Ismét a segélytárról elaggott munkások számára.
830Ismét a segélytárról elaggott munkások számára.
A Hetilapnak ez idei 34ik számában közlöttük egy franczia iparosnak segélytári tervezetét, melly valóban egyszerü, kivihető s mint számosabb francziaországi és belga lapok vélik, a munkás-osztály sorsa körül ohajtott forradalmat idézend elő.
„Minden műfőnök köteleztetnék minden munkásának munkanapja után csak két fillért ((centime-t) a köz segélytárba befizetni; s e fillérnyi megvonásokból nyugpénz adatnék az elaggott munkásoknak, segélypénz a betegnek s a dolgozni akadályozottnak.” – Illy egyszerű alapon épitkeznék az egész.
Elmondók a kijelölt 34-ik számban okainkat is, miért tartottuk ajánlatosnak e tervezetet figyelembe vétetni mind a mellett, hogy nálunk a takaréktárak szép számmal szaporodnak, – nyugintézetek pedig létesülni most indulnak. Elmondók azért, hogy eszmecserét keltsünk; vitát támasszunk a terv iránt, s ha érdemes, készitsük elő a jövő országgyülésig, miszerint az országos intézetté alakitassék, s általa a nálunk is fejledő iparos osztály jövendője lehetségig biztositassék a pauperismus inségei ellen.
Fájadalom! az eszme nem volt szerencsés megnyerni a közfigyelmet, legalább iránta nem váltatott a sajtó mezején egyetlen szó sem. Szomoru rendeltetése tehát mint látszik, feledtetni egészen a nélkül, hogy előnyei számba vétetnének, vagy netaláni ártalmai miatt egyenesen elmarasztaltatnék.
Azonban az inditvány hazájában, Francziaországban s Belgiumban az eszme nem hangzott el, s a napi sajtó igen sok organumai nyilatkoztak majd helyeslőleg sőt magasztalva, majd roszalólag és czáfolgatva. Gyönyörűség olvasni a sok oldalu fölfogást s fölvilágositásait a fény- s árnyék-oldaloknak. – Az eszme pedig, melly fölött illy élénk, illy érdeklett tárgyalás indult meg s tartathatik folyamatban, bizonyoasn bir életrevalósággal. – S ez az, mi elhatározott bennünket, iránta még szót emelni. Talánhogy alkalmat veendünk magunknak lajstromozni a helyesléseket, dicséreteket, magasztalásokat, miket a franczia lapok számosabbjai kifejeztenek. Most azonban az inditványozónak azon fölvilágositásait közlendjük, miket ő a terve ellen fölhordott czáfolatok és nehézségek ellen bocsátott közre.
„Megtámadtatik a kötelező elvonások rendszere, törvénytelennek s mind a munkások, mind a műfőnökök szabadsága ellen merényesnek állitatik; sőt mondatik róla, hogy a munkások által, mint valamelly ellenök alakitott szövetség fog tekintetni és oka leszen e nézetből nagy rendetlenségeknek. A takarékpénztárak példája idéztetik föl, bizonyságaul annak, miképen a segélytáraknál is csak az önkintes betételek rendszere jó és elfogadható.”
Válaszunk: a takarékpénztárak milliói a kiskereskedésnek, kiskoruaknak, cselédeknek, tehetős munkásoknak s ollyanoknak tulajdonai, kiknek lehet takarékosan gazdálkodniok; de nem ám a munkások mérhetlen azon többségének, mellynek része inséggel küzködik, mert nincs mit megtakaritnia.
A takartárak elvére alapitott segélytárnak is meg volnának a maga hasznai, hanem hozzájok csak azok férkezhetnének, kik a takaréktárak javadalmában is részesülhethetnek. De nem ezek vannak kérdésben. Alább kell szállani. S itt csak a kényszeritett elvonás, a munkára rótt adó igérkezik sikerrel, s használni fog az olly munkásnak is, ki, önszántából nem tenne be semmit a segélytárba.
Naponkint fél fillérnyi levonás olly minimum, melly a munkásnak jóllétét nem röviditené meg semmiképen, s eredményét még sem kellene husz, harmincz évig lesni, mi borzasztó időhatár, s bátortalanitó azokra nézve, kik szenvednek. E levonásnak eredménye rögtöni, közvetlen volna, s már az első évben 100,000 segélydijast számlálhatna a műipar, ha akarná. Semmi-e ez? és lehetlen-e illy sikert az önkintes betételektől remélleni? Miképen remélhetni, hogy munkások, kiknek semmijök sincsen, megtakarithassanak magoknak olly tőkét, mellynek évenkinti gyümölcse fölérjen azon évenkinti öszveggel, mellyet mi a levonásokból tervezünk egybegyüjteni?
Mi a veszélyeket illeti, miktől tartanak, s mik a levonásoknak lennének következményei a munkások rendetlenségeiben: mi sokkal jobban ismerjük a munkás-osztályt, sokkal több bizodalmunk van ép értelmében, semhogy e részben bár melly nyugtalanságnak helyt adhatnánk.
Ha kellőleg értesitetik a munkás, hogy a levonások öszvege tökélyes egészletében azon munkatársainak fognak segélyül kiadatni, kik nem dolgozhatnak; – ha e munkásokk magok is meghivatnak bizonyos arányban e segélyezések kirendeléséhez: ők nem támadnak föl, higyétek el; ők köszönni fogják ezt.
Azt mondják: mikint e szabály a szegényt nyomná, munkabére már is kicsiny, s még ez is megkevesitessék.
Igaz, első tekintetre méltatlannak látszik még olly keveset is kivánni attól, ki már ugy is keveset bir. De hát kihez forduljunk? A mesterekehez? Hisz ez által szegénytaksa rendeltetnék; alamizsna parancsoltatnék s még inkább tágitatnék azon köz, melly a gyárnokot és munkását máris elválasztja. Ne alamizsnáról szorgoskodjunk. Igyekezzünk a munkásokat emelni saját szemeik előtt, s törekedjünk lételöket biztositani olly tisztes eszközökkel, mik ne hinározzák alázó függésbe. Illy eszközöket ők csak önmagokban találhatnak föl, kell hogy a munka jutalmazza a munkát.
A gyárnokoktól nem lehet követelni ez adót. Fölözné az nem ritkán javadalmaikat is. Mert meg kell jegyezni, miképen az ipar, bár melly ága legyen az, nem minden vállalkozóját gazdagitja egyaránt. Mennyi gyárnok van, ki hosszu évek során kinteljes fáradsággal küzködik, mig végre is romlása következik be. – Mennyi gyárnok van, ki gyakran veszteséggel dolgozik, hogy munkásait el ne kelljen eresztenie? Lehet őt kényszeriteni olly adózásra, melly romlasztó volna, ha egy főre terhesednék, de melly fölosztva a munkások mindnyája között észrevehetlen volna, melly ha a gyárnokon vétetnék meg, gyakran veszteség volna a többi veszteségeken fölül, és kényszeritené a vállalkozót a munkabérek csökkentésére, s midőn a végeredmény még kedvezetlenebb volna a munkásokra nézve. – Aztán, mi módon lehetne világlatban tartani, valjon a gyárnok befizette-e a filléreket, ha ezeket csak neki kellene viselni? Milly ellenőrséget lehetne gyakorolni, melly ne volna boszantó, kutató és mégis sikeres? Mi nem ismerünk illyet. E szerint, mind a kivihetőség, mind a morál szempontjából inkább ajánljuk a levonás minimumát a munkabérből. Nem látunk 832benne semmi megtámadást a szabadság ellen. Maga a munkás segit magán, gyárnokának tartozó ellenőrsége alatt.
Ugy vélekednek: mikint a két fillérnyi levonás nem alkalmaztathatik mindenki ellenében; mikint azt a munkabérhez kellene arányozni. – Mi nem hisszük, hogy ez méltányos volna. Végtelen nehézségek is alapitatnának meg a nélkül, hogy nagy előnyök szereztetnének meg. Legjobb mindenkinek egyforma levonás alá jutnia, mi már a gyermeknél kezdetnék meg azon naptól óta, mellyen első munkabérét nyerte. A két fillérnyi levonás olly gyermekre nézve, melly 60 fillért kap napjára, viszonylag nem volna szükségeihez képest nyomasztóbb, mint az, melly fekünnék a munkások, ki három frankot (váltó forintot) nyer. Ennek vannak terhei, szükségei, miket amaz még nem visel, s mik arányban állanak keresményével.
Kétségbe vonatott számaink pontossága. A munkatehetlen munkások száma nagyobb, mondják, mint minőnek mi fölvettük. – Mi azt tartjuk, hogy nehéz szabatosan meghatározni e részben az arányt. A tapasztalás egyébiránt tanusitotta, hogy egy nagy vállalatnál 1000 munkásra csak 8, legfölebb 10 személy volt, melly nem birta a munkát. Megengedjük, hogy e tapasztalás nem elegendő. Számba kellene venni ez arányt az iparnak különféle ágainál; s igy volna kitudandó a közép arány. De ha szabatosan tudnók is ez arányt, szaporodnának ez által a segélyezés eszközei? Mert nem végezhetni be teljesen, ne is kezdessék el a munka. –
Ötven, hatvan milliónyi évenkinti segély és semmi között nagy a különbség. És ha a megadóztathatók számát felényire leszállitjuk is, lehetne mégis 100,000 elaggottnak adni 300 frankból álló nyugdijat, s ez nem ohajtandó eredmény? –
Nem volna ez elég, tudjuk és sajnáljuk, mint akarki más, de ez még is tettleges lépés volna az uj ösvényen. –
Eddig a franczia. És mi azt hisszük, hogy a minő czélszerü a terve: fölvilágositásai és ellenczáfolatai mind megállanak.
Mesterffy.
