17. Budapest, 1848 december 4. Az Országos Honvédelmi Bizottmány kiáltványa Magyarország szlovákajkú lakosaihoz.
17.
Budapest, 1848 december 4.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány kiáltványa Magyarország szlovákajkú lakosaihoz.
Budapest, 1848 december 4.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány kiáltványa Magyarország szlovákajkú lakosaihoz.
Szózat Magyarország tótajku lakosaihoz.
Az isteni gondviselés ugy akarta, hogy Magyarország több nyelvű népeknek adjon lakhelyet és eledelt. Egyik faj beszél magyarul, másik németül, harmadik tótul, a negyedik horvátul, ráczul, oláhul, de mindez egy nemzetet formál. Magyarország eddig hasonló volt egy nagy és fölséges kerthez, mellyben a különféle virágok békésen kelnek, nőnek és diszlenek egymás mellett, Isten a teremtőnek dicsőségére.
A lélek, az akarat, az érzelem egy volt e sok népfajban, bár másmás nyelven fejezte ki magát. Valamennyiegy Istent imádott, valamennyi egy királyt tisztelt, valamennyi egy törvényt tartott s egy joggal birt. Ezért a népek, több századok hosszu során keresztül mint hiv barátok, mint jó szomszédok, mint szerető testvérek éltek egymással, más nyelven beszéltek hát, de ugyanazon hitet, érzelmet, gondolatot fejezte ki mindenik.
Eljött a szorgalmas tót nép a magyar sikságra és a gazdag aratásból elvitte a maga részét magának és családjának táplálására. A magyar pedig fát és gyártmányokat kapott a tóttól s ekkép amit egyik nélkülözött maga körül, a másiknál megtalálta. Ha a magyar nem birta földét bemivelni, a tót erős karjában talált segedelmet; ha a tót vidéket inség szállta meg, a magyar pénzt és gabonát küldött felsegélésére, és a Tiszaszabályozásra millió forintok fordittattak, hogy a megszorult tótnak legyen munkája és kenyere.
A mindenhatónak öröme telt Magyarország népeiben, mellyek ekképen egymás barátai és jóltevői voltak, s jutalmul fölvirasztotta az 1848-ik évet, mely a közös szolgaságot eltörölvén, helyébe állitotta a közös szabadságot.
Az 1847/48-iki országgyülésen Pozsonyban többnyire magyarok voltak a követek, és ezek nem csak a magyaroknak, hanem az ország valamennyi népeinek, tótnak, németnek, ráczoknak, horvátoknak, oláhoknak kivivták:
hogy egész Magyarországban robotot, dézmát, füstpénzt többé senki nem fizet,
hogy egész Magyarországban papi tizeddel többé senki nem tartozik,
hogy egész Magyarországban a nemesség eltöröltetvén, a nemes is adót fizet, katonát ad és tart,
hogy a megyei gyülséekre és az országgyülésre képviselőt a nemnemes is szabadon választ, sőt maga is minden hivatalra elválaszthatik, s a legszerényebb akár tót, akár magyar, akár rácz parasztemberből nádor is lehet, melly fényes hivatalt legközelebb a király öccse viselt.
Ezeket vivta ki a magyarság és a magyar nemesség, melly vagyonának nagy részét a népnek áldozatul hozván, most már sokkal szegényebb mint volt, de becsülete és érdeme mint egy torony megnőtt ember és Isten előtt.
De ezeken kivül a magyarság, a magya nemesség Magyarország valamennyi népeinek javára nevezetes jogokat vivott ki.
Tudniillik:
Eddig a magyar hadsereggel a bécsi német minister parancsolt. Gyermekeinket 30–40 ezrenkint küldte Olaszországba, vagy ahová tetszett, igazságtalan háboruba, mellyen természetesen nem levén Isten áldása, gyermekeink ezerenkint vérzettek el idegen földön.
A pozsonyi országgyülésen a magyarság kivivta, hogy Magyarországnak magyar hadügyministere legyen és annak engedelme nélkül külföldre magyarországi katonát, legyen az magyar, tót, német, rácz, horvát, vagy oláh, vinni ne legyen szabad.
Eddig az ausztriai ember gabonanemüt, fát, vasat, vászont, s mindenféle árut Magyarországba vám nélkül behozhatott, ellenben Magyarországbul kivinni nagy vám nélkül semmit nem volt szabad. Ezért nem virágoztak fel hazánkban a gyárak és mesterségek, minek következménye lőn, hogy a szegény embernek nem volt elég és nem volt eléggé jutalmazó munkája.
A pozsonyi országgyülésen a magyarság e kárhozatos rendszert eltörölte, saját kereskedelmi és gazdasági ministert állitott, hogy ez által a munkát és jövedelmet a magyarországi embernek, különösen pedig azon felső vidéki tótoknak biztositsa, ki sovány földeik terméséből nem élhetnek.
Eddig a bécsi német minister vetette ki Magyarország népeire az adót a diaeta által, és nem azt nézte, mi szüksége van Magyarországnak, hanem mi szüksége van az idegen Ausztriának. A bécsi német minister kapta a jövedelmet az érczbnáyákból, ezért fizették a bányamunkásokat olly rosszul; a bécsi német minister kapta a jövedelmet a sóbul, azért a só olly méreg drága; s ami jövedelem fölösleg, mi évenként 25–30 millip oftra ment, megmaradt, nem a magyarországi népek javára, hanem az ausztriaiakéra fordittatott. Ezért olly ragyogó Bécs városa, olly jók ott az utak, olly sok ott a pénz, mig a gazdag Magyarország népe koldus.
A pozsonyi országgyülésen a magyarság ez erőkiszivási rendszert megszüntette és kivivta, hogy a magyar pénzügyminister legyen, ki benn tartván minden magyar jövedelmet, azt a nép javára forditsa, jobban fizesse a bányamunkást, majd olcsóbbá tegye a sót, s a felvidéki utakat javitsa, és ha ott inség következik be, milliókat áldozhasson e czélra. Alig is volt a magyar ministerium 3 napos, a felső magyarországi lakosok felsegélésére a mult tavaszkor mindjárt 400.000 pftot rendelt kifizettetni.
Ezek törtétnek ez év tavaszán Pozsonyban. Röviden szólva: Magyarország megszünt lenni rabszolga, hanem lett volna szabad és független országgá.
De ezt nem birták szenvedni a király azon álnok tanácsnokai, kik őt emberi alakban ördögi gonoszsággal hálózták körül.
Ők ne küldhessék ki többé a magyarországi katonát, hogy vérezzen el igazságtalan ügyért idegen földön?
Ők ne kapjanak többé Magyarországbul évenkint 25–30 millió forintot, hogy azt elprédálhassák?
Ők legyenek kénytelenek elnézni, hogy gyárak és manufacturák Felsőmagyarországon is támadjanak, s a nép jól éljen, csinosan öltözködjék?
Ez lehetetlen!
S mit gondoltak ki?
Összevesziteni a különböző népfajokat, mellyek 800 éven keresztül mint hiv barátok, mint jó szomszédok, mint szerető testvérek békelmesen éltek egymással és egymás mellett, mellyek Magyarország dús földén szeliden ragyogtak az isten szeme előtt, mint az égen a különböző nagyságu, de hasonló csillagok.
Ekkép a bécsi ministerek megvesztegettek Horvátországban egy Jellachich nevü embert, kit generálisnak neveztek ki, hogy lázitsa fel a horvátokat, Slavoniában a rácz érseket vesztegették meg, az oláhok közt pedig Urbánt, hogy a ráczokat és oláhokat birja lázadásra. Felsőmagyarországon Hurbánt, Sturt, Hodzsát nyerték meg pénzzel, hogy a ti csendes vidékeiteken költse fel a háboru irtózatosságait.
És, igy gondolkodtak Magyarország népeinek ellenségei, a bécsi gonosz ministerek:
»A magyar nép vivta ki Magyarországnak a szabadságot, s a katona vérét, az ország pénzét ő nem engedi többé elpazarolni általunk. E hatalmat vissza kell nyernünk. De addig nem nyerjük vissza, mind a magyar fajt és némileg a németet, és ittott a tótot, kik t. i. közülök a szabadsághoz ragaszkodnak, ki nem irtjuk. Tehát ezeket le kell győznünk, ki kell irtanunk.«
És ekképen elkezdődött a véres és igazságos belső háboru, mellyhez hasonlót Jézus Krisztus születése óta nem mutat fel a história.
Jellachich bejött 40.000 emberrel. A ráczok ölik a németet, tótot, magyart. Az oláhok ölik a székelyt, magyart, zsidót. A székelyek ölik az oláhot, ráczot. A szomszéd Szerbia országból a bécsi ministerek haramia s rabló csapatokat bérelnek fel.
Egész városokat, falvakat elpusztitanak az alvidéken. Az emberek a legborzasztóbb kinzásokat követik el egymáson. A férfit megnyuzák, az asszonyokat megfertőztetik és kutakba hányják, a gyermekeket lángoló házakba zárják és gyönyörködnek rémitő sirásaikban.
És mind e hallatlan kegyetlenséget a király nevében követik el. Az ő nevében küldik az ágyukat, a fegyvert, a lőport. Az ő nevében jönnek be az országba a rablócsoportok.
Megfoghatlan, hogy ez ideig az Isten hatalma valami csodatételben nem nyilatkozott. Hogy nem következett be földrengés, hogy nem fogyatkozott meg a nap, nem tüntek el a csillagok, s hogy az arany korona Budán össze nem repedezett!
Isten haragja soká nem késhetik.
Eddig a szabadság ügye iránt csak kegyelme nyilatkozott. Jellachichot 40.000 emberével kiüztük az országból, elfogván 10 ezeret belőle és 12 ágyutt. – A ráczok és oláhok közül sok ezeren elhullottak. – Simunich és Hurbán megszaladtak. Windischgraetz, aki a szegény Bécs városát halomra lőöztette, egy hónap óta akar és nem mer Magyarország szent földére lépni.
Mivel talpon az ellenség ellen már 100.000 katonánk van; mivel csatába 200 ágyut vihetünk;: mivel mellettünk van minden nyelvü népből az, aki imádja a drága szabadságot, és ennek száma milliókra megy, kik mihelyt az ellenség betör, fölkelnek haraggal keblökben, fegyverrel kezökben; – és mivel ami legfőbb, velünk van Isten segedelme, ki mindenhatóságával a gonoszokat megveri az igazakat didadalra vezérli.
Sőt az ő sugallása szerint idegen nemzetbeliek is jöttek segitségünkre. Jöttek francziák, jöttek olaszok, jöttek tyroliak, jöttek angolok, jöttek több ezeren lengyelek, kik a tótokkal közel rokonok. – Mind ezek pedig jöttek azért, meivel a szabadság ügye minden népeké a földön.
Vigyázzatok, vigyázzatok kedves polgártársaink Felsőmagyarországon! Emberi képben ördögi ravaszság titeket is körülvesz ismét és ismét. Szabadságot és nemzetiséget emlegetnek előttetek, de sziveikben szolgaságot és harczot hordoznak. Irigylik a békét, melly nálatok uralkodik. Irigylik, hogy még van mit ennetek. Irigylik, hogy van házatok, melly megóv a tél hidege ellen, hogy még áll templomotok, hol Istentől kegyelmet és világosságot könyörögtök. A belső háboru szövétnekét akarnák meggyujtani köztetek is.
És miért?
Mert a háboru öldöklést és pusztitát hoz magával. S akinek nincs mit enni, nincs hol lakni és lakhelye elpusztittatván, az kész szolga, az áruba bocsátja szabadságát, az robotot, dézmát, füstpénzt, katonát szivesen ad annak, ki megmenti az éhhaláltól. Ezért kell tehát a bécsi álnok német ministerek és Jellachich és Windischgraetz szerint a háboru, hogy a nép szegény legyen, azért kell szegénnyé tenni a népet, hogy Istentől, szabadságtól megfosztatván, önkint adja nyakát a régi, 1848-ik év előtti szolgaság jármába.
Bizzatok az országgyülésben, javatokat akarja, bizzatok azon férfiakban, kik évek óta a népért küzdvén, a fejedelem környéklői által ép azért halálosan gyülöltetnek.
A fejedelmet, ki el van ámitva, meg van csalva, azon német és cseh kevély urak veszik körül, kik a népet a régi rabságba akarnák megtartani, kik nem birják elfelejteni, hogy a magyar országgyülés ment elől csillag gyanánt jó példával, az engedte el először a birodalomnak a népnek a robotot, dézmát, tizedet, füstpénzt, és ez által az ausztriai és cseh földesurak is kénytelenek voltak azt némi részben elengedni. Ezért most már Béset, hol a népbarátok fészke volt, meghóditák rettentő kegyetlenséggel; a néptől ott is köröskörül elszedik a fegyvert, hogy lefegyvereztetvén rab legyen, mint azelőtt és robotot és dézmát adjon, mint azelőtt.
De ha Magyarországot rabbá nem teszik, fél munkát csinálnak a gonosz tanácsosok, kiknek feje Windischgraetz és Jellachich. Az ausztriai és cseh népet Magyarország ismét felbuzdiutja, mint tette eddig. Tehát minden áron Magyarországot kell elpusztitani, a népbarátokat kiirtani, a falukat felgyujtani s kirabolni, mint cselekdett Jellachich, mert csak akkor lehet az egész ausztriai birodalombeli szolgaságot visszaálltani, ha Magyarország lakosai ismét dézmálnak, ismét robotolnak, ismét a külföldi harczra áldozzák gyermekeiket, s fizetik adóikat.
És mit talált ki az udvari gonosz emberek serege? Hallatlan merényt. Ferdinánd királyt a trónról leköszönni kénszeritette, Olmüczben, s helyébe ültették a 18 esztendős gyermeket, Józsefet, és miért? Mivel ugy okoskodtak, miután Ferdinánd erősitette meg az urbériséget elegendő 1848-diki törvényt, neki meg kellene tartani, de József mint uj fejdelem azt bátran megtörheti.
Ime tehát még a jó, de tehetetlen Ferdinánd királyt is elüzték a német s horvát katonák, hogy a népet ismét szolgává tegyék.
És e szerint most Magyarországon nincs király, nincs szolgaság.
Nem, nem, ez nem lehet többé!
Ha harcolni kell, harczolni fogtok, nemde!
Ez a szabadság harcza. Az ország népe, sem a tót, sem a magyar, sem a német, sem a többi nem akar többé rabszolga lenni, hanem szabad polgár. Amit a nép ingyen kapott meg, azt most vérrel is kész megtartani. A szolgaság katonáiban nem lehet több erő, mint van a szabadság hőseiben.
Ellensége az országnak, az ország népének, a szabadságnak most: a fejedelem udvara, Windischgraetz, s a Stur, Hurbán, Hodzsaféle bujtogatók alacsony serege. Czimerül a nemzetiséget függesztik ki, de benn a szolgaságnak keserű italát mérik. Ez italt meg ne izleljétek.
Barátja a szabadságnak, a népnek: az országgyülés Pesten, és a honvédelmi bizottmány, és az a tábor, melly most nemzeti szinek alatt, a nép gyermekeiből, a nép jogainak védelmére alakittatik. A gróf és volt jobbágyának gyermeke mint közhonvéd együtt esznek és feküsznek és vivnak. Ez az egyenlőség.
Legfőbb védője pedig a szabadságnak az isteni gondviselés, melly a maga bölcsessége szerint a zsarnokok megtámadását türi, türi, de végre is meg fogja semmisiteni mindenható kezével.
Tehát a bujtogatókat üzzétek el magatoktól.
Tehát cselekedjetek az országgyülés parancsa szerint, mert ez a népnek igazi jóltevője és atyja.
Tehát barátaitokat ne a nyelv, hanem a lélek és akarat szerint válasszátok meg. Ki a szabadság, az ország függetlensége ellen szól, ha tót nyelven is, az ellenségtek, ki amellett szól, barátotok, ha oláhul szól is.
Magyarország népeinek testvéreknek kell lenniök, minden vallás- és nyelvkülönbség mellett is. És testvérekké a szabadság által leszünk. Tehát minden polgár, bármi nyelvű, segitse elő a szabadság diadalát. A magyar megy elől, menjen a többi vele együtt. Annál szebb és kedvesb lesz Isten előtt, mennél több nyelven fog dicsőittetni a kivivott népszabadság diadala.
Budán, december 4-én 1848
Az országos honvédelmi bizottmány nevében
Szemere s. k. fogalm. O. Lt. Szemere vegyes miniszteri iratai 273. rakt. sz.
Egykorú nyomtatvány O. Lt. Kossuth-Archiv 563. fasc.
