Vezérczikk. (Ősiség.)

Teljes szövegű keresés

Vezérczikk. (Ősiség.)
Szabad legyen egy tényt elmondanunk, jellemzőt ’s épületest, ha istentől jő! Van a’ honban e gy szép városka, egy kitünő családnak „ősi birtoka. – A’ tulajdonosok jónak találták azt örök áron eladni, ’s ez ellen jog és igazság szerint senkinek sem lehet kifogása, sőt az ellen lehetne a’ jog eszméjének kifogása, ha valaki tulajdonát eladni akarná, ’s el nem adhatná; mert olly tulajdon, mellyel a’ tulajdonos nem rendelkezhetik, mégis csak ármányos egy tulajdon. Nekünk ugy tetszik, hogy illyforma tulajdonnál tulajdonképen nem az ember a’ földnek, hanem a’ föld az embernek birtokosa. – De menjünk tovább. A’ vevő egy igen érdemes férfiu volt, ’s a’ vidék örült, hogy ő a’ vevő, mert reményt kötött nevéhez, jelleméhez, hogy a’ volt birtokosak kastélya nagyszerű gyárrá változandik, a’ honi műipart emelendőre, ’s becsületes élelemforrást nyitandóra a’ vidék munkás szegényeinek. Az alku megköttetett, ’s az átadásra nap tűzetett. Egy valaki azonban a’ szép jószágot birni szintugy szerette volna; ’s ez ismét igen természetes, de az volt a’ baj, hogy a’ szép jószág birtokosai neki, épen neki eladni nem akarák; miért? miért nem? a’ dologra egyáltalában nem tartozik. Különös tulajdoni jog is volna az, miszerint az ember ép annak tartozzék eladni tulajdonát, kinek eladni nem akarja. Azonban – hála Verbőczy „nemzetségeket conserváló” gondosságának! – a’ dolgon könnyű volt segiteni. Az eladóknak van egy rokonuk, a’ derék család rangjának, fényes nevének osztályosa, – ez névköpönyegét az ama’ jószágra szinte vágyónak barátságosam átkölcsönözé. És elérkezék az átadás határnapja. A’ vevő megjött, uj szerzeményét átveendő. Azonban megjelen ama’ rokon ur, és mondá: ő maga lészen a’ vevő, mert osztályos vér, ’s elsőséggel bir, mintán Verbőczy-ben írva van, a’ mi irva van. ’S ha csakugyan ő volt volna a’ vevő, birtokjogállapotunk jelen helyzetében a’ dolog nagyon rendiben volna, mert legalább elég tétetnék a’ ’cooservatio familiarum’ tekintetének, mellytől e’ honnak boldogsága függ! miután tudja, oh érdemes olvasó! hogy alkotmányunk, mint rozzant kapu, sarkából dől ki, ha X. helységnek más gazdája lesz, mint Xfalvai urak családja. Azonban a’ dolog e’ ’törvényszerű’ alakultának egy kis parányi bökkenője volt. – Egy iró honfiait, a’ németeket, két részre osztá: udvari tanácsnokokra, és ollyanokra, kik azokká lenni szeretnének. Nem akarjuk ezuttal kutatni, mennyire alkalmazhatók ezen politicai osztályzatot másokra is, mint csak a’ németekre; hanem annyit tudunk, hogy az emberek Dunán innen ugy, mint Dunán túl, más két osztályra is sorozhatók: ollyanokra t. i., kiknek két millió váltóforintjuk van, ’s ollyanokra, a’ kiknek nincs. Jelen esetben az elsőséget igénylő ur történetesen a’ második osztályba tartozott, ’s ez némi bökkenő lehetelt volna; de a’ barátság sok bajon segít. A’ megjelenőnek háta mögött állának, azon urnak, kit az eladók vevőnek nem akartanak, nehéz zacskókat czipelő pénztárnokai; lefizeték (de nem a’ jogelsőd kezeibe) a’ jószág árát; kötést vevének, hogy ha uroknak ezen öszveget 15 nap alatt meg nem téríti, a’ szép városkát tartozzék átbocsátani, – és a’ dolognak végső vége lön: hogy az, kivel az eladók kötöttenek, ’s kinek a’ vidék előre örült, a’ jószágot meg nem kapta, ’s azt most más birja. – Ennyi történt kün a’ szinpadon, a’ függönyön belől ha mi történt is, nem napfényre való.
Nem azért idéztük az egész tényt, hogy annak definitioját keressük, hanem hogy tanulságot vonjunk belőle. – Legyen hát szabad tisztelettel kérdenünk: ugyan miért mystificáljuk magunkat ezzel az ősiséggel? Nem akarjuk ezuttal az ősiség káros oldalának elcsépelt szalmáját ujra csépelni; nem akarjuk fejtegetni a’ birtoki bizonytalanságot, ’s a’ birtokosok hitelének innen eredő ingatagságát, nem a’ szövevényes törvénykezést ’s a’ tömérdek pereket, egyenesen az ősiség káros eszméjének köszönhetőket, mellyek a’ papurjogokban gyönyörködő viszálkodás érzetét nemzeti jellemünkké tevék, ’s a’ szabad tulajdon közös érdekével együvé csatolt nemzeti egészszé összeforrnunk nem engedtek; nem akarjuk sorolgatni a’ számlálhatlan bajok seregét, nem ismételni: hogy a’ büszke palotáktól a’ törpe vityillókig mindenütt, a’ hol baj van, az ősiség mint egy sokfejű sárkány áll őrt, ’s nem enged a’ bajhoz orvosló kezekkel közelítenünk; mind ezt gróf Széchenyi István „Hitel”-e, DeákKövetjelentése” ’s annyi erősbeknek lapjainkban is, egyébütt is, czáfolhatlan felszólamlása minden bizonyitás szükségén rég tulemelé; hanem akarunk maradni szorosan és egyenesen csak a’ mellett, hogy az idézett tényt tanulságul vegyük, ’s mintegy tükörben lássuk meg, mikint az ősiség, mig a’ közállománynak tömérdek kárt okoz, csalást sanctionál, erkölcstelenséget tenyészt, kétnyelvüséget divatosít: más részről meg csak azon egy czélt sem éri el, mellyet (jól roszul – mindegy) általa kitűzöttnek hiszünk, t.i. a’ nemzetségek fentartását.
Avvagy megakadályozhatta e az ősiség, hogy a’ kérdéses szép jószágot az ősi birtokosok el ne idegenitsék? felelet: nem. Eszközölte e, hogy ha már a’ birtokosoknál nem, legalább nemzetségöknél maradjon, ’s idegen kézre ne kerüljön? felelet: szólnak a’ tények, teljességgel nem. Vagy legalább visszaszerezhetővé teszi az örök áron elidegenített birtokot, reásütvén a’ bizonytalanság átokbélyegét! oh! ez átokbélyeget igenis reá süti, de visszaszerzésre bizony nem vezet; hiszen nem kell más, mint jó drága vétel, vagy legalább jókora vételár beirása, és még a’ zálog is örök időkre kiválthatatlan. Vagy talán akadályozza, hogy idegenek vagy absentisták ne szerezzenek össze tömérdek birtokot? – Boldog isten! tekintsünk szét: elmondhatjuk, mikint a’ londoni Sz.-Pál-templom építőjéről ott irva van: „Emlékét keresed? nézz magad körül.” – Nézzünk mi is magunk körül, ’s meglátjuk, mi karba teszi nagyainkat, középvagyonú nemeseinket és szegényebb társainkat az ősiség? Mit hát, mit eszközül ez az ősiség? megmondjuk, uraim! száraz röviden: eszközli azt, hogy az eladandó jószágot, mint itt is történt, többnyire nem az, kit az eladók akarnak, hanem más veszi meg, kit az eladók nem akartak. Gyönyörű épületes conservatio familiarum! És ennek áldozzuk fel a’ nemzeti hitelt? ennek a’ tulajdoni szabadság eszméjét? ennek a’ birtokbiztosságot? – – Miért, uraim! ugyan miért mystificálnók magunkat még tovább is ezzel a’ nyomordús ősiséggel?
De hiszen addig, mig e’ szót „ősiség” jónak és rosznak, kárnak, haszonnak általános eszmei lengik körül, a’ kérdéssel csak megvagyunk, a’ mikint vagyunk, ’s az ember azt gondolná, igazán valami vékony szálacskán függ az egész; de midőn részleteire megyünk, ’s látjuk, mikint alig van a’ polgári magányjog mezején olly viszony, olly állapot, mellyet az ősiség eltörlésének kérdése meg ne érintene, mikint ha ősiségről szólunk, a’ majoratusok, hitrebizottságok, férfi és nőnem közti osztályjogok, rendelkezési szabadság, kir. adomány fiscus örökösödése, adásvevés, örökvallások ’stb. – mind a’ kérdés körébe vágnak, ekkor már fölébred a’ házi, családi, osztályzati érdekek egész serege, ’s az ember azon veszi magát észre, hogy a’ vékony szálacska, még bizony jókora hajókötél.
És mihelyt specialitásokra megyünk, előkerülnek a’ fenhangzó ellenvetések nagy szavai, magányérdekünket jog- és statustani axiomák köpönyegével fedezgetjük, ’s alig van olly neme az in thesi eltörlésre kárhoztatott ősiségnek; mire nézve a’ tulajdoni jogok sérthetlenségére ne hivatkoznánk. – Tisztelt barátunk Bezerédj István legközelebb több igen érdekes czikkeket közölt a derék „Magyar gazda” hasábjain, a’ puszták népesitéséről (miről közel alkalommal majd többet szólunk). Ezen czikkek egyikében szintugy a’ tulajdon szentségéről szólván, arra figyelmeztet, hogy „a’ tulajdoni jogokhoz, mellyeket a’ törvény ád és biztosít, tulajdoni kötelességek is csatolvák, ’s a’ törvény, melly a’ tulajdont mindenki ellen védi, egyszermind mindenkinek kezességgel is tartozik, hogy a’ tulajdonnali élésmód a’ közérdekkel ne álljon ellentétben; ’s ez amannak ellenében szinte óva biztositva legyen. Igenis, azok a’ tulajdonnak egyedül veszedelmes ellenségei, kik azt a’ törvénynek illynemű hatalmán felül akarnák emelni, észre sem vevén, mikint ezzel a’ tulajdont törvény hatalmán kivül is állitanák.” – E’ szent szavakat jó volna mind azoknak emlékezeteikben tartani, kik midőn például a’ kisajátitás elvérül, örökösödés, majoratus ’s némelly alapitások iránti törvényes rendelkezésről van szó, mindjárt a’ tulajdoni jog szentségével állanak elő, észre sem véve, hogy midőn arra illy alkalmazásban hivatkoznak, egyenesen a’ helyes értelemben vett tulajdon eszméjét támadják meg.
Egyébiránt azoknak folytában, miket az ősiségről mondottunk, midőn lapjaink 126.ik számában annak eltörlését ’s a’ házi adót tűztük ki, csekély nézetünk szerint, a’ teendők sorozatában első helyüvé, legyen szabad még két pótolólagos észrevétel. – Egyik az: hogy miután, istennek hála! hiteltörvényeink vannak (istennek hála! mert nélküle nemzeti hitelről még csak álmodnunk sem lehetne), ezen jó, szükséges törvények minden részre üdvös hatásának föltételeit minél előbb teljesitnünk kell; requisitumait ki kell pótolnunk; különben ha ezen föltételek teljesitlenül, kellékek kiegészitetlenül maradnának, a’ földbirtokos osztálynak nagy része okvetlenül tönkre jut, ’s menthetetlenül oda van. Ezt, ugy hiszszük, nem kell mutogatni; mert olly köz, általános meggyőződéssé vált, miszerint némellyek rémültökben még a’ váltótörvény felfüggesztésének szerencsétlen ötletére is botlanának; meg nem fontolván, mikint a’ nemzeti hitelnek két ága van: dologügyi (Realcredit) és személyes (Personalcredit); e’ kettő együtt teszi csak lehetőve a’ nemzeti hitelt, pedig az igen is szembetűnő, hogy valamint dologügyi hitelünk ősiség eltörlése nélkül soha sem lesz, ugy személyes hitelünk váltótörvény nélkül soha sem volna: ha tehát már végtére sikerült a’ nemzeti vagyonosságot szoritó két abroncsnak egyikét lepattantani; a’ józan értelem nem azt hozza magával, hogy ismét felszoritsuk, mivelhogy egynek lepattanása által, a’ másiknak nyomásától meg nem szabadulánk, sőt annak sulyát pillanatnyilag tán még jobban érezzük, hanem azt hozza magával a’ józan ész, hogy ezen másik abroncsot is pattantsuk le, miszerint aztán a’ nemzeti jólét növénye szabadon fejlődhessék. – És mi ezen második szoritó abroncs? Kiki tartja, hogy az ősiség; mert e’ nélkül tökéletes telekkönyveink, ezek nélkül jó hypothecalis rendszerünk, e’ nélkül birtokainknak becse, hitele soha sem lesz. Hozzá kell hát fognunk haladéktalanul az ősiség eltörléséhez, mert különben a’ mostani birtokos nemesség minden bizonynyal semmivé lesz. Pedig mi tisztán kimondjuk véleményünket: valamint annak csekély tehetségünkkel mindig ellene leszünk, hogy akármelly egyes osztály a’ köznek rovására pártfogoltassék: ugy más részről azt gondoljuk, ha valaki ez országban, bizony a’ birtokos nemesség csakugyan megérdemli, hogy nemcsak fenmaradásáról, hanem nagyobb és nagyobb jólétéről is a’ törvényhozás mind azon módokkal gondoskodjék, mellyek a’ közjólét érdekeivel nemcsak ellentétben nem állanak, sőt annak egyenes, mellőzhetlen postulatumai. Annyi igaz és tagadhatlan, hogy e’ nemzetnek egész historiai multja a’ birtokos nemességgel ugyanazonos; ez volt, ez még ma is azon néposztály, melly a’ magyar nemzeti testnek ép egészséges magkövet teszi. – Ezen osztályt nem kell, nem szabad veszni hagyni. – Másik észrevételünk 592az, hogy miután szeretjük hinni, hogy a’ házi adóbani egyenlő arányos részesülést a’ jövő országgyülésen elvállalandjuk, ebben egy ujabb okot vélünk rejleni az ősiség eltörlésére. Hiába! emberek vagyunk, gyarlók mindnyájan, ’s mint illyenek az igazságot kétszeres készséggel teljesitjük, ha nem kerül igen nagy áldozatba. Lehetnek közöttünk (’s ezt tán egynél másnál rosz néven sem vehetni), kik midőn házi adóról van szó, számot vetnek magokkal, mennyi esik körülbelől ő reájok; ’s csak ezen computus eredménye szerint határozzák el magokat az igazsághoz, vagy a’ „szüz magyar vállak” nevetséges szélmalmához állani. – Töröljük el, uraim! az ősiséget, ’s adjunk általa egyik vagy másik egy kissé nem rangierozott (ne mondjuk derangierozott) haránkfiának reménységet, hogy az ekkép teremtendő közhitel segedelmével, nyomasztó adósságait biztos léptekkel letörleszthetendi, birtokát arrondierozhatja, ’s ez állal tőke vagyonát becsesebbé, jövedelmezőbbé tehetendi: és mindjárt nem fog annyira idegenkedni azon kis áldozattól, mellyet tőlünk, a’ házi adóbani részesülés utján, honunk boldogsága, nemzetünk jövendője igényel. Azonban ha valaki ezzel meg nem elégednék, hanem hátulsó ajtócskát keresve, mellyen szép szerivel kisikamolhasson, azt mondaná: jó, tehát majd akkor vállaljunk a’ házi adóból aránylagos részt, ha előbb az ősiséget eltörültük, ’s eltörlése következésében jószágainkat arrondierozók, jövedelmünket megszaporítók ’stb., annak azt felelnők: Önző! nézz a’ népre, bevártad e, hogy gazdaggá legyen, mielőtt nyakába terhet vetél, tulajdon saját terhedet vetéd? ’s most még azt akarnád, hogy helyetted tovább is ő viselje, mig magad ’s apáid büneinek következményeiből kibontakozol? – – Tehát együtt egyszerre: ősiség eltörlése és házi adó. – Ennyit előre, a’ nagy kérdéshez bevezetésül.
Igazítás.
A’ Pesti Hirlap 171. számában, a’ Függelék czimű czikk vége felé, 583. lap első hasábja 13-dik sorában: „még a’ legszegényebb legyen” hibásan áll e’ helyett: „még a’ legszegényebb se legyen.”

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT