HARMADIK FEJEZET • A halotti tor •
HARMADIK FEJEZET
• A halotti tor •
• A halotti tor •
A meggyilkolt Szerénka lakása a Szív utcában volt, mégpedig azon a tájon (a Podmaniczky utca felé), ahol a kispolgárság lakta a bérkaszárnyákat, amelyeket még az „első hódítók” építettek, akiknek először jutott eszébe házat építeni Pesten.
A nyolcvanas években Budapesten épült sok bérház, amely oly hasonlatos volt egymáshoz, mintha valamennyit ugyanazon kőműves és ugyanazon vállalkozó építette volna. A jelszó e házépítéseknél az volt, hogy minél gyorsabban és minél olcsóbban épüljön fel a ház. A meggazdagodott pálinkamérők, nyugalomba vonult tejkereskedők, lábukat letalpalt ügynökök és mindig a törvénykönyv beretvaélén járó fiskálisok: legjobb napjukon azt álmodták, hogy pesti háziurak. A háziuraság nagy rang volt a városban, korlátlan ura lakóknak, zsarnoka a hatóságnak, a földkerekség legönérzetesebb polgársága, amely joggal gondolhatta, hogy az ő kedvéért van Budapest. A régi pesti háziúr vastag aranyláncot hordott a hasán, a városi bundát az ő kedvéért találták ki a szűcsök, mindenki előre köszönt neki az utcában, szegény atyafiai messzi vidékeken is hivalkodva emlegették. A kispolgári életnek álmaiban úgy tündökölt a háziuraság, mint a káplánok gondolnak a püspöksüvegre, hivatalnokok a tanácsosságra, hadnagyok a generális vörös csíkos nadrágjára. Aki háziúr lett Budapesten: azzal már nem történhetett nagyobb baj, enni-inni valója és köztisztelete élete végéig biztosítva… Talán még a halál is kíméli a pesti háziurat… – Így született meg Budapestnek sok földből kinőtt városrésze, amelyekre azokat a művészietlen, nyomorúságos, kegyetlen bérházakat építették, ahol a szegény lakó élete végéig a város legutolsójának érezte magát.
Ahol az udvari lakásokban görnyedt a gond, savanyodott a szegénység, a köhögő gyermeket a káromkodó házmesterrel ijesztgették, az asszonyokat legfeljebb a mindennapi pletyka mulattatta a vasrácsos folyosókon, a férfiak a kocsmába és kávéházba menekültek a szörnyű otthon elől. A szegénység rabjai éltek itt, akik számon tartották, hogy mit főznek a konyhákon, megfigyelték a házaspárok jól hallatszó pörlekedését, a lányok erkölcsét és a családok vasárnapi kirándulásait a bús Városligetbe. Egy-egy sötét szatócsbolt gondoskodott arról, hogy a lakók emlékezzenek arra, hogy a hagymás102 halak ideje elkövetkezett, míg nyáron ecetszagot leheltek ugyanott az ugorkásüvegek. És miután mindenki hitelben élt e házakban, a szatócsbolt hőmérője nyomban jelezte, hogy ki mulasztotta el számláját kifizetni. A függönyös ablakú borbélyboltban a férfiak kipedertették bajuszukat, pomádéztatták hajukat, de ezt inkább azért tették, hogy ne fizessék hiába a fodrászt elsején. A mészáros és a hentes zsíros könyvei felett számolt, a kocsmáros krétával dolgozott, a szabó az elmaradt részletek után szaladgált, a járásbírósági szolga mindennap megjelent a házban. A lakók csüggedt életében némi jelentősége volt annak a körülménynek, hogy nem nagyon messzire laknak az Andrássy úttól, ahol vasárnaponkint a kocsikorzó felett lehet irigykedni. „Szobaurat” tartottak minden lakásban, aki megvigasztalta a fiatal háziasszonyt, szeretkezett a kisasszonnyal. A legtöbb pesti szerelemnek története a szobaúr körül játszódott le. A szobaúr elköltözött, a szerelemnek vége lett.
Ezeknek a házaknak a kapujában mindig szél van valamely láthatatlan ablakon át, amelyet senkinek sem jut eszébe beüvegezni; a lakók névsorában sok az özvegyasszony a falitáblán; nevek tünedeznek fel, amelyekről az ember előre sejti, hogy valamely vén hálókabátot vagy kijárt papucsot jelentenek; a kanálist mindig javítják, a vízvezeték folyton zúg, a gázóra hibás, az emeleti folyosók mentén mezítlábas nők álldogálnak, hogy a levélhordó látja a térdüket, az erkélyek alatt megálldogálnak az öregurak, amint odafent a nők alacsony székeken üldögélnek, és önfeledve varrogatnak; a szélkakas a tetőn elszokott attól, hogy valaki megnézze a szél irányát, és a kéményekből olyan keserű füst áramlik, mintha elhibázott múltjukkal fűtenének a lakók. Csodálatos, hogy nem felejtenek el dalolni az ilyen házakban!
Szerénkának nagy tekintélye volt egykor a házban. A „házmesterek”, amely hatóságról csak annak lehet fogalma, aki valaha ily bérkaszárnyában lakott: természetesen Szerénka leghívebb alattvalói voltak. A házmester és házmesterné mindig találtak valamely tennivalót Szerénka konyháján, amelyből nyomban kirohantak, ha egy gyerek elordította magát az udvaron. A lakók csak lefüggönyözött ablakok mellett merészeltek véleményt mondani az első emeletről; az öreg nyugdíjasok, akik sohasem voltak a legkegyeltebb pesti pártájok, mert csak tekintélyt követeltek, de pénzük nem volt, köhécselve103 tértek ki a lépcsőn Szerénka előtt, míg a ház fiatal hölgyei arról álmodoztak, bár olyan szerencséjük volna, mint Szerénkának.
Szerénka meggyilkolása tehát bizonyos kárörömet okozott a házban, bár Szerénka nem bántott senkit, nem vett részt veszekedésben, pletykában, gyűlölködésben. Ámde Szerénka sorsában mindenki a sors igazságosságát látta. Vajon kit öljenek meg a gyilkosok, ha még az ilyen Szerénka-féle nőket is megkímélnék? Talán papucsbácsit öljék meg a harmadik emeleten, aki öt esztendeje karosszékben ül? Vagy Macskáné asszonyt, akit hat gyerekével itt hagyott a gazember férje? Az ilyen Szerénka-féle nőknek persze nincs gyerekük, nincs, aki búsuljon utánuk…
Alig érkeztek meg a ház lakói közül azok, akik egyébként is részt szoktak venni minden környékbeli temetésen, alighogy elmondták a szomszédasszonyok egymásnak, hogy a pap helyett egy idegen ember beszélt a sírnál – a pap nyilván nem vállalkozott a beszéd elmondására, ennek a kóborlónak meg kezébe nyomtak néhány forintot, hogy a sok hazugságot eldarálja; alighogy megtudta a ház a gyilkosság óta a kapu előtt strázsáló botosrendőrtől, hogy a gyilkosnak semmi nyoma, a rendőrkapitányság valószínűleg újra bezárja a házmestert és a házmesternét („mindig a konyháján lebzseltek, nekik tudni kell a dologról!”), és az egyik detektív felöltözött pincérnek, hogy kihallgassa egy éjjeli lebuj vendégeit, ahol emberemlékezet óta a gyilkosok találkozni szoktak; alighogy meghallgatták Járeb úr felolvasását a gangon az esti lapból, megérkeztek a vendégek Szerénka árván maradt lakásába, hogy a halotti tort megüljék.
A vakember figyelt.
Három küszöböt olvasott meg.
Az első küszöb még durva és kemény volt, mint a szegénység küszöbe. Ezen jött át Szerénka, amidőn szegény és félénk volt, lába megbotlott, és a füle hallotta, amint a küszöb megszólalt, azt mondván neki: „Ne menj tovább!” De ez csak egy vén, akadékoskodó küszöb volt, amely reszket minden újítástól, és öregember módjára irigykedve gáncsot vet a fiataloknak. A konyha küszöbe volt.
A második küszöb barátságosabb volt.104
Alig lehetett őt észrevenni, szőnyeg borította, amelyen megtörli lábát a látogató, az ajtókilincs rézből van, függöny ingását érezni – gyönge meleg árad, mint az óvatosan fűtött virágházban –, madárka énekel valahol. A levegőben még érezni víg, drágalátos kacajokat, amelyek a benyomuló vendégnek szólnak; a szőnyegen érezni könnyed, vidám lépteket; a küszöb oly bizalmaskodó, mint egy kerítő.
„Lépj be” – mondta a küszöb; és érezd magad kellemesen. Hagyd a hátad megett a szomorúságodat és a gondodat, ne törd a fejed azon, hogy innen el is kell menni valamikor. Tekintsd otthonodnak a házat; oltsd fel a legbarátságosabb mosolyodat, mert olyan mosolyt te nem mutathatsz, amelynél édesebb ne várna odabent.
És e küszöbön túl mintha dresszírozott majom szaladna előre, hogy bejelentse a ház úrnőjénél a vidám látogatót, szíveskedve mosolyog a csinos képű cselédlány, és úrnője nevében örvendez, hogy átlépted a küszöböt.
Azt gondolod magadban, hogy hosszas vándorlás után végre elérkeztél arra a helyre, ahol ezentúl mindig vidám dolgokról hallasz; a mindennapi vizslaélet eltévesztette nyomodat, elmaradt valahol a falábú detektív, megszöktél a gonosz arcok, aljas indulatok elől, amelyek nem merészeltek a házba követni.
Összes hitelezőid: a magányos bánat, az ereszek mentén melletted kullogó gond, a fal mellett lapuló aggodalom, a sarokról utánad kiáltozó gyávaság, a mindenkor beléd búvó félés: most valahol haditanácsot tartanak, hogyan csalogassanak vissza a küszöbről, ahová nekik nem szabad belépni? A szót a lelkiismeret, ez a habzó szájú demagóg viszi. Ármánykodva sántikálnak elő életed koldusai: a betegségek, fogfájások, fejszaggatások, idegfájdalmak, torz arcú lázak, néma hideglelések, amelyek a hitelezők gyűlésén szintén szót kérnek… Ők ugyan csak alamizsnáidból élnek, de arra pontosan számítanak. És árulást kiált a Munka, a Tennivaló, a Dolog, amidőn megérkeznek a barátok, ellenségek gyülekezetébe, ahol ellened összeesküdnek. – De minden hiába. E kéjes, langyos, barátságos küszöböt nem léphetik át körmös lábaikkal. Tarka foltos kandúr vigyáz, hogy egér alakjában se surranhasson be utánad a baj, madár- és női hang versenyez, hogy ne halljad meg az ablakokon túl dongó, mérges legyeket.
A szerető szobájában vagy.
Itt te vagy a legderekabb, a legnagyszerűbb, a legjobb, a legnemesebb…105 Szemednek tükrén észreveszik, hogy bosszús perced volt, kezedet úgy szorítják meg, mintha színaranyból volna, lépted úgy hangzik, minta Szentlélek jövetele a hivő apostolok fülében, hangod szívre hatóbb, mint a Mátyás-templomi toronyzene, okosságodat nem győzik a körülötted repkedő szavak magasztalni. Bálkirály vagy, bár nem tudsz táncolni; költő vagy, bár a verseket nem ismered; bölcs ember vagy és jó férj… egyetlen vagy mindazon férfiak közül, akik most szerte a világban csavarognak. – A szeretőd siet elébed, hogy megmondja: mi a véleménye rólad.
A küszöb avval fogad, hol jártál oly messzire. Mint Szinbád, aki hétszer utazta be a tengereket, holott tegnap óta csak a Valéria utcában fordultál meg, a gabonatőzsdén! A pamlag oly szolgálatkészen nyújtózkodik alád, mintha Wallensteinként a harmincéves háborúból térnél pihenőre. A tükör a nemes Tankréd lovag arculatát mutatja. Az idevaló tekintetek oly hálatelten függenek rajtad, mint Szent Györgyön. A szavadat oly komolyan megjegyzik, mint a kúria elnökének ítéletét. A köhécselésed nagyobb aggodalmat kelt, mint I. Ferenc József gyöngélkedése. Az étvágyad szívesen tápláltatik kedvenc eledeleiddel, külön poharad van, aranyszegéllyel, cifra felírással, amelyet a józsefvárosi búcsún vettek a számodra. A szívedhez közel álló dalokat fütyörészi a madár, háziköntös és papucs szolgálatkészen vár: szultán vagy.
A harmadik küszöbön túl következik pedig a mennyország. A puha ágy párnáin háziasán, nyájas mosollyal üldögélnek mindazok a nők, akik tetszésedet kiérdemelték. A függönyök megett jelenésükre várnak a város legszebb leányai, hogy feláldozzák magukat kedvteléseidnek. A paplan csipkéin kis ablakok vannak, amely ablakokon át megláthatod mindazon szeretkezéseket, amelyeket a városban ez idő tájt véghezvisznek… A párna szalagjait a leggondosabb ujjak kötötték meg, a vászonnak mindig olyan illata van, mint az első szerelem éjének, a lámpán ernyő, amely félhomályt okoz, és a félhomályban megelevenednek minden régi álmaid, hogy csak a kezedet kell utánuk nyújtanod, csak gondolnod kell valamit, hercegasszonyt vagy zárdaszüzet, hogy vágyad nyomban kielégüljön. A vadmacska szőnyegen felbontja előtted köntösét az operai énekesnő, akit este csodálkozva hallgattál, lábujjhegyen közeleg az előkelő dáma, aki páholyából alig fordította feléd fejét, szerelmet vallanak azok az elérhetetlen kisasszonyok, akik talán soha meg nem közelíthetők106 földi halandó részéről, füledbe súg a főhercegnő, és ismét megjelenik előtted első szeretőd, akit sohasem tudtál elfelejteni.
Itt aztán te vagy az Egyetlen, az Isten: bármily magányos szenvedélyek, társtalan vágyakozások, párjukat soha fel nem találó érzéki madarak lakjanak benned odakünn a nagyvilágban. E küszöbön túl testvérére lel a sejtelem, amelynek neve sincs odakünn a polgári életben. Itt engedelmes szeretőjére bukkan a vágy, amelyet idegrendszered oly mélységben érez, amilyen mélyen a föld alatt a hőforrások laknak. Dúdolgató dajkára talál a legbűnösebb óhajtás, amelyet a hét főbűnök közé sorolnak a gyóntatóatyák, és tenyered egyik oldalán görcs alakjában viselted őt, amíg személyesen meg nem ismerkedtetek. Megleli mulatságát a talpad, amely gömbölyű színésznőket szeretne a magasban egyensúlyozni, mint egykor a cirkuszban láttad. Feltalálja szórakozását a kezed, amely minden szemben jövő szép nőnek a hajába szeretne mélyedni. Mulatságát leli a nyakad és a vállad, amelyen mezítelen lányokat szeretnél körbehordani a világban, mint a katonák, kik a szabin nőket elrabolták.
És, ha elfáradtál volna valahol, valamerre, itt bikabőséggel utolér ismét az élet meghosszabbításával sem törődő, lüktető szenvedély.
Ennek az utolsó küszöbnek a helyét nehezen találták meg a vakember lábai. De aztán nem mozdult el közeléből.
A hangok szerint tízen vettek részt a lakomán, amelyet a szobalány és szakácsnő távollétében (ők le voltak tartóztatva a gyilkosság óta) egy belvárosi vendéglő pincérei tálaltak. Abban az időben még gyakorta láthatók voltak azok az aranybetűs, tükörsüveges automobilok, gumikerekes kocsik, amelyek parancsszóra a legválogatottabb lakomát szállították akár a város legtávolibb részébe. Előkelő urak jegyzőkönyvecskéjébe fel voltak jegyezve azok a telefonszámok, amelyeknek szólítására néhány óranegyed múltán a legínyencebb lakoma terült az asztalra. Erősítő levesek, étvágygerjesztő rákok, ikrák, halak, csigák, vadkanfők, omlós marhahúsok, fűszeres szárnyasok, csodálatos saláták, torták és gyümölcsök jelentek meg a varázsszóra. Ezüsttálak pengtek, kristálypoharak csengtek, nesztelen lépésű pincérek jártak-keltek, mint jó szellemek, fojtott hangon adtak jelt a palackok, és a hangok mind vidámabbak lettek, amint107 egymást követték a fogások. A tor kiemelkedő száma egy pástétom volt, amelynek titkát csupán Vrabetz, a híres szakács tudta Budapesten.
A horgashangú megnyitván a társalgást, hivatalosan mondta:
– Vigasztalhatatlan leszek mindörökké azért a nagy veszteségért, amely mindnyájunkat ért Szerénka halálával.
A disznóherélő teli szájjal helyeselt, bár korántsem volt már oly elégedetlen, mint a temetőben:
– Nem felejtjük el őt! – kiáltotta, és ezen kötelességteljesítés után ismét nekilátott a pecsenye alatt pirosodó zsírnak, amelyet nagyon szeretett kenyérdarabkákkal felitatni.
Hogyishívják, aki mindig részeg volt egy kicsit – vagy talán ezt lehetett gondolni –, hirtelen felkiáltott:
– Én érzem, hogy ő jelen van… Itt van közöttünk, de nem láthatjuk.
Egy pillanatig csend lett. A legbuzgóbb evők is körülnéztek: hátha igazat mondott Hogyishívják?
Az említett tovább folytatta hóbortos szavát:
– Ami földi tekintetünk nem láthatja őt. De van közöttünk egy szem, amely bizonyosan jól és pontosan tudja, hogy Szerénka a szobának mely helyén tartózkodik ebben a percben. Nemde, kiváló szónokunk, Vak Béla úr, ön látja Szerénkát?
A vakember nem felelt, bár általános csend vette körül.
– Ő látja! – didergett közbe egy női hang, mintha egy tyúkocska riadt volna fel a fatetőn.
– Nem látom – felelt a vakember mogorván. A halotti tor vendégei ettek, és a vakember hallotta a szájaknak csámcsogását, a fogaknak ropogását, az állkapcsoknak őrlését. Gyermekkori szokások, ifjúkori koplalások, elmúlt esztendők gyomorkorgásai telepedtek az evők mellé; vendégek, akikről elfelejtkeztek.
A bendőkbe lementek a hűsítő, leveses turkesztáni dinnyék, hogy a felizgult gyomrokat előkészítsék a nyugodt és alapos emésztésre. A dinnye előkelő, nemes ízlete elterelte a gondolatokat és érzéseket a mindennaptól. Senki se gondolt e percben a Dunában úszó, hamuszürke, rothadó hullákra… A gavallérok nobilis főuraknak érezték magukat, míg hölgyeiket vadászó, solymászó grófnőknek ítélték. A próféta zöld lobogójához hasonlatos színű dinnye belsejéből egy108 előkelő keleti uraságot szabadítottak ki a pincérek kései – aki nyomban elfoglalta helyét az asztalfőn, és méltóságot diktált.
A dinnyét húsleves követte, csészékben. Lehetséges, hogy a húsleves csak távoli atyafiságban volt azzal a levessel, amit például az öreg Ferenc Józsefnek főz a szakácsa, három-négyféle húsból és megfelelő csontokból – lehetséges, hogy Szerénkának se nyerte volna meg tetszését színtelenségével, amelyet vidéken petrezselyemmel, paprikával, sáfránnyal szoktak színesíteni – ámde mégis leves volt, amilyent a pesti előkelő éttermekben szolgálnak fel. A jelenlévő hölgyek, akik este levest akkor szoktak enni, amikor gavallérjukkal színházban voltak: csodálkoztak, hogy nem hangzik fel egyúttal a cigánymuzsika is. Egyébként nem keltett egyéb izgalmat a leves; nem jött égi áldással, mint a betegeket vagy éheseket szokta látogatni.
A leves után némi rendetlenség támadt az előre megállapított menüben. Már kezdettől fogva feltűnt az asztal közepén a rózsaszínű orosz kaviár, mint egy színésznő kalapja. Levessel és hússal egyébkor is jóllakhatott a társaság bármely tagja, a muszka kaviár ellenben nem jött égi áldással, mint a betegeket vagy éheseket szokta látogatni, ikrái nagy delíciával fogyasztattak el némely hölgyek által, akik néhány hónap vagy esztendő előtt talán csak a Vénusz című hetilapból (amelyben mindig pezsgőt isznak a kisasszonyok) ismerték a kaviárt. A nagy halak ikrái ezeknek a gyomroknak nem juttattak eszébe mit sem azokról a tájakról és emberekről, a folyókról és hegyekről, ahonnan jöttek. Csak Hogyishívják úr sóhajtott fel: „Valahányszor muszka kaviárt eszem, mindig eszembe jut Alexandra, aki piros csizmában cserkesztáncot lejtett a »Barokaldi«-nál.”
Ám az estebéd előkelőségét a kaviár mellett jégbe hűtött osztrigák is emelték. Ezüsttálon feküdtek e titokteljes kagylók, nyálkás tartalmukkal, amelyeket egy időben erejüket veszített öreg férfiaknak ajánlottak a pikáns lapok szerkesztői. Ebben a társaságban csak annyit tudtak az osztrigáról, hogy az operettben kuplét énekelnek róla a primadonnák, akik már ízlelték és elfelejtették, valamint a karbeli hölgyek, akik még nem ismerték, de álmaikban már megkóstolták. Talán csak Hogyishívják úrnak jutott eszébe valami bolondság, miközben villájával és kanalával elszakította méhétől a csigát, és rá citromot facsart: hogy egy régebbi bűnperben az osztrigára fogta a lopott igazgyöngyöt egy úrhölgy, midőn azt a rendőrség emberei megtalálták egyik háziedényében. – De arra valóban senki se gondolt109 a társaságban, hogy ezek a kagylók nemrégen még emberszemtől soha meg nem lesett, titokzatos életet éltek a tenger mélyében, legfeljebb olyan hajnalokon emelkedtek fel a hullámok tetejére, midőn csendes volt a tenger, az égen még csillagok és a hold, míg kelet felé már rózsaszínű a víz, és csodálatos harmat hull alá a megnyíló kagylók méhébe: az egyik kagylóban csiga születik e harmattól, a másikban gyöngy, amely az égboltozat hajnali színét, a csillag- és holdsugár halványságát és a kelő nap rózsaszínét egyesíti magában.
Lenyelték a csigákat a bendők, és nem gondoltak többet reájuk. Csak Hogyishívják úr jegyezte meg: „Emlékeznek, uraim, Baltazzi Hektorra, aki osztrigától súlyosan megbetegedett?”
És most az ebéd főszáma következett, amelyre egymás figyelmét hívták fel a vendégek. A vakembert is oldalba lökte Hogyishívják úr: „Kecskehús következik, főtisztelendő úr” – mondá viccesen Hogyishívják. Míg Mókus úr a kecske tiszteletére mekegni kezdett. Mások elmondták a szokásos közmondást a vén kecskéről és a sóról; mindenki igyekezett szellemvilágához mért elmésséggel fűszerezni az összejövetelt.
Fiatal kecske, amelyet gödölyének is neveznek, volt a tálon, zsemlyével kirántva, mint a bárányt szokás. Gyönge húsa volt, mint a galambnak, miután a szakács nem sajnálta tőle az időt. Néhány nap előtt tán e gyönge gödölyécske a rákospalotai vasúti sáncok mellett ugrándozott, és egy piros orrú, nyugalomba vonult házmester kék kötényét döfködte. Szeszélyes anyja telt emlői után futamodott, midőn a tehervonat elütötte; vagy a kertek alá vetett ócska kályhacsővel sebezte meg lábát: bizonyosan szerencsétlenség érte, hogy gazdája eladta őt a pesti kereskedőnek. A rákospalotaiak kecskéiket addig nevelgetik, mint gyermekeiket; nem szívesen válnak meg tőlük. Midőn kizöldül a szomorú pesti határ, a lakosok délutánonkint a gyepen heverésznek, gyermekeik futkározásában gyönyörködnek, vagy a közeli Alag példájára futtatást rendeznek kecskéik között.
A gödölye meglehetős sikert aratott a társaságban. Némelyeknek – a hölgyeknek eszükbe jutottak finom kesztyűk és cipők, amelyeket zöldre vagy barnára festve viselhetnének a kecske bőréből, ha a házigazda nem feledkezett volna meg a gödölye bőréről. (Nemcsak a hercegnők kedvelői a finom kesztyűknek, hanem a mosónők leányai is. A gyöngéd kesztyűk elszoktatják a legmakacsabb kezeket110 is a tisztátalanságoktól, valamint a bolhafogdosástól. És a puha bőrből készült cipők könnyedén viszik a nőket azokon az ösvényeken, amelyekre mezítelen lábbal nem merészeltek volna lépni.) Másoknak – a férfiaknak – a kecskepecsenye finom ifjú nőket is juttatott eszükbe azon a csodálatos telegráfon át, amely a gyomrot összeköti az agyvelővel. A jelenlévő férfiak csaknem valamennyien közelében vagy mélyében voltak annak az életkorszaknak, amely korszakban észre szokás venni a fejlettebb iskolás lányokat a nőneveldék körül. Egyesek csak suttyomban nézegetett fotográfiákról, pornografikus festményekről ismerték az ifjúság hajnalhasadását, de voltak itt is férfiak, akik maguk tapasztalták és tapintották a tavasz első sarjúhajtásait a szűzies természeten. Csak Hogyishívjáknak volt egyéni megjegyzése a kecskehús élvezete mellett: „A gödölye a csempészek pecsenyéje, akikről azokat a szép operákat írták, amelyek miatt valaha mindig színész szerettem volna lenni.”
Az olajjal bőven öntözött zöld saláta élvezeténél nem jutott eszébe senkinek, hogy a fejessaláta a Pest környéki falvaknak temetői körül fejlődik leggyorsabban, amely temetőkbe a dajkaságba adott szerelemgyermekeket temetik. A legtöbb uraság Olaszországban tett utazására gondolt az olaj illatában, ahol minden kocsmának olajszaga van. Némelyik tán nővel járt erre valamikor, a nő eltűnt a szemhatárról, csak a friss salátánál tér vissza az emlékezetébe, mert a drága lény saját kezűleg készítette el a salátát, a különböző mustárok kellő felhasználásával (holott ez tulajdonképpen oly férfias tennivaló, mint akár a sült felszeletelése). Míg a hölgyek, akik faluról származtak a nagyvárosba: gyermekkori, piros szemű házinyulakat látnak minden salátalevél mögött.
És még sok mindenféle íz és szag vegyült az asztal felett, amely ízek és szagok tulajdonképpen az emlékezőtehetséget foglalkoztatják leginkább. Egyik vendégnek tán a veszprémi kanonoki ebédlő méltóságteljes faliórája tűnhetett fel a múlt időkből (ahol gabonavásárlás céljából időzött), midőn aranysárga nedvétől omlatagon megérkezett a kappan, amely önfeláldozóan hitet tett amellett, hogy a madárnak sorsa nem a repülés; míg ugyanettől a kappantól más vendég falusi kertekalját látta, ahol szemétdombokon álldogál a sarkantyús kakas, és kukorékolásával az egész világot harcra hívja. Egyiknél jóasszony emlékét idézte fel a sajt, míg mások enni sem tudtak belőle, mert egykor szegénységükben mindig sajtot vacsoráztak.111 A befőtt gyümölcsök egyiknél falusi kamrák szagát jelképezték, a dúsan megrakott polcok között örökös léghuzam van, és az egérfogóban éppen egy nagy bajuszú állatka ijedten forgolódik; míg mások a befőttől mindenféle betegségekre és hűvös tenyerű orvosokra gondoltak.
… De ugyanígy vagyunk a borokkal is, mint az ételekkel, ha a vakember módjára elfelejtünk testi szemeinkkel látni, és emlékezetünkre és fantáziánkra bízzuk a röpke zamatokat.
… Volt ott egy fehér bor, amelyet az osztrigához bontottak fel a mindentudó pincérek.
Nem Chablis volt, amint az összes tudományos írók ezt elrendelik, hanem egyéves, szőke, tokaji bor, amely még olyan gyengéd és izgalommentes, mint a szűz leány szerelme. Az ő íze az első csók íze, amelyet azzal a nővel váltottunk, aki idővel gyötrelmünk, álmatlanságunk, életuntságunk, lehajló fejünk felé guggoló árnyunk, majd gyilkosunk lesz. – De mindez még messzire van. – Egyelőre csak költeményekre (amelyeket úgynevezett gyémántkiadásban forgattak meg a magyar könyvkiadók), galambbúgásos szavakra, két száj által elharapott szőlőszemek elfogyasztására, asztal alatti lábjátékokra, önfelejtkezett pillantásokra tanít meg ez a fiatal bor. Ez a bor, amelytől mindenkinek eszébe jut a nő, akit legjobban és legönfeláldozóbban szeretett életében. Leányokat hintáztat minden zamatos korty (akik manapság valahol piszkos gyerkőcöket mosdatnak), asszonyokat, akik egykor elhitették velünk, hogy a legderekabbak és legkiválóbbak vagyunk az összes férfiismerőseik közül, míg most ugyanezen kedvességeket mondogatják egy bivalybőr csizmás hadfinak. (Ám a bor ősziessége, zamata nem mutatta tovább, gonosz varázslóként, következő életünket, a sárguló ligetek mélyeit, az ördögszekeres pusztaságot, a magányos kis házikót, amelynek törött ablakán át öregségünkre őrült szemekkel nézünk kifelé.) A harmadik, negyedik kortynál úgy megkedvesedett e bor, hogy a rosszkedvűek is remélni kezdtek még elkövetkezendő tavaszi reggelekben, midőn aranyzöld ruhában sorakoznak fel a nagy fák, mintha misére készülődnének Budára; hűvöskés, megmosakodott kertekben oly könnyedén, akadálytalanul lengedez az élet, mintha örökké névnapunk volna, és a nyitott ablakon át a messzi partokról csengő-bongó reggeli harangszó köszönt, a közelből madárdal, amely ablakunkhoz közeledik. Igen, tavaszt is mutatott e bor, felhőtlen égboltozat kékségébe112 eltűnő fohászkodásunkat, megkönnyebbedett lábbal vett iramodásokat, dalokat, amelyeket egyébként csak álmunkban hallottunk … Ez a bor többet mutatott meg az életből, mint a kísértő Szent Antalnak.
… A pecsenyéhez egri bikavért öntöttek a poharakba a szorgalmas kezek.
Bort, amelynek fanyarkás, de üdítő, illattal telt, de nem kábító zamatja volt, mint a boldog kiábrándultságnak, midőn a szenvedélyektől megtisztult szívvel, szivárványossá lett, ódon ablakon át pillantgatunk vissza a múlt időkbe, amikor fejünket oly mélyen hordtuk, mint az alvó daru. A bölcsek és mosolygók bora ő, a gondolkozók itala, akik nem csupán a mennybéli gyengédségű virágnak örvendeznek a vén szilvafákon, hanem kiszámítják a gyümölcsnek mennyiségét és jóságát, amely a virágokból terem; végül még azt is meggondolják, hogy tél jöttével drágalátos a meleg, melyet áraszt a szilvafa lángja. Az egri bikavértől még senki sem zúzott be fejet, ellenben enyhe simogatást szokás érezni a gyomorban és a rekeszizom körül, amely egykor úgy fájt a szerelmi kíntól, hogy szinte reszketett.
Aki egri bikavért iszik: nem kerülhet megalázó helyzetbe a hölgyével szemben, még ha egyébként majd megreped a szíve érte.
A büszkék, önérzetesek, a megvetők bora ő – cseppjeiben maradt valami a törökök véréből, akik közömbös rabszolgasorsban tartogatták a földkerekség legszebb leányait. Hasznos orvosság a bikavér azoknak, akik elfelejtették életnyomorúságukban a bátor szavakat, a szembeszállásokat, a komor hangokat, mert az élet mindig csak szennyes seprővel kergette őket, mint a vénasszony kurgatja emberét.
A bikavér még felvilágosít arról, hogy a legszebben felöltözködött nők ruhái alatt is csak csontok, húsok, életszervek vannak; a női szívekben nagyobb gyengeségek és alattomosabb vágyak, amelyekről a férfiaknak fogalmuk lehet, a női agyvelőkben szakadékok, amelyeket sár tölt ki. Bikavér ivása közben figyelmeztetik az öregek a fiatalokat, hogy a férfi sohasem tud elzülleni annyira, mint a nő, s ugyancsak ez órában jelennek meg a férfiak képzelete előtt a félvállú sekrestyések, bocskoros birkapásztorok, vályogvető cigányok, akik tulajdonképpen az igazi szerencséket csinálták a fejedelemasszonyok113 között, míg férjük a Szentföldön küzdött, vagy a csillagokat vizsgálta a toronyban.
Jó a bikavér, hogy ne higgyünk a nők emberfeletti erényeiben, és ne véljünk szentségnek minden harisnyakötőt, még ha eldugva hordják is.
Gyöngyöző pezsgő köszöntötte a bendőket az ebéd vége felé.
Mint bukfencező, éljenező kis szellemek tolongtak lefelé a gyomrokba a kortyok, hogy eloszoljanak a testben, mint hancúrozó kirándulók a májusi erdőben. – Elmennek a mogorva májhoz, hogy jobb kedvre hangolják, körülfogják a magányos epét, hogy csatlakozásra bírják a mulatsághoz. Felszaladnak a létrán a padlásra, és kikukucskálnak a padláslyukon. Felserkentik a fáradozó szív emlékezetét mindazokról a nőkről, akiket a férfiak valaha bírni óhajtottak abban a korban, midőn a divatárus boltok kirakataiból öltöztették fel képzeletükben a csinosabb nőket, pikáns csipkékbe, táncosnőt fodrokba, csokorba kötött, kék szalagokba, regényesen suhogó selyemszoknyákba, ingekbe, amelyekbe oly ábrándosan van még hímezve a monogram, mintha ez ingek viseletével egykori ártatlanságukat is magukra vennék a nők.
Pezsgőkortyokra jutnak eszébe némely férfinak, hogy nem minden nő visel barchent alsót, szepesi vászonból való hosszú, csukott inget, meleg réklit, mamuszpapucsot – hanem akadnak hölgyek, akik másképpen is öltözködnek. Ilyenkor jönnek emlékezetbe azok a kócsagos, büszke lovagnők, akik egykor emlékbe nadrágjukat és cipőjüket ajándékozták, hogy az emberi kor legvégső határáig tartson a szerelem. Ilyenkor jutnak szóhoz azok az előkelő dámák, akik napközben csak rugalmas hintók párnáin láthatók, ámde ha négyszemközt maradnak, szívesen járnak négykézláb is a férfiak kedvéért. Ilyenkor vonulnak fel a képzeletben azok a szentképarcú, hűvös kisasszonyok, akik látszólag egyébbel sem töltik életüket, mint klasszikus zenék élvezetével, örök tisztaságban és nyugalomban, akik aztán panaszos vággyal térdepelnek le a férfiú előtt, midőn az erdő sűrűjébe értek.114
A lakoma vége felé közelgett. A pincérek már pakolták az előszobában tálaikat, evőeszközeiket. A szoba levegője megtelt az elfogyasztott ételek szagával, mind sűrűbben csörrentek a poharak, a nők hangosabbak lettek. A vakember jól hallotta, hogy a nők a szomszédaiktól megkérdezgetik, hogy valóban nem lát a vakember? hogy lehet az, hogy valaki nem lát? hogyan tér ki a villamosnak? Vajon nem detektív a vakember, aki ezt a fogást alkalmazza a gyilkos kikutatására? Csacska, kedves és jelentéktelen nők voltak itt, abból a fajtából, akik mindennap újra kezdik az életet.
– Én megálmodtam az egészet – kezdte az egyik női hang, amelynek volt valamely csendülése, mint a jó hegedűnek, amely azonban sohasem kerül olyan kézbe, amely játszani tudna rajta.
S a hang elbeszélte álmát, amely semmiben sem különbözött azoktól az álmoktól, amelyekkel a hasonló lelkű nők fejpárnája megtelni szokott éjfél után.
Ezekben az álmokban mindig előfordul: a ruha. Új ruha vagy rongyos ruha, aranyos ruha vagy szennyes ruha: amelyre mind különböző magyarázat találtatik az álmoskönyvben, amely helyet foglal minden éjjeliszekrényen. Előjön ezekben az álmokban az öreg szülő, akit rendesen évek óta nem láttak; előjönnek halottak, a koporsók, ölebek, kesztyűk, harisnyák, ferde sarkú vagy vadonatúj cipők; hal, amelynek férfi alakja van; pénz, amely sáros; páva, amely kiált; szemetes fürdő, amely hideglelést mutat; civakodás, ami közeli örömet jegyez, és sok-sok féltékenység… Fodrásznők csacskaságai, manikűrkisasszonyok pletykái, a masszírozónők mondanivalói, amelyet végighordanak egész Budapesten; házivarrónők babonái, amelyekre e nők oly végtelen bizalommal helyezik jövendő terveiket, hogy ijedten visszafordulnak a lépcsőn legsürgősebb útjaikról, ha véletlenül szakállas pappal találkoznak. Ők jönnek elő az álmokban, akik napközben is körülveszik őket. – És ezek a nők oly fontosságot tulajdonítanak álmaiknak, mint akár a való életnek. Előre megsiratják öreganyjukat vagy apjukat, ha az éjjel fogfájást álmodtak (sok száz esztendőről való megfigyelésük, hogy ilyenkor elkerülhetetlen a haláleset a családban). A féltékenység tüzeli reggel homlokukat, ha vetélytársnőjüket az elmúlt éjszaka koporsóban látták. Nem mernek kilépni szerdán a házból, ha történetesen a bal lábukat nyújtották ki először az ágyból. Aggodalmas gond szorongatja a szívüket, ha a fésülködés után kezükben maradt haj nem göndörödik kellően115 ujjhegyeik között, és nem lobban fel magas lánggal a kályhában, hanem előbb füstölög; és ha megpörkölődik, mielőtt elégne, majdnem a küszöbön áll a sápadt betegség. De szinte az ajtóban várják a levélhordót, ha kucsmás emberrel álmodtak az elmúlt éjjel. Terminust adnak hitelezőiknek, ha álmukban tetvesek voltak, penészt láttak, vagy kezüket besározták. Megrettenve vizsgálják reggel a tükörben arcuk esetleges vénülését, ha azt álmodják, hogy körmük ujjaikon megnövekedett; félve nyitnak ajtót a látogatónak (a rossz hírtől rettegve), ha kemencébe vetettek az elmúlt éjszakán.
Ezek a nők nem merik a cipőjüket orrával az ajtó irányába fordítani, midőn levetették, mert akkor bizonyosan hosszú út áll előttük. Ők alusznak kedvesük hálóingében, ha az távol van. Ők nézik figyelmesen a forralt víz fenekén maradott tealeveleket, vajon mily alakot mutatnak? Ők sodornak hajszálakból mindenféle kis bilincseket, amelyekkel kedvesüket megkötözik, mialatt az mellettük mély álomba merül. Ők szedik fel hivő bizakodással a patkószöget az utcán, ijedten nyúlnak erszényükbe, ha rossz szemű koldus kopog ajtajukon, ők gyűjtik össze levágott körmüket, kihúzott fogukat, zsebre raknak félig leégett gyufaszálakat, amelyekkel kedvesük rágyújtott; a combjaik közé dugdossák a bankjegyeket és pénzdarabokat, ha kedvesük a játékasztalhoz ül; ők hiszik teljes bizonyossággal, hogy bizonyos ruháknak, amelyeket a szekrényből elővesznek, babonás varázsuk van; ők hímeznek harisnyakötőikbe mindenféle jeleket; ők járnak a kártyavetőnőkhöz, és ők mutogatják rezgő félelemmel a tenyerüket annak az öregasszonyságnak, aki ért a tényérjósláshoz. Ezek a nők szeretnek kocsikázni és lovagolni.
… A titokzatos vakembernek tehát meglehetős sikere volt a nők között, midőn azok megédesítették nyelvüket mindenféle gyümölcsökkel, préselt fügékkel (amelyek kék cirádás skatulyákban jöttek álmatag hajókon), piros narancsokkal (amelyek úgy ontották levüket, mint a szerelmesek a mondanivalóikat), szőlőkkel és almákkal, amelyeket nem szerettek meghámozni, és csak a férfiak ismételt rendreutasítására fosztották meg héjától az almát, mielőtt megették volna. Történeteiket, álmaikat a vakember felé fordulva adták elő a hölgyek.
Egy sárgarigó hangú – talán éppen Cseresznye volt – a vakember könyökét lökdöste, mialatt beszélt, hangja olykor csak úgy kopogott (mint a dióverő a fa száraz gallyai között), majd tülkölt e hang,116 mint a lóvasúti kocsis (akit talán legelőször vett észre egész Pestből Cseresznye, midőn a városba pesztonkának szegődött, vagy az apácakolostorba járatták szülei); lehetett volna ez a hang egy csirkéskofáé, aki kakasainak ára felett vitatkozik vevőivel, de lehetett volna betlehemes fiúké, akik falusi karácsonyfák körül éneket mondanak. Az emberek sok tekintetben megváltozhatnak, kezek, lábak, arcok, hajak, szemek megfinomodhatnak, átalakulhatnak a környezettel, de a hangok megmaradnak az igaziaknak, bármennyire tanulták a hazugságot.
Falusi leány volt; a hangjában néha felcserdült a kondás pattogó ostora… Megérzett a mezei virág illata.
– Én sokat járok álmomban tollat fosztani, midőn hidegek az éjszakák, és a hold bejön a függönyökön át, odaül az ágy lábához, és ijesztget. Ilyenkor mindig megyek mindenféle olyan gyalogutakon, amelyeket gyerekkorom óta nem láttam. Az úton bokrok, fák, csend, mint a kertek alatt télen, hallom, hogyan csiripelnek a verebek a náddal fedett ereszeken, és valahol kiáltja egy hang: Tücsök! Tücsök! Amint gyermekkoromban neveztek.
– Amíg idáig tart az álom: nagyon is boldog vagyok. Boldogabb, mint nappal, boldogabb, mint valaha is voltam életemben.
– Tücsök, Tücsök! – kiáltozzák a faluvégi napraforgók, amelyeknek olyan nagy tányérjuk van, hogy csaknem eltakarják az égboltozatot, olyan nagy, olajos magok vannak bennük, mintha azóta folyton nőttek-növekedtek volna azok a magvak, amelyekből gyermekkoromban mindig jóllaktam. A szárazmalomban tarka lovak baktatnak, köztük áll ostorral a molnár, az apám, és még mindig káromkodik, és olyan halovány, mintha szárazbetegség gyötörné. A bajusza hegyesre van pederve, mint akkor, midőn a kocsi keresztülment rajta, vásárból jövet. Szegény, nagyon szeretett vásárokra járni, nem maradt volna el hideglelősen se az őszi vásárról, és tarka kendőket hozott ajándékba. Bár ilyen tarka kendőben járhatnék még valaha! Nincsen annál szebb viselet! Olyan benne az arcom, mint a pünkösti bazsarózsa.
– Tücsök, Tücsök! – kiáltja az anyám, akit csak úgy látok, amint a ravatalon fekszik, egy ócska asztalon és fekete kendőben. És mindig felül a koporsóban, és jajgatva tördeli a kezét, kimegy, hogy megszeleltesse a gabonát az udvaron, aztán megint csak visszafekszik a koporsóba, és sír, sír, hogy majd megszakad a szívem.117
– Tücsök, Tücsök! – kiáltják a papmacskával, szarkalábbal, vadsóskával benőtt árokpartok, a kertekben álló madárijesztők és azok a felejthetetlen, barna-piros arcú, kis fekete bajszú, bogárszemű legények, akik nekem egyedül tetszettek a földkerekség minden férfiai között.
– Tücsök, Tücsök! – mondják az öreg képek, régi ismerőseim a templomunkban, midőn a papunk felüti a textust, és arról prédikál, amit Máté írt: „Bemenvén a hajóba…” – Tücsök! – kiáltanak rám a csillagok, amelyeket azóta sem láttam oly sokadalomban, mint a falunk felett – mintha Pesten a csillagokat is lelopnák az égről. – Tücsök – fújja, zúgja a szél, amelyet ismét úgy hallok, mint gyermekkoromban a folyó sötét partján, ahol borús alkonyatokon leguggolva vártam, mikor hoznak odafentről úszó fadarabot, fekete kerítést a hullámok; és a szél fújt, haloványvörös volt az ég alja, amerre a nap elment, összekulcsolódtak a füzesek gallyai, mintha imádkoznának; és a szél fújt, fújt…
– És a múltkor, hétfőn, álmomban látom ott a vízen jönni Szerénkát. Mintha valahol ott tűnt volna fel, ahol az én gyermekkoromban a bozontos, sötét, titkos sziget a világ végét jelentette; ott kelt ki a sötétségből, és lába nem érintette a vizet, amelyen felém közeledett. Fehér, fátyolos ruha volt rajta, mint a menyasszonyokon, de az arca nagyon bús volt és halovány. A kezei átlátszóak voltak, a nyaka pedig olyan vékony volt, mint egy madáré.
Még el sem gondolhattam, hogy vajon miért öltözött ebbe a furcsa maskarába Szerénka, mikor már meg is szólított, keserves, fájdalmas hangon: „Siess, Tücsök, vedd magadhoz tizenkét pár fehér kesztyűmet, huszonnégy pár harisnyámat, mert szükségem van rá; fázik kezem-lábam.” Én nem értettem mindjárt kívánságát, ugyanezért megismételte. És hozzátette, hogy ő többé nem mehet már haza (ide, a Szív utcába), azért okvetlen vigyem el neki a szükséges holmikat. Szerénkának könyökig érő, fehér kesztyűi voltak, és olyan kis száma volt kesztyűjének (mint akár cipőjének), hogy rajta kívül senki se használhatta a kesztyűket. Ugyanezért nem volt elzárva szekrényébe a kesztyűje, hanem az öltözködőasztalon feküdt egy hosszúkás, kínai madarakkal díszített fadobozban. Én tehát nyomban elsiettem a kesztyűkért és a harisnyákért, mert Szerénkát nagyon megsajnáltam. Midőn álmomban visszatértem arra a helyre, ahol Szerénkától elváltam: szegény barátnőmet többet nem találtam meg.118 Kétségbeesve kiáltoztam, mindenfelé kerestem, a szívem majd megszakadt a fájdalomtól, de Szerénkát nem lelhettem.
Tele volt könnyel a párnám, mikor felébredtem. Alig vártam a reggelt, hogy megnézzem az álmoskönyvet, de ott semmiféle magyarázatot nem találtam. Később Fuxné, a fodrászné azt mormogta fésülés közben, hogy véleménye szerint ennek az álomnak nem lehet valami jó jelentősége, valamely nagy betegség fenyegeti Szerénkát, az is lehetséges, hogy barátja elhagyja, ámde arra, ami valóban történt, még Fuxné se mert gondolni.
De felzendült ekkor Gitári hangja:
– Én mindig mondtam Szerénkának, hagyja itt ezt az átkozott utcát, a szatócsok, kishivatalnokok, az irigy szegények utcáját, ahol mindennap a szájába néznek: mit evett; minden új harisnyáját száz gyűlölködő szem figyeli; minden kacagását, amely kihallatszik, száz átok kíséri. Én ismerem a szegény embert, ismerem a szegény ember feleségét, lányát, házatáját. Irigyebb, gonoszabb, kárörvendőbb fajta nincs a világon, mint a pesti szegény ember. Az minden jó cipő után, amely az orra előtt elmegyen, azt mondja: „Törd ki a nyakad!” Minden jól szabott szoknya után átkot mond: „Bár megégnél!” Minden új kalap álmatlanná teszi, minden boldog mosolygás (a más arcán) elkeseríti a szája ízét. Mondtam neki, de nem hallgatott rám… hagyja itt ezt a városrészt, ahol úgyis megátkozzák, ha mindenét széjjelosztja a szegények között, ahol úgyis követ dobnak utána, amikor kocsijából kiszáll. Jött volna oda, Budára, a Nyúl utcába… Sohasem lett volna semmi baja. Ott nem átkoznak, ott nem ármánykodnak, ott nem kívánja minden utcakő, hogy törnénk ki a lábunkat. Ott csendesen, visszavonulva élünk, mint úrinőkhöz illik. Az emberek nincsenek megbotránkozva, ha új kalapot teszünk a fejünkre, a barátunkat nem akarja elhódítani minden fekete könyökvédőt és fekete nadrágot viselő hivatalnokkisasszony. Buda: az más. Budán nem laknak könnyelmű, ledér nőszemélyek. Budán mindenki tisztességes, becsületes… A levegőben van az. Ha egész Pestet nekem adnák, nem laknék benne.
Milyen volt Gitári hangja?
A vakember előtt csakhamar kibontakozott Gitári valódi alakja. Még pelyhedző, kékes bajuszkáját is látta, amely nagyon fekete nők ajkán helyet foglalni szokott. Érezte szenvedélyes, energikus szemének lobogását, észrevette felső ajkának felfelé fodrozódását, amint119 ez azoknál a nőknél tapasztalható, akik sokat és mély meggyőződéssel beszélnek – erőteljes és elszánt vidéki nők, akik Pestre jönnek, hogy itt tíz körömmel és vad rábeszéléssel helyet ássanak ki maguknak. Ezek a nők ellenségesen, szúró szemmel, gyanakodva vesznek vizsgálat alá mindenkit, nőt és férfit: akit még nem ismernek, mert mindenkiben ellenséget vagy vetélytársat szimatolnak. Ezek a nők hallgatóznak mások elejtett szavára, önkéntelen mozdulataira és önfeledt pillantásaira, hogy hasznukra fordítsák, amit véletlenül megtudtak. Az ő szavajárásuk mindig alattomos, rejtett célzatú; ők nevetnek fel hangosan és gúnyosan az ellenséges nők háta mögött, és egyedül is, midőn senki sem hallja őket. Gyűlölni úgy tudnak, mint senki – míg szeretetükben, amelyet esetleg csak egy kiskutyáért éreznek: nem ismernek határt.
Onnan jöttek ők, a kisváros szegénységéből, ahol esténkint takarékoskodni kellett a petróleummal, ahol nappal papucsban járnak otthonukban a nők cipőkímélés szempontjából; nem sajnálják a jó szagú szappant, midőn látogatót várnak, egyébkor lusták, hogy megfésülködjenek. A firhang megől megszólnak, megbírálnak, meggyanúsítanak, megrágalmaznak minden utcai járókelőt, és erről a szokásukról Pesten se mondanak le. Véleményük szerint: minden férfi és nő aljas, bűnöző, jellemtelen. A káröröm a szépítőszerük, a mások bánata az egészségük, a mások szomorúsága a jókedvük. Ádáz, mindenre elszánt nők, akik nem ijednek meg a szomszédokkal való pörpatvartól, nem félnek a férfiak öklétől. A gyűlölködés felejteti velük testi fájdalmukat. Nők, akiknek úgy lehet reményteljesen udvarolni, ha a barátnőjükre rosszat mondunk. Éles és kíméletlen hangja volt Gitárinak:
– Nem bánom, ha kétfelé vágnak is, én megmondom nyíltan, hogy Szerénka halálának az oka az a sok mindenféle pesti szerkesztő volt, akit úton-útfélen felszedett. Azt hitte Szerénka, hogy ő is afféle színinövendék vagy kóristané, akinek dukál e jöttment néppel barátkozni, mert egyébként nem írják ki nevét az újságba. Nálunk, Batyiban is volt egy szerkesztő, de az mindig a „Három Rózsá”-ban ült, besötétedés után többnyire részeg volt, és nem udvarolt az senkinek, legfeljebb az utcai lámpásokat ölelgette. Míg ezek a pesti szerkesztők olyan magas hanggal, olyan szemtelen modorban, olyan bizalmaskodva beszélnek itt a nőkkel, mintha valamennyien a szeretőjük volnának. Engem ugyan még nem tisztelt meg egyetlen pesti120 szerkesztő úr a házamnál, de remélem, nem is fog megtisztelni. Kiadnám az útját Félixemnek, ha ilyen emberekkel szóba merészelne állani. Ámde a szegény Szerénka mindig ezekkel az emberekkel barátkozott, bármerre járt, volt mellette egy szerkesztő. A színházi főpróbán az a zöldhasú, zsákkereskedőből lett hírlapíró csapta a szelet. A lóversenyen Bika úr mutogatta be a grófoknak és báróknak; egyszer a szemem láttára bemutatta egy ismert leánykereskedőnek. A „San Francisco”-kávéházban csak úgy hemzsegett az asztal a sok pernehajdertől, ha Szerénka letelepedett. Mindegyiknek hosszú haja volt, amelyet vastagon pomádézott vagy felborzolt. Mindegyik azt hitte, hogy ő találta fel a puskaport, rettentő komolyan és nagyhangon beszéltek, egymást leordították, kicsúfolták, minden nőről ocsmányságot beszéltek, a legnagyobb disznóságokat sugdosták a magukhoz való nők fülébe, arcpirító nyugalommal tárgyalták meg a nők ballépéseit… Ó, mily ocsmányok voltak, midőn szellemeskedtek, midőn ők magukat híresebb embernek gondolták, mint akár a polgármester. Pedig a kávéházon túl legfeljebb a hordár köszönt nekik, mert adósaik voltak…
– Ezek a kávéházi szerkesztők vitték a züllés útjára Szerénkát. Ezek jártak hozzá vacsorázni, és ezek kísérték el a cirkuszba. Szegény Szerénka: szentül meg volt győződve, hogy a pesti irodalomnak ő a központja. Csak keressenek a szekrényben, a szennyes ingek között, bizonyosan találnak ott egy-két verseskönyvet, amelyet szerzője Szerénkának ajánlott egy este színház után a „Frisco”-kávéházban. Bohémek! Gyilkosok! Jött volna Szerénka a Nyúl utcába, még manapság is élne.
De alig várta a szót, hogy rákerüljön: Kincsem, aki arról volt híres, hogy a legjobb álomfejtő volt a társaságban. A hangja is olyan volt, mint a mesemondóké… Bizonyosan mindig szép és hosszadalmas mesélgetésekkel traktálja a férfiakat, mint ezeregyéjszakabeli társnője.
– Szerénka hármat álmodott, három éjszaka egymás után, és mind a három álom halált jelent. Elmondta mind a három álmát. Én már tudtam, hogy búcsúzni kell szegény barátnőnktől.
– Az első álma az volt, hogy sötét este, elhagyott utcán egy kéregető megszólította. Ő nem látta a kéregetőt, mert mély sötétség borult az utcára, csak az őszi szél süvöltözött. „Szabad kérném, szép kisasszony!” – mondta a sötétségben a hang, amely oly félelmetesen121 hangzott, mintha maga a halál állott volna be utcai koldusnak. Szerénka, előadása szerint, úgy megrémült, hogy futni kezdett, mint az eszeveszett. Mögötte állandóan a tolakodó ember fenyegető, kötekedő, félelmetes hangja: „Szabad kérném, szép kisasszony!” – Szerénka álmában a házig futott, és egy perc alatt fellármázta a lakókat. Lámpásokkal, gyertyákkal futottak elő a házmesterek, a szomszédék, a vasalónő, a szobalány… Pirosan megvilágosodott az éjszaka, amerre szaladtak, hogy megkeressék a titokzatos koldust, aki bizonyára rabolni, esetleg ölni akart az elhagyott utcában. De a koldust nem találták, ellenben leltek egy fát, amely mintha kiszáradt almafa lett volna, és a fán jól magasan függött egy ismeretlen, akasztott férfi hullája.
A köpcös Mókus nagy pohár bort hajtott fel:
– Ismerem ezeket a kéregetőket, akik olyan szemtelenek mostanában Pesten, hogy háromszor is becsengetnek a lakásokba. A minapában is legurítottam egyet a lépcsőn. „Hogy merészel csengetni?” – kérdeztem. „Talán levelet írjak?” – felelt ő.
Kincsem folytatta:
– Második álma még különösebb volt Szerénkának. Azt álmodta, hogy Félixet, az ő Félixét: elütötte a villamos. Tőből levágta kezétlábát, Félixből csak egy véres törzs maradt. A Rókusban nem sokáig teketóriáztak Félixszel a doktorok. „Legjobb, ha minél hamarább eltemetjük, hisz úgysem marad életben” – mondták a doktorok, és egy nagy, savanyúvizes ládába csomagolták Félixet. Szerénka egész nap ott ült a sírdombon, és hallgatta az elevenen eltemetett Félix mozgolódását, sőt beszélgetett is vele. Estére, mikor néptelen lett a temető, Szerénka tíz körmével felásta a sírt, kinyitotta a ládát, és az élő Félixet a hátára vette. Vinni kezdte, de a borzalmas törzs vérzett, mind nehezebben csüngött Szerénka nyakán, hogy végre maga is azt gondolta, hogy legjobb lesz Félixnek meghalni, pedig Félixet úgy szerette, hogy a szíve is majd meghasadt, ha Félixre erősen rágondolt. (Ámde álmában beszámíthatatlan a leghűségesebb szív is! Tudjuk mi azt, gyakorlott álomfejtők, hogy az álom éppen ellenkezőjét jelenti néha a valóságnak.) Szerénka tehát visszavitte az élő, de összezúzott Félixet a nyitott sírhoz, beletette a savanyú vizes ládába, ráborította a láda tetejét, és futni kezdett, mikor egy borzalmas kiáltás hangzott végig a temetőn. Félix kiáltott Szerénka után.122
A horgashangú, aki nyilván egyezett az álombéli Félixszel, szórakozott hangon jegyezte meg:
– Mit is várhat az élettől az a szerencsétlen, akinek kezét-lábát levágja a villamoskocsi?…
– Harmadik álma Szerénkának még inkább közelebb vitte ahhoz a világhoz, ahol örök és álomtalan sötétség van. Ez pedig így történt:
Szerénka ablakai előtt egy keskeny erkély vezet a ház sarkához, amint mindnyájan láthatjuk, ha félrevonjuk a függönyt. Ezen az erkélyen rendesen virágosdézsák állanak, míg télen mindenféle limlomot dobál ide a szakácsné, télen nem szokás az erkélyre menni. Egy éjszaka, mikor éppen telihold volt, Szerénka azt álmodta, hogy nyitott szemmel fekszik ágyában, ahonnan éppen az erkélyre lehet látni. Feküdt, feküdt Szerénka, és egyszerre ismeretlen jeges félelem fogta el. Odakünn az erkélyen megmozdult valami, olyanforma, mint egy kuglibáb, de valamivel nagyobb; lehetett talán akkora is, mint a cölöp, amelyet az országutak mentén a földbe szoktak ütni; de lehetett olyan nagy is, mint egy hatéves gyermek, akit valahol, valamerre elveszített Szerénka. – Szerénka, akármint nézegetett, nem látott egyebet abból az erkélyen járó valamiből, mint annak árnyékát, amely az ablakon át a szoba világos szőnyegeire vetődött. És az árnyék háromszor végigment a szőnyegen, és némaságában, alaktalanságában oly félelmetes volt, hogy Szerénka szívesebben látott volna ez árnyék helyett csörgőkígyót hálószobájában. Hiába emelkedett fel ágyában, hiába nézett ki az erkélyre: ott nem látott semmit, mint üres virágosvedreket. Pedig ott kellett lenni annak a valaminek, aminek, árnyéka végigmendegélt az ágy előtt, a szőnyegen. Szerénka álmában egy hadnagy ismerősét hívta, aki nyomban riadót fúvatott, megszállotta katonáival a Szív utcát, a hadnagy maga az erkély sarkában foglalt helyet. És az árnyék csak tovább is járt-járt az erkélyen, a szobában, a szőnyegen, és nem lehetett megtalálni eredetijét. „Asszonyom – mondta a hadnagy –, ha az egész hadsereget mozgósítanám, az sem tudná megszabadítani ez árnyéktól.” Szerénka erre nagyon kétségbeesett és felébredt. Másnap elmentünk az óbudai kártyavetőnőhöz, mert Szerénka halotthalvány volt, de az óbudai asszony se tudott, vagy nem akart magyarázatot mondani az álomra.
Kincsem kisasszony előadása után az asztal felett megindult az a társalgás, amely rendesen követni szokta az előadott álmokat. A123 férfihangok megegyeztek abban, hogy gyermekes dolog az álmoknak jelentőséget tulajdonítani, míg a női hangok közül egyik-másik bevallotta, hogy valóban félelmetes ügy az álom.
– De éppen ezen az erkélyen járt volna a kísértet! – szólalt meg Hogyishívják úr, aki hosszabb idő óta hallgatott. Felállott, és az erkélyajtóhoz akart menni, hogy felnyissa azt, mire az összes nők felkiáltottak: „Ne bolonduljon!” De Hogyishívják már többet ivott a kelleténél, nem hallgatott a nőkre, megfordította a kulcsot a zárban, és hirtelen feltárta az ajtót.
Dermesztő hideg ömlött a szobába, mint a szellem, amelyet palackjából kibocsátanak. És a hidegen át egy metsző, dermedt, alélt kiáltás hangzott valamerről, az utcáról, a háztetőről vagy még messzibbről…
– Jézus! – kiáltotta Cseresznye, és keresztet vetett. – A Szerénka hangja…
Feszülten figyeltek mindannyian az ajtóra, mintha meg lettek volna győződve, hogy onnan be kell lépni valakinek, akivel éppen Szerénka álmodott… És az a borzalmas kiáltás, amely nem hasonlított semmi emberi szóhoz, de olyan volt, mintha a másvilágról, a temetőből jött volna, nagy messziségből, ahol az esti égboltozat a sötét földdel összeérintkezik, ahol a kitaszított, helyüket nem lelt lelkek bolyonganak… onnan jött a kiáltás, amely kiáltást tán a médiumok szoktak hallani, amikor a szellem a spiritisztaasztalnál vadul jelentkezik… és a borzalmas, vérdermesztő kiáltás újra felhangzott, most már az erkélyen, mintha az a kuglibábu adna hangot, amelynek árnyékával Szerénka utoljára álmodott.
Hogyishívják becsapta az ajtót, hogy az ablaküvegek megreszkettek, az asztalon a poharak összekoccantak. Hogyishívják, bár majdnem részeg volt, reszkető hangon mondta:
– Valaki van közöttünk, aki megidézi ide, a mi víg, boldog társaságunkba: a másvilágot… Hallottam én már arról, hogy vannak rejtélyes emberek, akik után, bárhová is: úgy elmennek a másvilági lelkek, mint a macskák bizonyos nők után, nagy távolságból is. Valaki van közöttünk, aki, míg mi itt gyanútlanul vigadunk: titkos jeleket vált a másvilággal, a halottakkal… A nyakunkra hozza a kísérteteket. Engem már kilelt a hideg.
– Az ördögbe, miért hagytátok elaludni a tüzet, és miért nem gyújtjátok meg a lámpákat? – kérdezte a köpcös Mókus.124
– Szeszt igyon, aki fázik – mormogta a horgashangú, de felnézett az ablakra, mintha kopogtatást hallott volna.
A poharak, palackok kocogtak, de a bor olyan hideg volt, hogy megborzongtak tőle a kótyagosok. Hogyishívják egy kulacs formájú pálinkásüveggel járt körben, és minden nő szájába töltött: „Lehetséges, hogy nem volt friss az osztriga… nem bírja a gyomrom a bort. Csak valami nagyobb baj ne legyen! Te is hallottad azt a sejtelmes hangot?” – És a nők azt felelték, hogy hallották.
– Ej, nem így szoktunk mi vigadni! – kiáltott fel a horgashangú. – A hölgyek ráérnek a maguk kísérteties történetével előhozakodni, amikor mi aludni mentünk. Mindnyájan tudjuk, hogy a Holdban nem laknak emberek, kihalt ott minden. Nem jön ide a Holdból senki. Ha még a Mars-csillagról van szó: egész más. Ott megfigyelték, hogy bizonyos földrészeknek az esztendő különböző szakában különböző színük van a teleszkópban. Tehát van tavasz, van ősz. Nem is csodálkoznék, ha a Marsból betoppanna valaki, amint az angol regényíró könyvében olvastuk… A hölgyek azonban viseljék jól magukat, és igyekezzenek meggyőzni bennünket arról, hogy a legjobb élet a földön van.
– Valahol harangoznak – felelt a horgashangú szavai után beálló csendességben Gitári, aki eddig legjobban megőrizte nyugalmát.
– A füled! A füled! – kiáltott a köpcös Mókus, és nagy osztentációval ivott, mintha eszébe se jutna, hogy halotti tort tartanak itt.
– A füled! – ismételte horgashangú.
– Máskor ebben az órában a bor már úgy édesedik a szájamban, hogy nem győzöm a poharakat hajtogatni. Máskor ebben az órában az arcok úgy megkedvesednek körülöttem, hogy elfelejtem minden gyávaságomat, belső remegésemet, leküzdhetetlen félelmemet, amely meglátogatni szokott éjidőben – mondta Hogyishívják úr, mintha egy litániáskönyvből olvasna. – Máskor ez órában már oly féktelen remény és oly hallatlan bizakodás költözik a szívembe a gyönyörű holnapok iránt, hogy nem bírom visszatartani torkomban a piros dalt, az aranyos hazugságot, az ezerszínű vágyat… Máskor ez órában már leányommá fogadom a város minden piros sarkú nőszemélyét, minden ledér sikoltás és kacaj engem illet, minden fodros hajat a kedvemért fésülnek, hogy elmerüljenek bennük remegő ujjaim… Miért, hogy kedvem ma oly borús, szívem ma oly nehéz, lelkem ismeretlen félelmekkel teli, mintha odahaza már várakozna125 rám az idegen, aki az ajtóban megszólít, ágyamig kísér, segít levetkőznöm, és lezárja a két szemem örökre?…
Hogyishívják úr egyéb alkalmakkor meglehetős érdeklődést szokott elérni a hölgyek körében rapszodikus szavaival, de most másként jártak az órák. A nők a vakember körül csoportosultak, és tőle várták, hogy megszabadítsa őket attól a hideglelős kellemetlenségtől, amely a Szerénka halotti torán lassan erőt vett rajtuk.
– Én azt hiszem, hogy Szerénka sírja nyitva van odakünn a temetőben, és ő dideregve, jajgatva üldögél a sírgödör szélén! – vetette fel ismét a szót Hogyishívják úr, miután jót húzott a kulacsból.
Minden szem a vakemberre fordult. Várták, majd ő felel Hogyishívják bomlott szavaira, miután idáig hallgatott.
A vakember is érezte, hogy végre itt az ideje, hogy megmutassa nem mindennapi képességeit, ezért halkan előrehajolt, mintha valami titkot közölne:
– Ha kimegyünk a temetőbe, ma éjszaka még színről színre láthatjuk Szerénkát.
A nők összerázkódtak, és oly közel bújtak a vakemberhez, mintha védelmet keresnének. Lehetett volna e negyedórában az asztalnál a legdivatosabb pesti színész, a legszájasabb szerkesztő, a leggavallérosabb harisnyakereskedő: a rejtélyes vakemberrel egyik se mérkőzhetett volna. Ő volt az ünnepély központja, a nők kegyence, Jeremiás próféta, aki után éjnek éjszakáján a temetőbe is kimentek a babiloni nők. A nők szeszélyükben, gyűlöletükben, szeretetükben teljesen kiszámíthatatlanok. Pláne, ezek a nők, akik még az első lépcsőjén állnak az intelligenciának, amely a falusi iskolát, kutyaszorító utcát, a pesti tömeglakást mostani életmódjuktól és világfelfogásuktól elválasztja! Ők még nemigen ismerték a kokottélet rafinált fogásait, nem tudták azt a nyugalmat, közönyt, érdektelenséget jelképezni, amely az igazi nagy kokottokat hasonlatossá teszi a legfinomabb úrinőkhöz. Ők a szegény és tudatlan szolgálói minden ízléstelen plakátnak, amely a hirdetőoszlopon megjelenik, minden új regénykönyvnek, amelyet a királyi ügyészség darab időre kivon a forgalomból, minden színdarabnak, amelynek előadása fölött megbotránkozását fejezi ki a polgári sajtó.
A pesti suszterek nekik adják el azokat a cipőket, amelyeket a vendégszereplő néger táncosné Pesten megrendelt, de feltűnősége miatt nem fogadott el. A kalaposboltokban az ő részükre tartogatják126 azokat a feltűnő kalapokat, amelyek a legutolsó jelmezbálról visszamaradtak. Ők rakják meg fodrokkal selyem alsószoknyáikat, hogy az úgy suhogjon, mintha nagy madarak repülnének. Ők használják a legdivatosabb parfümöket, arcfestékeket, körömpirosítókat, ajakkárminokat, hajfrizurákat, hamis fogakat, harisnyakötőket, amelyeket egy úgynevezett tisztességes nő még nem merészelne használni – csak akkor, midőn már ők újabb túlzásokat találnak ki a divatban. Ilyen nők miatt véli a nyugat-európai utazó a Duna-korzón, hogy a Balkánon van. Ők hordták valóban a nadrágszoknyát, ők ültek férfi módjára a hátasló és a bicikli nyergébe, ők viseltek cipőiken ijesztő sarkokat, ők ültek a templom első padsorában, midőn Hock János szentbeszédeit volt divat hallgatni, és ők szerepeltek a hölgybizottságban, amely koszorút nyújtott át a városligeti cirkusz birkózógyőztesének.
A kultúra és a divat a legrikítóbb rongyait keresik ők. Hordtak már a vállfűzőjükben sárga selyemszalagot, amidőn a bécsi pápai nuncius Pesten tartózkodott, és a „Pannonia”-szálloda erkélyére kitűzték a pápai zászlókat. Ők tolongtak a divatszalon próbatermében, az ő kezükbe van letéve a hölgyfodrász szerencséje, aki új üzletet nyit a Belvárosban, őket veszik észre a pincérek és a vendégek az előkelő éttermekben és a mulatóhelyeken, őket tűzik keblükre a fiatal lipótvárosi kereskedők, akiknek még nincs egyéb feltűzni való rendjelük. Közönségesek és hangosak, és mindenütt beléjük ütközik az ember, ahol az uraknak frakkban és a hölgyeknek estélyi ruhában illik megjelenni.
Ölebet tartanak, ha ez van soron, költővel vacsoráznak, akinek műve feltűnést keltett, máskor az olimpiád bajnokai részére terveznek vacsorát, buzgón rázzák a perselyt a gyermekek napján, legszebb ruháikat veszik fel a Király-díj délutánjára, bár a levegőben lóg az eső, vakbél-operációnak vetik alá magukat, képes levelezőlapot küldenek Siófokról mindenkinek (a helybeli fényképész felvételében), midőn e fürdőhelyen elcsattant az első nyári pofon, a zenészek nekik gondolják el a slágereket, a bártulajdonosok a bombaüzletet, a kutyatenyésztők az újfajta pincsit, és a félig vak hímzőnők a legújabb ingmonogramokat, hisz egy igazi, elismert, nagystílű kokott csaknem barchent alsószoknyát visel már, hogy minél inkább megközelítse a pesti úriasszonyok odőrjét.
… Körülvették a csodálatos vakembert, és már előre elgondolták:127 mennyit beszélnek majd a „városban” erről a különös halotti torról! Érdeklődésüknek, mohóságuknak, feltűnőségüknek paprikajancsija, amely tegnap talán egy táncos színészért ült a szemükbe, midőn az a port rúgta a táncterem közepén: a tetszésük paprikajancsija most a vakember kedvéért ült előretolt mellükre. És nemcsak kérdezett, de tapogatózott is, miután olyan egyénről volt szó, akinek szemmel aligha lehetne megmagyarázni valamit, de kézzel annál inkább.
Az egyiknek a keze a vakember nyakát tapogatta, mint az ifjú színészlányok dédelgetik tanáraik vagy igazgatójuk nyakát – és csak azután vette észre, hogy ez a nyak nem is görcsös kelések helyétől, sem pattanásoktól. – Más kezek a vakember hajszálaival babráltak, mintha egy agarat simogatnának, amellyel a sétatéren találkoztak. – Egy kéz a vakember néhány gombjaival játszadozott, mintha azt próbálgatná, hogyan lehet kinyitni; egy más kéz fölényesen támaszkodott a vendég vállára, és erősen cigarettázott a kéz tulajdonosnője.
Voltak ezeken a kezeken gyűrűk, amelyek azonban mit sem tudtak mondani a kéz tulajdonosáról, legfeljebb az ékszerészről, aki eladta őket. Mindennapi gyűrűk voltak, amelyek annyit vándorolnak életükben, mint a sarki hordár. Csereberélik őket, eladják, vagy zálogházba viszik őket – egy nem nagyon drága és nem nagyon feltűnő asszonygyűrű olykor egész városrészeket végig vándorol. Hordják őket kölcsönbe kérve esküvőkön és bálokon úgynevezett tisztességes nők, akiknek még ilyen olcsó gyűrűkre se jut. Elkísérik a kezeket darab ideig, mint idegen kiskutyák a járókelőt, aztán új kézhez csatlakoznak…
Kevesen érik meg e gyűrűk közül azt a korszakot, midőn éjjel-nappal a szekrényben feküdhetnek, egy csendes budai házban vagy egyemeletes belvárosi palotában, egy megöregedett, visszavonult úrihölgy birtokában, aki a sok mindenfélével: kakasos arannyal és Pacific-részvénnyel, ginivei és Jószív-sorsjeggyel, Nagy Péter arcképével díszített rubellel és ritka gyöngyökkel együtt, amit életében összegyűjtött, megőriz néhány hitvány gyűrűt is. Ó, ők sohasem kerülnek a helyzetbe, hogy téli estén elővétessenek a vasládikóból, hogy megmutassanak egy vagyontalan fiatalembernek, aki a szerelemre szomjas, idős hölgy vonzalmát bírja. Különben is ezek a fiatalemberek jól ismerik a gyűrűk értékét – mint akár a jelenlevő vakember, amint kezével csendesen végigtapogatta a közelébe jött gyűrűket,128 és csendesen megbecsülte őket. (Volt ott még olyan gyűrű is egy hölgy kezén – talán éppen a budai kisasszonyén: amely feketével befuttatott ezüst volt, benne tán Franzensbad neve, amilyen gyűrűt a bakfisoknak hoztak ajándékba a mamák, midőn túlestek az „utolsó szerelmen” és a fürdőhelyen. Akadt gyűrű, talán éppen Cseresznye kisasszony kezén, amely korálból való volt, és szemfájás ellen árulják a máriapócsi búcsún. Az álomfejtő Kincsem kisujján egy halálfőt ábrázoló ezüstgyűrű volt, amilyent kadétok szoktak ajándékozni imádottjuknak.)
A vakember nem sok biztatást olvasott ki a gyűrűkből, de még a karperecekből sem, amelyek itt-ott feltűnően csörögtek, de csak üres karikák voltak; hiába, karperecek dolgában a mészárosnék és temetkezési vállalkozónék tartják a legjobb divatot, csak tömör arannyal díszítik csuklójukat. „Ugyan, hová lett belőlem a régi ember, aki egykor meg akart halni a nőkért, még ha egyetlen gyűrűjük se volt? Még egy ancug ruhára sincs kilátás ebben a társaságban” – gondolta magában a vakember, midőn már valamennyi hölgy kezét végigtapogatta, és jósolt nekik a tenyerükből mindenféle bolondságokat.
