5
5
Alig virradt még Pest felett, amikor a Vadász utcai házban kardcsörgés hallatszott a gránitlépcsőkön, és egy díszbe öltözött vadász főhadnagy költötte az ifjú Podmaniczky bárót, akihez a tisztet nagybátyja távollétében bekormányozták. (A falusi baronet korán reggel sétált a pesti Duna-parton, hogy ne töltse idejét hiába a fővárosban.)
– Uram, én Nawratill Kázmér vagyok, lengyel nemes és k. k. vadász főhadnagy. Zászlóaljam Komáromban állomásozik, de többet is megtudhat felőlem. Én Pesten ismeretlen vagyok. Annak a bálnak a kedvéért jöttem Magyarország fővárosába, amely bálon találkozni szerencsénk volt. Ön tanúja volt, báró úr, az eseményeknek, ezért kérem fel önt szekundánsomnak ügyemben, ahelyett hogy szokás szerint katonatiszti eljárást kérnék magam ellen. Az én ügyem sürgős, szabadságom holnap lejár. Remélem, hogy gentlemannél kopogtattam.
Amíg Nawratill Kázmér vadász főhadnagy jól megropogtatva elmondta66 dikcióját, egy dicséretre méltó inas már értesítette is a Duna-parton őgyelgő Andor baronetet, és most ő sietett mérföldes léptekkel a katonatiszt fogadására. (Frigyes bárónak ezalatt ideje volt kimosni a könnyeket szeméből, amelyeknek bőséges öntözésével sikerült magát álomba ringatni. Ugyanakkor Frau Gödl az özvegy báróné megvigasztalására sietett, hogy elmondhassa: itt van már az aszódi nagybácsi a vadászpuskával, amelyért a kora reggeli órákban elment valahová.)
Andor báró a kitakarított vendégszobában hellyel és frissítővel kínálta meg az ünnepélyes vadász főhadnagyot.
– Remélem, hogy egy hölgy becsületéről van szó…
– A hölgynek nevét kérem ki ne mondani – szólt a vadász.
– Magam is több évet szolgáltam a hadseregben, a szabályzatra pontosan emlékszem. Azt hiszem, nyomban indulhatunk Frigyes öcsémmel, amint az felöltözött.
Ez volt az első lovagias ügye Podmaniczky Frigyesnek, képzelhetjük tehát azt a tempót, amellyel öltözködésével végzett a szomszéd szobában, ahova a főhadnagy ropogós hangja áthallatszott! A férfiembernek lehet sok kellemetlensége az életében, mert hiszen ezeknek előidézésére és elintézésére született minden férfi – de az első lovagias ügyet, ahol „írásban és képben” voltaképpen először találkozik azzal a kimondhatatlanul fenséges érzettel, amely a hölgyek becsületének a megvédésével tölti ki a férfilelket: azt az érzést halála napjáig nem felejtheti el senki.
Lehet, hogy akadnak olyanok, akik egy-két cigaretta kiszívása között tudnak helyesen elintézni életbe vágó ügyeket, de a mi barátaink csak déli harangszóra készültek el a maguk dolgával. A szentlőrinci erdőség egyik nagyobbacska tisztásán szembeállították a két ellenfelet, az ilyen ügyeknél szokásos párbajszabályok betartásával. Vontcsövű pisztolyok, távolság huszonöt lépés, öt-öt lépésnyi avansszal, kétszeri golyóváltás, célzási idő tizenöt másodperc, sebesülés esetén a célzási idő ugyancsak tizenöt másodperccel kitolatik.
– Elég enyhe feltételek – mondá a vadász főhadnagy. – Mert én azt az embert meg akarom ölni.
A vidéki baronet vállat vont; elvégre minden párbajozó így gondolkozik, aki vontcsövű pisztollyal áll ki a célba, ahol az előre megjelzett falevelet is el lehet találni.
Frigyes báró egy szót sem szólt, csak az arca volt pirosabb a kiontott vérnél, amelyet a lőrinci fehér havon nyomban volt szerencséje láthatni. Mert a harmadik másodpercben Bárczy úr (az ellenfél) elsütötte67 pisztolyát, és a katonai parádéba öltözött főhadnagy mellén találva összerogyott anélkül, hogy pisztolyát ellőtte volna.
– Kérdezd meg tőle, hogy tudja-e fegyverét használni? – szólt oda a vidéki baronet Frigyesnek, mialatt némi lassítással olvasott harmincig.
De a főhadnagy úgy feküdt a havon, mint egy halott, és a harmincadik másodpercnél rohanvást közeledett felé Schumayer doktor, aki különben orvosa volt a Pest megyei és a Szolnok megyei agarászegyletnek is, és így értett valamit a dolgához. S odalépett Andor báró is, aki a főhadnagy vonagló kezéből kivette a töltött pisztolyt, hogy kárt ne tehessen ártatlanban, és a pisztoly tartalmát egy varjúra sütötte, amely keringéséből ugyancsak véresen bukfencezett alá a magasból. Így szoktak a „régi iskola” hívei tanúságot tenni arról, hogy a pisztoly valóban jól meg volt töltve, és csak a főhadnagyon múlt, hogy kellő időben nem vette hasznát.
Az orvos ezalatt a sebesülthöz látott, és a párbaj orvosnak mohóságával kutatott a golyó után, mert nagy diadal azt az esetleg életben maradottnak vagy hozzátartozóknak emlékbe átnyújthatni. A golyó közvetlenül a szív alatt hatolt be, és bőséges vérzést okozott, mint a doktorok szokásos „látleletei” mondani szokták, ugyanezért Schumayer úr meg sem kísérelhette a golyó eltávolítását, csak a konvencionális kötést alkalmazta, miután a holtnak hitt főhadnagy felemelte a fejét, és a jobb kezére támasztotta.
– Úgy emlékszem, hogy valaki az urak közül lóháton jött erre a helyre – kezdte.– Nem volna szíves egy levelet magához venni, mielőtt valami történnék?
A főhadnagy szavaiból arra is lehetett következtetni, hogy a katonatiszt végrendeletét akarja átnyújtani, holott nem is látszott előbb ily előrelátó embernek! és ugyanezért az idősebb Podmaniczky lépett elő. De a haldokló intett…
– Nem, nem, aki lóháton jött – szólt erőlködve a főhadnagy.
Frigyes vette volt igénybe szürke lovát, hogy a hintókat megelőzve: alkalmas helyet keressen a „pisztolyozáshoz”, ahol idegenben nem tehetnek kárt a repülő golyók. Frigyes vette át a főhadnagy levelét is, mikor a katonatiszt alig hallható hangon így szólt:
– Szeretnék a levelemre választ kapni… esetleg… – mondá a hallgatag komáromi vadász főhadnagy, mire Schumayer doktor elkomolyodva nézett a katonára. (Ez az ő idejében, ezredorvos korában nem68 volt divat.) A havon fekvő főhadnagy fejénél álló Andor báró pedig határozottan tagadólag rázta a fejét:
– Kedves kamerád, ha akar, béküljön ki az ellenfelével, ha nem akar, úgy is jó – monda a vidéki baronet, amikor észrevette, hogy Bárczy úr és szekundánsai lehorgasztott fővel közelednek a hóba dugott száraz fagally mellől, ahol mindeddig az ellenfél lövését várták.
– Elég baj ez nekünk, hogy így sült el a dolog – dörmögte Andor báró öccse fülébe, miután az még mindig a kezébe adott levélre meresztette a szemét. A borítékon azt a nevet látta, amelyről persze a lovagias tárgyalások alatt szó sem volt. Szendrőy Eliza kisasszonynak volt adresszálva a haldokló levele.
– Tyű! – kiáltott fel a vidéki, amikor lornyettjén át (amelyet csak a legfontosabb esetekben, így kötelezvény aláírásoknál vett elő, mert „messzilátó” volt) elolvasta a hölgyi nevet. – Akivel te a cotillont táncoltad? – kérdezte suttogva. Frigyes némán intett. – Hát csak rajta, Fritz öcsém, a főhadnagy kérését teljesíteni kell.
– Megfagyok, lovastól együtt – suttogta Frigyes kínjában.
– A kozákok is nyeregben ültek télen – válaszolt ugyanolyan hangon a baronet.
– Aztán nem értem, mit akar ez a katonatiszt Elizától?
– No, hát ez a baj, majd kitudódik. Most pedig menj! Én megpróbálom hazavinni ezt a szerencsétlen flótást, ha ugyan kibírja odáig… Meg aztán van-e lakása?…
Miután Frigyes báró elnyargalt a levéllel, a súlyosan sebesült láthatólag megkönnyebbült, és semmi ellenvetése nem volt, hogy az egyik batárba emeljék, miután keresztény ember módjára megbékült sorsával, kezet fogott Bárczy úrral, aki szekundánsaival ugyancsak a másik hintóban foglalt helyet. Csak a szétlőtt varjú maradt ott vérében a lőrinci erdőben. A kerülők majd törhetik a fejüket: hogyan lehetett egy varjúban ennyi vér, amely a havat körös-körül sötétpirosra festette. Csak a csősz kutyája nyalogatja bajuszát kedvetlenebbül az embervér után, amely tudvalevőleg a legtisztátalanabb minden állati vérek között.
A vadász főhadnagyot pedig lépésben vitte a batár a város felé. És a másvilági álommal küszködővel nem lehetett elhitetni, hogy még korántsem a vadászok tamburmajorja áll minden útszéli fa dereka mögött, amint a katonabandának adna jelt zászlónyélből készült, téli napsugáros69 rézgömbös pálcájával a gyászzenéhez, amelynek hangjainál a főhadnagyokat a katonai temetőkbe szokták kísérni.
Frigyes ezalatt valóban magányos kozák módjára nyargalt a havas, néma téli tájon át, bundája zsebében, éppen szíve felett, egy idegen férfi búcsúlevelével, amelyet ahhoz a hölgyhöz intézett. (Nem csoda, hogy későbbi években regényíró lett Frigyesből, akinek „ki kellett írni magából” a múlt idők emlékeit, hogy józanul folytathassa majdan kiábrándult életét.) Keveseknek adatik meg, hogy ilyen próbára tegye a vakeset jellembeli szilárdságukat, mint Frigyes bárónak megadatott. Midőn körülbelül másfél órányi lovaglás után, beleszámítva a dunai átkelést is: kantárjánál fogott hátaslovával, kompon, úrinépek, alsóbbrendűek között megállott a budai Szendrőy ház előtt, a ház egyik tágas ablaküvege mögött, virágcserepei között egykedvűen babrált Eliza.
1930
