Irodalom.
Irodalom.
A pesti prot. ev. tanodák igazgató tanára Dr. Tavassy Lajos ur tanszéki beszédének, mellyet legközelebbi számunkban megkezdtünk, folytatása:
De lássuk a közvizsgálatnak egy másik czélját! Halljuk, mit mond erről a szüle, s mi végett kivánja ő a vizsgálat tartatását? Szüléktől tudom, hogy ők az illynemü nyilv. vizsgálatokat nem nézik egyébnek, mint tanünnepélynek, a mellyen a családnak nagy reményű sarja, – mert mellyik szüle nem remélne nagyot gyermekéből? – a magánház ifja nyilvánosan lép föl, és pedig a maga körében már ugy, mint szerepelő. S ugy látszik, hogy ez okból készitetjük a gyermekeknek már előre a vizsgálati uj ruhát; ez okból örülünk s remegünk jobban, sem mint gyermekünk; a midőn ő szólittatik, mi szeretnénk érette felelni, és mi remegünk, a midőn gyermekünk a feleletben elakad. Mert tán eszünkbe jut akkor, a már emlitett következtetést vonó okoskodás, miszerint a gyermekről a szülére, és a szüléről a gyermekre szokás itélni. Ha tehát a vizsgálat ünnepély: akkor a szüle, gyermekére nézve, nem fog egyebet kivánhatni kitüntetésnél. Gyermekét elsőnek ohajtandja, ugy a rangülésben, mint a szorgalomosztályozásban; ugy a tárgy előadásában, mint a dicséretben; a mi pedig kész lehetetlenség: mert első – a hol t. i. elsők és utolsók a növendékek között lenni szoktak, – én részemről, sem elsőt sem utolsót nem ismerek növendékim között, – első, mondom, mindig csak egy lehet, habár mindenik is az ohajtkoznék lenni, utolsó pedig nem kiván lenni senki. De ez a szüle részéről, természetes szeretet kifolyása, és én a jó szülét ismerem meg arról, ha neki minden gyermeke első, és ha ő azt elsőnek kivánja mindenütt, csakhogy ez a tanitónál is a tanodában meg nem történhetik, nem, azért, mivel egészen 483másképen osztályoz az érdembiró, és másképen ismét a pusztán szerető. A vizsgálaton e szerint minden gyermeket kitüntetni nem lehet, kivált ha a tanitó igazán érdem szerint jár el e tisztében: de a szüle minden áron kitüntetést kiván, ez lelkének öröme, ez vigasza és boldogsága. Mi következik ebből? Gyakran a tanitó vádoltatása részrehajlás és igazságtalanságról, mintha ő ez vagy amaz növendéknek inkább kedvezne, inkább ennek, és inkább amannak, legjobban pedig saját fiának vagy rokonának, hogyha netalán ez is növendéke volna. E tapasztalás mindennapi; és mindennapi lesz, mind az ideig, mig kénytelenek leszünk a nyilvános vizsgálatokat egyszersmind ünnepélyeknek is nézni; már pedig azt kénytelenek leszünk mindig, mig azok illy alakuak s illy irányuak maradandnak, minők most. A 60 közül, a 3 órából egyegynek 3 percznyi jutott időben, az egyik netalán nem is felel, mi igen könnyen megeshetik, hogy a tanitó a gyermeket, a kit a szüle mindig lát, mert mindig reája néz, nem talált meglátni, – vagy hogy a gyermek a felelet elől szándékosan rejtőzködék; – ha, mondom, esik, hogy valamellyik nem felel, mert a tanitó, a ki többet munkáltat, több kitüntetésben, – ha már kitüntetésnek lennie kell, – akarja részesiteni, amazt nem is szólitja, – mit várjon akkor a szülétől? mit várjon a gyermek, és mit a tanitó? pedig tudjuk, hogy a tanitónak kenyere, a szülék bizodalma. Erről még sokat szólhatnék, hogyha már ebből is eléggé ki nem világolnék a veszedelmes métely, melly a különben jószándéku nyilvános vizsgálatokból tanitóra és növendékre egyiránt kifakadoz. A kivételekről, a mellyek e körül lehetnek s vannak is, azokról e helyt szólani nem feladatom. –
Menjünk immár át a növendékre, és kérdjük meg őt, valjon mi czélunak tartja ő a nyilvános vizsgálatot? s itt ismét nem akarnék kivételes esetekbe bocsátkozni, hanem szólani a nagy többségről. A növendékek, – tapasztalásból tudom, – a vizsgálatot nagyobbára jutalomosztó nyilv. cselekménynek szokták tekinteni. De a hol, a jutalom észszerü fogalma szerint, az egyiknek kitüntetés és megdicsérés jut, ott egy másikat, szégyen és meggyaláztatás érhet. Mennyiben lehessen rugó és nevelési ösztön a dicséret, és mennyiben riaszszon el a gonoszság és hanyagságtól a nyilv. megszégyenités, vagy épen gyaláztatás? azt itt vizsgálni nem akarom, – az én nevelési szótáramból, e két tényező, mint nyilvános ható, – ki levén törölve. De annyit merek mondani, miszerint müködésemben mindig leggyengébb növendékemnek tapasztalám lenni azt, a ki legtöbbször kivánt jutalmaztatni, a ki legdicsvágyóbb volt, mert a midőn e rugó megszűnt, akkor ő megszünt tanulni: de ugy más részről ismét, sajnálottam azon tanitványomat, a ki másképen nem akart volna jóra indulni, mint fedve, szégyenitve és korholtatva. Mankón jár az a nevelés, a mellynek növendéke illy külső erényösztönzőkre és vétekháritókra szorul, a millyen a dicséret, a millyen a szégyen. Az erény statistikáját még nem irta senki, ugy mint szokás, a gonosztevők számrovatát irni; de ha az történhetnék, kiváncsi vagyok tudni, valjon mellyik rovatban találtatnék több egyén, a kit az első nyilvános megdicsérés, vagy az első nyilvános szégyenités téritett el a jótól, mig végre a bünösök rovatába került? Annyit mindenesetre igaznak vall az erkölcstan, miszerint a bünhöz két ut vezet, – egyfelől a hiuság, másfelől a szégyen és elcsüggesztés. Itt csak a bölcs tudhatja 484eltalálni a boldog középet, a biztató és kimélő rendszert; és én a nevelőt bölcsnek kivánom. – Ki növendékemet a vizsgálaton, kivülöttem – de magam sem teszem, én legfeljebb is csak el szoktam ismerni kötelessége teljesültét, és más részről biztatni a gyengébbeket, – de a ki őt megdicsérné, az engemet sebzene, a tanitót. És meg is kell vallanom, hogy mindannyiszor vérzik szivem, valahányszor gyermeket gyermekek jelenlétében magasztaltatni hallok: de még sokkal inkább vérzik lelkem, ha valaki növendékemet nyilvánosan gyalázni meri. A sérelem rajta történik, de fájdalmát én fogom érezni. Értsétek meg azt, kedvesim! a kik felől hinni akarom, miszerint ti nem azért tanultok, hogy megdicsértessetek, – nem ez éles méreg kedveért; hanem azért, hogy kötelességteket teljesitsétek, azon kötelességteket, a mellyről máskor, hasonló alkalommal és hasunlólag e helyen már szólottam. A kötelesség öntudattal, nem pedig dicsérettel fizet; valamint ismét annak elmulasztása, már magában véve büntetés. Ki mit tud és tanult, az örüljön birtokának öntudatos szerénységben, – a legkérkedőbb gyöngy, rendesen álgyöngy.x x- Ne nézzetek arra, hogy itt a tanosztályzás rendesen be szokott mutattatni, habár csak átalános szorgalomfokként is, – hogy ez titeket már magában is dicsér és szégyenit, – ne nézzetek, mondom, arra, én annak becset nem tulajdonitok, de a rovatot be kell töltenem, mert ez kötelességim egyike. Emlékezzetek inkább arra, mint szoktam különben is a nyilvános vizsgálatoknak reánk maradt előitéletét jellemzeni! s engedjétek hinnem, hogy reátok sokkal erősb rugóval fog birni a tanulásrai ösztönzet tekintetében maga a tudomány, semmint e külső ingerszerek, minőket a rangozásban, osztályozásban, nyilvános kegynyilvánitásban, ajándékban és ösztöndijban, a tanodapártolóknak egy része találni vél. Előttem, saját kebletek öntudatának mennyei nyugalma mellett, elismerést a jóban mindenkor fogtok találni, de magasztalást nem; s épen ugy érendi sajnálatom a maradozót, de szégyenitésem nem. A tudomány nyereménye sem nyeremény, erkölcsvesztésnek az árán. Igy türjétek még egy ideig e nyilvános kiállitástokat, a szorgalmi előmentségnek ez ünnepélyes bemutatását, a mig ennek helyébe szigoru censurák nem rendeztetendenek, és mig ismét ezek által helyre nem pótolandjuk azt, a mit e mutatványok által vesziténk. (Vége köv.)
