363. [Budapest], 1848 augusztus 5. Kossuth felszólalásai a képviselőházban az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat vitájában.
363.
[Budapest], 1848 augusztus 5.
Kossuth felszólalásai a képviselőházban az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat vitájában.
[Budapest], 1848 augusztus 5.
Kossuth felszólalásai a képviselőházban az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat vitájában.
Az ülés napirendjén az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat szerepelt, amelyet Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter július 24-én nyújtott be.* Az osztályok központi választmánya augusztus 1-re készült el jelentésével. A képviselőház, miután az augusztus 1-i ülésen „az ország védelmére szükséges katonai erőnek kiállításáról” szóló törvényjavaslat vitáját Batthyány miniszterelnök közbelépésére elhalasztotta, augusztus 3 óta az Eötvös-féle törvényjavaslatot tárgyalta, az augusztus 4-i ülésen már a szakaszonkénti tárgyalásra tértek át, augusztus 5-én folytatták a szakaszok felolvasását. A vitába Kossuth is bekapcsolódott. Először az 5. §-hoz (Az elemi nevelés minden közintézetekben ingyen adatik) felvetett módosítás (a szegény gyermekeknek könyv is adassék) ellen foglalt állást:
A törvényjavaslat a népnevelés újjárendezésével akarta biztosítani, hogy a nép élni tudjon a jogegyenlőséggel. Legjelentősebb intézkedései: az egyházak oktatás terén élvezett kiváltságos helyzetének felszámolása (közös iskolák, különválasztott vallásoktatás, az állam gondoskodása), az oktatás igyenessége, az élet és az iskola szoros kapcsolata. De a törvényjavaslat a felekezeti oktatás túlsúlyát igyekezett biztosítani, amikor községenként módot adott felekezeti iskolák fenntartására minden felekezetnek, amelynek a községben legalább 50 iskolás gyermeke volt. A törvényjavaslat szövegét közli Beér J.–Csizmadia A.: i. m. 613–621. l.
Nem arról van a véleménykülönbség, hogy t. i. egyik azt mondaná, szereztessék meg a szegény gyermekek számára a könyv, s a másik azt, hogy ne szereztessék meg; hanem arról van a véleménykülönbség, hogy miután ezen t. cz. azt mondja, hogy a nevelés ingyen adatik, a részletek p. o. geographia, szentírás, toll, cerusa, tábla kréta stb. effélék megemlíttessenek-e? mivel az ingyen nevelés alatt részemről nem értek egyebet, mint azt, hogy mindazon eszközök, mellyek a neveléshez szükségkép megkívántatnak, a gyermekek számára szolgáltassanak ki. Ez csak a véleménykülönbség.
A képviselőház a módosítást elvetette.
Másodszor a 6. § (amennyiben az iskolák saját alapított vagyonnal nem bírnak, a népiskolák terhe a községre nehezedik) vitájához szólt hozzá:
A népnevelés fontosságától áthatva, e dolgot azok közé számítom, mellyekről éltemben sokat gondolkoztam, s nem mulasztottam el egy parányi kis számvetést tenni magammal arra nézve, hogy midőn azt mondjuk: „legyen ingyen* népnevelés, egyszersmind tudjuk, mennyibe kerül.”
Az eredetiben: ezen.
És néztem Európának e részbeni költségvetéseit, különösen Poroszországét – hol a nevelésre nézve sok történt, néztem Szászországot s annak minden tartományait, – és ezen arány szerint a néptanítók-iskolamesterek csak nyomorult ellátásáról – hol nem is ezrek, nem is százak, hanem csak olly sommácskákról lehetett szó, hogy ne legyen kénytelen a nevelés magashivatása közben élelmi gondokkal küzdeni – számot vetettem Magyarország szükségeivel, és olly borzasztó összeg állott elő papiroson, mellynek meg bírhatása mellett kétségbe esem; mert 30, 40 millió körül van szó csak arra, hogy az első legnélkülözhetlenebb szükségek fedeztessenek.
Ezen tapasztalást csak azért említém fel; mert vajmi könnyű mondani: „fizesse a status a népnevelési költségeket”, de mikor nincs egy kimeríthetlen kútja, melly teli van egész a fenékig – kész aranyokkal; – midőn, azt mondjuk, hogy „fizessünk,” eszünkbe kell jutni annak is, hogy „honnan?” – Midőn ezen számvetést megtettem, kimondhatlan szomor érzet lepett el, de megvallom, hogy ezen szomorúság közben végig vizsgálva országunk körülményét, némi megnyugtatásra akadtam, arra t. i., hogy nem ismerek – nem mondom Európának – hanem az ismeretes világnak minden országai között tartományt, hol, ha a községi rendszer jól kifejtetik, és helyesen alkalmaztatik, – a népnevelést csekély áldozattal olly magas fokra lehessen emelni, mint Magyarországon; de ha a községi rendszert a szükségek rovatából kitöröljük, – akkor Magyarországot képtelennek hiszem, csak az iskolatanítók fizetésére is. –
Megmondom, mért látom épen Magyarországot illy helyzetben. Példa gyanánt egy pár szóval említem a szabad Amerikának népét. Ez azon ösztönnél fogva, – melly a nemzetben nem csak egyénileg, de nemzetileg is meg van – a két óceánigi terjeszkedést természetes hivatásához számítván, a mint egy bizonyos tartományt kijelölt, melly idővel hozzá fog tartozni, előre küldi a civilisatiónak praecursorjait, az úgy nevezett squekkereket* egy lovas: taligával s kezd irtogatni. A mint 50–60 ember olly helyeken irtogat, hol addig emberi szó sem hallatszott, azt mondja: ez a mi territoriumunk, menjen ki egy mérnök, húzzon egy diagonalis és horisontalis vonalt, ossza fel 600 holdból álló darabokra, s mi előtt ember volna, elosztják a földet, minden 600 hold mellé oda ütik a karót s minden 16-ik karóra oda van írva „népnevelés alapja.” Mi előtt ember, város volna a jövő nevelésnek alapja már ki van mutatva; s ennek alapján volt lehetséges, hogy illy rövid idő alatt Amerika a népnevelésre nézve többet tett, mint a vén Európának akármelly nemzete. Magyarországban a cultusminister úr még eddig, úgyhiszem, teljességgel nem lehetett azon helyzetben, hogy azt, mit a községi nevelés Magyarországban már bír, felvehette volna. Tudom, hogy a legelőknek elkülönözése Magyarországnak egy harmadában alig van végrehajtva, tudom, hogy a követ urak a birtok elkülönözését a volt földesúr, s az úgy nevezett volt jobbágyság közt, minden színkülönbség nélkül alkalmasint a legszükségesebb teendők közé számítják,* mert az a honpolgárok különböző osztályai közt örökös gyűlölségnek kútforrása, mi a status érdekével is ellenkezik, és megvallom, nagy részben ott találom reményemnek istápját, hogy Magyarország jobb és nagyobb kiterjedésben fog rendelkezhetni, és gondoskodhatni a nevelés szükségeiről, ha illyen legelő elkülönözés kérdésénél nem veszti szem elől, hogy az, mi abból a nevelésre adatik, adatik mindnyájunknak, mert adatik a civilisatiónak, s az által a szabadságnak. De épen azért, mert azon meggyőződésben vagyok, hogy itt kell főkép a magyar nevelésnek nem csak első szükségeit, de egyszersmind azon czélra vezetésére nézve szükséges költséget is keresni, melly czélt szem előtt kell a népnevelésben tartani, – t. i. hogy midőn az ember kedélyét a szív azon erkölcsiségére alapítjuk, s az erkölcsiségnél a vallásra figyelemmel vagyunk, más részről ne akarjunk a falusi emberből, – kinek rendeltetése az, – mit Cato egy szabad emberhez legméltóbbnak mondott – a földét saját kezével művelni,* mást nevelni, mint mire születése és helyeztetése által az isten mintegy ujjal mutatta ki a tömeg rendeltetését, szabadságában hagyván egyeseknek a kiválást – óhajtom hát, hogy úgy alkottathassanak a népnevelő-intézetek, miszerint necsak látszassanak nevelni, de valósággal neveljék is*; és én épen azon legelő elkülönözési kérdésekben találom kútfejét annak, hogy így lehessen a népnevelést coordinálni. Ha ez nem volna, desperálnék a költségek mikénti fedezésére nézve, de mivel így van, a háznak különös figyelmébe ajánlom, ne méltóztassanak a községnek moralis individualitását mint eszközt a status nagy czéljainak kivitelében kitörölni a nevelés dolgában, mert ha ebben kitörölte, ki fogja törölni másokban is, mellyek kevésbbé fontosak, mint a nevelés. A sors úgy akarta, hogy minister legyek, azt mondják, az ember természetében van, hatalomra vágyni, én nem találom magamban ezen természetet, én azt mondom, nekem nem kell azon hatalom, melly a nép szabadságát kezében tartja, én szabad népet akarok a helységben, a családban, a községekben, a megyében, s szabad népet mindenütt. (Helyeslés.) A szabadság egymásrai rakásában találom, mit szabadságnak nevezek, nem pedig egy minister centralis hatalmában, s mert így gondolkozom, kérem a házat, fejlessze a községet minél inkább, mert ebben fekszik a status szabadságának legbiztosabb, és leghatalmasabb talpköve.
A squekker, squatter azokat az első telepeseket jelentette, akik meg nem szállott területeken telepedtek meg és kezdték a munkát.
Az 1848: IX. tc. ezt a kérdést nyitva hagyta, kimondta ugyanis, hogy azokon a helyeken. ahol eddig úrbéri rendezés vagy legelőelkülönözés még nem történt meg, az erdőhasználatra és legeltetésre az eddigi gyakorlat marad érvényben.
M. P. Cato: De agri cultura liber, prooem. 2.
K. F. kiegészítése: a népet azzá, mi jövendő rendeltetése, jogait ismerő, szabadságát érző, vallásos okszerű földmívelővel. K. L. I. XI. 258. l.
Midőn ezt mondom, nem áll nézetem ellentétben az 1848-diki 20-dik t. cz. 3-dik §-val, mert ez azt mondja: hogy az iskolai szükségek közálladalmi költségek által fedeztessenek. Ezek felvételének különböző módjai vannak. Hát valljon a megyének szükségei nem köz álladalmi költségek által fedeztetnek-e? Igen is! de a felvételben kell tenni különbséget különböző dolgokra nézve.
Nem tartozik a jelen tárgyra, az adórendszerbe bocsátkozni, de azt vélem: hogy ezt nem fogjuk okszerűen kifejleszteni, ha csak egymásra nem rakjuk a költségeket s azoknak fedezési kötelességeit. Fedezze a község a közös költségeket, mennyiben bírja – mert mennyiben nem bírja – minthogy a község a status organismusának egyik eszköze, – a statusnak kötelessége az administratióra nézve a közszükségek fedezésének eszközlését elősegíteni, – de elvenni, kitörülni a községeket a status lételének organumai közül, nem találom czélszerűnek. Fedezze a megye s ország költségeit, csakhogy ezek az adó felvételénél ne állíttassanak ellentétbe egymással, s valamelly egyes rovatnak fedezése ne háríttassék a község nyakába gyűlöletesség gyanánt. Mint Dobozy* képviselőtársunk mondá, eddig is kimondhatatlan baj volt, hogy a nép a nevelés iránt nagy gyűlöletet érzett; mert a tanító házrul házra volt kénytelen járni, azon nehány garasért s maroknyi búzáért, melly a gyermekek nevelésére szükséges volt, ha ez mellőztetik, és mondatik, hogy a népnevelésnek költségei ezen és ezen irányban legyenek, és meg határoztatik, hogy az iskolamesteri illetőségét a közös községi pénztárból kapja, a tisztelt követ úr által említett bajok elenyésznek és emellett respectálva van a község, a mellyet kifejteni óhajtok, mint a szabadságnak legbiztosabb eszközét.
Dobozy Mihály margitai képviselő arra hivatkozva, hogy a nép az 1848: XX. tc. 3. §-a alapján felmentve érzi magát a papi fizetés és az iskolafenntartás terhe alól, helytelennek tartotta a visszatérést a nép megterheléséhez. Csak akkor lehet majd erre a célra adót kivetni, hogyha a közteherviselés a gyakorlatban is meglesz. Az 5–8. § helyett összevont új §-t javasolt, amely kimondja, hogy az elemi nevelés ingyenes, a költségeket az alapítványokból fedezik, a hiány pótlásáról külön törvény rendelkezik.
A felolvasott módosítások közt van egy kettő – melly megegyezik vélekedésemmel s mellyet elfogadok, hanem csak stylaris szempontból, hogy épen olly félreértésre ne adjunk alkalmat, mintha a törvényhozás rögtön akarná azon állapotot, hogy az iskolaadó elkülönözve a többi község adójától külön vettessék ki, és küllön szedettessék be, mi az adórendszerrel ellentétben állana. Annál fogva azt lehetetlen mondani: „hogy ezen szükségek fedezésére való költségeket a közös költségvetésben a községek viseljék”. – Csak ezen szóra nézve „külön” van észrevételem.
Egyébiránt a dolog lényege az: hogy ne függesszük fel a népnevelésrőli gondoskodást olly kérdésektől, mellyek bajosan fognak ez országgyűlésen elintéztetni egyrészről, s mennyire nekem egy kis statistikai ismereteim vannak, azt mondom, hogyha elintéztetnének is financialis tekintetben, nem volnának olly rettenetes resultatummal, mint azt némellyek hiszik; mert attól tartok, hogy ezen kérdések elintézéséből új teher fog a polgárokra háríttatni. Ha arról van szó, hogy például az esztergomi érseknek sokacska az, a mit bír, azt megengedem, de ellenben más lelkészeknek s káplánoknak nincs elég, és ha commassáljuk a szükségeket, alig ha nem fog a pótlásnak szüksége előállani. Nem tanácsos tehát a dolgot in abstracto felvenni, hanem kell, hogy a terrenumot ismerjük.
Képviselőtársunk Dobozy úr azt mondá: hogy a költségektől külön törvényczikk intézkedjék, hátha nem lesz meghozva ez országgyűlésen a külön törvényczikk, ki fogja a költségeket fedezni? Egy másik követ úr azt mondá: előlegezze a status,* ismét kérdem: honnan? Hisz előbb pénzt vagy adósságot kell csinálni, s ha parancsolják, hogy előlegezzek ezer ftot, ha nincs, nem tehetem, így a statusra nézve is könnyű kimondani az előlegezést a nélkül, hogy tudná mennyit, a nélkül – hogy az országgyűlés a budgetet megállapítaná, a nélkül, hogy a hitelnyitásnak mennyisége – mellyel dolgozni fog a financzminister, megszabattatnék. Mind ezeket nem lehet kiszámítani, mert nem ismerjük, s ha azt mondjuk: majd ezen és ezen törvényczikk mind ezekről fog intézkedni, azzal czélt nem érünk, hanem érünk czélt azzal; ha általánosan kimondjuk: hogy a község budgetjébe tartozik a helybeli nevelés bizonyos mértékig, melly semmi esetre ne támadja meg azon községnek tőke értékét, s a mennyire nem bírja a község, pótolja az álladalom.
Azt a gondolatot, hogy az állam viselje a költségeket, többen is felvetették a vita során, így Hunfalvi Pál szepesszombati és Madarász László csákvári képviselő.
Ha ezt teszük, akkor a legközelebbi összeülésig a cultusminister úr az előkészületeket megteheti, – a nélkül czélt nem érünk. Egyébiránt követ úrnak az alapítványokra nézve tett definitióját részemről jónak látom elfogadni.
A vita Kossuth javaslata után is tovább folyt. Szunyogh Rudolf nagykállói képviselő hangsúlyozta, hogy az állam ha ténylegesen akarja nevelni a népet, akkor a szükséges költségeket elő is fogja teremteni. Az állam vállalja tehát az iskolák fenntartását, így a teher a vagyonosabb osztályra hárul és nem a népre. Mások kiemelték, hogy a község nem is annyira fejlett, hogy a nevelési adó kivetését rá lehetne bízni. Az is szóba került, hogy a községi adórendszer esetén, a be nem népesített puszták jómódú birtokosai mentesülnének a terhek alól. Kossuth két ízben is válaszolt:
Azért vagyok kénytelen felelni, mert a pénzügyministeri tárczára nézve két követ úr tett észrevételt, Egyik azt mondá: nem jó, hogy a községek járuljanak, mert akkor a szegény nyomatik. Ez igen szépen hangzik, de semmi sincs alatta. Mikor azt mondom: vétessék fel a többi költségvetés többi tárgyai közé, s azon kulcs szerint, mint az adó kivettetik, fizessen kiki birtoka után, azt mondani: a szegény nyomatik, ez teljességgel nem áll. Másik követ úr azt mondja: ha kivetjük községenkint, mért ne vesse ki a status. Bátor vagyok felkérni követ urat, mert azt gondolom: nem örökkévalóságról van szó, hanem intézkedik a törvényhozás a körülmények szerint, s ha elkövetkezik, hogy Magyarország ismerni fogja a nevelési költségeket, mint ismeri a közjövedelemnek forrását, s máskép akarja financiális dolgát rendezni, azt tenni, szabadságában áll; felszólítom, tehát követ urat vagy akárkit, méltóztassék ennek budgetjét megcsinálni csak 1849-re is, s megmondani, mennyit vessünk ki hoc titulo, s mennyi hitelre hatalmaztatik fel a minister? Ez teljes lehetetlenség, valamint azt is kimondani, mint érinteni méltóztatott, hogy fog gondoskodni a status. Hiszen eddig is az volt a baj, hogy mindig ígérték, miként majd fog gondoskodni fog a status. Ha ennyit mondunk ki, nem lesz gondoskodva, mert nincs ember Magyarországban, ki azt budgetben most a törvényhozás eleibe terjeszthesse. Itt a kivetésnek más alapja nem lehet, mint hogy használjuk fel a községi rendszert. Követ úr feledni méltóztatott, mit én mondtam, mert azt mondtam, ha azt mondanánk: itt van a tanító, szedje fizetését házról házra, az nyomná a községet, de azt gondolja követ úr nem lesz a községnek költsége, mellyet ki kell vetni? azt gondolja? innét Budáról fogok kijárni Soroksárra hogy a falu jegyzőjének, pásztornak, bakternek fizetése beszedessék? Ez lehetetlen. Azt gondolom: ha nem mondjuk numero 1. jegyző, numero 2. bakter, numero 3. pásztor stb. fizetésére ád 10 forintot, hanem azt, summa summarurum ennyit, s az adószedő nem jár: most a nevelési költséget, most a bakterpénzt beszedni stb, hanem szedi az adót összesen, semmi nehézség nem lesz. Mennyiben légyen nyomva a szegény, s protegálva a gazdag, nem értem, valamint azt sem, ha azt mondanánk, mit régente mondtak: „wir werden etwas versprechen.”*
Arra utal, hogy ez a megoldás biztosítani fogja a tanerők fizetését és nem csak puszta ígéretekről lesz szó, mint a múltban.
A pusztákra* nézve fenforgó aggodalom alapos, de azt az által vélem megszüntettnek, mert adórendszeremben a pusztákat mindenütt a községhez számítottam. Én legalább nem ismerek Magyarországban pusztát, melly már geographice, statistice régóta egy bizonyos községhez tartozónak ne mondatnék. Ha van ollyan puszta, melly nem tartoznék községhez, hozzá kell tenni, úgy a közös adóra, mint annak minden rovataira nézve, mellybe számítom a népnevelésit is. A pusztának bíróság tekintetében is kell valaki alá tartozik. Tehát azt gondolom: azon községhez tartozik a puszta, mellynek territorialis határához számíttatik, s ha volna, melly nem számíttatik, a ministeriumot kellene felhatalmazni, hogy számítsa oda.
A puszta (praedium) egykori elnéptelenedett falvak határa volt, a pusztákon földesúri majorságok keletkeztek és a puszta nem tartozott a községek joghatósága alá. A puszták helyén nem egyszer újból falvak alakultak, vagy a pusztákat más falvak, mezővárosok határához csatolták.
A képviselőház a 6. §-t abban a formában fogadta el, hogy a községek vállalják el az iskolai költségeket.*
A törvényjavaslat szakaszonkénti tárgyalását a következő napokon folytatták. A „közös” iskolák kérdése szenvedélyes vitákat váltott ki. A képviselőház többsége megszavazta ugyan, hogy az állam mindenütt „közös” iskolákat állítson fel. Pázmándy D. azonban a következő napon a házszabályok sérelmével módosító indítványt terjesztett elő, amelynek az volt a lényege, hogy a hitfelekezetek tetszésük szerint tarthatnak fenn iskolákat a maguk költségén. Minthogy több miniszter állását kötötte a módosító indítvány elfogadásához, a képviselőház augusztus 12-én megszavazta. Az egyház részéről azonban ezzel az eredménnyel sem elégedtek meg. A javaslat megbuktatására a felsőházat használták fel, ahol az egyházi befolyás jobban érvényesült. A felsőház a saját bizottmányának előterjesztése alapján a törvényjavaslat tárgyalása ellen határozott és a kérdést a jövő országgyűlés elé utalta, azzal az indokolással, hogy a haza helyzete napról napra aggasztóbb. A határozat szövegét közli Beér J.–Csizmadia A.: i. m. 620–621. 1., a törvényjavaslat országgyűlési tárgyalását ismerteti Hajdu J.: i. m. 224. s köv. l.
Közlöny, 1848. augusztus 7–8. (59–60. szám)
284., 285–286. l.
Közli (Kossuth beszédét) K. L. I. XI. 256–
260. l. (Kossuth beszédét kivonatosan) Pap
D.: Nemzetgyűlés I. 343–346. l.
284., 285–286. l.
Közli (Kossuth beszédét) K. L. I. XI. 256–
260. l. (Kossuth beszédét kivonatosan) Pap
D.: Nemzetgyűlés I. 343–346. l.
