Magyar vámrendszer.
Magyar vámrendszer.
Azon már régen terjengő hir következtében, mintha az austriai kormány hajlandó volna hazánk s a német tartományok közt létező vámsorompókat megszüntetni, több jeles férfiak nyilatkoztak a hirlapokban ez eszme mellett s törekedtek megkisérteni: valjon mi alapon történhetnék, az egyesülés a nélkül, hogy Austria financialis tekintetben nagy csorbát szenvedjen? Különösen e lapok is fejtegették azon egyesülhetés kérdését, miután a felállitott alternativát, vagy nemzeti vámrendszert, vagy tökéletesen szabad kereskedést egyelőre talán nem véltek kivihetőnek.
Mi ugy voltunk mindig meggyőződve:
1) Hogy káros, soha nem menthető, szánt-szándékos csonkitása lenne alkotmányunknak, ha a fenálló s az alkotmányos elvet igazoló közbenső vámvonal saját kezeink által lerontatnék, s
2) Nem hittük volna, hogy legyen financz-ember, ki hazánk jelen körülményei közt expedienst fedezne fel, mellynél fogva a közbenső vámvonal megszüntethetnék s mindazon hiány, melly ez által az austriai tartományokra hárulna, magyar pénztárból, vagy legalább magyar adózásból kipótoltathassék.
S mi nem csalatkoztunk, mert mint értesitetünk Bécsben a vámegyesülés eszméjétől már eltértek, mert az akadályok olly halomban gördültek elé, hogy azokat legyőzni képességgel birni nem látták magokat.
Megmondjuk tüstént okainkat, s ohajtnánk, ha több oldalról keletkezendő tárgyalás által ez olly igen fontos kérdés a haza javára tisztába hozatnék.
Az alkotmány szempontjából nem türhető, hogy a fenálló, 984ámbár érdekeink ellen intézett vámsorompók megszüntessenek, mert örökre elzárjuk magunknak azon lehetőséget, végre valahára még is egy olly vámrendszerrel Magyarországot környezni, melly hazánk körülményeinek s alkotmányának megfelel.
Csekély, ki nem keritett tartományban saját nemzeti vámrendszert felállitani balgaság volna; de olly területü s népességü országban mint hazánk, mellynek topographiai helyzete a legtetemesb forgalomra nyit utat nyugot és keletfelé; olly országban, hol a földmüvelés már a tökéletesbülés utján áll, ott nemzeti vámrendszert alapitani, nemzeti kötelesség. – Talán gyengülnének ezen okok, ha alkotmányos nemzettel kellene egyesülnünk; de erről szó sem levén, annál inkább szükséges az önálló vámrendszer, minthogy az anyagi összeolvadás más olvadást is von közönségesen maga után, s ezt ohajtani senki sem fogja.
Minden alkotmánynak egyik sarkköve s feltétele, hogy a földmüvelést, kereskedést és ipart-rendező szabályok az országgyülése vagy is a nemzet által hozassanak meg a törvénybe, s hogy e jogot őseink csakugyan gyakorolták is, bizonyitják 1-ső László királynak a szarvas marha, s lókivitel iránt alkotott törvényei; bizonyitja továbbá az 1492-dik évi 27-ik törvényczikk, mellynél fogva a harminczad-jövedelem Zápolya István s társainak elzálogositatik.
E vámrendszer fenmaradt valóságában akkor is, miután koronánk az austriai ház birtokába szállt, de szüntelen csak financz-forrásúl tekintetett.
Maria Terézia alatt a harminczad elvei tökéletesen megváltoztattak, s ugy rendeztettek, mikép Austria kereskedése és ipara emelésére szolgáljanak. „E fordulat mond Horváth Mihály* a bécsi kereskedelmi tanács müve volt, melly magának czélul tette: Magyarország kereskedését elfojtani s az örökös német tartományokétól egészen függővé tenni,” vagyis mint II-dik József világosabban magyarázá: „Magyarországot gyarmati állásba s viszonyba helyezni.”
„Az ipar és kereskedés története a három utolsó század alatt.“ –
Ezen adatok nyilván bizonyitják, miszerint a vámrendezés alkotmányos jogainkhoz tartozik, s hogy ezt sem jogi, sem politikai tekintetből egyesülés által semmi esetre 985feláldozni nem szabad, annyival kevésbé, mert beteg test erősebb testtel nem egyesülhet; annyival kevésbé, mert épen alkotmányunk e részbeni sarkköve fog testünk erősbitésére gyógyszerül szolgálhatni. S ismételjük ujonnan, kikeritett nagy országot, a nemzet s termelés természetéhez képest kell nemzet-gazdaságilag igazgatni.
„De különben sem nyerne az egyesülés által iparunk semmit sem.” Miért nem, kérditék? Azon oknál fogva, mert hol megtelepedett és megszilárdult a műipar, mellette pedig mindazon kényelem, rögtöni segitség, vásár, pártfogás, több gyárak összemunkálása, gyári-szellem s képesség, mellyek a vállalkozókat mindinkább biztosabb lábra állitják, öszpontositva fellelhetők: onnét a gyárosok csekély különségért el nem vándorolnak más országba, hol kevesebb tiszteletben, kevesebb elősegélésben részesülnek, s olly törvények alá esnének, mellyek mindent, de csak a gyáripart nem pártolják. De mellőzzük a hazánkban létező borzasztó sok anomaliát, s vizsgáljuk a dolgot gyakorlatilag. Az austriai gyárosnak meglevén minden kényelme, kérdem én most, miért jönne a vámegyesülés után hazánkba gyártani? talán azt gondoljuk, hogy egy vállalkozónak olly könnyű gyárvidékét oda hagyni, s olly helyen megtelepedni (védelem nélkül) hol egy szögért mérföldnyire kell járnia, hol az ügyes munkásokat nélkülözi, hol mindent kezdenie kell, a nélkül, hogy tetemesb nyeresége mutatkoznék, mintha eredeti helyén maradt volna? Egyesülés után biztos neki a vásár mindenütt, s az olcsóbb élelem, vagy az adó-könynyebbségeért bizonyosan eszébe sem juttatja az átköltözést, mert hiszen e csekély két előnyért százat nélkülözend, s állapota mind a mellett nyomasztó maradand. –
O’Connell azon beszédben, mellyet legutolsó megtámadtatásakor saját védelmére mondott, az Angolországgali kereskedelmi egyesülés következményeit olly szinben tünteti föl, hogy bármelly nemzet is az illy egyesülési örömük utáni vágyairól lemondani kénytelen. „Pitt tekintélye szól mellettem,” ugymond, midőn azon előnyöket felhordom, mikkel Irland az egyesülés előtt birt. Pitt az 1785. kereskedési javaslatokról szólván, azt mondá, miszerint Angolországnak mindenkori politikája volt Irland érdekeit lenyomni s Angolhonét elősegiteni. Pitt mondotta ezt, nem én. Irland, mond Junius, minden időben csak zsákmányul, csak elnyomatásul szolgál. Az angol parlament századokon át utatokat állta, kereskedésteket megsemmisitette, s minden erőködéseiteket meghiusitotta. Pitt bizonyitása szerint Irland 1799-ben vászonárut s lenfonalat 3 millió font sterling értékig, egyéb nyers terményeket pedig 1 1/2 millio értékig vitt ki. Akkor az Angolországból behozott gyártmányok felét sem tették kivitelünknek, s mikint áll most a dolog! Ti mindnyájan igen jól tudjátok, s mondhatnám, némellyek közületek e tény valóságát keservesen érezték is, miszerint jelenleg minden gyártmányi szükségeink Angolországból fedeztetnek; gyáraink mind tönkre jutottak, s most az előbb foglalkozást talált egyének éhséggel kénytelenek küzdeni. Ti átlátandjátok, mikép akkor, midőn gyártmányi kivitelünk 3 1/2 millióra rugott, ezen pénzöszvegnek nagy része a kézmüvesek és munkások által a földmivelők és kereskedők kezébe jutott, s az által az egész hazában átalános jólét és vagyonosság terjedt el. S hogy van most? szegénység és nyomor uralkodik ott, hol előbb jólét és szerencse honolt, s tehát büntetést érdemel-e azon férfiu, kinek egyedüli czélja hazájának hajdani 986függetlenségét és jólétet ismét vissza szerezni? 1798-ban Lord Blane azt mondá beszédében: nincs nemzet a földkerekségen, melly müveltségben, polgárisodásban, földmüvelésben, s a kézműiparban olly sebes léptekkel haladott volna előre mint az Ir 1782-től 1798 (az egyesülés előtt). 1792-ben Lord Plunkert lrlandot kis szigetnek nevezi, mellynek 4–5 millióra menő lakosai nehány rövid év alatt a kereskedésben és műiparban példátlan haladást tettek. Mikép áll a dolog most? Dublinnak 1800-ban 91 gyapjuszövő gyára volt 10200 munkással; 1834-ben már csak 100 szövőszék volt folyamatban. 1800-ban ezer meg ezer munkás talált foglalatosságot teljes bér mellett a selyemgyárakban, most még nehány kevés tengődik félbér mellett. Dublinban csak egy kézműipar sincs, melly az egyesülésnek pusztitó hatását nem érezte volna. Itt tartok kezemben egy lajstromot, miszerint 1800-ik évben Dublinban 68000 kézmüves talált folytonosan foglalkozást, s most 4000-re olvadt azok száma. Nem rég Dublin külvárosainak állapotát tekintém meg, s merem állitani, miszerint azok inkább romhoz hasonlitanak; 1800-ban ott 78 selyemtakács és 94 gyapjutakács volt, s most mindegyikből alig egy. A házbér annyira leszállt, hogy azok, kik előbb abból eléltek, most koldulni kénytelenek.”
Állitani merjük, sőt biztosan erősiteni, hogy a közbenső vámsorompók leroskadása után még azon néhány gyárok is megszünnek munkálódni, mellyek hazánkban léteznek.
De minek fejtegessük e pontot tovább midőn a vámegyesülés előtt a sulyosabb akadályok egyike áll leronthatlan gátkép. – S ez az eszmének financz-oldala.
Gondoljunk csak két, terjedtségére csaknem egyenlő, alkotmányában, adó-rendszerében pedig egészen különböző félrészét egy politikai és socialis tekintetben soha össze nem olvadható egésznek különbözőleg organizálva; a német tartományukat 32 millio telek-adóval, 30 millio fogyasztási adóval (Verzehrungs-Steuer), 32 millio egyedárussági jövedelemmel, különféle járandóság, bélyeg-, ház-, halálozás-, személy-, kereset- és ipar-adózással, vám, posta és sorsjáték (Lotto) jövedelmével, mi öszvesen 40 millióra rug: – és a monarchiának másik (magyar) részét, melly az egész czélra csak 16 millióval* járul – hol az a status, melly illy elkülönzött állapotot meg szüntetne? hol az a pénztár, melly nekünk a különség kiegyenlitésére a roppant öszveget kölcsönözné? Adózástól eleget idegenkedünk, de alkotmányos és municipalis olcsó beligazgatásunk mellett kábaság lenne magunkat czél nélkül olly roppant adózással terhelni. Fontos kérdés marad mindig az is: mi módon egyeztessük össze, vagy egyenlitsük ki a status által üzött egyedáruságot a német tartományokban? Mert nem kell ám kihagynunk számitásunkból, hogy a német és magyar tartományok közt fenálló vámsorompók megszüntetésével következő öszveget kellene fedeznünk:
Fényes Elek után.
| sóért | 22,000,000 frtot |
| dohányért | 10,000,000 frtot |
| fogyasztási adózás csökkenéseért | 2,000,000 frtot |
| a statusra háramló teherért | 4,000,000 frtot |
| magyar harminczadért | 2,000,000 frtot |
| 40,000,000 frtot. |
987Hol vesszük e roppant öszveget évenkint? Tehát mit kivánunk?
Kivánunk magyar önálló vámrendszert, mellynek kulcsát a kivitelre mindjárt megismertetjük. – Mi semmi más utat módot nem látunk két minden tekintetben különböző nagy ország megegyezésére, mintha mind két részről a vámrendszer ugy rendeztetik, hogy a kölcsönös érdekek a méltányosságig kiméltetnek vagy megvédetnek. Szóval Magyarország védje vámrendezés által azon iparágakat Austria és a külföld ellenében, mellyeket termelése természete jogosan követel pártoltatni, s nehézség nélkül kifejlődhetnek, u. m. gyapju-szövetek, bőr, selyem, vasgyártás stb. s engedje át Austriának, de csak Austriának (a külföld kizárásával) olly iparműczikkek előállitását s hazánkbani vámmentes behozatalát, mellyek az austriai tartományok termelésének természetével megférnek, vagy olly nyers anyagokból készitetnek, miket a világkereskedés utján szereznek maguknak. A külföld irányában fenmaradna azon vámszabályzat, melly versenyzéstől az austriai ipart is meg védi. – Ez az egyetlen ut, véleményünk szerint, a két különböző érdeket öszhangzásba hozni, s olly lábra állitani, melly a nemzeti fenállás természetes jogainak s az emberiség méltóságának megfelel. Hogy meggyőződjünk e javaslat kivihetőségéről csak a szabályzat kidolgozásához kellene nyulnunk, s a munkát adatokkal támogatni. –
Igy gondolkozunk mi előlegesen Magyarországra nézve, de nem titkolhatjuk egyszersmind, hogy ezen magyar vámrendszer csak akkor szülné a legüdvösebb eredményeket, ha hazánk Erdélylyel, Dalmáthonnal, Cherso s Veglia szigeteivel összecsatoltatva, s igy egy külön vámvonallal, mellyel önmaga húz, bekeritve állana Austria mellett. S ez annyival inkább elfogadható, mert Erdélynek, Dalmatiának, stb. körülményei nem ellenzik ez illy csatlakozást, sőt kivánatossá teszik, ha tekintetbe vesszük, mennyi bonyodalmat okoz a kormánynak egyes országok külön külön vámoltatása.
Ifj.Szabó Pál.
