4
4
Szendrőy kisasszony az éj hátralevő részében, otthonában, tükre előtt, hol nehezen vált meg minden tekintetben sikerült jelmezétől; fehér ágyában, amelynek fej felőli támlájára egy gondolkozó, pufók angyalfej volt festve, nem tudta teljes bizonysággal, hogy igazában kiről is gondolkozott. Az alig figyelemre méltatott vadász főhadnagyon vagy Bárczy Ferenc úron, akit ugyan régebben ismert, de nemigen gondolt rá eddig hosszasabban. Vagy pedig a vakmerő Frigyes bárón, aki a Beauval-féle táncleckék után – amelyről nem is beszéltek – váratlanul ily hódítóan lépett fel. Úgy látszik, Frigyes jó iskolába járt a „Cottéria” grófnői és hercegnői között; ha egyebet nem, merészséget tanult a gavallérok iskolájában. Az ábrándozó hölgy végül is megmaradt Frigyes, a régen látott tánciskolai lovag mellett, mert a vadász főhadnagy nevét a táncrendjében is hiába kereste, csak elmosódva emlékezett reá. Így járnak néha talán még napjainkban is azok a férfiak, akik „első látásra” egy hölgyre teszik fel az életüket.62
Szendrőy Eliza távozása után Frigyes céltalanul ődöngött a bálban, és a titokzatosan eltünedező, majd mindig felhevültebben visszatérő Andor nagybátyját egyszerre azzal a kérdéssel lepte meg az unokaöcs: vajon nem volna-e már ideje a hazatérésnek?
– Helyes, nagyon helyes! – kiáltott fel a kipirosodott baronet. – Szeretem a fiatalembert, ha szolidságot fogadott, és azt megtartja.
Odakünn, az éjfél utáni Duna-parton, ahol a kompos, ladikos legények a bizonyos fuvar reményében amúgy is nagy tüzet raktak, hogy annál mindenki kedvére melegedhessék: csak rövid ideig kellett várakozni a Pestre induló csónakra. A máglya tüze messzire belevilágított a Duna sustorgó jégtáblái közé. És a pesti partnál ugyancsak barátságos lángok emelkedtek fel az éjben, mintha a két tűzrakás versenyezni akarna egymással azon örömének kifejezésében, hogy a Lövölde reménytelen bálja a nádorispán távollétében is oly nagyszerűen sikerült, hogy még hetek múlva is beszélnek róla.
Frigyes elkomolyodva kérdezte meg a dudorászó baronetet: – Nos, hogyan haladsz célod felé? – kérdezte az ifjú nagyvilágias hangon a báli zenétől megzavarodott Andor urat.
S az készséges naivsággal felelt:
– Azt hiszem, hogy őszi vadászatoknál, ha szerencsém lesz, már asszonyt találsz az „özvegyek kastélyában” – felelt titokzatosan a vidéki baronet, és többet nem akart elárulni, bármint vallatta Frigyes báró.
Pedig az a vallatás, amely a kompon, a jégzajlásos Dunán titkolózva történt az idős és ifjú gavallér között (és amely otthon a Vadász utcában, a Podmaniczky szalonokban, ahol a legszeretőbb édesanya természetesen teával és ezer kérdeznivalóval várta legkedvesebb fiát, valamint sógorát) folytatódott: voltaképpen csak leplezése volt Frigyes érzelmeinek, amelyek ez éjszakán megérlelődtek a nyugodalmas életben nagy elhatározásokra erősödött szívében.
– Andor bátyám minden esti farsangkor azt ígéri, hogy megházasodik, ugyanezért nem lesz az egész dologból semmi – monda vontatott hangon Frigyes báró édesanyjának, amikor a falusi baronet visszavonult a vendégszobába, hogy alaposan meghányja-vesse magában a „Gyürky kisasszonnyal” való házasságot, amelyet már harmadik esztendeje tervez. – Ellenben sokkal nagyobb baj van, édesanyácskám63 (Mutterchen), hogy most imádkozni kell értünk. (Az elkényeztetett fiúk mindig többes számban beszélnek a mamájukkal.)
– Eddig is benn foglaltattál minden imádságomban – mondá özvegy Podmaniczkyné, és váratlanul reszkető kezével megsimogatta fia kezét. – Talán összetűztél valakivel a bálon, és most halálra keresnek a városban? Mindig tudtam, hogy heves természeted van, különösen, ha nők társaságába kerülsz… De hát mért nem is vigyázott rád az a vén szamár sógor! – kiáltott felindulással a „magyar özvegy”, és mielőtt Frigyes megszólalhatott volna, a vidéki baronet hirtelen öreg kandúrrá lett, aki mindig a nők körül nyalakodik. Frigyes csaknem könnyekre fakadt, amikor Andor bácsit ilyenforma alakhoz festegette előtte az édesanyja.
– Ne bántsa, anyám, ő szegény mindenben ártatlan, én vagyok a bűnös. Minden átok szálljon rám, ha megérdemlem.
Frigyes ezután körülményesen elmondta özvegy Podmaniczkynénak, hogy ismét találkozott azzal a leánnyal, akit már egyszer édesanyja is látott a Beauval-féle tánciskolában, midőn fiát ott „véletlenül” kereste. Az a lány már akkor is feltűnt édesanyjának, hogy még a nevét is megkérdezte. Szendrőy Eliza volt…
– Igen, akkoriban az Elizákkal még nem volt semmi baj – mondá galambszelídséggel és könnyű sóhajtással a szegény özvegy (mintha bizony nem a Podmaniczkyakra „végzetes” névre keresztelték volna őt is).
– Azóta „megtudtuk” Elizáról, hogy atyja, az öreg Szendrőy kifogástalan jellemű, a hitele kereteit se igénybe vevő, szolid hírnevű hajótulajdonos, akinek gabonáshajói az Al-Dunától Komáromig járják a folyamot; vagyona akkor is évről évre gyarapodna, ha kanállal enné a pénzt. Amint már csak azért sem lehet, mert özvegységében nem valami pazarló, pénzpocsékoló, a háziúr vagyonára fittyet hányó gazdasszonyt vett magához, hanem egy öreg nőrokonát, aki híres arról, hogy a Fischer-féle Szervita téri cukrászdában a tulajdonos a számlafizetéskor mindig két-három darab süteményke árával többet számol, mint amennyit az idős delnő bevallani szokott. Ez a nagynéni minden zsugorisága mellett kétségtelenül a legérdemesebb gardedámok egyike a két testvérvárosban, mert még fecsegni sohasem hallotta őt senki a báli termekben, hanem minden figyelmével a gondjaira bízott angyalon őrködik… 64
– Hogyan tudtál tehát titkos vallomást tenni az éjszaka Elizának, ha oly éber őrség vigyáz reá? – kérdé az édesanya.
– Igaz, hogy mondottam valamit Elizának, amit meg is fogok tartani: becsületem szentségére. Vagy ő lesz a feleségem, vagy pedig senki sem a földön – szólt most Frigyes báró.
– Csak hallgass, fiam, egyelőre. Semmi kifogásom választottad ellen, de gondold meg, hogy tizenkilenc éves ifjúnak megházasodni veszélyes, sőt végzetteljessé lehet mindkettőtökre. Várd meg a jövő évet, tedd magadat meg őt is próbára, ne találkozzatok addig, s ha ez év múltán is így fogtok egymás iránt érezni, mint most, akkor megnyugvással foglak titeket megáldani.
– De hát mit csináljak egy esztendeig? Mikor annyira szeretem, hogy már holnap jegybe lépni óhajtanék vele? – sóhajtotta most Frigyes báró. – Egy esztendő nagy idő!
– Egy esztendő nagy idő! – felelt komikus komolysággal az édesanya, és úgy tett, mintha ennél mulatságosabb kijelentést még nem hallott volna fiától. – Igaz, hogy eddig nem vetted észre az esztendők múlását, mert a pajtásaid nem emlékeztettek rá. Nos, hát újítsd meg például régi barátságodat gróf Andrássy Gyulával, akivel valaha annyit lovagoltál együtt a Városligetben, hogy még versenyfutásra is volt időtök. Hogy is hívták Gyula gróf édesanyjának volt angol hátaslovát?
– Amisnak – felelt kedvetlenül Frigyes.
– Igen, de nem az Amis nyergéből pottyant le Andrássy Gyula, amikor eszméletlen állapotban vitte haza Adams lovaglómester a Városligetből. Az egy idomtalan, nagy sárga ló volt, amelyen aznap ült először Andrássy, s ezért megbokrosodott. Vagy tán a vásártéren levő Burgmann-féle házból, a „Fenszterparádé” alatt ijedt meg valamitől az idomtalan…
– Nem volt igazi lanceadeur, mint az én szürkém…
– Persze, azt szívesebben látták mindennap „fenszterezni” a Korona utcában, a Lipót-templommal szemben, a Zum wilden Mann-hoz címzett bérpalota ablakai megől! Amiért aztán Andrássy Gyula haragudott meg, és kardgyakorlat közben úgy fejbe vágta a párnázott álarcon át Frigyes úrfit, hogy egy hétig járt bekötött fejjel, mintha valami lebujban megütlegelték volna.
– Anyám, most sokkal mélyebben érzek, mint valaha…
– Hát akkor Szentgyörgyi Horváth Sándorral kell ismét barátságot kötni, akivel együtt annyi bosszúságot okoztál a Hatvani utca és Szép65 utca járókelőinek, amidőn a Pálffy ház földszintjéről, a faredőnyök mögül, fúvócsövön át borsóval lövöldöztetek…
Nem, ezt a gyermekkori csínytevését már nem hallgatta végig Frigyes báró.
Ó, mennyi boldogtalan éjszakától szabadul meg, ha az édesanyja félig tréfásan, félig komolyan elmondott intelmeit nyomban szívébe véste volna!
Mennyi bánattól szabadulnának meg a férfiak, ha addig mindig nyitva tartanák az emlékezetük kincstárát, amíg az édesanyjuk szól!
Frigyes aludni ment szobájába, amely nem messzire esett a vidéki baronetétől, s aki „kibálozván” magát, aszódiasan horkolt, hogy majd leszaggatta a függönyüket, mint az Angol Királynőben mondták róla. Frigyes lábujjhegyen haladt el a vendégszoba előtt, és mikor a maga szobájában kétségbeesetten ágyra vetette magát, csak akkor jutott eszébe, hogy a rendes szokás szerint elfelejtette megcsókolni anyja kezét és arcát… De nem felejtette el özvegy Podmaniczkyné, aki boldogtalanságában protestáns nő létére csaknem hajnalig térdepelve imádkozott egy szentkép előtt, hogy legyen segítségére Frigyes fia megmentésében.
Segített-e az édesanya imádsága?
Segített, mint mindig.
