló „magyar özvegy”, ha hírét viszik neki Széchenyi István mondásának, amelyet azonban Frigyes báró sem felejthetett el.) A mellette álldogáló vidéki baronet megrántotta Frigyes úrfi hamleti jelmezét, amelyben a „gróf” oly hirtelenséggel felismerte: – Hát te csak maradj itt most már a politikusok között, én megyek vissza a hölgyek közé, mert Gyürky Tercsi nekem ígérte a második négyest – szólt a vidéki baronet, aki bár csak tegnap jött Aszódról, jóbban kiismerte magát a budai jelmezbálon, mint Frigyes báró valaha hosszú életében.
Hát ilyen különbségek vannak a pesti és a vidéki bárók között.
1930
