316. [Budapest], 1848 július 20. Kossuth beszéde a képviselőházban a minisztérium álláspontjáról a horvát bonyodalom és az olasz …
316.
[Budapest], 1848 július 20.
Kossuth beszéde a képviselőházban a minisztérium álláspontjáról a horvát bonyodalom és az olasz segély kérdésében.
[Budapest], 1848 július 20.
Kossuth beszéde a képviselőházban a minisztérium álláspontjáról a horvát bonyodalom és az olasz segély kérdésében.
A képviselőház tárgyalásra elővette a trónbeszédre készített válaszfelirat tervezetét, amely általánosságban elfogadja a trónbeszéd összes megállapításait; hangsúlyozza, hogy az országgyűlés a „királyi széknek s szabadságnak elválaszthatlanul egyesült érdekében” kíván dolgozni. Bejelenti, hogy a rendkívüli helyzet figyelembevételével felhatalmazást adtak a kormánynak, hogy a nemzet haderejét 200 ezerig fokozza és a hadsereg felszerelésére 42 millió forintot fordítson.
A tervezet felolvasása után Kossuth mint a kormány szónoka soron kívül, elsőnek szólalt fel:
Uraim! nem annyira szónoklani akarok, mint érzem azon kötelességet, hogy a ház mielőtt e tárgyban határoz, bizonyos dolgokra nézve a felelős ministerium politicája iránt tökéletesen felvilágosítva legyen: miszerint elhatározhassa, hogy jövendőben ezen politicát kívánja-e követni, vagy czélszerűbbnek tart más politicát választani? E végett lépek a szószékre, hogy a háznak két tárgy iránt adjak felvilágosítást, nem várva e részben semmi interpellatiót, mert így tenni kötelességem. Az első azon politica, mellyet a ministerium a horvát bonyodalmak irányában követni, eddig jónak s czélszerűnek vélt; a másik pedig a külügyek s különösen az olaszországi kérdés. Mi a horvátországi ügyeket illeti, erre nézve júl. 11-én volt szerencsém általánosságban a ház előtt annyit kimondani,* mikép a ministerium azon szempontból indul ki, hogy a horvátországi pártütést pártütésnek és nem háborúnak tekinti, – hogy a horvát nemzetnek minden jogszerű, igazságos és méltányos kívánatait, mellyek a köztünki viszonyok természetével, a magyar korona s magyar nemzetnek jogaival összeegyeztethetők, teljesíteni kész, – de hogy a korona épségéből és a törvények szentségéből hajszálnyit sem enged, semmi áron. Tudva van a ház előtt, mikép valahányszor Horvátország irányában a főherczeg nádor királyi helytartó és magyar ministerium részéről rendelkezés történt, a pártütők – kik igen jól ismerik a horvát nemzet többségének a királyi házhozi hűségét – nagyon érezték, hogy ha ezen hűségtől eltérve, a népnek felbujtogatását egyenesen a fejedelem ellen irányzott alapra teszik, bajosan fognak tágas körben rokonszenvre számolhatni, – a mi rendeleteinknek, úgy szinte a királyi helytartó parancsainak mindig azt vetették ellene, hogy az nem a király akaratja. Csak ezen körülmény, és csak épen ezen körülmény mentheti, ha mentheti;* mert teljes meggyőződésem szerint kikerülhetlen szükség volt, hogy ezen ürügynek elhárításán iparkodjunk; és azért megkértük ő felségét: méltóztatnék a maga legfelsőbb kéziratával tudtokra adni az elcsábított tömegeknek Horvátországban és a határőrvidékeken, hogy azon hit szentségénél fogva, mellyet a törvényre tett, más akaratot nem ismerhet, mint melly a törvényben van, tehát hogy ők engedelmeskedjenek a törvénynek és a ministerium rendeleteinek, ez ő felségének saját akaratja, ollyan akaratja, melly egyszersmind a magyar korona sérthetlen épségének fentartásával a legszorosabb viszonyban állván, ő felségének ezen akaratja a dynastia minden tagjainak szándokával tökéletes öszhangzásban van. Ő felsége méltóztatott ezt jun. 10-ki manifestumában kijelenteni.* Erre a pártütők vezére ismét azt mondta: ez sem a fejedelem akaratja, ezt a terroristicus magyar ministerium csikarta ki ő felségétől Insbruckban. És ott állott a dolog, hogy a fejedelem iránti hűség nevében izgattattak a tömegek a törvény és a magyar király törvényes állása ellen. Mi ezen szempontból indulva, és lelkünkre véve azt, hogy ha a polgárháború szerencsétlenségét, mellynél nagyobbat alig tudok ismerni mást, mint egy nemzet szolgaságát, – el lehetne hárítni, ezt becsülettel kísértsük is meg, felkértük ő felségét arra: méltóztassék úgy intézkedni, hogy a dynastiának egy olly tagja, kinek a fejedelem iránti állására nézve a gyanúsításnak legkisebb ürügye sem foroghat fen még a legnagyobb ellenségnél is, menne el Horvátországba, és személyesen tudná tudtul a seregeknek, és a nép küldötteinek, kiket helységenként, városonként vagy különben maga elébe idézhet, hogy valósággal az a fejedelem akarata, mi a jun. 10. manifestumban kijelentetett, kinyilatkoztatván egyszersmind, hogy ha János főherczeg, kit a dynastia tagjai közül, minden körülményeket egybevetve, ezen eljárásra legalkalmatosbnak találtunk, Horvátországba menve felvilágosítja a népet ő felsége világos szándokáról, a ministerium részéről bízvást kijelentheti, hogy a mi jogszerű és méltányos kívánat foroghat fen, nem egyes pártütők, hanem a horvát nemzet részéről, azt a ministerium pártolni, s a mennyiben törvényes hatásköréhez tartozik, teljesíteni kész lesz: a mennyiben pedig hatáskörét túlhaladná, az országgyűlés előtt örömest fogja eszközölni: kérvén ő felségét, használja ezen alkalmat arra, hogy ismerkedjék meg, mik hát valósággal a horvát nemzet kívánatai: mert a jogszerűség, igazság és méltányosság terén, ha a magyar koronától elszakadni nem akarnak, sokat gondolkoztam, de keveset tudtam találni. Ő felsége a ministerium ezen felhívása következtében János főherczeget erre megbízta, és János főherczeg az eljárást elfogadta; hanem sajnálattal kell annyit jelentenem, hogy eljárásának első részére, t. i. a horvátoknak a helyszínén élő szóval a dynastia egyik tagjának szájából a király akaratja iránti felvilágosításra nézve eddig még ő fensége részéről lépés nem történt. A kiegyenlítések tekintetében azonban felszóllíttatott a ministerium: mondaná meg, mit volna hajlandó a horvátok irányában tenni? Illy értelemben írt János főherczeg István főherczeghez, ki János főherczegnek ezen felszólítását a ministeriumnak hivatalos tárgyalás végett kiadta. A ministerium tárgyalta azt, és a nádor királyi helytartónak a maga politicáját, a maga nézeteit e tárgyban beadta azon kéréssel, hogy ő fensége a nádor a külügyministerium útján ezen nézeteket János főherczegnél mozdítsa elő, és János főherczeget azokról értesítse. Azt gondolom tehát, a ház leginkább és legegyszerűbben fel fog világosíttatni azon politicáról, mellyet a ministerium e tekintetben Horvátország irányában eddig követett és követni a maga részéről elhatározta, ha épen azon nyilatkozatot, mellyet János főherczeg felhívására a ministerium a királyi helytartónak adott, a ház előtt szerencsém leend felolvasni.
Ld. a 286. számot.
Kossuth F. kiegészítése: a horvát nép magatartását. K. L. I. XI. 204. 1.
Ld. a 179. számot.
Felolvassa a minisztérium július 4-i felterjesztését (ld. a 257. számot).
Ezt feleltük őfenségének.
Uraim! Ebből méltóztatnak általlátni mind azt, hogy János főherczeg közbenjárásának a horvátországi híresztelések által annyira elferdített kikérése minő alapon nyugszik, – mind azt, hogy a ministerium a horvát bonyodalmaknak, ha lehet, békés kiegyenlítésére, melly utat és politicát vett légyen fel. –
Most, uraim! önöktől függ e politica fölött határozni; ha tetszik, beleereszkedhetnek önök a horvátok irányábani további lépéseink elhatározásába. Ha tetszik, mondhatják önök, hogy ezen politica rosz, és más alapot kell felállítani; mondhatják, hogy ezen politica jó, és azt kell követni. Méltóztassanak hazafiúi bölcseségök és lelkesedésük szerint megmérni a körülményeket és határozni. A ministeriumra nézve annyit jelentek ki, hogy ha az országgyűlés iránypontot ad, azáltal, hogy ezen politicát helyesli, vagy más politicának kiindulási pontját állítja fel, kijelenthetem: miképen a ministerium előtt semmi sem volna kedvesebb, saját felelősség szempontjából is, mint ha a ház ezen kérdés minden részleteit maga akarná meghatározni. És ha ezt méltóztatnak tenni, akkor a ministeriumnak könnyű állása, mert neki csak végrehajtani, és nem választani kell. A választás pedig nehéz, mikor a körülmények ollyanok, hogy szíve sugallatát követni az embernek nem mindig szabad, hanem számot kell vetni a haza állapotával, és számot azon eszközökkel, mellyek a hazát megmentik. Reánk nézve tehát semmi sem lenne kedvesebb, mint hogy részletekben kiszabják önök a ministerium eljárását. Ha önök nézetei saját nézeteinkkel egyezni fognak, eszközei fogunk maradni a végrehajtásnak; ha pedig nézeteink a többség akaratával egyezni nem fognak, más végrehajtó hatalom fog következni. De midőn azt mondom, hogy reánk nézve semmi, sem kedvesebb, mint hogy, ha részletekben határozzák meg eljárásunk politicáját, úgy más részről kijelentem, miképen a haza körülményei közt érzem a kötelességet, hogy a felelősség nagyságától nem kell visszaijedni. Ha tehát önök bölcsessége úgy látja, hogy részletekbe menni nem lehet, hanem azt kívánják, hogy saját felelősségére, de az induló pontnak meghatározása mellett a ministerium intézkedjék; fejünkkel is örömest fogunk játszani, és becsületes akarattal legjobb belátásunk szerint úgy fogunk tovább is eljárni, mint az induló pont, a mellyet választottunk, és a következetesség előnkbe szabja.
A másik dologra mennék által most, uraim! de azt vagyok bátor kérni, nem méltóztatnak-e jónak látni, hogy elkülönözzük a két dolgot? El is fáradtam már, s addig egy kissé megpihennék. A horvát kérdéshez mint külön állóhoz hozzá is lehetne szólni, ha úgy méltóztatnak parancsolni, ha pedig kívánni méltóztatnak, folytatni fogom.
(A tanácskozás egy negyedórára felfüggesztetik, – melly szünidő után az ülés megint folytattatik. A szószéket a pénzügyminister foglalja el.)
Uraim! Ha a ministeri hivatást azon óhajtandó szempontból mérném, hogy a ház elébe diplomatice előterjesztett szón s annak kénytelenségein túl menni, ha épen elkerülhetlenül nem szükséges, nem is tanácsos; ha a ministerialis diplomatiát a nemzet irányában titkolódzásokban keresni hajlandó volnék, úgy az olasz ügyről nem szólnék; mert van a trónbeszédnek egy erre vonatkozó §-a,* s van a választ készítő bizottmány javaslatában egy erre vonatkozó feleleti szakasz, melly felett a ház tanácskoznék, és határozna.* De én, uraim! a míg Isten átka ministernek lenni kényszerít, egy kötelességtől soha nem fogok eltérni, s ezen kötelesség az, hogy nyíltan ki akarok állni minden gondolataimmal e ház előtt. (Éljen!) Azon egy meggyőződést akarom nehéz pályámról magammal vinni, hogy a nemzetet nem ámítottam, sem szóval, sem tettel, (éljenzés) s ezen szempontból akarok szólni a tárgyról. A kérdés, mellyről szólni fogok, európai fontosságú, talán az első európai kérdés, melly a magyar nemzet törvényhozási teremében constitutionalis állásban tárgyaltatik. Óhajtom, hogy erre mindnyájan figyelemmel legyünk, de óhajtom azt is, hogy az alkalom által, miszerint már egyszer európai kérdésbe is szólhatunk, ne hagyjuk magunkat annyira vitetni hogy megfelejtkezzünk saját hazánk megmentésének eszközeiről; mert énekét szempontból tekintem ezen ügyet is, t. i. a kül és bel viszonyok szempontjából. Akárhová dűljön is a ház határozata, egyet óhajtok. Óhajtom t. i., hogy a ministerium politicáját – miről a házat felvilágosítni szerencsém lesz – taglalja, ha tetszik, a hiba, a rosszalás, vagy helyeslés szempontjából csak Isten egytől őrizzen meg, hogy t. i. a kérdést akármelly oldalról is indulatok felzaklatására akarnók felhasználni, mert ez kétélű fegyver, két oldalra lehet izgatni a szabadság nevével, – mellyet én bálványozok, – de lehet kivált itt Magyarországon, hol a nép úgy gondolkozik, mint tudjuk, a monarchia névvel is. Ne adjunk tehát alkalmat az izgatásra, hanem induljunk a kérdés tárgyalásánál mindenek felett mint magyarok, kik a végett vagyunk itt, hogy hazánk javát eszközöljük, s a mennyire ezzel összefér, mint világ polgárai, és az európai nemzetek egyik tagjának képviselői. (Tetszés). Mielőtt a tárgyra szólnék, egy kis észrevételt akarok előrebocsátani. – S az észrevétel ez: mikint vélekedésem szerint ott, hol egy nemzetnek sorsa a határozat mérlegén méretik, a magán-sympathiáknak hallgatni kell, valamint a magánantipathiának is. Itt politicától van szó. Politicára nézve a háznak kettő közt kell választani: vagy indul ki abból, mit kívánnak a körülmények, vagy is más szóval, mit kíván a politica: melly az exigentiák tudománya; vagy akar indulni elvekből. Én ugyan nem ismerek még országot, mellynek ügyei – a körülmények változékonysága szerint változólag kellvén kormányoztatni – a cathedra abstract elvei szerint intéztethettek volna minden időben egyiránt, különbség nélkül; de azért nem akarom mondani, hogy a ház ne tegye, hanem csak azt akarom, ha elvből indul ki, készüljön el azon elv vas következéseit mindenekben elfogadni. Ha nem tekintve semmire, azt mondaná: mi magyarok pártoljuk az olasz nemzet felkelését, mert az nemzeti szabadságaért küzd, akkor pártolniok kell önöknek a horvát lázadást is, mert véleményük szerint ők is szabadságért küzdenek. (Helyeslés). Akkor rosszalni kell, hogy Windischgrätz a cseh szvornosztot összelövette, egy szóval az elvet minden következéseivel kell keresztül vinni. Ha tetszik a háznak az elv, én fogok elmaradni;* csak figyelmeztetni akartam a tisztelt házat arra, hogy az elveknek vannak kikerülhetlen következményei is. Már most nyíltan kimondom, hogy én az olasz nemzet iránt sympathiával viseltetem, óhajtom, hogy az olasz nemzet a civilisatio érdekében is szabad nemzet legyen, szabad nemzeti kormánnyal bírjon. Ez az én magánérzelmem. Ha mint ministert kérdeznek, el fogom mondani a ministerium eljárását. A múlt országgyűlésen, mikor még alig volt ministerium, hanem voltak jelöltjei, Bécsből, a honnét még akkor Magyarország dolgai kormányoztattak, azon kérdés intéztetett: valljon ha Magyarország a pénz- és hadügyeknek külön kormányzatát követeli, hajlandó leszen-e megosztozni az ausztriai statusadósságban? kívántatott, nyilatkozzunk e részben, s terjeszszünk az országgyűlés elébe valamit. Mi azt feleltük: hogy azt tenni nem fogjuk, Magyarországot in thesi egyáltalában nem ismerjük arra kötelezettnek, hogy az ausztriai adósságokban részt vegyen. Erre azt mondták: Magyarország nem akar részt venni a monarchia közös terheiben, más részről Olaszország el akar szakadni, s így ez sem fog részt venni a terhekben, mi lesz hát ebből? Lesz egy általános banquerotte, mellynek következményeit a magyarok is fogják érezni, mert Magyarországban 40, 50–60 millió bankjegy van keringésben, következőleg akarnak-e segíteni az olasz háború becsületes bevégzésére, szóval akarják-e pártolni az országgyűlésen azt, hogy az olasz háborúra katona kéressék? Mi, mert ismertük az elveknek sikamlós terét, nem feleltünk mást, mint hogy ez lehetetlen, ha mindjárt magára akarná is vállalni az akkoriban még csak kijejölt ministerium, hogy az országgyűlés elébe illyen kérdéssel járuljon, a mint a körülmények állanak, meggyőződhetik akárki, hogy nem fog történni semmi; következve mi arra nem ajánlkozhatunk.* Hosszas küzdelmek s nehézségek után megszületett végre a ministerialis kormány. A ministerialis kormányzás megszületvén, lázadást tapasztalánk minden oldalról, s tapasztalánk azt, hogy különösen a horvát, ügyben az ausztriai ministerium s az ausztriai hatalom részéről ellenünkben nem csak barátság nem, de egyenesen ellenséges indulat követtetik. Ha az ember kérdezé: miért van ez? Azt mondák: az isten szerelméért! Magyarország nem akar statusadósságot vállalni, Olaszország el akar szakadni, akkor mi nem bírjuk az adósságokat, tehát legalább az olasz háborút kell becsületesen bevégezni; igen, de Magyarország erre sem akar segítni, Jellachich pedig segítséget ígért, tehát őtet pártoljuk, különben existentiánk forog kérdésben, semmivé leszünk.* Tehát a honnan a segítség jön a felé nézünk mi is barátságosan. S uraim! itt van azon lidércz, melly a magyar kormány eljárása erején mindeddig átok gyanánt ült, itt van az, mi nem engedett annyi erőt kifejteni, mint a mennyit különben kifejthetett volna, ha azon kaczérkodások helyett az ellenkezőjét idézhette volna elő a pártütés és a mozgalmak irányában az ausztriai hatalom részéről, azon ausztriai hatalom részéről, melly 300 éven át a közös hadsereget kézében tartván, ezen 300 éves kapcsolatnál fogva olyan szálakat tart még most is kezében imitt-amott, mellyeknek csak nyomára is jőni időbe fog kerülni, habár egy ti mindent látó embert tennének is hadügyministerré. A dolog tehát így áll. Mi ő felségének soha sem mulasztottak el azt tanácsolni, hogy az olasz háborút végezze be; soha sem mulasztottuk el azon meggyőződésünket kimondani, hogy minél inkább késnek az olaszországi viszonyok kiegyenlítésével, annál nagyobb veszteségükbe fog kerülni; ha ez előtt 3–4 hónappal alkudtak volna, gazdag árt kaptak volna, s minél hátrább mennek, annál kisebbet kapnak. Mindig kértük a kiegyenlítést; unszoltuk a békekötést; de azt felelték: hát segítsetek egy becsületes győzelem kivívására, miszerint becsületes békét eszközölhessünk. Erre mi természetesen összetettük kezeinket, s az elvet nem vitatva, azt mondtuk: lázadásban van országunk, magunknak sincs elég fegyveres erőnk megvédeni országunk integritását, következve álmodni sem lehet, hogy segítséget adhassunk. Kértek, unszoltak; de mi soha sem adtunk semmit, természetesen nem is adhattunk.* A dolognak illy helyheztetése közt jött elő az országgyűlés megnyitása. Az országgyűlés megnyitása előtt a ministerium elébe terjesztett azon tekintet, hogy miután fejedelmünk, egyszersmind magyar király, s egyszersmind ausztriai császár is, ha mi arra igényt tartunk, hogy a magyar koronát megtámadók az ausztriai császár ministeriumának pártfogásával ne dicsekedhessenek, ha méltán kívánjuk és követeljük, hogy a dynastiának minden tagja, az ausztriai császár egész tanácsával egyetemben, a magyar korona épségének, a nemzet jogainak s önállásának fentartásában minket segítsen, hű szövetségesként, akkor hasonló tekintettel legyen a magyar király ministeriuma is az ausztriai császár állása iránt, s ne mondjuk, ha az ausztriai császár külhatalom által megtámadtatik, a magyar király ministeriuma arról nem akar semmit tudni, vagy ne vegyük rosz néven, ha az ausztriai császár ministeriuma is arra fog fordulni, a hol Ausztria érdeke iránt barátságos közelítést lát. Mi tehát felvéve a dolgok állását, úgy, a mint van, arról tökéletesen meggyőződtünk, hogy a kormányzatnak nehéz ösvényén, pusztán és egyedül privat sympathiák szempontjából elindulni nem lehet. Hisz ki ne tudná, ha valaki, bizonyosan a franczia nemzet van az olasz ügy iránt sympathiával. Nem jóslatot mondok, hanem olly véleményt, melly Francziaország részéről diplomatice kimondva van, ha respublica lesz a lombard-velenczei királyságból; Francziaország pártolni fogja, de ha a sardiniai király alatt egy hatalmas olasz monarchia fog támadni, a franczia minden sympathiája mellett megveti. Következéskép nem sympathiából, hanem a körülmények megméréséből kell kiindulni. Én bátor vagyok kérdezni, hogy Carlo Alberto sardiniai királynak a lombard-velenczei királysághoz mennyivel van több joga, mint Jellachichnak a horvát koronához? Én legalább nem tudom, hogy egy hajszányival is több joga volt a Carlo Albertonak azon harczban, mellyet a lombard-velenczei nép szabadsága érdekében vív az ausztriai császár ellen, mennyivel van több joga beavatkozni, mint p. o. a muszka czárnak azon harczba, mellyet a pártütő illyrek vívnak a magyar király ellen? S azt gondolom, ha mi akárkinek beavatkozását a, mi ügyeinkbe tapasztalnók, az ausztriai császártól ő annak ministeriumától megkívánnók a segedelmet, s pedig azon alapon, hogy ha ő nem szövetségesünk, mi sem vagyunk az ő szövetségesei, ha nem barátunk, mi ellenség leszünk, – ezen alapon kívánjuk, segítsen minket ezen külmegtámadás ellen. Uraim! ha elvekből indulunk ki, annak következményeire el kell készülni. De én mind e mellett is azt mondom, hogy egyátalában nem látom annak szükségét, principialis vitatkozásokba ereszkedni. Az a tudományok abstract mezejére való. Ám próbálja meg valaki a kormányzást a körülményekből mindennap felmerülő újabb gyakorlati nehézségek közt, s az első perczben el fog csücsülni minden elveivel. Én uraim! a kérdésben nem akarok semmi egyebet, mint tudatni akarom önökkel a ministerium azon politicáját, mellyet én is magaménak vallok, tudatni akarom azon vonalig, ameddig magaménak vallom, s ezen politicát épen úgy fel fogom tárni a ministerialis tanács azon jegyzőkönyvének felolvasásával, melly 1848 julius 5-én, az országgyűlés megnyitásának reggelén, épen a trónbeszéd kérdésében határoztatván, jegyzőkönyvbe is iktattatott, valamint fentartom a horvát úgy körüli politikát, a ministerium egyik diplomaticai irománya felolvasásával. (Halljuk! halljuk!! – A pénzügyminister a jegyzőkönyvet* olvassa.)
A trónbeszéd a külviszonyok ismertetése során megemlítette, hogy a lombard-velencei királyságban a háborút nem lehetett befejezni. A császári seregeknek a szardíniai király és néhány más olaszországi hatalmasság ellen kell harcolniok. Később általánosságban reményét fejezte ki, hogy az országgyűlés a királyi széknek és az alkotmányos szabadságnak érdekében a haza javára minden szükséges intézkedést meg fog tenni. Beér J.–Csizmadla A.: i. m. 140. l.
A képviselőház válaszfelirat-tervezete sajnálatát fejezte ki, hogy a lombard-velencei királyságban olaszországi hatalmasságok seregei támadták meg a császári haderőt és a háború folyik, egyúttal Magyarország kívánságát tolmácsolta, hogy „e kérdés a trón méltóságához s a viszonyos jogos igényekhez képest oldattassék meg”. Közzé teszi Beér J.–Csizmadia A: i. m. 674. 1. A képviselőház határozatilag elfogadott válasza ehhez még hozzáfűzte: „ha hazánkban a rend és béke teljesen helyre állítva, s országunk erkölcsi, és anyagi épsége biztosítva lesz, örömest nyújtandunk Felségednek segédkezet, olly békés egyesség megkötésének eszközlésére, melly egy részt a trón méltóságának, más részt az olasz nemzet alkotmányos szabadságának s méltányos kívánatainak egyaránt megfeleljen. Uo. 676. l.
Kossuth F. kiigazítása szerint: én nem fogok elmaradni az elv következései mögött. K. L. I. XI. 217. 1.
Batthyány Lajost miniszterelnökké történt kinevezése után Bécsben megkérdezték: hogyan értelmezi a pragmatica sanctio-t az olasz felkelés kérdésében. Batthyány magyarázata megnyugtatta a bécsi udvar. Egyúttal Batthyány Bécs kérésére a pozsonyi országgyűlésen is kifejtette ebben a kérdésben álláspontját: Magyarország kész védelmezni a Habsburg-birodalom épségét. A minisztérium megalakulása után a bécsi udvar Esterházyt küldte Pozsonyba, hogy az országgyűléstől újoncok megszavazását kérje az olaszok ellen. A minisztérium arra hivatkozott; hogy a rendi országgyűlés befejezéséhez közeledik, nem időszerű tehát a kérdés előhozatala. Kossuth azzal érvelt, hogy az egész kormányzati rendszer átalakulóban van, misztériumra igen sürgős feladatok várnak és hosszabb időre van szükség, amíg ilyen törvény javaslattal foglalkozni lehet. Károlyi Á.: Batthyány. I. 353. l., Kovács L... i. m. II. 80–81. l.
Jellacsics részéről ismételten arra hivatkoztak, hogy Olaszországban 30–35 ezer horvát harcol, és ha Bécstől nem kapja meg a megfelelő támogatást, ezeket kénytelenek hazahívni, hogy védekezhessenek a magyar minisztérium „támadása” ellen.
Pl. a király, amikor a magyar kormány nevében István nádor, Széchenyi és Eötvös Innsbruckban júniusban felkereste és Magyarországra hívta, azt válaszolt, hogy azonnal Magyarországra jön, mihelyt a magyar országgyűlés katonai segítséget ajánl meg az olasz felkelés ellen, Ugyanehhez a feltételhez kötötte az udvar Jellacsics elejtését. Károlyi A.: Batthyány. I. 354. 1., Kovács L.: i. m. I. 132–133. l.
A jegyzőkönyvet ld. a 261. szám alatt.
Majd így folytatta beszédét:
Ez a ministerium politicája. Mit mondott ezzel a ministerium? Azt mondta: ha nem ti csináltátok is a zavart ezen országban, de ti szitogatjátok a zavart, segítsetek nekünk rendet csinálni, csillapítsátok a szitogatási törekvést, mellyel eddig ellenünk voltatok; ha ezt megteszitek, azon esetre nem az olasz nemzet szabadsága elnyomására, de egy méltányos, igazságos békének kieszközlésére kül megtámadás ellen a fejedelemnek segédkezet fogunk nyújtani azon erővel, melly az országbani rendes katonaságtól hazánk jogainak, szabadságának, békéjének, csendének fentartására nem szükséges. Vagy is máskép, megmondta azt az olasz népnek – ha nyilvánosságra jön ez – „ne feszítsétek túl a húrt, alkudjatok úgy, a mint a ti nemzeti szabadságtok básisán alkudnotok lehet, alkudni kell; de ne feszítsétek túl a húrt, mert akkor saját létünk fentartása kötelességével fogunk számot vetni, s ha úgy látjuk a dolgot, hogy az ottani béke helyreállítására segítséget ígérnünk kell, azon feltétel alatt, hogy előbb nálunk állíttassék helyre a béke, meg fog történhetni, hogy segítséget fogunk nyújtani”. Ez moralis hatás, mit kimondott a ministerium. S nem tagadom, egy más tekintet is van. Körülbelül 10–12 ezer magyar hős vérzik Olaszországban, azokat mi vissza nem húzhattuk, mert a törvény, melly nekünk hatalmat adott kezünkbe, ezen sereget kün találta, s ezen seregnek visszahozásához a fejedelemnek személyes hozzájárulása lett volna szükséges. Könnyű azt mondani, uraim! hát kötötte volna hozzá a ministerium állását: hogy, vagy jöjjön haza Olaszországból a magyar katonaság, vagy lelép. Hisz még csak ez kellett volna. A sereg is kün maradt, s azon ministerium sem lett volna, melly Magyarország hajóját azon nehéz körülmények közt megtartá legalább addig, hogy önöktől függjön a hazát megmenteni. Tehát vissza nem hozhattuk. Én nem tagadom, a magánsympathia ollyan, hogy rajtam is – nem teszek belőle titkot – gyakran megtörtént, ha hallottam, hogy győztek az olaszok valamelly csatában, lelkem örült, s sympathiámban el tudtam arról felejtkezni, hogy saját magyar vitézeinknek vérével van megvásárolva az ő győzelmük. De ha mint magánember el* tudtam arról felejtkezni az olasz nemzet iránti sympathiából, a kormánynak nem szabad arról el felejtkeznie;* s még sem mondom azt, hogy tehát küldjünk oda sereget, hanem ezen moralis hatást óhajtotta a ministerium – s ezen vonalig egyetértek – gyakorolni, hogy köttessék ott minél előbb ollyan béke, melly az olasz nemzet kívánatának s egyszersmind a trón méltóságának is megfeleljen. S ha mind ezen tekinteteket nem vettem volna is szemügyre, egy van, uraim! s nyíltan akarok szólni: könnyű mondani, hadd jöjjön haza a 12 ezer magyar, de visszajön vele egyszersmind 35 ezer illyr, s visszajön akkor, midőn mi nem vagyunk, nem voltunk készen azon 35 ezer illyrnek szemébe nézni. Ha illy körülmények közt azt mondtuk volna: „mindegy, vesszen a nemzeti szabadság, a világ, vesszen minden sympathia az olasz iránt”, – hát talán most itt ülne Jellachich Budán. Én többet nem szólok, én kötelességemnek tartottam a múltra nézve kimondani, megismertetni a házzal a ministerium politicáját. Ezt megismertetvén, nekem semmi kívánni valóm nincs a kérdésben. (Hosszas éljenzés.)
Az eredetiben hiányzik.
Az eredetiben: felejtkezni.
A vitában az összes felszólalók helyeselték a kormány politikáját a horvát kérdésben, komoly ellenzékre talált azonban a minisztérium álláspontja az olaszok ellen nyújtandó segítség kérdésében. A baloldali csoport (Irinyi József, Agostoli József, Kubinyi Ferenc, Halász Boldizsár) bírálta a kormány politikáját és helytelenítette, hogy az olaszok ellen segítséget ígért. Azzal érveltek, hogy, Ausztria háborúja nem Magyarország ügye, Magyarországot az olasz szabadságharc elleni fellépése miatt joggal lehetne beavatkozással vádolni, holott az olasz felkelés is része annak az európai szabadságmozgalomnak, amelynek a magyar országgyűlés létét köszönheti. A trónbeszéd nem kér csapatokat az olaszok ellen, a válaszban tehát helytelen felvetni a segítség kérdését. Ausztriában nem lehet megbízni, hogy a csapatokat nem az olaszok szabadsága ellen használja fel és viszont Magyarországnak védelmet nyújt a pártütőkkel szemben. A kormánypártiak (köztük Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter is) viszont a pragmatica sanctioból folyó kötelezettségre hivatkoztak és azt állították, hogy az olasz háború nem szabadságharc, hanem a savoyai fejedelem támadása Ausztria ellen.
A vitában újból felszólalt Kossuth és az olasz szabadságharc iránti rokonszenvét nem titkolva, eltért a kormány álláspontjától és az ellenzékhez közeledett, amikor a segítségadást olyan feltételekhez kötötte, amelyek Ausztria számára elfogadhatatlanok voltak:
Pest megye egyik képviselője, Halász Boldizsár kérdést intézett hozzám, mellyre felelnem kell. Mielőtt azonban ezt tennem, megjegyzem, miként La Roche-Faucauld* igen helyesen mondja, hogy a politikában nem az a legnagyobb hiba, ha az ember a czélig nem megy, hanem az, ha czélon túlmegy.
François duc de la. Rochefoucauld (1613–1680) francia író volt, aki a korabeli divatos irodalmi műfajban: rövid csattanós erkölcsi igazságokban (maxima) fejtette ki filozófiáját. Maximes c. kötete 1665-ben jelent. meg és több kiadást ért. Először Kazinczy Ferenc fordította magyarra 1810-ben. A Kossuth által idézett maxima: „A mélyrelátásban nem az a legnagyobb hiba, ha nem hatol egészen a célig, hanem az, hogyha túl megy rajta”. La Rochefoucauld: Gondolatok. Ford. Benedek Marcell. Budapest, 1924. 377. sz. 62. 1.
Taglalgatta említett követ úr, hogy a pragmatica sanctio következtében micsoda kötelezettségek háromolhatnak Magyarországra Ausztria irányában. E tekintetben azt jegyzem meg, miként nincs szükség arra, hogy itt azt definiálgassuk: a pragmatica sanctióból minő kötelezettségek háromolhatnak a magyar nemzetre; sőt, kérem a házat, hogy ebbe ne bocsátkozzék, hanem maradjon egyenesen a jelen specialis kérdésnél; s csak ezen egy esetre nézve intézkedjék, a nélkül, hogy a pragmatica sanctio abstract értelmezésébe bebocsátkoznék; – mert ebből kétségkívül olly határozat következnék, mit senki sem köszönne meg az országban.
De kérdezte továbbá Pest megye képviselője: ki áll jót a ministeriumnak arról, hogy ha Ausztriát az olasz háború bevégzésében segítjük – hogy, mondom, Ausztria irányunkban teljesíteni fogja azon feltételeket, miket mi kikötöttünk? – E részben mi önmagunk állunk magunknak jót, mert Magyarországot assecurisáltatni akarjuk minden beavatkozástól, valamint a csendet, a békét, az ország szent koronájának épségbenmaradását, a magyar nemzet önállását, jogait és szabadságát is, – s csak ha ezek elérésére nekünk tiszta, őszinte barátsággal segédkezeket nyújtottak, s mind ezek teljesültek, csak akkor fordulhat elő azon kérdés, hogy mi segítsük őket az olasz háború becsületes bevégzésében. Tehát a garantia önmagunkban van.
Mondatott továbbá: „mi lesz e politikából, ha segítséget nyújtunk Ausztriának az olaszok elleni háborúban? Az, hogy az absolutismus érdekében az olasz nemzet el fog nyomatni”. Erre nézve figyelmeztetem a házat, hogy a ministerium politikájának utolsó pontja e részben világosan kimondja, miként mi arra, hogy az olasz nemzet elnyomassék, segédkezet nyújtani nem akarunk, sőt egyenesen tiltakozunk ellene. Kérem tehát a házat, ne hagyja puszta szavakkal irányoztatni magát, hanem vegye tekintetbe a parlamentaris kormány természetét. S a parlamentaris kormány ezen természete mit hoz magával? Azt, hogy ezen itt kijelentett nézetet a magyar kormány természetesen csak akkor fogja megvalósítani,* ha mind azokat, miket ennek megvalósításához* kötött, megnyerte. Nevezetesen, ha az országban rend, csend és béke lesz is, nem fogjuk mi simpliciter azt mondani, tessék seregeinkkel disponálni, hanem megkérdjük az ausztriai ministeriumtól: mit adtok az olaszoknak? Itt mindenek előtt kikötjük azt, hogy az olasz nemzetnek a legszabadabb institutiók garantiroztassanak; legyenek azok bár még szabadabbak, több önállást, több jogokat nyújtók, mint mennyivel a magyar az ausztriai kormány irányában bír; szóval: legyenek azon institutiók a legszabadabbak, mik a monarchiai kormányzat alatt lehetségesek, – mi ezen alapon fogjuk a kibékéltetést megkísérteni. Azt nem akarjuk mondani, hogy az ausztriai kormány alatt az olasz tartományokból semmi se maradjon; hanem azt fogjuk mondani, hogy Ausztria assecuráljon magának egy olly strategicus vonalt, – legyen az az Etsch folyó,* vagy bármi egyéb határvonal – mit a körülmények szerint kívánatosnak fog tartani. S az ezen vonalon kívül eső rész, ne csak szabad alkotmányos institutiókkal látassék el; hanem egyszersmind annak Ausztriátóli elszakadásába is beleegyezünk. Azon részre pedig, melly Ausztriánál maradna, mindenesetre a legszabadabb institutiók garantiroztassanak.
Az eredetiben: valósítani.
Az eredetiben: valósításához.
Az Adige folyó német neve. Tirol és Svájc határán ered és az Adriai tengerbe ömlik.
Tehát mi az olaszoknak azt kívánjuk mondani: itt van független kormánytok, itt van alkotmánytok. – Függetlenségtek s alkotmánytok elismerésének ára az, hogy segítsetek az ausztriai monarchiának terheit viselni, mellyek minket is nyomnak; mert banquerotte fenyeget bennünket. Én banquerotte-ot nem akarok. Ha isten békét ád, 3 év múlva Magyarországot paradicsommá lehetne változtatni; semmi sem fáj annyira a becsületes ember szívének, mint az, hogy a drága idő, mellynek minden perczét arra kellene fordítanunk, hogy hazánkat paradicsommá tegyük, a veszély elhárítására pazaroltatik el. Mi a parlamentaris kormány terén vagyunk. Ezen szempontból véve fel a dolgot, a ministerium szavai alatt nekünk az értelmet kell nézni. Mit mond a ministerium? Azt mondja: legyen béke, ha tetszik a béke illy és illy feltételek alatt a lombard-velenczei népnek. Ha pedig el nem fogadják az olaszok a békét ezen feltételek alatt, akkor azt mondom: te haszontalan, te méltatlan ember vagy, te nem akarsz szabadságot, hanem egyebet, azért én segítem az ausztriai császárt. (Helyes! hosszantartó taps.) Ez az értelme annak, mi a ministertanácsi jegyzőkönyvben foglaltatik. Én az olasz nemzet szabadságának elnyomására nem nyújtok segédkezet; de nyújtok arra: hogy a szabadság alapján úgy egyenlíttessék ki a kérdés, hogy ne mi magyarok igyuk meg a levét. – Figyelmeztetem a házat! hogy most parlamentaris kormányunk van; méltóztassanak így, vagy úgy tenni, az mindegy; de újolag emlékeztetem önöket fenebb idézett La Roche-Faucauld szavaira, hogy ne lőjünk a czélon túl; mert különben nem lesz semmi az egészből.
Az ellenzék részéről Nyáry Pál Pest megyei követ kijelentette, hogy ezzel a fogalmazással egyetért és a képviselőház álláspontja így kerüljön be a válaszfeliratba. A szöveget Kossuth fogalmazza meg. Egyúttal helyteleníti, hogy a minisztérium, amely a ház többségére támaszkodik, előre elmondja, hogy mit fog tenni, mert így megszűnik felelőssége, és ez ellenkezik a parlamentáris kormányrendszerrel.
Kossuth magáévá teszi Nyáry álláspontját:
Én azokkal, miket az előttem szóló követ barátom Nyáry Pál mondott; nagy részben egyet értek. Igenis Uraim! úgy van, úgy kell lenni, a ministerek kormányoznak, és kormányozni s kormányzatukban ügyelni tartoznak a törvényre, s a háznak előttök ismeretes akaratára, – mert ha nem értenek ezzel egyet, lelépnek, s mások jőnek helyökbe. Én sem vagyok azon vélekedésben, hogy a ház minden specialitást meghatározzon. Ha minden specialitásokat a ház határozna meg, szép kamarapraeses lenne a pénzügyministerből, jóformán a pénzügyminister lábát lógázhatná s könnyen rendelkezhetnék, mert nem volna mit tennie, csak meg kellene hagyni titoknokának, hogy a ház határozatait írja le és effectuálja; de ez nem ministerialis kormányzás. Ezen szempontból indultam ki, midőn azt gondoltam, hogy kötelességem e ház irányában számolni; s a horvát kérdések iránt én a múltra nézve számoltam. Ha azon magyarázat, a mellyet Halász Boldizsár követtársam felszólítása következésében adtam, ha nem fog-e minket ez által az ausztriai ministerium megcsalni? nem, mert magunkban keresem az erőt, ha ezen magyarázat, azon szerencsés sükert eszközölhetné, hogy a ház közegyetértéssel vagy többséggel döntené el a kérdést, ez olly siker lenne, mellyet nem reméllettem; s melly a hazától sok veszélyt hárítana el; mert e honnak jobbra is, balra is feküsznek ellenei. Igen szerencsésnek fogom magamat érezni, ha ezen sikert eszközölhettem; most egy csepp sokat tehet, s meglehet, talán éppen ezen csepp fogja honunk sorsát határozni. Remélem, ha a ház, a mit Nyáry Pál indítványozott, elfogadná – talán nem fogja elvánni, hogy e perczben tegyem meg a formulázást; hanem, ha méltóztatnak megengedni, talán holnap lennék azt bátor a háznak előterjeszteni.*(Helyes!)
A július 21-i ülésen terjesztette elő (Ld. a 118. számot).
Batthyány Lajos tiltakozik az ellen, hogy a Kossuth által előadottak a válaszfeliratba kerüljenek. Kossuth felvilágosítást adott a képviselőháznak, a ház hozzon határozatot, de ne vegye be a kérdést a válaszfeliratba. Ezt az álláspontot foglalja el Deák Ferenc is, hangoztatva, hogy a ház hallgassa meg Kossuth szövegezését, amit a következő lapra ígér, és a válaszfeliraton pontról-pontra menjenek végig.
Egy képviselő: Kérjük meg Kossuth Lajos pénzügyminister urat, hogy a kívánt formulálást a ház elibe terjessze, s azután szóljunk hozzá. (Számosan: az egészet formulázza!)
A kérdést Kossuth zárja le:
A kérdés tisztán áll: ma a felolvasott trónbeszédrei válasz iránt az általános tanácskozás megkezdődvén, a ministerium két tárgyra nézve kötelességének tartotta eddig követett politicáját a ház előtt fölfedezni. Ezen politicáját fölfedezte a ministerium, két határozatának felolvasásával. Erre megeredvén a tárgyalás, egy érdemes követ úr olly magyarázatot tulajdonított a ministerium politicájanak, mellyet részemről el nem fogadhatok s annak következtében kimondám: hogy miként értem én a ministeriumnak a felolvasott jegyzőkönyvben levő politicáját; mire a ház azt mondá, hogy ezen értelmezést formulázzam, s azt formulázni is fogom. Eddig vagyunk, tovább nem, – hogy valamikép félreértés ne támadjon, – s ezzel megfér az, hogy most ha tetszik, akár még az általános tárgyalást folytatni, akár azt befejezettnek tekinteni, és, ha a többség akarja, a feliratnak pontonkinti stylaris tárgyalására lehet átmenni. Egyébiránt ezen kérdésre nézve én – mit jól megjegyeztetni kérek – nem indítványoztam semmit sem, én politicát fedeztem föl csak, s magyaráztam azt, mit a ház kívánata szerint holnap formulázva előterjeszteni szerencsém lesz. (Helyes!)
Közlöny, 1848. július 22. (43. szám) 187–
192. l.
Közli K. L. I. XI. 203–227. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés I. 135–155., 172–
174., 175–176., 178–179. l.
192. l.
Közli K. L. I. XI. 203–227. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés I. 135–155., 172–
174., 175–176., 178–179. l.
