NEGYEDIK FEJEZET • Szívenrúgó és tubarózsás hölgye •
NEGYEDIK FEJEZET
• Szívenrúgó és tubarózsás hölgye •
• Szívenrúgó és tubarózsás hölgye •
Az ajtó felnyílott, és nagy örömmel üdvözölte a társaság az új vendégeket, egy csendes megjelenésű úriembert és hölgyét.
A vakember úgy vette észre, hogy nem szívesen nyúl feléje a vékony, keskeny, ideges, hűvös, de nem egészen gonosz férfikéz.
Ez a kéz nem szokta meg a parolázást, amellyel a férfiak a vásáron és az életben bolondítgatják egymást; a kéz nem szokta a borospoharakat emelgetni, és utána ölelkezni, amint a férfiak a barátságokat alkotják; ez a kéz száraz, tartózkodó, ügyelő, rejtőzködő.
Az ujjak hegyesek és igen érzékenyek, mint azok a finom, zajtalan szerszámok, amelyekkel a furfangos lakatokat még furfangosabban felnyitják. Ezek az ujjak rokonságban vannak a bűvészek és bankóhamisítók gyíkszemű ujjaival; az ujjak végigsiklanak a játékkocka felületén, és rövid keresés után megtalálják a kockában elhelyezett ólmot,129 és ugyancsak ismerik ezek az ujjak a vörös festéknek szemecses tapintását, a zöldnek elmázoltságát, a feketének durvaságát, amellyel a kártyagyárosok minden időben a kartonlapocskákat díszítik, amelyek, mint szorgalmas kis malomkerekek, forognak szerte a világon, és örökös folydogálásban tartják az élet lisztjét, a pénzt, az élet borát: az örömet, bánatot, szerelmet, az élet salakját: a gondot és verejtéket.
Ezek az ujjak nagyon jó ismerősei lehetnek a bankjegyeknek, amelyekre minden országban más és más nőnek az arcképét festik, amelyek Magyarországon már ötven esztendeje leginkább a zsidó nők szépségét és kívánatosságát hirdetik; mintha így is jelképeznék a vágyat, amely az ország üres zsebű ifjúságának zsigereiben tombol a zsidó nők szépsége és vagyona iránt. – De ismerik ezek az ujjak a kopaszodást babérkoszorúval leplező fejedelemfejeket is, amelyek a tallérokra vannak verve, és értük játékot, bort, leányt, pulykakakast és szabadságot árulnak szerte a világon. Egy pénzes ember ujjai érintették a vakember kezét, és a vakember megdörzsölte azt, mintha szerencsét szeretne lopni vagy kérni a kéztől. „Szerencsés kéz!” – mormogta félhangon.
És eközben még azt tapasztalta, hogy ez a kéz lehet gyöngéd is, mint a házalók keze, akik a napi munkától kifáradva, libát vagy kacsát visznek haza gyermekeiknek és asszonyuknak, de lehet ez a kéz acélcsavar is azok iránt, akik talán megcsalni akarják. Lüktetett egy ér a gyűrűs ujjak alatt, amelynek lüktetésében bennérzett az ember jelleme, aki a vakember előtt állott. Ez az ember nem kapzsi, nem mohó, nem boldogtalan, sohasem szomjas, nemigen éhes, nem is igen beteg, bár elég gyönge a melle, mert nem a mezők levegőjében, széljárta árokparton vagy léghuzamos szélmalomban fogantatott, ahol a farkasétvágyú és menyétszomjú törvénytelen gyermekek, akik életük végéig mindig azt az önfeledkezett szenvedélyt keresik a nőkben és a férfiakban, amely fellobbanó szenvedély a világra segítette őket, mint a pásztortűz a fénylő éjszakát.
Ez az ember körülbelül olyan szülőktől származott, akiknek jó lakattal volt lezárva az éléskamrájuk, beboltozva a pincéjük, zsíros koncokkal hizlalva az emésztésük, a nő érzéki vágya nem terjedt tovább annál a látománynál, amelyet állatoktól látott üzekedő tavaszon, és érzékeinek rejtett bálványa egy piros nadrágos, kék bajuszú huszár, akit egy hadgyakorlat alkalmával a kis virágú függöny megől látott az utcán átlovagolni; míg a férfi kocsikenőcsöt, ostornyelet130 kínálgatva a parasztoknak, vagy talán bort mérve a kármentőben, olykor elbarnuló tekintetét rajta felejtette egyik-másik menyecske kebelén vagy azon a nyakráncolaton, amely a kövérkés nők álla alatt úgy bujdosik, mint a titoktartás völgye és érzékeinek rejtett bálványa (akire a felesége mellett gondolt szerelmeskedés közben), talán egy vándorkomédiásné volt, aki egyszer fél lábon állt a drótkötélen. Azonkívül ennek az embernek fogantatásakor a piros nadrágos huszár és a komédiásné mellett még közrejátszhatott egy szerencsés üzlet, amelyet a férfi aznap kötött, sok tojás, amellyel aznap a tyúkok gazdasszonyukat meglepték, pelyhes ágy és a szombati nap, amikor a szerencsés gyermekek fogantatnak.
„Jó csillag alatt született” – mormogta a vakember, hogy tovább tapogathassa az idegen kezét, mert csodálatos ösztönével megérezte, hogy a jelenlévő férfiak egyikével se lesz többet különösebb dolga, de a szobába érkezettel még lesz találkozása. Ismerni akarta őt.
A kéznek az alakja egyébként sem vallott különös szenvedélyekre. A vakember nem találta a kéz felületén azokat a fejeket, amelyek azt árulnák el, hogy a kézben rejtett horgok és titkolt szurkok volnának, amelyek alkalomadtán úgy megkapaszkodnak valamely eseményekben, valamely szerelemben vagy valamely borongásban, mint a hajó vasmacskái. Nem talált darázsfészekre sem az életvonalon, amely azt mutatná, hogy ennek az embernek valaha szembe kell szállni az egész világgal, vagy szemközt kell fordulni, egy fáról alálógva, az emberekkel.
Nem fedezett fel a kisujjon olyan görbületet (a köröm felé), amely arról tanúskodna, hogy valamikor olyan cselekedetet fog véghezvinni az ember, amelyről vérző nyelvvel beszélhet azontúl. A gonoszságnak egyéb jelvényei: a buzogánydudoros vagy a lándzsafejű göbök az ujjak felső hajlásánál: ugyancsak hiányzottak. És nem találta jelét a vakondok formájának sem, amely makacsságról, önfejűségről, önmagába merült képzeletről tesz bizonyságot. De nem volt a kéznek szálló vércse alakja se, amely váratlanul lecsapna. Leginkább őszi falevélhez hasonlított a kéz, amely sokáig marad a lombon, és lehullván, nem távolodik el messzire a fától.
A tenyerén megtalálta a vakember a nem nagy mélységű életvonal mellett azt a belső vonalat, amely a nők vonalának neveztetik. (Boldog lehet az a nő, akinek kedvese e vonalat viseli tenyerén.) A sorsvonal az életvonalból sarjadozott, mint a mindennapi embereknél,131 a szívvonalon számtalan keresztecske jelezte, hogy szerelmében nem lesz boldog a férfiú…
Szívenrúgónak szólították őt a társaságban, és csendes, hitetlen, de nem gúnyolódó nevetéssel vonta vissza kezét a vakember kezéből.
– Nem hiszek a babonákban – mondta csendesen. Olyan halk hangja volt, mint azoknak az embereknek, akiknek volt ráérő idejük, hogy a világ hiábavalóságain és az emberek ostobaságain, valamint a jó és gonosz tetteken gondolkozzanak besötétített helyen, akik aztán onnan olyan bölcsen térnek vissza, mintha keresztül-kasul ismernék már az életet, a Duna fenekétől a Bazilika gombjáig, a Kerepesi temető gőgös sírboltjaiban fekvő, gazdag ősapáktól a dunavecsei temetőben eldugott, törvénytelen porontyig…
– Szabad kérnem a bal kezét! – szól hirtelen a vakember.
Megnézte a sorsvonalat, de egyetlen keresztecskét sem talált azon, amely börtönben eltöltött esztendőt jelezne… „Honnan vette Szívenrúgó ezt a különös bölcsességet a hangjába?” – tűnődött egy darabig a vakember.
Ránézett, és megmaradott szemidegeivel szeretetre méltó mosómedve alakját látta.
Most a hölgy bemutatására került volna a sor, de váratlanul megszólalt a hű barát, Kóborló, aki eddig csendesen hallgatott az asztal végén, miután a vakembernek semmiféle segítségre nem volt szüksége eddigi szereplésénél. Az újonnan érkezett úrhölgy előtt azonban fitogtatni akarta barátja nagyszerűségét a Kóborló, azért ezen szavakat intézte a társasághoz:
– Nagyra becsült hölgyeim és kegyelmes jó uraim, engedjék meg, hogy régi jó honi szokásaink szerint, mielőtt a lakoma végére érnénk, poharamat emeljem valakire a jelenlevők közül, aki észrevételem szerint a környezetükben töltött rövid idő alatt is mindnyájuk elismerését és becsülését kiérdemelte. Igenis, poharamat emelem nemes barátunkra, Vak Béla úrra!
– Akit az Úristen sokáig éltessen – szólt közbe zsíros hangon a disznókupec.
A Kóborló nyilván elég pohárköszöntőt, valamint prédikációt tartott életében, mert oly gyakorlott hangsúlyozással beszélt, mint akár a budai szakállas barátok szólnak a főutcái öreg templom szószékéről a nyári alkonyat ájtatosságához összegyülekezett asszonyságokhoz,132 valamint a lakodalmakon a borpiros arcú férfiakhoz. Hátralépett, szünetet tartván, majd előrenyomult, és így folytatta:
– Különös rendelkezése a mindnyájunk felett uralkodó végzetnek, hogy bennünket, Vak Béla barátunkkal, egymás mellé sodort a szél. Én korábbi életemben, amíg Vak Bélát nem ismertem, könnyelmű, szoknyakergető, sőt erkölcstelen férfiú voltam, akinek az esze többnyire bűnös paráznaságokon forgolódott. Bevallom, jóságos asszonyaim és megbocsátó, jó uraim, hogy sokszor megérdemeltem volna a pokol kínszenvedését ártatlan és jámbor nők ellen elkövetett bűnözéseimért, férjes asszonyok ellen táplált és az ördög által sikerrel keresztülhajtott vágyakozásomért, sőt tiszteletben megőszült nagymamák elcsábításán is annyit törtem a fejem, amennyi erő elegendő lett volna egy barlang kivájásához, hogy ott szent remeteként fejezzem be életemet.
– Mert már nem szégyellem bevallani, hogy bűnös voltam, mert hiszen régen megtisztultam. Nem forog a nyelvem hamisságra, holott azelőtt egyebet sem tudott kiejteni. Békében hagyom a nőket, akik hajnalban álmodnak velem, nem írok nekik leveleket Nagybotos név alatt, nem danolok verseket az ablakaik alatt, hogy nyugtalanítsam a szívüket, nem csábítom el az anya után a leányát, a jó barátnőt, a testvért, amint ez szokásom volt; nem bújok el az ágy alatt, hogy titkokat kihallgassak, és nem leskelődöm az erdőkben, hogy megzsaroljam szerelemért a magáról megfeledkezett hölgyet. Sőt, álomport se keverek már a nőknek az italába.
– És mindezen megjavulásomat köszönhetem egyes-egyedül a legszentebb férfiúnak, a legnemesebb barátnak, a legjobb embernek, Vak Béla úrnak, aki bölcsességével, példás életmódjával, jóságos rábeszélésével megszelídítené akár az oroszlánt is; aki előtt nincs titka az emberi szívnek, nincs rejtélyessége a gondolatnak; aki előtt mindnyájan lelkünkig mezítelenül állunk, mert földiekkel már nem zavart szemeivel úgy lát bennünket, amilyen alakban egykor az Úristen trónusa előtt meg fogunk jelenni.
– Ugyanezért engedjék meg nekem, hogy ezt a pohár bort ürítsem nemes Vak Béla úrra!
A Vakember felemelte a poharát, és várta, hogy a nők és férfiak hozzákoccintsák a poharukat.
Mielőtt még kezét nyújtotta volna a nő, aki Szívenrúgó társaságában133 megjelent: fekete selyemruhát érzett Vak Béla a közelében, amely ruha alól nyugtalanító melegség áramlott.
Már kétlépésnyiről érzett, hogy az eddig ismerteknél más fajtájú nő áll a vakember közelében. A hideg víz szagú, ázott tapintású spongyaruha, kis szenvedélyességű nők helyett egy valódi nőstény eregette lélegzetvételét a szobában, és a mozdulata úgy zizegett, mint az örökké termékenyülő cserebogár mászkál a májusi barackfán.
Talán még a szempillája seprőjének is bizonyos hangja volt, ha lehunyta szemét.
A cipősarka úgy kopogott, mintha állandóan hívogatna valakit (őszinte vágyakozással), aki megszabadítaná a könnyen fáradó sarkokat attól a tehertől, amelyet cipelniök kell; így: a kétfelé, kifelé hajló térdektől, amelyek oly természetes bujaságukban maradtak meg ez asszonyi alakon, mint az ősasszony alakján; megszabadítaná egy erős férfikar a gyenge sarkokat a jól fejlett bokáktól, amelyek úgy duzzadtak, mint a lábszárnak ajkai, bizonyosan beszélni is tudtak ahhoz a férfikézhez, amelynek szerencséje volt megtapogathatni őket, akár akkor is, amikor egykor hulla lesz e szép testből, és a klinikai szolga a jeges tepsibe helyezi szépen egymás mellé a bokákat; a levegőbe emelné egy alányúló férfikéz az alsó lábszárakat, amelyek oly helyesen dagadtak a harisnyákban, mint a régebbi pikáns újságokban rajzolták a trikós balerinák lábait öregurak mulattatására, amely alsó lábszárak úgy hívogatták maguk után a mohó férfiszemeket, mint a nőstényének a hímeket; tudtak ezek az alsó lábszárak mindent a férfiak gondolatvilágából: rálépkednek, ha szükséges, a legtekintélyesebb férfihomlokokra, anélkül hogy lelkiismeret-furdalást éreznének a tekintély megsértéséért; keresztülmennek édes terhükkel azokon a férfimellkasokon, amelyekből mindig zokogás, panasz, búbánat hallatszik, mint az árva kagylók kürtjéből, anélkül hogy egyéb részvétet éreznének a fájdalmas mellek iránt, mint Szent Sebestyén iránt éreztek a pogányok, midőn nyilaikkal meglövöldözték; magukra kötik a szalagos, szűzi harisnyakötőt, fehér húsukba mélyesztik a gumizsinórt, de nem feledkeznek meg az ördögnek ama szemhunyorításairól, lábuk tartásában, amellyel bűnözésre csábítják a fiatalembereket, akik e harisnyakötőket véletlenül látták.
Ó, ezek a lábak nem félnek semerre a világon, ha magos sarkú, lakkfényű cipő van rajtuk, amely az imént került ki a suszter csirizes134 szagú boltjából, hogy az első séta alkalmával elveszíthessék cipőártatlanságuk szagát, és megteljenek mindazokkal a gondolatokkal, ízekkel, hazugságokkal, amelyek egy nőt útjában kísérnek; ezek a lábak a cipő biztató társaságában felmennek a legmeredekebb lépcsőkön, keresztülsuhannak a legveszélyesebb ösvényeken, áttotyognak pocsolyákon és sarakon, amelyekbe mezítláb bizonyosan belefulladtak volna; ezek a telt, érzéki női lábak felrúgnak az ördög patás lábához hasonlatosan a templom küszöbén, ha odabenn a szószékben a papnak éppen az a prédikáció jutott eszébe, amely az asszonyi gyöngeségekről szól; de nem lustálkodnak a lábak felkúszni alantról, hogy a férfiak szájába helyezkedjenek, ha azoknak lélekgyönge perceikben keserű, bűnbánó szavak vagy lélekerős pillanataikban durva igazságok jutnak eszükbe.
Ott ringatózott az igazi nő a vakember közelében, és minden mozdulatával varázslatot és bűbájt és eddig ismeretlen érzékiséget hintett a vakemberre, hogy annak megmerevedett a nyakában egy izom, félretorzult a száj szöglete, nyomást érzett a hasában, a rekeszizmon, és a térde elzsibbadt, mintha megütötte volna egy kőben, amelyről később derült ki, hogy asszony hajította benne a szemét.
Látta megmozdulni a nő derekát, amely mozdulatot a nők még abból az időből tanultak, midőn csigák voltak, és a tengerek dagályával kiringatóztak a partokra. Látta közeledni a nő középpontját, mint rózsaszínű kagyló emelkedik fel a vizek mélyéből, hogy kinyissa, felkínálja belső titkát az alig látható keleti napsugárnak, az éj eseményeitől már elbágyadtan sápadozó holdnak, az angyalok szűzi tekintetének: a szenvedélytelen csillagsugárnak és az édesded hajnali harmatnak, amelytől a kagyló megtermékenyül, hogy gyermekét, a gyöngyöt megszülje.
Látta jönni a domború hasacskát, amelyről a középkori tudósok először találták ki, hogy a föld gömbölyű – amelynek emésztő ereje oly végtelen, mint a tűzhányók mélyében forralt katlannak, amely mindent megemészt, követ és ércet, hogy a maga tüzet élesztgesse. Látta jönni a női alak hátsó gömbölyűségét, amely földgolyóként ül Atlasz vállán a világ kezdete óta. Jöttek a hónaljak, mint sötét barlangok, ahová eldugják a férfiak mindazon látományaikat, amelyek szomorúak vagy szívriasztók voltak földi életükben; ahová becsúsztatja a boros ember kését, amellyel az imént a szív nyílását135 kereste; ahová bebörtönözik a férfiak azokat a sírásokat, amelyek utánuk hangzanak futamodásukban a sivatagi széllel.
Jöttek a keblek, amelyek megszelídítik az oroszlánokat; megállítják a felemelt bunkót a vadember kezében; kiütik a kardot a fogadalmat tett szentföldi lovag kezéből; hitehagyottságba csábítgatják a szent szerzetest; erőssé nevelik a gyönge gyermeket, és megcsókolják kezét a boncoló orvosnak. A keblek jöttek, és megelőztek aztán mindeneket, amint a vakember közelébe értek, hogy csak az ő jóságukat, az ő csodálatosságukat érezze a vakember, mint hegyszerű szellemekét, akik a sűrű éjszakában biztató egészségükkel, életteljességükkel megérkeztek, hogy mindenekért meglelje vigasztalódását a szegény vak. – A hajnal színei, Vénusz rózsaszínei átsugároztak a vak szemének gyászfátyolán.
… És most már érezte azt a tubarózsaillatot is, amelyről már régebben azt hitte, hogy sohasem felejtheti el.
A tubarózsa illatában még világosabban látta maga előtt a váratlan nőt. Látta őt gyermekkorától, varkocsba font hajjal és csizmácskában, amely átalkocog a hegyi patak havas hídján, amelynek közelében léket vájt a kékfestő vásznai áztatásához, és a közelből a borovicskagyár fenyőillata szálldos.
Megfogta a feléje nyújtott kezet, és alig hallhatólag rebegte:
– Janka kisasszony.
A leány (vagy asszony) csupán egyetlen érintéssel tudatta a vakemberrel, hogy nem tévedett – annyi jeladással volt, mint a fecske érinti meg a vizet, vagy mint a varjú árnyéka tűnik el a sötét lombozatú fenyők alatt –, aztán visszavonta a kezét, de nem távolodott el a vakembertől. Leült valahol a közelben, és a vakember érezte, hogy Janka könnyei oly bőségesen hullanak, mint hajdanában az eső folyt végig a tavaszi ablaküvegeken, amikor még mindnyájan fiatalemberek voltunk.
– Miért sírsz? – kérdezte Szívenrúgó meglepett hangon.
– Megtaláltam a bácsikámat, az apámat, aki gyermekkoromban nevelt – felelt Jánoska Janka, és a vakember magában elcsodálkozott, hogy milyen mély lett ez a fiatalkori hang…
Némi mozgolódás keletkezett a vakember körül, de ő most nem ügyelt a különböző hangokra, amelyek körülvették, csak a Janka elhangzó szava után hegyezte a fülét, mint az elítélt hallgatja a húsvéti harangot, amely neki szabadulást jelent. Utánaszállott ez eliramló136 hangnak, mintha a szoba mennyezetére kellene felmásznia, mint a nagybeteg igyekszik álma nyomába, amely neki gyógyulást jelentett, mielőtt a reggel megvirradt.
Ez a mély hang telve volt emlékkel, szenvedéssel és szenvedéllyel, mint egy harangnak a hangja.
Mély volt ez a hang, mint a várkút, amelybe valaha ifjú, könnyelmű leányokat oly mélyre dobáltak, hogy századok múltán a ledobott kő sem tudja őket utolérni. Mély volt ez a hang, mint az álomtalan éjszakák láthatára, amelyeken soha sem tűnnek fel a megváltást hozó seregélymadarak.
Mély volt ez a hang, mintha ifjúkorában, egy meggondolatlan percben hamis esküvést tett volna, amelynek elhangzása után nyomban elveszett a hangból a napfölkeltekor felkönyökölő öröm, az est árnyaitól meg nem riadó könnyelműség, az éj álmainak hullaházaiban is bokázva járó ifjúság… mély volt ez a hang, mint a boldogtalanság, amely azokat az ijesztő szavú fantomokat ülteti a magány ágyaira, amelyek csak vergődésre, jajkiáltásra, rémületre tanítják meg a szívet… mély volt ez a hang, mint az önmagát mardosó, szótlanságba temetkező, megalázkodottságba burkolózó, szerencsétlen lelkiismeret, amely mindenből kijózanodva kiszámítja magában, hogyan és hol fogja megkötni a szürke színű, kígyóruganyosságú, kétméteres kötelet, amellyel véget vet a mell mélységéből örökre feltörekvő siralmaknak.
Csak a mély hangú nők értik legjobban a biblia keserves passzusait, holott egykor, csalódottságuk előtt: legfeljebb annyit tudtak a vallásról, hogy pünkösd napján, a székesegyház karzatán segítettek az üstdoboknak és a kántornak alt hangjukkal a nagymise dicséretében; ezek a mély hangú nők hasonlatosak a targallyas fákhoz, amelyek őszidőben oly félelmetesen búgnak az örömteli fiatalok feje felett az elmúlandó szerelemről és a megmaradott szerelmi kínszenvedésről.
A nő, akit Vak Béla az örömök forrásának és a gyönyörök kalitkájának vélt, midőn még csak a közellétét érezte: így változott át hangja megszólaltatásával a bánatok banyakemencéjévé és a vetőkártyák szomorúságot jegyző figurájává…
(Igaz, hogy érezhetett volna a vakember mást is a hangban, azt a valamit, amelyet a hang varázserejének szokás nevezni. Érezhetett volna a vakember a hangban bizonyos vidékies jókedvet, amelynek137 színezete azokról a hetivásárokról való, amelyeket ódon templomok tövében a piacon a vérmes taréjú kakasok és az asszonyok alkudozási ügyességének kedvéért tartanak. Érezhetett volna e hangban mindennapias, kicsit közönséges, de csinos, kék szempárt, amely mindig bizonyos ragyogással tapad az igen piros és igen zöld női holmikra, amelyeket gyermekkorából meg szokott irigyelni és kívánni a vidéki boltok kirakataiból. Érezhetett volna a vakember vidéki szagot a hangban, amely szag a kifutott tejtől marad azokban a földszintes házakban, ahol alkonyattal a nők kényelmesen elterpeszkednek a zsámolyokon, a földre vetett szőnyegeken, a vasrostélyán panorámát mutogató kályhaláng körül; halkan, tarkán, furcsán, mint csízek és sármányok fecsegnek semmiségekről, távol lévő barátnőkről, befőtt édességű pletykákról és szövevényes, megfejthetetlen álmokról; a falióra is szunyókálni látszik e kék órában, és a nők ilyenkor hizlalják fel szürcsölgetett kávéval, morzsánkint elfogyasztott kalácsdarabbal, önfeledkezett üldögéléssel azt a testrészüket, amely renyhén asszonyossá, lustán kívánatossá, buján kövérkedőkké teszi őket, hogy másnap úgy tapadjon rájuk egy idegen férfi tekintete, mint a kinyitott bicska…
Érezhetett volna a vakember a hangban a kék árnyékú háztetők felett lengedező esteli harangszót, csiripelő csengettyűszót, amely a szatócs boltja felől hangzik estenden, igénytelen bölcsődalt, amelyet valahol, valamerre zümmögve dalolnak gyertyagyújtás előtt, és a kaput bezárják. Érezhetett volna gömbölyded, rozsillatú szolgálóleányokat, akiknek bimbós keblére a gazda a pincében, borfejtéskor gondol, érezhetett volna vidéki zsidó lányt, aki se nem szőke, se nem fekete, csak barna, mint a szombat este.)
Vak Béla őszies borzongást érzett, mintha vándorlásában egy olyan városkába tévedt volna, ahol barátságtalan, betegesen szűk ablakuk van a néma házaknak, és ahol valamely utcasarkon majd felelősségre vonják valamely régi bűncselekményért a rideg, kedvetlen csendőrök… Vajon mely balvégzet az, amely ennyi esztendő után elébe hozta ifjúkori szerelmeit; Szerénkát holtan, mint kedvenc ebével döglötten találkozik a gazda a sintérházban, Jánoska Jankát pedig elevenen, de a bánattól és szenvedéstől megviselten, mint a párkát mutatta egykor a mitológia az ókori vándorlóknak a sötét alvilágban.138 A tubarózsa illata úgy lengte körül, mint egy vidéki temetés szaga, amely temetésen a helikont kell fújnia, hogy vacsoráját kiérdemelje.
– Hol vetted a kalapodat, Janka? – kérdezték a nők Jánoska Jankát, miután a kalapot felpróbálgatták.
„Hol vetted a bánatodat, Janka?” – kérdezte magában a vakember, miközben teleszívta magát a tubarózsa szomorú illatával.139
