89. Pozsony, 1847 december 11. Kossuth további felszólalásai a honosítási törvényjavaslat vitájában.
89.
Pozsony, 1847 december 11.
Kossuth további felszólalásai a honosítási törvényjavaslat vitájában.
Pozsony, 1847 december 11.
Kossuth további felszólalásai a honosítási törvényjavaslat vitájában.
Az előző napon általánosságban megvitatott törvényjavaslatot most pontonként olvassa fel a kerületi jegyző. A második §-sal kapcsolatban Zsarnay, Torna megye követe a „honpolgár” fogalmának pontosabb meghatározását kívánja. Erre jegyzi meg Kossuth:
Könnyebb a definitio szükségét kimondani, mint magát a „honpolgár” helyes és kimeritő definitioját adni; mi legyen a honpolgár, ennek az egész törvény szerkezetéből kell kitetszeni, ha azon majd átmegyünk – s a priori helyes meghatározást adni alig lehet. Ha p. o. azt mondanók: „honpolgár, ki a honban lakik”, ugy az udvari kancellár nem lenne honpolgár stb. – Igy van ezzel más törvényhozás is; mindegyik kikerüli a definitiót s a honpolgár fogalmát már mint ismertet teszi föl, nálunk pedig, hol a honpolgárnak annyiféle neme és osztálya van, még bajosabb lenne a definitio.
Többen felszólaltak a 3. §. 2. pontja ellen, amely a honosítandótól megkívánja, hogy a magyar nyelvet beszélje. Különösen Horvátország követe, Osegovič követelte erélyesen ennek a pontnak a megváltoztatását. Kossuth válasza a kialakuló magyar polgári nacionalizmus álláspontját az alábbiakban fogalmazza meg:
Az előttem szólott követ urak kijelentésére némelly észrevételeim vannak. Mindenekelőtt Kaproncza város követe* nyilatkozott, kinek beszédét illetőleg azt jegyzem meg, miként vajmi sok következéseket huzott már maga után az eszmék azon zavara, miszerint a nyelv, a nemzet-szóval nemcsak homogeneumnak, hanem synonimumnak vétetett, és ennek következtében külön nemzetiségek eszméje állittatott fel a magyar korona alatt levő birodalom népei közt, surlódások idéztettek elő, és kivételes jogok kivántattak. – Minthogy e szó alatt „nemzet”, polgári státusban sokkal több értetik, mint csupán az, hogy valaki milly nyelvet beszél, ezennel kijelentem: hogy én soha de soha, a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen. – Horvátország érdemes követei méltóztassanak megengedni, de meg kell jegyeznem: miszerint nagyon sajnálom, hogy köztünk convalescált Horvátország nevezete, mert Horvátországnak ők nem követei, hiszen az 1792-ki egyik törvényczikk azt mondja, hogy Zágráb, Varasd s Kőrösvármegyék Slavonia, de, hogy a másik három vármegye micsoda, azt ugyan nem mondja.* – E szerint bizonyosan az érdemes követurak sem követelik, hogy ők Horvátország követeinek tartassanak. Miért hivjuk mégis őket Horvátország követeinek? nem tudom. Az érdemes követurnak előadásában, megvallom, van valami, mi engem bensőleg bánt, t. i. a mi horvát kérdésben vörös fonal gyanánt szövődik keresztül, ollyas valami paritási affectatio, melly a törvényhozás ellenében is bizonyos külön parlamenti affectatióvá fajul, s melly Irlandot akar játszani Magyarország irányában.* Azon törvénytelen nyilatkozatot soha el nem ismerem, hogy más törvényhozási hatalom is lehetne a magyar szent korona alatt, mely privilégiumokat osztogathatna. A mennyiben Horvátországban municipalis jogok vannak, és ki fognak mutattatni, ezeket tisztelem, de ideje is volna már egyszer, hogy az általános kifejezések hinárjából kivergődve, részletességre hoznók a dolgot; miért is felszólitom a követurakat, nyujtsanak már egyszer alkalmat, hogy láthassuk, mellyek azok a municipalis jogok? Ha vannak ollyanok, támaszra fognak bennem találni, de azokon tul a magyar törvényhozás egyedüli felsőbbségének megsértésére irányzott minden törekvésnek örökké ellenmondok. – Abban, hogy a meghonositandókra nézve magyar nyelv tudása feltételül kivántatik, elismerem, nékem is van némi aggodalmam, de nem Horvátország, hanem az idegenek szempontjából. Mielőtt ezt előadnám, nem mellőzhetem a pozsonyi káptalan küvetének a vallások megemlitése iránt tett észrevételét.* Nem gondolom, hogy ezt ide alkalmazni lehetne; mert bevett vagy be nem vett valláshozi tartozás Magyarországban némi jogok gyakorlására különbséget tehet ugyan, és teszen is, de hogy valamelly jog Magyarországban gyakoroltathassék, erre nézve nem tehet különbséget. – Zsidók kereskedést üzhetnek, gyárakat alakithatnak, mesterségeket folytathatnak. – Habár nem vagyok barátja annak, hogy a politikai jogok valláshoz köttessenek, hogy attól legyenek föltételezve, mellyik templomban imádja valaki a mindenség istenét, mégis ám álljanak fel efféle megszoritások némi specialitásokra, de vannak általános jogok, mellyeknek gyakorolhatása nem lehet feltételezve a bevett vallásoktól. Véleményem szerint tehát meghatározhatja ugyan a törvény, hogy csak a törvényes valláshoz tartozók gyakorolhassanak némi speciális jogokat, de általában azon eszmére nézve, hogy valaki magyar lehessen, a törvényes valláshozi tartozást azért sem lehet kivánni, mert adtak a törvények jogokat a be nem vett valláshoz tartozóknak is. Midőn alkalmat veszek itten kijelenteni, hogy általában véve a politicai jogoknak gyakorolhatását vallástól föltételezni nem akarom, megvallom, hogy különösen a zsidó vallást követő hazai lakosokra nézve sajnálom, hogy a közvélemény legujabb időben ollyan irányt vett, miszerint az e vallást követő népfaj számos söpredékének vétke miatt a méltányosság megtagadtatik azoktól is, kik ezen ellenszenvre nem érdemesek, és ez ellenszenv annyira vitetik, hogy p. o. Pesten Kunewalder* méltatlannak találtatik politicai jogokra csak azért, mert, Mármarosban vagy Pozsonyban söpredék zsidótömeg van. Egyhamar nem fogjuk megóvni a hazát ezen söpredék-nép bűneitől, de ennek súlyát nem akarom éreztetni azon műveltebbekkel, kik között és mi köztünk más különbséget nem ismerek, mint hogy más templomban imádjuk a mindenhatót. – A mi illeti a szerkezetet, mindenekelőtt megjegyzem, hogy a második pontban ki levén mondva, miszerint honositottnak vagy magyarnak tekintetik: „ki származására nézve külföldi levén, a törvény értelmében honosittatott”, ennek következtében hozzátenném: „külföldi pedig kétféleképen honosittathatik, a törvényhozás, vagy pedig az illető törvényhatóság útján” és hozzátenném: „a törvényhozás általi honositásra megkivántatik ez, a törvényhatóság általi meghonositásra pedig az”. – A törvényhozás általi honositás majestaticus jog levén, mellyet e törvényhozás gyakorland, az a kérdés: valljon akarnak-e a t[ekintetes] RR külön fávort hozzákötni? Az én vélekedésem szerint, minthogy a törvényhozás által jövendőre honositandók az ország nemesei lesznek, ezektől többet lehet kivánni, s különösen a magyar nyelv tudását, s ugy gondolom, egyenesen kijelenthetjük és megkivánhatjuk azon embertől, ki e hazától kitünő kegyelmet nyervén, nemessé tétetik, hogy magyarul beszéljen, de a ki p. o. Magyarországban gyárt akar állitani, és nem vétetik föl a privilegiált magyar polgárságba, arra nézve a magyar nyelv tudását nem kivánnám. A magyar nyelv terjesztésére nézve azon vélekedésben vagyok, hogy ne avatkozzunk a privát életbe, hanem a közéletet alakitsuk ugy minden ágaiban, hogy inkább moraliter legyen az uj polgár kényszeritve a nyelvet magáévá tenni, és ezen szempontot meg is tartotta ekkorig a m[agyar] legislatio; igy p. o. a törvény kimondotta, hogy az anyakönyvek magyarul vitessenek, az oktatási nyelv magyar legyen,* tehát a ki pap és oktató akar lenni, magyarul kell neki tudnia, de a privát életnek egyéb viszonyaiba avatkozni nem kivánok. Eképen tehát a nemességre nézve a magyar nyelv tudását kivétel nélkül megkivánom; és a kapcsolt részek követeinek sem lesz oka ezen fennakadni, mert ha külföldieknek magyar nemesi jogot adunk, a magyar nyelv tudását teljes joggal megkivánhatjuk.
Ferenchich, Kapronca követe lényegében a horvát követ álláspontját tette magáévá.
Nem az 1792-es törvények közt, hanem az 1790: 59. tc.-ben járul hozzá az uralkodó, hogy „ezentúl Horvátország és a felső-szlavoniai három vármegyének, úgymint Zágráb, Kőrös és Varasd vármegyéknek adója mindenkor a magyar országgyűlésen, de Magyarország adójától elkülönítve tárgyaltassék”.
Az ír kérdés a mult század 40-es éveiben az érdeklődés homlokterében állt. Miután O’Connel 1829-ben elérte a katolikusok egyenjogusítását, új harcot indított az Angliával fennálló unió felbontása érdekében. (Repeal association.) Fokozta az érdeklődést az 1845/46-os nagy éhinség: 2 millió ír halt éhen, vagy kényszerült kivándorlásra.
Forgách gróf pozsonyi kanonok azt kérte, hogy a honosítás előfeltételei közé a valamelyik bevett valláshoz tartozást is vegyék be a rendek.
A Kunewalder-testvérek közismert pesti terménynagykereskedők voltak, élénk szerepet játszottak a kifejlődő magyar bankéletben is. Jelentős összegekkel segítették az ellenzék mozgalmát s előharcosai voltak a zsidóság megmagyarosításának és egyenjogúsításának.
Az 1840: 6. tc.
A kérdés vitája hasonlóan ingerült hangnemben folytatódott tovább s a szlavóniai, valamint a tengerparti követek továbbra is élesen tiltakoztak a magyar nyelv tudásának megkövetelése ellen. A vita során Kossuth mégegyszer felszólalt:
Mindenekelőtt az elvekre nézve kell tisztába jőni, ha ezek meg lesznek állapitva, a stylus a jegyző dolga, s stylaris reflexiók tehát most elmaradhatnak. – A kapcsolt részek követei folyvást emlegetik municipalis jogaikat, de ez szólónak azon anekdotát juttatja eszébe, miszerint rák a levélben ott volt ugyan, de a szatyorból kimászott. Ha az érdemes követurak olly külön jogot akarnak vindicálni, mellyet szóló csak a törvényhozás jogának ismer, t. i. hogy a kapcsolt részek tartománygyűlése honosithasson, ez ellen határozott óvást tesz. – Illy uton hova fognak jutni a kapcsolt részek követei? mi testvéri egységet s egyenlőséget kivánunk, ők külön állást követelnek, s paritas felé irányozzák lépteiket, minek ismét részünkről az fog megfelelni, hogy mi meg a subordinatio felé irányozandjuk azokat.* Nem arról van itt szó, hogy mit kivánunk mi a kapcsolt részek lakosaitól, ha Magyarországon birtokot vesznek, hanem hogy minő feltétel teljesitését kivánjuk meg azon külfölditől, ki a magyar korona alatti tartományok bármellyikének lakosa akar lenni. Hogy a tengerpartra e részben külön figyelmet kell forditanunk, ezt természetessé teszik a szabad kikötők viszonyai, ott a lakosok legkedvesb birtoka s érdeke nem a föld, melly csak egy szoros sziklaszalag a tengerparton, hanem a tenger végtelensége s az a felett lebegő hajó. – A magyar nyelvet illetőleg nem tagadhatja azon általános aggodalmát, hogy ezen rendszabálynak executióját a gyakorlatban igen furcsának látja, mert kik előtt fog tehát történni azon examen a magyar nyelvből? Különös aggodalma van azonban a gyárnokokat illetőleg, kikre nézve lehetetlenségnek tartja, hogy a magyar nyelv tudása, a honositás feltételeül szabassék;* ha ezekre nézve kivétel tétetik, ugy ő is örömest rááll, hogy a honositandók minden egyéb osztályaira nézve mellőzhetlen feltétel legyen. – A vallás feltételére nézve ismétli s bővebben kifejti már előbb kijelentett véleményét.
Tehát ha a horvát követek a magyar–horvát államjogi kapcsolatban a két fél teljes egyenlőségét vitatják, ezzel kiprovokálják azt, hogy a magyar követek pedig Horvátországnak Magyarország alá rendeltségét bizonygassák.
Kossuth ugyanis nem szeretné, ha a magyar nyelvismeret megkövetelése miatt a külföldi gyáralapító tőke távoltartaná magát az országtól.
Végül Asztalos kerületi jegyző módosító javaslatot olvasott fel és az ülés szétoszlott.
Pesti Hírlap, dec. 19., 21.
