116. Pozsony, 1848 január 27. Kossuth felszólalásai országos ülésben az országgyűlésen való megjelenés és a honosítási törvényjav…
116.
Pozsony, 1848 január 27.
Kossuth felszólalásai országos ülésben az országgyűlésen való megjelenés és a honosítási törvényjavaslat tárgyában.
Pozsony, 1848 január 27.
Kossuth felszólalásai országos ülésben az országgyűlésen való megjelenés és a honosítási törvényjavaslat tárgyában.
A verificationalis bizottság jelentésének tárgyalásánál a személynök aggályoskodott annak az elvnek a kimondásával kapcsolatban, amelyet az országos ülés annakidején* Kossuth indítványára fogadott el, s amelynek értelmében az országgyűlésen a törvény által feljogosítottak királyi meghívólevél nélkül is megjelenhetnek. Kossuth felállt, hogy megvédje álláspontját:
A dec. 1.-i országos ülésben. (V. ö. e kötet 348. l.)
A méltóságos kir. személynök úr előadására kénytelen vagyok a következőket megjegyezni: A méltóságos úr elismeri: hogy a tek. RR által kimondott elvet a törvényhatóságokra nézve kétségbe vonni nem lehet; elismeri, hogy a meghivás jogot nem ád, hanem ád más valami t. i. a törvény; – tehát a meg nem hivás jogot el sem vehet. Ennek elismerése után az eddigi gyakorlatra való hivatkozás a tek. RR által kimondott elvnek ellent nem áll, mert abból, hogy annak, kinek megjelenni joga van, ezen jogát a meg nem hivás el nem veheti, még nem következik: hogy ő felségének és a kormánynak nem volna kötelessége meghivni azokat, kiket a törvény meghivni rendel. Midőn az országgyűlés egyes esetekben, azokra nézve, kik meg nem hivattak, felírásokat intézett ő felségéhez,* azok által nem azt akarta kifejezni, hogy ha valaki meg nem hivatik, annak megjelenni joga nincs; hanem csak figyelmeztetni és megkérni akarta a kormányt, hogy teljesitse azon kötelességet, melly az övé, t. i. a meghivást. A második, mi e részben fennforog, azon elv: hogy a megnem hivás jogot el nem vehet, hanem arra nézve, ki meg nem hivatik, a megjelenési kötelesség nem áll olly tisztán, hogy annak elmulasztásáért őt büntetés alá vonni lehetne. Tehát az országgyűlés felírásai által sürgette a meghivást azért, hogy gyakorolhassa azon elvet, hogy a ki meghivatván, meg nem jelent, büntettessék.* – A jelen országgyűlésen közbenjött egyes esetekre nézve, bátor vagyok a mélt. úr emlékezetébe vissza hozni, hogy a most előadott szempontokból indulva, midőn a gróf Rhédey János meg nem hivatása iránti izenet tárgyaltatott, az országos ülésben épen én szólaltam fel ez iránt, és azt mondottam, hogy a felírásra nézve egyetértek, de nem kivánok a dolognak olly magyarázatot adni, hogy a megjelenésre jogositottaknak jogát a meg nem hivás föltételezhetné. Ezen kijelentésemben osztoztak a tek. RR és a mélt. urnak sem volt ellene észrevétele. – Ezeknek előrebocsátása után, azokra nézve, mellyeket a méltóságos úr a Főrendi táblának nem coordinalt állásából vett nehézségek tekintetéből emliteni méltóztatott, megjegyzem, miszerint coordinationalis kérdés* itt fenn nem forogván, nem látom szükségesnek, hogy annak discussiojába a tek. RR bele bocsátkozzanak, hogy a kétséges joguaknak megjelenhetése iránt a határozat kit, és miképen illet; hanem csak annyit mondok, hogy a tek. RR határozatukban* nem szólanak azokról, kik kétséges joguak, hanem csak azt mondják: kinek kétségtelen joga van törvényszerint megjelenni, annak e jogát a meg nem hivás el nem enyésztetheti. Itten tehát azon elv van kimondva, mellyet a kétséges joguak miatt véleményem szerint nem lehet kétségbe vonni. A második tekintet az: valamint a méltóságos úr elismeri, hogy ezen elv a törvényhatóságokra, és a tek. RR táblájára nézve tisztán áll, ugy ezt elismervén, lehetetlen különböztetést tenni a másik tábla tekintetében; mert a törvény egyenlően jogot ad kinek kinek a maga személyére és állására mért minőségben; de azért egyenlő alapon nyugszik a mélt. Fő RR országgyűlési joga a tek. RR országgyűlési jogával. Következőleg e tekintetben, midőn csak elv mondatik ki, különbséget tenni annyi volna, mint a táblák coordinationalis kérdését megelőzni, a mit a tek. RR véleménye szerint ezuttal tenni nem lehet.
Ilyen felírást az elmult 1843/44.-i országgyűlés is intézett az uralkodóhoz több főrend meg nem jelenése tárgyában. (L. az országgyűlés Írásai-ban, 10. szám alatt, I. k. 24. l.) Ez nem csak elvi, hanem fontos gyakorlati kérdés is volt az ellenzék részéről, mert a kormány ezen az úton is gyengíthette a főrendi táblán küzdő ellenzék sorait.
A meghívottak indokolt esetben a nádortól kérhették felmentésüket a megjelentés alól. A folyó országgyűléssel kapcsolatban számos ilyen kérvény – jobbára főrendek, káptalanok és városok részéről – található az Orsz. Levéltárban, István nádor iratai, Országgyűlés 1847.
T. i. az országgyűlés szervezetének, működésének általános reformja, amely a közjogi rendszeres munkálatban szerepel s tárgyalására másfél évtized óta készülnek.
A határozatot, melynek 5. pontja körül folyik most a vita, l. Iratok, 54. s köv. l.
Miután a tábla megmaradt a határozat eredeti szövege mellett, sorra került a honosításról és a külföldiekről szóló törvényjavaslat kerületi ülésben elfogadott szövege. A javaslat számos pontja körül kerekedett vita s a magyar nyelvtudás kötelezővé tételének kérdésében Kossuth ismét kijelentette, hogy „e tekintetben, miként kerületi ülésben is nyilatkoztatá, nem akarná a honosítási törvényt olly nehézségekkel kötni össze, mellyek annak életbeléptetését gátolhatnák s ezért a magyar nyelvet úgy a gyárosok, mint Horvátország tekintetéből a honosítás feltételéül tétetni nem akarja.” (Pesti Hírlap, febr. 6.) Kiéleződött a vita akkor, amikor a horvát követek ujból a kapcsolt részek tartományi gyűlésének állítólagos honosítási jogára hivatkoztak. Kossuth élesen feltette a kérdést:
A naponként megujuló tények ellenében el nem mulaszthatom a kapcsolt országok követét megkérdezni, hogy mikor gyakorolták azon honositási jogot, mellynek fentartása iránt nyilatkozott? mert eddig igen gyakran jöttek ide Horvátország követei azon kérelemmel, hogy méltóztassanak ezt, vagy amazt itt honositni: s most még is fen akarják tartani maguknak ezen jogot. Tehát mikor gyakorolták?
Osegović erre említett is néhány esetet s beszéde közben éles szóváltásba keveredett Josipovich turopolyai követtel. Kossuth azonnal válaszolt Osegovićnak:
Egy részt igen szeretem, hogy a tekint. KK és RR gyakran hallanak olly felszólalásokat, mint épen most is; mert az illyesek elvégre majd csak ki fogják meritni a nemzet türelmét a jogtalanságok, bitorlások, és önkény ellenében. Azt mondja az érdemes követ ur – kit nem is tudom, hogy mikép nevezzek; törvény szerint Slavonia követének kellene neveznem* – miként el nem ismeri azon kötelességet, hogy itt Horvátország jogait bizonyitgatni tartozzék.* Méltóztassanak a tek. KK és RR ezt jól megjegyezni, lesz erre többször is alkalom. Ő itt semmi kötelességet nem ismer el a tek. KK és RR irányában, hanem magának bitorolni akar jogokat a magyar országgyűlés felsőbbségének rovására. Szeretem az illy nyilatkozatokat, mert hiszem, hogy elvégre ki fog merittetni a nemzetnek béketürése s az illy visszaéléseket türni nem fogja. Egyébiránt azokra következő megjegyzésem van: arról egy cseppet sem kétkedem, hogy azon urak, kiket követ úr képvisel, a horvátországi, vagy slavoniai tartományi gyűlésen, szeretnének maguknak jogokat arrogálgatni; de hogy az jog legyen, azt simpliciter tagadom. Tudom, hogy a honositásnak Magyarországon és a kapcsolt országokban eddig törvény által csak egyetlenegy módja volt, s az, Ő Felségének, az országnak, és a kapcsolt országok rendeinek közös megegyezésével alkotott törvény által gyakoroltatott. Nemesi privilegialis jogot ezen országban senki nem gyakorolhat más, mint beszülöttekre a fejedelem, külföldiekre nézve pedig az országnak és a kapcsolt országoknak összes Rendei a Fejedelemmel együtt; egyedül maga a Fejedelem sem gyakorolhatja, annál kevésbé azon urak, kik Zágrábban összeülnek és azt mondják, hogy ők „országgyűlés és külön nemzet”. Azt én simpliciter tagadom, hogy a magyar szent koronának birtokában egy ember lehessen, ki jogait máshonnan merithesse, mint a törvényből. És simpliciter tagadom, sőt azt, ki ezen mostani állitásomat kétségbe vonná – de ezzel nem elégszem meg, mert puszta kétségbe vételt, mint puszta hangot bünnek nem tartok, ámbár türni nem fogok, – de ki ezen most általam kimondandó elv kétségbe vételét tettekkel is akarná igazolni – azt én contra statum publicum regni erectornak, notoriusnak fogom kijelenteni. Az elv, mellyet felállitok ez: „hogy a törvényhozói hatalom, sehol másutt, mint csak az országnak és kapcsolt részeknek Karai és Rendei által, országgyűlésen, együtt, egybegyülve, ő Felsége hozzájárultával gyakorolható.” Ki ezt tagadja, és ezen tagadása következtében azzal ellenkező tetteket merészel elkövetni, ujabban is azt mondom, erigit se contra statum publicum regni Hungariae. Azért a fölhozott példákra egyenesen azt mondom, ha történtek: bitorlás; a miért azon urak megfenyitést érdemelnének. De azt tartom, hogy nem történtek; mert hogy Zágrábban mondatik valami, még azért az meg nem történik, s mert az 1715: 120. értelmében ő Felsége megegyezésének kell hozzájárulnia.* S ha ő felsége megegyezését ollyan dologra adná, mellyhez adni joga nem volt, akkor ő felsége is sérelmet követne el, mellyet itt orvosolnánk. Tehát azt mondom ujra is: tagadom, hogy az indigenatusi jog eddig máshol, mint e törvényhozáson gyakorolható lett volna, s notoriusnak jelentem ki, a ki tettleg akarná valósitani azon elvet, hogy honositási törvényt máshol lehetne alkotni, mint az országgyűlésen. (Helyeslés.)
V. ö. a kérdéssel kapcsolatos korábbi vitákat 435. s köv. l.
Osegovič ugyanis kijelentette, hogy „el nem ismeri azon elvet, miszerint neki kötelességében állana a tartománygyűlés gyakorlatát s jogait itt legitimálni.” (Pesti Hírlap, febr. 8., Napló, 110. l.)
A tc. idézett pontja azt mondja a tartománygyűlés által hozandó statutumokról, hogy azok: „ad regiam … deducantur confirmationem, alioquin … obligatoria non sint.”
Osegovič újabb felszólalása után a vita heves személyeskedéssé fajult s a horvát követ Josipovič, Bónis, Pázmándy és mások részéről erős leckéztetésben részesült. A felszólalások során az illir kérdés egyéb vonatkozásai is felszínre kerültek s Kossuth újból szót kért:
Én a szerencsétlen horvát-illyr kérdésre nézve mindig azon lelkülettől voltam és leszek vezéreltetve, hogy valahányszor az ezen ügy körüli intézkedés szüksége forog fenn, az mindig akint vezéreltessék, hogy nem annyira a multak fájdalmainak felszaggatásában, nem annyira bosszuállásban, mint inkább a jövendő kiegyenlitésében kerestessék az orvoslat. Ezen szempont vezérelt mindig, és vezérel azon választmányban is, mellynek tagja vagyok,* vezérelt, midőn a jelenleg tárgyalás alatt levő törvény cikk a kerületi ülésben alkottatott. Én voltam az, t[ekintetes] RR, ki elvrokonimnak csaknem neheztelését, csaknem rosszalását vontam magamra, azért, mert inditványt tettem, s vivtam, tőlem kitelhető minden erővel, a mellett, hogy a honositásnak elengedhetetlenül szükségesnek tartott föltételei közöl a magyar nyelv tudása kihagyassék, és miért tettem ezt? Azért, mert hogy ha betétetik, látám a kérdésnek ingerlő nehézségét, Horvátország szempontjából. S ime a követ urak most azzal viszonozzák, hogy Magyarország felsőbbségét, s Horvátország irányában törvényhozói souverainitását tagadni akarják. És ha nem is ismerem el olly erős hatalmunak ezen tagadást, miszerint attól megijedni kellene; azt mégis szükségesnek tartom kijelenteni azért, mert egy idő óta elterjedt azon vélemény, hogy ha a horvátországi követ uraknak tetszenék egyszerre a jognak legszélsőbb határain is tullépni, milly nagy veszély fogna ebből következhetni. Nem félek tőle, kinyilatkoztatom; egy reggelire való dolog az egész. Hanem t[ekintetes] RR azért, mert tudom, hogy e hazának békére van szüksége; mert tudom, hogy e hazát más olly veszélyek fenyegetik, mellyek az egyetértést kimondhatlanul kivánatossá teszik: azért szeretném a kérdést mindig aként vezérelni, ha lehet, hogy mellőznénk el az ingerültséget, mellőznénk azon nehézségeket, mellyek ezen kérdésnek felmelegitése által előidéztethetnének. Annyiban tehát, mennyiben olly hatalmasnak nem ismerem e szót, mellyet itt hallunk, én is Komárommegye érdemes követével egyetértek;* de ezt mégis kinyilatkoztatom: mert azt tapasztalom, hogy a mi itt mondatik, az mind bemegy a naplóba, miből aztán egy tornyot épitenek a domini nobiles croatae, s azt mondják, hogy külön nemeseik vannak. (Horvátország követe: „Ezt nem mondtuk soha!”) Én valahányszor ezen követ urak részéről olly igény fog támasztatni, mellyet jogtalannak, bitorlónak és törvénytelennek tartok, mindig ki fogom jelenteni ellenmondásomat, hogy legalább ne provocálhassanak arra, miszerint általános hallgatással elismertettek követeléseik. Egyébiránt a méltóságos királyi személynök úr azt jelentette ki, Turopolya érdemes követének előadására, hogy a horvátországi követ urak a t[ekintetes] RR által kivétel nélkül elismertettek, s következéskép ellenök egyes embernek észrevételeket tenni nem lehet. Én azon követ uraknak követi állására nézve, midőn ez azon választmány jelentése nyomán, mellyet a t[ekintetes] RR Pozsony vármegye érdemes követének inditványára*kiküldtek, érdemleges tárgyalás alá fog kerülni, ugyan azon lelkület által fogok vezéreltetni, hogy midőn intézkedünk, nem a multak sebeinek felszaggatásában, nem a boszuló indulatban, hanem a jövendő iránti intézkedésben keressük a kérdésnek megoldását; e kérdésben is, mondom, azon lelkület által fogok vezéreltetni; de nehogy következések vonattassanak abból, mit a személynök úr ő méltósága mondott, kinyilatkoztatom, hogy én a követ urakat már határozatilag elismert törvényes állásuaknak nyilatkoztatott követeknek el nem ismerem; nem ismerem pedig azért, mert Zágrábmegye- és turopolyai érdemes követnek részéről petitio adatván be,* ezen tárgynak megvizsgálására választmány van kiküldve, a mellynek jelentése nyomán fognak majd csak a t[ekintetes] RR e dologról intézkedni. Addig igen természetes hogy itt is, mint a világ minden parlamentében áll az, hogy valameddig határozat által valaki törvénytelen követnek nem mondatik, mindaddig követi állásában elismertetik. De itt decisivus elismertetést nem tudok, sőt tudom a t[ekintetes] KK és RR-nek olly határozatát, mellynél fogva ezen kérdés még tárgyalástól függ; ezt azonban ne méltóztassanak oda magyarázni, mintha a követ urak irányában nem tudom micsoda lépésekhez szeretnék nyulni, mert – a mint mondám – jövendőre akarok intézkedni, és nem a multra nézve. De ennyit kénytelen voltam megjegyezni azért, mert a t[ekintetes] RR a szerencsésen letett és szerencsésen meg is erősített válaszfeliratukban* Horvátország azon tartományi gyűlésének állását, mellynek a követ urak kifolyásai, törvényhozási befolyás nélküli, egyoldalu kormány hatalom által elintézett dolognak már előlegesen kijelentették. De különben is tudom, sok megyének utasitása van, melly szerint a tartományi gyűlés törvényessége el nem ismertetik; következéskép nehogy azon nyilatkozatból, hogy a követurak állása elismertetik, az vonattassék ki, miszerint azon tartományi gyűlés állásának törvényessége is elismertetett, melly a követ urakat ide küldte, e tekintetből tartám szükségesnek ennyit kinyilatkoztatni. De nem vitatom mostani állásukat, ez a t[ekintetes] RR tárgyalásától és intézkedésétől függ; s a míg uj intézkedés közbe nem jő, addig természetesen állásukat elismerem; de mit fogok majd tenni későbben, decisive azt meg fogom látni. – Egyébiránt mi a törvény czikkelyt illeti, számos megye nyilatkozott a magyar nyelvnek, mint a honositásra elengedhetlenül szükséges föltételnek törvénybe igtatása mellett, de bár mennyire provocáltassam is, mindig következetes szeretek maradni; s minthogy szólottak róla, tehát kijelentem, hogy én leginkább a horvátországi viszonyok szempontjából látok e dologban practicus nehézséget. És ha a magyar nyelv tudása a feltételek közé beiktattatik, azt hiszem, hogy a t[ekintetes] RR azon aggodalomtól vezéreltetnek, nehogy nemzetiségünk a külföldiek betolulása által veszélyeztessék, s e tekintetből tartják egy illy honositási törvény alkotását szükségesnek; de én a körülményeket, az országgyűlési tractatusok szokott természetét, és az emberi dolgokat figyelembe vévén nem igen vagyok hajlandó arra, hogy nagyon sokat akarjunk markolni, mert arról félek, hogy semmit sem fogunk szorithatni; pedig nem szeretném, ha ezen törvényből semmi sem lenne, mert vagy az lenne következése, hogy a hon idegenek által elárasztatnék, vagy pedig az, hogy az ősiség el nem töröltetvén, birtok viszonyaink ingatagok s bizonytalanok maradnának. Ugyanazért kevesebbel is, mint a mennyit különben óhajtanék beérem, csak azért, hogy kivihető legyen a dolog; de kevesebbel mégsem, mint a mennyi megkivántatik, hogy a külföldiek betolulása gátoltassék. Ennek következtében kérem újonnan a t[ekintetes] RR-et, ne szaporitsuk a nehézségeket a magyar nyelv tudásának betétele által, s azért a szerkezet mellett szavazok.*
V. ö. előbb, 476. l., 3. jegyzet.
Pázmándy felszólalása végén kijelentette, hogy „mindazon megtámadásokat, mellyek a horvát követ, mint az illir párt főnöke által, bármily erős szinben előhozatnak, feleletre méltatni nem fogja”. (Pesti Hírlap, febr. 8., Napló, 115. l.)
V. ö. előbb, 405. l. 7. jegyzet és 324. l. 27. jegyzet.
A peticiót l. eredetiben O. Lt. Vörös Antal-gyüjt. 182. sz.
V. ö. e kötet, 404. s köv. l.
V. ö. Kossuth korábbi felszólalásaival, e kötet 433. s köv. l.
A vita most már a horvát követek törvényességének kérdése körül folyt tovább; Osegovič felszólalására Kossuth ismét kénytelen volt válaszolni:
A horvát követ urak törvényes állása iránti intézkedés az e tárgyban kiküldött választmány munkálata felvételétől levén függőben, örömest megelégedtem volna csupán annyinak kijelentésével, mennyit mondottam, hogy a kérdést elintézettnek nem látom. Hanem miután a követ úr még ezt is kétségbe vette, azt mondván, hogy a kérdésen már tul vagyunk – erre nézve kettőt vagyok bátor megjegyezni: egyik az, hogy a tek. RR a verificationalis választmánynak meg nem hagytak más teendőt, csakhogy a választások érvényességének vitatásába ne bocsátkozzék; hanem a horvátügyben kinevezett választmányra azt bizták, hogy a horvát bonyodalmakról és ügyekről in complexu adjon véleményt a RR elébe. Második az: megelégedtem volna azon kijelentéssel, mit előbb tettem, hogy iparkodni, a mennyire tőlem függ, iparkodni fogok oda vezetni a kérdést, hogy inkább a jövőre mint a multra nézve tétessenek intézkedések. De miután Posony vármegye követe méltán felhivottnak látta magát nyilatkozni,* azért igazolásomul kijelenteni hasonlóul kénytelen vagyok, hogy nekem szórul szóra ugyan azon utasitásom van, hogy sem a tartományi gyűlést, sem az általa választott követeket, sem utasitásait törvényeseknek nem tekintem, és azon gyűlésnek minden tetteit törvénytelennek nyilatkoztatom ki. Ezt igazolásomul kijelentve ezuttal, a tárgy iránti határozatot nem szándékozom praeocupálni; meg fogok elégedni, ha ollyan határozat nem keletkezik, hogy e kérdésen már tul vagyunk. Egyébiránt a többség határozott, a dolog érdemére nézve. Még egyre akarok felelni: ha a horvát követ urak azt mondották volna: a tek. RR adtak a törvényhatóságoknak honositási jogot.* hát miért nem adnak az ugynevezett tartományi gyűlésnek is? nem lett volna követelés s nem okozott volna ingerültséget a dologban: a felett szólhattunk volna, vajjon a tartományi gyűlésre – az nem lévén törvényhatóság, – a szerkezeten tul is ki lehet e terjeszteni a honositási jogot, vagy sem? De ők nem honositási jogot kivántak maguknak adatni, hanem kinyilatkoztatták, hogy ahoz ragaszkodnak, mit előbb is gyakoroltak. Ez jogtalanság, bitorlás, törvénytelenség. S ha a követ urak ezt el nem ismerik, felkérem a tekintetes Rendeket, méltóztassanak nyilatkozni, és határozatban kitenni: hogy a horvátországi gyűlés által eddig állitólagosan, de törvénytelenül gyakorlott minden jog ezennel megszüntetik. Mi a törvényt illeti: igen sajnálom, mert nehézségeit látom, azonban a többség határozott, és annak hódolnom kell. – Csak egy kérdést intézek a mélt. kir. Személynök urhoz. Miután elengedhetetlen feltételekrül van szó, tehát ollyan kellékekről, mellyek a honositás minden eseteire alkalmaztatnak, azonban a szavazatok kijelentése közben többen a követ urak közül oda nyilatkoztak (hányan? nem tudom) hogy a gyárnokokra lesz mégis kivétel; tehát ugy értik-e, hogy azon föltétel elengedhetlen, minden esetben, vagy pedig attól kivétel is lesz?
Olgyay, Pozsony megye követe, aki a november 17.-i kerületi ülésben a horvát ügyet mint sérelmet eőterjesztette, most kijelentette, hogy ő a törvénytelen tartománygyűlés által küldött követeket sem tekinti törvényeseknek s annakidején indítványát is ilyen értelemben tette meg.
A törvényjavaslat 5. §. állapította meg azokat a feltételeket, amelyek mellett a törvényhatóságok is honosíthatnak. (Iratok, 57. l.)
A vita hátralevő részében különösen a drávántúli követek harcoltak Osegovič mellett; végül a tábla elfogadta Kossuthnak azt a módosítását, hogy a magyar nyelv tudásának kötelezettsége alól a külföldi gyáralapítókat mentesítsék s ezzel a honosítási jog körüli vita véget ért.
Az országgyűlés országos üléseinek naplója, 110. s köv., 121. s köv. l.
