PEST, NOV. 16.
PEST, NOV. 16.
II. E lapok 109. számában a pártütés eszméjét értelmeztem. Most folytatom a többi a rémszavakróli gondolatimat.
Másík nagy szó, mellyet a szabadság ellen összeesküdt proclamatio-firkálók emlegetnek: Anarchia. – A szabadság ellen fogott szentségtelen fegyver mocskait azon hazudsággal akarják fényesre tisztítani, hogy ők e fegyvert az anarchia megzabolázására villogtatják. Ez anarchia fészke pedig főkép Bécs és Pest, a szabadság tűzhelyei; e városok, hol a személy- s vagyonbátorság, köztudomás és statisticai adatok szerint, jobb lábon áll most, a szabadságharcz korában, mint állott az egykori austriai Pulizei-rendszer alatt. Ha van valahol anarchia, személy- és vagyonbátorság hiánya, csak ott van, hol az általatok felbőszített s felfegyverzett rablócsordák, az elcsábított s önüdvökről elfelejtkezett ráczok és oláhok dúlnak. Ott, hol a szabadság tűzhelye van, példás rend és bátorlét is uralkodik, czáfolhatlan bizonyságúl, hogy e nép, melly a szabadságot érteni tudja, érdemes annak áldásaira s érett az önkormányzásra.
Lamberg és Latour szerencsétlen végét emlegetik, mint véres tanúságát az uralkodó anarchiának. Igaz, hogy a népnek ezen ellenségei, ezen az alkotmányosság alpháját is ignorálni akaró aristocraták, törvényes formaság nélkül haltak meg, s lőnek az ingerlés által felbőszített tömeg haragjának áldozati, mert ha a fergeteg kitört, nem lehet az elgyúlt villámokat rőffet mérni. De a mérges gőzöket, mellyekből a villámterhes fellegek alakúltak, ti leheltétek ki; a ti szemétdombjaitokról szálltak azok fel a béke tiszta s mosolygó egére, mig belőlök mennydörgő mennykő származott.
Ismerjük a szokott gyanúsítást, a szolgaság embereinek krampuszát, mellyet a szabadság mellett felkelő népek ellenében használni szoktak. Az illy felkelés anarchiát von maga után; a pórnép uralma roszabb, mint a legnyomasztóbb királyi absolutismus. – Ez szokott beszédök. De mennyivel kisebb hihetőség van a nép győzelme esetében arra, hogy anarchia fog bekövetkezni, mint az absolutismus diadala esetében a legvéresebb boszúállásra s összezúzó elnyomásra. A mit a népek uralmának iszonyatosságáról, a rovolutiók szörnyeiről beszélnek, mind az csekélység ahoz képest, a mit a győző absolutismus a nyomorúlt emberiségre áraszt. Ha a nép túl is hág ittott a kellő határokon, bizonynyal leginkább azért teszi, mert béketűrése a legszemtelenebb gúnynyal találkozik. – Nem akarok a népek bűneiből erényeket csinálni – ugymond Weitzel – de ha egyik mérlegbe tesszük mindazt, a mit történet és hagyomány a pórnép dühéről s roszaságáról évezredeken át beszélni tud, s másikba csak tíz rosz fejedelem kormányának tartalmát, millyeneket a történet százanként mutat fel, nem fogja-e ez utóbbi amazt könnyen felbillenteni? Miért van hű emlékezetetek s szigorúságtok csupán azon rosz számára, mellyet egy kétségbeesésig kínzott, állati lealacsonyításban tartott nép elkövet, s annyi engedékenységtek a büntetésreméltók iránt, kik a népet dühre ingerelték s vad butaságba sülyesztették? mellyik részen van a nagyobb felelősség?
És íme, terrorismussal vádolják kormányunkat azok, kik magok űzik a legundokabb terrorismust, kik hat embert együtt beszélni nem engednek, feluszított bérgyilkosok által betegeket s gyermekeket konczoltatnak, kik a parlamentaireket minden nemzetjog s becsület ellenére elfogják stb. És miért? mert foglyaikkal emberségesen bánnak, mert ugyanazon horvátokat, kik falvainkat feldulták, jószívű népünk kenyérrel s borral vendégli, mert az árulásnak e tengerében, melly szegény hazánkat sárgafekete habjaival elözönli, alig adtunk át egykét bitófavirágot érdemlett sorsának? Hol azon guillotine, hol azon forradalmi tribunál, melly a terrorismust bizonyítsa? Mindez nincs; minden csak be fog következhetni, ha az ingerlő, bőszre gyújtó gúnnyal fel nem hagytok, s ha véres repressaliákra merészeltek okot adni.
Semmi nevetségesbet nem ismerek, mint, hogy e rövidlátók, vagy, ha egy tetszik, személyes gyűlölség mérgével torkig telt egyének kizárólag egy embernek s azon egy néhány barátinak tulajdonítják a történteket. Ugyanazon hiba, mint midőn a mult század végén kitört franczia forradalom a 18-dik század bölcseinek, Vultairenek, Rousseaunak stb. tulajdoníttatott. Erőszakos ellenállás, csak ott tör ki, hol annak valódi, mélyen fekvő oka van, hol nagy mennyiségű gyúlékony anyagok vannak összehalmozva, mellyek fellobbanását a forradalmiaknak nevezett igák elnémítása gátolni soha sem lesz képes. Ha az efféle igék s tanok az élet valódi szükségével össze nem találkoznak: sikeretlenűl fognak elhangzani a nép előtt, s a nép ellöki magáról, kik nyugalma élvezeteit ok nélkűl háborgatják. A népet nem lehet üres nagy szavak, érdekeibe mélyen nem vágó abstract viták által elragadni s fellázítani, mélyen érzett physikai vagy erkölcsi szükség, szenvedhetlen nyomás, jogainak s jóllétének eltapodtatásáróli általános meggyőződés csupán, mi vele fegyvert ragadtat, mi házi nyugalmából annyira kizavarja, hogy békes tűzhelyeit elhagyván, a forradalom örvényébe rohanjon, s a polgárháború hydráit szabadon ereszsze. El kell terjedni a meggyőződésnek, hogy a hatalomtól jövő törvénytelenség súlya tűrhetetlen, hogy maga az erkölcsiség s vallás parancsolja az ellenszegűlést, hogy bármi sok roszszal jár is a polgárháború, jobb karddal a kézben veszni el, mint gyáva féregként eltapodtatni. E meggyőződés pedig nem olly könnyen származik s terjed el; nagyszerű tényeknek kell azt megelőzni s törvényesítni a józan ész előtt. Ha a hatalom századokon át nem tesz egyebet, mint a megelégületlenség gyúanyagát szaporítja s a népben az elnyomatás keserű érzetét táplálja, úgy az ige természetesen éles fegyverré válik, s az eszme lőporrá lesz, melly a trónokat légbe szórja. Ha a régi Bourbonok tanúlni tudtak, ha a franczia nép a nyomásnak kiállhattan súlya alatt nem nyög, hiába a szabadelmű irók foliántjai! s ha a habsburgi ház fejedelmei esküt nem szegnek, s min egy részről a törvényes alkotmányos jogokat porba tapodják, más részről ez istenáldotta földet a legnyomasztóbb depauperatio sorvadásába nem hajtják: hiába Kossuthnak lelkes lángszavai, hiába az izgatás nagymesterének mennykövei! Monarchia s uralkodó ház iránt hűbb s kegyeletteljesb nép nem volt a föld hátán, mint ezen királyaért mindenkor élni halni kész, becsüleles, lovagias faj: – s ím oda jutott a felvilágosodásban a királyát körűlvevő kígyók szentségtelen sziszegései által, hogy a nép nem akar többé imádkozni királyaért! Revolutiókat mondva csinálni nem lehet; azok, bizonyos körülmények közt, erkölcsi természetszükség.
Az udvari légkör ködén, azon sárga-fekete fátyolon keresztűl, melly a fejedelmek szemére boríttatik roszlelkű erkölcstelen környezetük által, igen hajlandók a magasság emberei kevély megvetéssel nézni le a nép mozgalmaira, s midőn már egész ország mélyen és fenekestől felháborodott, még folyvást úgy képzelődnek, hogy csak egykét ember haragszik, hogy csak néhány követ s demagóg akar áldozni nagyravágyásának, hogy e maroknyi megelégületlen embert a megszokott hatalomnak egy lehellete szétfújja. E képzelt kis számnak az elvakúlt udvariak szemében soha sincs igaza; ők örökké csak pártütök s felségsértők, ha a legszentebb, legnemesebb ügyet védeni keltek is fel. De e rövidlátás, e szomorú illusio tette földönfutóvá X. Károlyt, s hámi fogolylyá Polignacot, ez vetette le trónjánál a makacs hollandi királyt, s az újabb kor legnagyobb jesuitáját, Orleans Fülöpöt. Néhány embernek vétkes anarchiai hajlamáról, egykét rendbontóról beszélnek, s midőn azután kard ki kard, egy egész felfegyverkezett országra találnak.
S ha egy egész nép, és még e fölött egy békeszerető, türelmes, törvénytisztelő, dynasticus érzelmű nép tömegben felkél: ki fogja elhinni, s lesz-e elég megvásárolható történetíró, a ki hirdesse, hogy ez egész nép állott a jogtalanság terén, hogy nem az udvari camarilla volt a lázadó, a felségsértő, melly e népet a végsőségre kényszerítette, s mellynek e tengerháborító vakmerőségét bámulni kellene, ha ostobasága tudná, hogy tengerrel van dolga, melly kifogyhatlanúl mély, mellyet sem kiégetni, sem lecsapolni, sem, ha egyszer haragjának nagy voltában magas hullámokat kezde hányni, olly könnyen lesimítani nem lehet.
És egy egész nép, melly a jogosság terén áll, higyétek el nekem, legyőzhetetlen. Ellene lehet állni, daczolni vele rövid ideig, nyomorba s tűzlángba borítani: de kiirtani, végkép legyőzni soha. Egykét szerencsés ütközet megzsibbaszthatja, de nem lehet megölni az elveket, mellyek gyökeret vertek, szokássá, szükséggé, vallássá váltak. Ezen elv érczbe van öntve, ezen érzelmekkel a lég van megtöltve. Megsemmisítésére nem lenne más eszköz, mint egész Magyarországot fejenként leöletni, évrajzait lapról lapra megégetni, minden emlékeit szétdúlni, házait s egyházait szétrombolni.
De ezen ördögi munkába beleveszítetek. Az apa helyére boszút esküdve áll az erőteljes fiú, s a fiú helyére az unoka. – T.
