341. Pest, 1848 július 29. Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában: Ausztria várható csatlakozása a Német Birodalomhoz Magyarország s…
341.
Pest, 1848 július 29.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában: Ausztria várható csatlakozása a Német Birodalomhoz Magyarország számára új helyzetet teremt.
Pest, 1848 július 29.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában: Ausztria várható csatlakozása a Német Birodalomhoz Magyarország számára új helyzetet teremt.
PEST, JUL. 29-KÉN 1848.
Tény, hogy a birodalmi ministerium Frankfurtból a tartományi ministeriumnak Bécsben megparancsolta, hogy az austriai hadak az austriai császári színeket tegyék le, s a német birodalmi színeket vegyék föl.*
Augusztus 6-án Bécsben, a hadsereg zászlóira ráhelyezték a háromszínű birodalmi szalagot. Egy nap múlva az osztrák csapatok már a háromszínű szalag nélkül jelentek meg az olaszok fölötti győzelmekért rendezett hálaadó ünnepségeken. A bécsi birodalmi gyűlésen emiatt feltett kérdésre a kormány azt válaszolta; hogy a birodalmi szalagok felvétele sértette az osztrák haderő egységét. Kossuth Hírlapja, 1848. augusztus 9. (34. szám) 155., augusztus 10. (35. szám) 159., augusztus 16. (40. szám) 181–182. l.
Tény, hogy a bécsi ministerium a pártütésben lévő horvátországi katonaság számára tőlünk ismételve pénzt követel.*
Vö. a 339. számmal.
Tény, hogy magát irányunkban a legellenségesebb lábra helyezi.
Tény, hogy a magyar képviselő ház trónbeszédrei válaszáért haragszik, s elég naiv tud lenni, miszerint a magyar nemzettől azt kívánná, hogy hagyja saját hazáját veszni a tűzben, mellyet a megbukott camarilla esése közben, nemtelen bosszúval fejünkre gyújtott, s a bécsi alkotmányos ministerium folyvást szítogat – kívánná, mondom, hogy saját hazánkat veszni hagyjuk, s ne legyen semmi más gondunk, mint az, ő fonák politicáját Olaszországban minden áron védeni.
Tény, hogy az elveszett, törvénytelen hatalom visszaszerzésének reactionalis szellemétől elvarázsoltatva: a magyar pénz és hadügyi ministeriumok visszaszerzésére irányozza minden áron törekvését, s ez többet nyom előtte, mint azon gondolat hogy urának, császárjának önálló magyar koronája sem csorbítva, sem veszélyeztetve ne legyen.
Ezek tények.
E lapok múlt számai egyikében szerkesztő úr* azt jósolá, hogy a bécsi urak a dolgot törésre viszik.
Az osztrák birodalmi gyűlés július 24-i üléséről szóló beszámolóhoz (a külföldről Magyarországra szállított hírlapokért bélyegdíjat kell fizetni; a magyar hadaknál kinevezések a magyar hadügyminiszter beleegyezése nélkül) fűzött Bajza József szerkesztő ilyen megjegyzéseket: „Bizony végtére is a dolgot törésre viszik ezen szerencsétlen urak”. „Mondom, törésre viszik a dolgot”. Kossuth Hírlapja, 1848. július 27. (23. szám) 103. l.
Mély fájdalommal mondom – úgy látszik – igaza van.
Vegyük fel természetes corollariumait e tényeknek.
Magyarországnak Austriától független önállása – mint jog – nem a martiusi napok új szerzeménye; sarkalatos jogunk ez, melly az austriai házzal kötött első alapszerződésben már kiköttetett; első Ferdinánd óta 13 király esküje által szentesíttetett, sarkalatos törvények által biztosíttatott, s a nemzetnek olly kincsét teszi, mellynek biztosító levelét az utolsó magyar haldokló kezeiből lehetend csak kicsikarni, s az utolsó magyar halála, ha meg volna írva a végzet könyvében, – még, hiszek istenben, messze van; s ha mégis meg volna írva, esküszöm nemzetem becsületére! mellé van írva az is, hogy a temetkezés felett egy világ vérben áll.
Ezen önállásnál fogva, nemzetünk hadseregének mindig saját önálló nemzeti lábon kellett volna állani; annyival inkább kell most e lábra állíttatnia, midőn az austriai hadsereg lenni megszűnik, s német birodalmi hadsereggé változik.
Nekünk a német birodalomhoz semmi közünk, mint legfölebb, hogy köthetünk s kötünk szövetséget, ha nekünk a feltételek tetszenek, mint kötünk a franciával, angollal, törökkel. – De parancsot Frankfurtból épen olly kevéssé fogadunk el, mint Párisból, Londonból, Konstantinápolyból; szövetséget pedig úgy s azzal kötünk, a mint érdekünk hozza magával.
A második és harmadik tény corollariuma az, hogy aki az ellenünki pártütést gyámolítja, az nekünk ellenségünk; s az nekünk ellenségünk, az szentségtelen kezekkel tépi el a köztünki szövetséget. Mi nem téptük, nem tépjük; de nemzetünk életével játszani nem hagyunk. – A ki széttépi, szálljon fejére a következés.
Ő felségének s a dynastiának el kell magát határoznia. Ő felsége önmaga ellen háborút nem viselhet. Nemzetünk e sorsát a halogatás véletlenségeinek ki nem tehetjük. – Olly időket élünk, mikor habozni nem lehet.
A negyedik tény corollariuma: hogy mi bizony hazánkat senki kedveért veszni nem hagyjuk, s a kinek barátságos érzettel ajánlott segedelmünk nem tetszik, annak szépen megköszönjük, hogy annak terhétől felmentett.
Az utolsó tény corollariuma az, hogy mi alkuszunk, ha kell, a pokollal is; alkuszunk, ha épen kell, tisztán horvát alapon, még tán Jellasichcsal is, de a Magyarország önállását megnyírni akaró reactióval soha – és ezerszer soha.
Én mint minister esküt tettem le. Ezen eskü szerint – lelkem ismerete mondja – így kell, csak így szabad gondolkoznom. Ha ott, hol tárczám felett rendelkeznek, máskép gondolkoznának (mint egyáltalában nem hiszek): jó – akkor én természetesen nem leszek minister. De magyar polgár – az maradok.
Olly időket élünk, mikor a népek sorsa a népek keblében oldatik meg; azért én kimondom meggyőződésemet, nyíltan a közvélemény előtt. Itt úgy, mint a szószéken. – Ez mind egy.
Mik hát a teendők?
Az olasz háborúra nézve, nyíltan kimondám a képviselőház előtt a ministerium politicáját, azon vonalig, mellyen túl én semmi esetben nem megyek. – És kimondom azt is, hogy nekem részemről e tekintetben az adressere* nézve semmi kívánni valóm nincs. A ház határozott. Most azt mondom: ezen határozathoz következetesnek kell maradnia.
Adresse = az országgyűlés válaszfelirata a királyi trónbeszédre. A válaszfelirat vitájára ld. a 316. és a 318. számot.
A katona állítási törvényben tehát ki kell mondani, hogy a kiállítandó katonaságból, s általában az országbani hadseregünkből, mind addig, míg hazánk békéje tökéletesen biztosítva, s törvényeink, szentsége megóva nem lesz, egy ember sem használtathatik másra, mint a koronánk elleni lázadás és pártütés elnyomására, a törvény szentségének megóvására, s a hazánkat megtámadó ellenség megtörésére.
Hogy az újdon felállítandó hadsereg csak magyar lábra állítathatik, az igen természetes.* Hiszen ez a magyar nemzetnek mindenkori jogszerű követelése volt, – s mikor a veszély körmön égett, nem is volt ellene kifogás. A magyar insurrectio* mindig csak magyar zászló alatt állt, magyar parancsszót ismert. Most az insurrectio beolvadt a katonáskodás általános kötelességébe, vagy is inkább, az insurrectio kötelessége mindenkire kiterjesztetett. – A következés természetes. Kivált most, midőn a birodalmi ministerium az austriai hadseregnek német birodalmi színeket s Frankfurttóli függést parancsol.
Ebben a kérdésben élesen szembefordult a kormánnyal, amely a meglevő keretek között akarta az új hadsereget felállítani.
A nemesi felkelés, 1809-ben volt az utolsó.
Hanem e dolognak a már fennálló ezredeknéli eszközlése óvatosságot igényel, s figyelmet arra, hogy a hazánkban ellenség előtt álló hadsereg működésében valamelly zavar vagy bonyolódás ne történjék. Erre mindenek felett vigyázni kell. És azt gondolom, hogy a vezérelv kimondatván, a végrehajtásban a körülményekre ügyelve, s hol kell, időt engedve, mind a két czélt lehet biztosítani.
Egy van még, mit e tekintetben, a nyilvánosság előtt említeni akarok. Mi ellenséggel természetesen csak ellenségesen bánhatunk: – de minden idegent nemcsak nem tartunk ellenségnek; sőt azon más nemzetbeli derék bajtársaink iránt, kik most is érettünk harczban állanak! a legőszintébb elismeréssel viseltetünk. A magyar nemzet hálátlan soha sem volt, soha sem leszen. A nemzet mondja ki törvény által, hogy a kik dolgaink új rendével magokat őszintén azonosítják, azokat testvéreinknek tekintjük, kiket hajlamuk vagy körülményeik más hova vonszanak, azoknak rang- és javadalom-vesztés nélküli áthelyezésökről gondoskodandunk; kikre nézve ez nem volna eszközölhető, azoknak rangjokhoz mért javadalmaikat biztosítjuk; s kik derék vitézekként magokat a hazánkérti harczban kitüntetik, azoknak érdemeit, különösen is megjutalmazni becsületbeli kötelességünknek ismerjük.
Azt gondolom, ezzel tartozunk, ezt tennünk kell.
A mi az austriai ministeriumnak pénz- és hadügyeinkre sóvárgásat illeti, e részben erős meggyőződésem az, hogy inkább halál, mint e részben a legkisebb engedély. – Sőt miután nyíltan látjuk a reactionális törekvést, önállásunkat minden módon biztosítanunk kell. – A kül hatalmakkali viszonyok végső analysisben, a nemzetek sorsa felett határoznak. Olly diplomatia, mellyet az irányunkban ellenséges austriai ministerium vezérel, a mi dolgainkat nem intézheti; külhatalmak iránti viszonyainktól, mellyekhez béke s háború kötve van, nem rendelkezhetik.
Mi nemzetünk minden viszonyairól felelősek vagyunk, királyunknak és nemzetünknek. Mi pedig bizony az austriai ministerium külpoliticájáról a magyar országgyűlés iránt a felelősséget nem viselhetjük.
Segítsen e bajon a törvényhozás. – Segítsen annyival inkább, mert már most az austriai ministerium külpoliticáját is a birodalmi ministeriuméhoz köteles alkalmazni. – Mi pedig, ha Bécstől nem, bizony Frankfurttól sem függhetünk.
Én tehát a jelen törvényhozás feladataihoz számítom: akként intézkedni, hogy internationális viszonyainkban a magyar érdekek felett saját követeink és ügyviselőink által őrködhessünk.
Végezetül:
Az országgyűlés küldöttsége Innsbruckba megyen, megvinni ő felségének hűségünket s kérni Budára jövetelét.
Én azt gondolom, ez több, mint kérelem, mellynek teljesítése kegyelemeitől függ, ez olly kérelem, mellynek teljesítése törvényszerű jogainkhoz tartozik.
Istent hívom bizonyságul, én azoknak sorába állok, kik ő felsége magyart királyi trónusának sérthetlenségeért életöket készek feláldozni.
De a körülmények ollyanok, hogy ő felsége királyi székének sérthetlen megtarthatása végett a király segedelmére, közremunkálására szükségünk van. – Más segedelmet nem kérünk, mint azt, hogy köztünk legyen; hű népe felett Budáról uralkodjék. – Ennyit csak megkívánhatunk.
Innsbruckból nem lehet országolni. – Bécs Frankfurttól függ, – egy illy alárendelt trón nem lehet urunk királyunk hatalmának centruma.
Urunk királyunk csak Budán teljesen souverain.
Mi nem kaczérkodunk az austriai pénz- s hadügytárczákkal, de ha az austriai ministerium azt mondja, hogy ezeknek a magyar tárczákkal egy kézben kell lenni, – nem kellene csodálkoznia, ha valakinek eszébe jutna hogy tehát Budán, hogy magyar kézben legyen. – Mert Magyarország legnagyobb urunk országai közt; a magyar koronának még vannak jogai is; ott van Gallíczia, ott Dalmatia,* s mi tudnánk a visszacsatolásnak olly formáját, melly e nemzetiségeket, nemzetiségök s nemzeti kormányuk iránt, tökéletesen megnyugtatná, – és akkor talán a horvátok iránt is eszünkbe juthat nem az egység, hanem a szövetség alapjára lépni. – És leszen urunknak, királyunknak két birodalma. Egyik, hol teljesen souverain s mellynek központja Buda; másik, mellyben Frankfurttól függ, s ennek központja Bécs, – Gallíczia, Dalmatia nem tartozik, – soha sem tartozott a német birodalomhoz; nincs érdekében ahhoz tartozni. Bécsnek ellenben érdekében áll, Bécsnek a birodalom egységéhez kell gravitálni.
Galícia (Halics) és Dalmácia a középkorban átmenetileg a magyar király fennhatósága alá tartozott. A két ország neve továbbra is megmaradt a magyar király címében. A magyar kormány igényt tartott ezekre a területekre abban az esetben, ha Ausztria csatlakozik a német egységhez. Hajnal I.: i. m. 45., 83., 89, l.
Íme letevénk körrajzát urunk királyunk hatalma jövendője biztosságának; le az austriai ház kétféle rendeltetésének. – Nyíltan szólánk, mert királyok s népek végzete a népek keblében oldatik meg. De adj isten, hogy hűségem szava fenn is megértessék.
A magyar nemzet királysági érzelmű. A magyar nemzetnek tehát Budán királyra van szüksége, joga van, hogy királya Budán legyen.
Hozza isten körünkbe ő felségét.
De ő felségének a magyar királyi széket, maga s családja számára biztosítania kell. Jőjön, és biztosítva lesz.
Ha ez nem történhetnék, én a legitimitás biztosítására még egy módot ismerek.
Eszembe jut, hogy ő felsége is volt ifjabb koronázott király még atyja életében. Ezen eset többször fordul elő historiánkban.* – Miért ne most is? A magyar nemzet szereti ama kedves herczeget, Ferencz Józsefet, kire születésénél fogva a trón magas hivatása vár, s fiok iránti szeretetben sem fenséges atyja,* sem fenséges anyja* bizonyosan nem akarnak hátrább állani e nemzetnél.
Ifjabb királynak nevezték a még apja életében megkoronázott trónörököst. Volt idő, amikor az ifjabb király (IV. Béla, V. István) megkapta az ország egy részét és ott önállóan uralkodott, ami azután komoly ellentétekre vezetett. Később a király az ifjabb királlyal nem osztotta meg a hatalmat, sőt törvény (1830: I. tc.) mondta ki, hogy apja akarata és az ország hozzájárulása nélkül az ifjabb király nem avatkozhatik az ország igazgatásába.
Ferenc Károly.
Zsófia.
A magyarok istene hozza körünkbe urunkat, királyunkat. De ha ez nem történhetnék, adjon nekünk ő felsége, királyi tekintélyének legkisebb csorbítása nélkül, adjon fenséges Ferencz Károly fő herczeg atyai szereteténél fogva hozandó áldozattal, Ferencz Józsefben Budára egy ifjabb királyt.
E nemzet mint győzhetetlen óriás fogja őt védeni a poklok ellen is.
És az austriai ház jövendője biztosítva lesz.
De a magyar Budán akarja tisztelni királyát. – Kossuth
Kossuth, Hírlapja, 1848. július 30. (26. szám)
115. l.
Közli K. L. I. XIII. 507–512. l.
115. l.
Közli K. L. I. XIII. 507–512. l.
