Irodalom.
Irodalom.
A magyar irodalom idősebb és érdemesebb bajnokainak egyike Fábián Gábor most adta ki Heinsius házi neveléstan kézi könyve forditását, mellyről egy hálai lap 1839-ben azt mondá, hogy minden anyának és nevelőnek imádságos könyv gyanánt ajánlható. Ez a neveléstani könyvek között alapos összeállitásnál és amaz ügyes tapintatnál fogva, mellyel a neveléstan-irók főkép lélektani nézeteiket könnyed összhangzásba szerkeszti, minden esetre első rangu. Lássunk belőle némelly helyeket ismértetésül, – például: Család-élet, szülők, különösen nevelők.”
1467A római történetirás azt mondja: Cornelia, P. Cornelius Scipio legifjabb leánya, a két Gracchusok anyja, gyermekeit legnagyobb gonddal nevelte, s rendkivüli gyöngédséggel szerette. Midőn egykor előtte egy római asszonyság ékszereivel dicsekednék, Cornélia a beszélgetést addig huzta, mig gyermekei a nyilvános oktatásból haza jöttek, s akkor részéről ezeket mutatta elő legszebb ékszerei gyanánt. De a milly igen szerette gyermekeit, épen olly igen szerette hazáját is. Midőn tehát később fiai a köztársaság ellen összeesküdtek volna, igyekezett nekik kötelességöket igen komoly előterjesztések által szivökre kötni. A nép érdemszobrot emelt számára illy fölirattal: „a Gracchusok anyjának.”
A gyermekvilágban előttünk az egész jövő világ, mellybe mint Mózes az igéret földére, csak benézünk, de be nem jutunk. – Azért szülék és nevelők, a gyermek szentebb legyen előttetek a jelennél, melly tárgyakból s felnőttekből áll. A gyermek által, bár nehezen, az emberiség emelcsőjének kurtább szárával a hosszabbat teszitek mozgásba, mellynek messzeterjedő ivét egy illy idő magasságában s mélységében bajosan fogjátok meghatározhatni. – Hanem más valamit bizonyosan tudtok, azt t. i. hogy az erkölcsi fejlődés – melly a nevelés, valamint az értelmi oktatás – semmi időt és jövendőt nem ismér, sem azoktól nem fél. A jelenben adjatok a gyermekeknek eget egy gönczölcsillaggal, melly neki mindig kalauza legyen, bármi tartományokba kerüljön is utóbb. Az uj magzatra nézve a szülék Lykurg és Mózes törvényhozó s képző szerepét teljes hatalommal veszik elő, midőn növendéköket (képzendőjöket) a spártai vagy zsidó álladalomnál is inkább elkülönözni, s minden idegen beavatkozás nélkül akarják kiképezni.*.
Jean Paul: Levna oder Erziehlehre. Erstes Bdchen. Zweite Aufl. Stuttgart u. Tübingen 1814. 1. és 6–7 ll.
A házas élet alapitja a család-életet. Ha a házasok magzatokkal megáldatvák, véghetlen becsü isteni adományt birnak azokban. Mert a gyermek isten hasonlatosságára teremtett eszes lény, melly a szüléknek azért adatott által, hogy ezek őt mint isten képét szeressék, becsüljék és neveljék. Ezt már a természet során igy rendelte isten; a gyermek érzi, hogy ő szülőié; az atyát és anyát e természeti ösztön birja arra, hogy őt táplálják, védjék, fönmaradásáról gondoskodjanak és neveljék. De a keresztény vallás tökéletesen kijelenti az akaratot, s a szülőket inti, hogy gyermekökben az emberi méltóságot tettleg megismerjék és azt a végett, rendeltetéséhez képest, és igy isten dicsőségére neveljék, ugy a gyermekeket isten nyilván kifejezett akaratja arra inti, hogy szülőiknek szeretet- és tisztelettel engedelmeskedjenek. E szerint atya és anya, int egy személy, közösen birják a gyermeket, és a gyermek is birja szüleit kölcsönös személy-jogokkal s kötelességekkel.
Isten országában, mellyben a szülők már élnek, a gyermekek pedig élni kezdenek, e kölcsönös viszony a tiszta szeretet által tökéletessé dicsőül. Atya és anya magzatjokban istennek isten hasonlatosságára rendelt teremtését nézik, s ennek már születése előtt örvendenek. Az ő testi és szellemi gyarapodása előttök, majd még fontosabb, mint önmaguké, miután őket a természet isten helyébe rendelte arra, hogy magzatjokat az életbe vezessék, és miután szivök, magzatjokhoz, a természet legerősb vonzalma által vonatik. 1468Ők e magas rendeltetést megismerik, magzatjoknál isten méltó képviselői akarnak lenni, s azon vannak, hogy benne az isteni képmást kimüvelhessék. Benne tehát azon eredeti képet, mellyre istentől teremtetett, föltalálni és azt minden által, mit a nevelés végbevihet, valósitni igyekeznek. Illy módon őt isten országának szentelik, és igy a gyermek már jókor részesévé lesz azon országnak, melly a kereszténynek adatott. Életreggelére a keresztény nevelés áldásai első ébredtekor már kiáradnak; növése a legtermékenyebb elemben, a keresztény anya- és atyaszeretetben, vagy is magában az isteni szeretet ölében megy véghez, és hol ez van, ott találtatik fel az igazi miveltség is. A keresztény gyermek tehát, mint azt keresztsége is példázza, először is igazi isten gyermekekép s isten országábani rendeltetéséhez képest neveltetik szüleitől.
Krisztus szerzette az uj életet; csupán az olly emberképző, kiben az isteni lény él, van igazi nevelőnek fölszentelve; csak az olly szülék, kik Krisztust magokba befogadták, képesek magzatjokat is az urnak ajánlani, hogy kezét rávetve megáldja azt, ő, ki folyvást igy szól hozzánk: „hagyjátok a kis gyermekeket hozzám jőni és ne tiltsátok el tőlem.” (Mát. 19: 13–15.) – De ah melly sok eltiltatik már ma a nevelők s szülők által, mint eltiltatott akkor a tanitványok által! Először is eltiltjuk őket már azzal, hogy mi a keresztény nevelés fontosságát és isteni erejét még koránsem ösmerjük ugy meg, mint kellene. Továbbá a nevelők- és szülékben levő vétkesség is egy, mi a gyermekeket különösen eltiltja az urtól.
Végre, még hol magok a szülék isten országában élnek is, többnyire nem igen tudják fölfogni és eltalálni a módot, melly által saját istenességök magzatjoknál hasonlót eszközölhessen. Ezért a sok panasz a rosz nevelés ellen, s ezért keseregnek ollykor jó keresztény szülők is magzatjok fölött. Igaz, hogy ezt többnyire már az első nevelésnél önmagok okozták: de ha e részben egészen mentek is – mitől azonban egy atya és anya is, ha csak keresztényi önismerettel bir, magát egészen mentnek nem mondhatja – eléggé legyőzni nem mindig képesek azon ártalmas befolyást, mellynek magzatjok talán mindenfelől kitéve van. De ezért kellene a neveléstant igazán sajátképi tanulmányokká tenniök minden keresztényileg gondolkodó szüléknek, s akkor aztán csak hamar magukat gyermekök vizsgálatába s kezelésébe lassankint mélyebben beavatottaknak tapasztalnák, ugy hogy bennek a magasztos működésnél egészen különös kedv, sőt némi isteni gyönyör nyilnék föl naponkit. A neveléstan azért még olly tökéletlen, mert az a valódi miveltséggel, sőt abból magából, ez pedig csak a keresztény életből jön elő. E hiány közvetlen kitünik már a hamis elvekből is; p. o. hogy a gyermek eredetileg ártatlannak tartatik, mintha benne semmi legyőzendő rosz nem találtatnék, hogy e szerint főkép erkölcsileg elpuhittatik, hogy önszeretetre szoktattatik, hogy benne kezdetben mindjárt az önzés bálványozása felköltetik stb., és hogy ez ellen egyedüli komoly fenyitéknek a szembeszökő ellentét nézetik. Mindezekben az emberiség mélyenható romlottsága s minden nevelést illetőkbeni rendetlenség nyilván kitünik. Mi a nevelést illeti: arra majd legkevesb szülék alkalmasok, majd intézetek szükségesek, majd ezek szenvednek valami hibában, majd az álladalom, majd az egyház kénytelen a gyermekek ügyét fölfogni, s a neveltetést illető emberi jogokat gyakran saját szüleik ellen 1469védeni, majd e legszentebb tárgyban mindenfelé panaszok hallatnak, hogy kell a dolgon segitni? Szülék, legyetek keresztények! ha legalább okai nem akartok lenni annak, hogy gyermekeitek engedetlenek s elfajultak legyenek, legyetek ti magatok keresztények! igen is ide alkalmazható igazán az, hogy hitetekkel hegyeket fogtok helyökből kimozditani; mert a világ álmékodni fogna, csak egyszer igazi keresztény nevelést láthatna. Egyedül ez által fog csak igazán bensőkép az isten országa házban, országban, népek között elterjedni*.
Fried. Heinr. Christ. Schwarz: Evangelisch-christliche Ethik. Dritte Aufl. 2-ter Bd. Heidelberg 1837. 340–343. ll.
Szigoru, észszerü, erkölcsi szokások, mellyek a nevelés első alapját s czélirányossága fő föltételét teszik, csak a családokban keletkezhetnek s virágozhatnak, ha t. i. azok házias életet visznek, és a családfők részéről, változhatlan szabályok szerint, komolyan és szeliden, bizonyos egyenlő rend és szoros fenyiték alá vettetnek. Illy bánásmód erőssé teszi az atyai hatalmat, de azt egyszersmind előre föltételezi is, s nélküle fön sem állhat. Az erkölcsök finomodásával, társas örömök szaporodtával s az érzéki élvezetek megcsonkultával, a házi élet az ő varázsló bájából sokat veszitett; a hozzá való kedv és szeretet folyvást ritkábbá válik. Természetesen a dolgok e változásánál az atyai hatalomnak fölöttébb csökkenie kellett. Üdvös befolyását az csak ugy gyakorolhatja, ha a szülék és gyermekek szoros és benső családi körükben soha egymástól el nem idegenülnek, hanem állandóul érintkeznek s mindig szorosabban egybekapcsolódnak. A házi viszonyok fonákságából s megbomlásából eredt ama tévelygő vélemény is, hogy fődolog az oktatás. E tévelygő vélemény eloltatta a szülék lelkismeretét, s közönbösségöknek mintegy pártjára kelni látszatott. Ezek azt vélték, megtevék kötelességöket, ha gyermekeik oktatásáról gondoskodtak; s hogy az oktatást bizvást másra hagyni, venni s eladni nem lehet.
Ez uton az atyai hatalom, e minden egyéb hatalom tekintélyének fő feltétele, folyvást alábbszállott. A szokás ereje az engedelmességgel, az engedelmesség pedig a szülék és gyermekek szorosabb együttélésével elenyészett. Azon kevés szempillanatokban, mellyeket a család tagjai egymással töltöttek, a szülék gondja csak az volt, hogy gyermekeik kedvét keressék, s érezvén magukban, miszerint kötelességöknek szorosan meg nem feleltek legyen, jogaikat nem igen sürgették, s azokat sikerrel használni nem értették. Lágy engedékenység kezdett lábra kapni mindenfelé; az anyák legfölebb is észszerü okokkal igyekeztek gyermekeiket meggyőzni, mikor parancsolniok kell vala; őket rábeszélni, mikor kényszerités helyes és czélirányos lett volna, vagy kérni, mikor azokat magokkal ragadniok kelle. Más részről a gyermekek annál makacsabbak, daczosabbak, vonakodóbbak lettek, minél többször emlegették előttök iskolában és otthon azt, hogy mindenben, minden emberi viszonyokban az isméretek és belátás határoznak egyedül; és miután alkalmasint többre s jobban tanittattak, mint szüleik: azt hitték, hogy ezeket fölülmulják s az ő képzelt előitéleteiket csak nevették; a szülék ez elbizottságnak hódoltak, csudálkoznak s alázattal engedelmeskedtek ott, hol feddeniek kellett volna. E hibák a családokban s házi viszonyokban valóságos felfordulást 1470okoztak, és a fölfordultság az állodalmi életre s állodalmi viszonyokra szükségképen visszahatott*.
Fried. Ancillon: Zur Vermittlung der Extreme in den Meinungen. 1-ter Theil. Berlin, 1828. 198–200 ll.
A czél előbb ismerendő, mint az ösvény. A nevelés minden eszközei s mesterségei csak annak eszménye s eredeti képe által határoztatnak meg. De közönséges szülék előtt egy illy eredeti kép helyett egész képtára lebeg az eszményeknek, mellyeket a gyermekre darabonkint raknak és nyomnak reá. Ha p. o. egy közönségse atya titkos habozását az erkölcsi képzés tanterve s leczkerende körül napfényre hoznók s kiteritenők, az körülbelől ekkép hangzanék: első órában a gyermek előtt tiszta erkölcstant kell olvasni vagy nekem, vagy nevelőjének; másodikban inkább tisztátalant, vagy önhasznára alkalmazottat; harmadikban ezt: „látod-e, hogy atyád igy tesz?”; negyedikben: „te még kicsiny vagy, ez pedig csak felnőtt emberhez illő”; ötödikben: „az a fő, hogy idővel a világban boldogulj, s legyen valami belőled az álladalomban”; hatodikban: „nem az ideigleni, hanem az örökké való határozza el az ember méltóságát”; a hetedikben: „azért inkább türdd a méltatlanságot és szeress”; nyolczadikban: „de védd magad vitézül, ha valaki megtámad”; kilenczedikben: „ne tégy olly nagy lármát fiu”; tizedikben: „a gyermeknek nem kell olly csendesen ülni”; tizenegyedikben: „szülőidnek jobban kell engedelmeskedned”; tizenkettődikben: s magadnak kell nevelned magadat.” Imigy titkolja el az atya elveinek órán- és helyenkinti változtatgatása által azok meg nem állhatóságát s egyoldaluságát maga előtt. Mi nejét illeti: ez sem hozzá nem hasonlit, sem ama bohóczhoz, ki hóna alatt egy iratcsomóval az udvari szinpadra lépvén, azon kérdésre: mi van a jobb hóna alatt? azt felelé: „parancsok”; arra pedig: hát a bal alatt mi van? azzal válaszolt: „ellenparancsok”, hanem az anyát inkább lehetne egy óriás Briareushoz hasonlitani, kinek ezer karja s mindegyik alatt csomó papir volna*.
Jean Paul: Levana oder Erziehlehre. 1-tse Bdchen. 2-te Aufl. Stuttgart u. Tübingen, 1814. 54–56 ll.
Napoleon azt kérdé egykor Campan asszonyságtól, egy nevezetes leányiskola elnökétől: valjon miben a fogyatkozás, hogy az ifjuság eddigi nevelése Francziaországban meg nem felelt a várakozásnak? Ez azt felelé: „az anyákban.”
Az anyák befolyása kiszámithatlan, mert egész emberi nemzet az ő szivök alatt feküdött. A mint itten képmása a szivekben fekszik, ugy plántáltatik az tovább az emberi nemzetben, mert nemcsak a vér s természeti hajlam, hanem a sziv lelki ingerei is átszállanak a gyermekre, és mi még végtelenül nagyobb tekintetet érdemel: az anya érzelmei azok, mellyek a gyermek egész nevelésére befolyással vannak, azon korban, midőn e befolyás egész életre nézve legfontosabb. Ha a nevelésnek alaposan megjavitott állapotját ohajtjuk, akkor a dolgot a nőnemen kell kezdenünk. Adjatok a népnek keresztény anyákat s keresztény népet látandotok fölelevenülni!**
Fr. H. Chr. Schwarz: Das Leben in seiner Blüthe. Schluss der Erziehungslehre. Leipzig, 1837. 289. l.
Az anya mindig nevelő, annak kell neki lennie. A gyermek első fogalmait tőle szivja az anyatejjel be; ő vezeti neki, gyakran tudtán kivül, szeme elébe a tárgyakat, és 1471a gyermek olly értéket ad azoknak, minőt az anya adott. Azon becs vagy becsmérlés, mellyet ő a dologra ruház, olly mélyen összeszövődik a homályos eszmékkel, hogy a későbbi nevelő soha azokat kiirtani nem képes, s azok határozzák el idővel az ember jellemét.
Nézzünk szét a családokban, s ám lessük meg, valjon az ész, nemes érzet s erkölcsiség nem inkább az anya, mint atya által tenyésztetik-e; de szintugy az ostobaság, alacsony gondolkozás s erkölcstelenség is. Igen természetes! Az anya mind testi- mind erkölcsileg több anyagot szolgáltat az ember képzéséhez mint sem az atya*. (Folytatjuk.)
Amalie Holst geb. von Jassi: Über die Bestimmung des Weibes zur höheren Geistesbildung. Berlin, 1802. 175–176 l.
