FRANCZIAORSZÁG.
FRANCZIAORSZÁG.
Páris, junius 28-kán (levélkivonat). A párisi munkások s az egész szegény néposztály keblében régóta titkosan érlődő elégedetlenség s keserü érzés iszonyu véres lázadásban tört ki, – s hatvanezernél jóval többől álló fegyveres erőnek teljes megfenyitéssel kelle 3 nap és éjen át vívni, hogy legyőzhesse a lázadók legalább is 40,000-re mehető számát. Ma a rend helyre állott, s a torlaszok szét vannak egytől egyik hányva, – de mennyi emberélet s vagyon lőn a zavar áldozatja. Egész Páris nagyszerű kórház képét viseli, mellynek minden emeletes háza megannyi betegekkel s halottak- vagy haldoklókkal van megrakva. Az elesettek számát egész biztonsággal lehet 10–12 ezerre tenni; de ki tudja felszámitni csak az épületek romjai alá temetteket; s azokat, kik a nyilt csatatérről rejtekhellyekre menekülve, most nem találhatnak többé! – A harcz kétségbeesés dühével vívatott mind két részről, mert mindegyik tudta, hogy legyőzetése egy a megsemmivsüléssel. S bárha minden tikolódzás mellett is ki kell mondani, hogy a nemzetőrség némelly népe a torlaszokon belől vívott a dühös néppel, mégis a lázadók Páris egész népének sem rokonszenvét, sem segélyét nem birták magokhoz lánczolni. – A lázadók legdühösben a nem rég leginkább fiatal kézmives s munkásokból fölállitott mozgó nemzetőrség ellen vivtak, mert azt gondolák, hogy ezek velök fognak tartani, s csalatkozva, irgalmatlanúl üldözték őket. Többeket fogollyá tévén a torlaszok beloldalán, irgalom nélkül megcsonkítottak és lenyakaztak, – minek a mozgó őrség részéről is az lőn következménye, hogy többeket az elfogott lázadók közül szinte fölkonczoltak.
A St. Antoine városrészt legtovább tartották kezeikben, s még junius 25-én este magok megadására szóllittatva föl – 15 milliónak a szegények között tüsténti kiosztását követelték; egy pár százmilliomot a munka hűhelyek ujabbi rendezésére, s Caussidičre elnöksége alatt egészen uj kormányt. – Midőn másnap reggel sem akarák magukat megadni, Cavaignac eltökélé magát az egész külvárost halomra lövetni, s romok alá temetni a lázadókat. Már minden ostrom és bontó hadi eszközök elvalának készitve, sőt néhány lak égni is kezdett, midőn a földadás Lamoriciere tábornokhoz elérkezve, ez a tüzet tüstént eloltatta, a torlaszok aláásatását fölfüggeszté, s a városrészt hatalmába vette. – a befogott lázadók számát 7–8 ezerre teszik, s a főnökök közül sokan tüstént kivégeztetve, a többiek erős fogságba tétettek. Mint hallom, a kormány a nagyobb bünösöket gyarmataiba akarja átszállitatni, hogy a fölszabadult négerek között vagy Otahaitiben s a Marquesas szigeteken a földművelési és kézművességet terjesszék. Igen nagy gyanú van, hogy a lázadók tetemes idegen pénzzel unszoltattak a fölkelésre. Sokaknál nagymennyiségű pénzt találtak, s különösen egy torlaszon elfogott kézművesnél 8 ezer frkot aranyban. Egy másik pedig azt vallá, hogy a nemzeti műhelyek kézművesei egyenként minden napra 25 frankot kaptak, s szabad rablás volt nekik megigérve, s egy haldokló lázadó azon mondattal adta ki lelkét: „mi nyomoruság tiz frankért meghalni!” – A Páris környéken lévő munkásoknak is ugyan ennyi ajánltatott, de ezek nem fogadták el. A lázadók közül 7–8 ezer a vincenti erődésekbe vonúlt, azonban már lépések téettek elfogatásokra. A roueni, amiensi s a t. nemezetőrségek már haza oszlottak; mintegy 40–50 ezernyi nemzetőrség jött összesen a tartományokból, de részt nem mindegyik vett a csatában. – A lázadás szerencsés elnyomására főérdeme a sorkatonaság s mindkét nemzetőrség csodás erélyének s vitézségének tulajdonittatható; de a fegyveres erők verzéinek is, kiknek élén Cavaignak állva, megmutatá, hogy nemcsak határtalan hazafisággal, de nagy hadtudományi készültséggel is bir. – A katonaság részéről legtöbb veszteség a mozgó őrséget érte; legtöbb köszönet is illeti. – Végül megemlitem még a párisi érsek halálát is, melly e véres eseményből mint lélekemelő tragicai jelenet tünik ki. A tiszteletre méltó lelkipásztor megvetve minden veszélyt, s örömmel koczkáztatva életét, ha vele annyi ezerek vérét megmentheti, mindjárt a lázadás erősbültével a „bastille” piaczon fölállitott torlaszhoz sietett. Az előtte menő két segédlelkész zöld ágat tört a boulevardon, s mint béke jelt mutaták föl az igerült népnek. A puskaropogás és mészárlás egy perczre megszünt a torlasz mellett, s az érsek magasra állva inté a népet, térjenek vissza az engedelmességre, s letéve fegyveröket, bántalom nélkül oszolhatnak haza. De még beszédét sem végzé, midőn egy kósza golyó – m sem tudjuk honnan – halálosan megsebzé, mindjárt összerogyott, s csak másnap vitetett saját lakába, mert a lázadók, az érsek megsebzését a mozgó őrségnek tulajdonitva – pedig inkább ablakból történt a lövés – ujult dühvel támadák meg a fegyveres seregeket. – Mint mondják, az érsek megható lelki nyugottsággal s valódi vértanúi égi örömmel halt meg, szent érzetében annak, hogy életét a haza szolgálatában veszté el. – Nyugodjék ez egyik ártatlan áldozata a századok óta nem látott véres néplázadásnak!
