110. Pozsony, 1848 január 14. Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a Részek visszacsatolásáról.
110.
Pozsony, 1848 január 14.
Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a Részek visszacsatolásáról.
Pozsony, 1848 január 14.
Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a Részek visszacsatolásáról.
Néhány izenet és határozat hitelesítése után végre sor került Kossuth régen beígért és feszült érdeklődéssel várt előterjesztésére a Részek visszacsatolásának ügyében:
Uraim! A tények meztelensége a leghóditóbb ékesenszólás. Miként a jó cselekedet isten előtt többet nyom, mint a puszta imádság legszebb phrasisa; miként a kiontott vér rémitőbben kiált, mint az átoknak szóvillámai: ugy a megszaggatott törvény felmutatott rongyai hangosabban szólnak, mint minden panasz.
Én adatokat, én tényeket sorolandok el, hiven, igazán, leplezetlenül; kivetem inditványomban az orvoslat utolsó reményhorgonyát a mérséklet kötelén, de azon határozottsággal, hogy ha ezen remény is csalna, jőjjön bár a mi jő, én a legszigorubb törvényes eszközök elővételére kész vagyok, mintsem gyáva panasszal türjük, hogy a magyar törvény, [a magyar király tekintete,]* a törvényhozás méltósága, a bírói hatalom törvényes hatósága sárba tiportatva maradjanak.
A zárójelbe tett részek csak az eredeti fogalmazásban vannak meg, a sajtó által közlött szövegből a cenzura törölte.
Bocsánatért esdek, ha a tárgy hosszunak lenni kényszerit. Ha terhökre válok a t[ekintetes] KK és RR-eknek, hosszu hallgatással viszonzandom türelmüket.* Most pedig azzal köszönöm meg, hogy előzmény nélkül dologra térek.
Január 14.-től 25.-ig Kossuth valóban nem vett részt az országgyűlés tárgyalásain.
Az elszakitott részek visszacsatolását apáink nagyapái rendelték el még 1741-ben,* 95 év kellett és egy új törvény, hogy a végrehajtás biztositva látszassék,* de csak látszassék, mert ismét 11 év mult el, és a törvény végrehajtva nincs, sőt a kormány tacticája oda irányoztatott, hogy ha nem vigyázunk, talán ismét uj 95 év fog állani évkönyveinkben, szégyenitő bizonyságául annak, mi gyengévé sülyedett a magyar, oly gyengévé, t[ekintetes] KK és RR, hogy törvénye csak holt betű volna és parancsoló szava puszta hanggá változnék.
Az 1741: 18. tc.-ben ígérte meg az uralkodó, hogy Kraszna, Közép-Szolnok megyéket és Kővár vidékét, valamint Zaránd megyét, amely adózási tekintetben már különben is Magyarország alá van rendelve, az erdélyiek meghallgatása után vissza fogja csatolni az országhoz.
A sokat emlegetett 1836: 21. tc.
A Részek visszacsatolását elhatározó 1836: XXI. t. cz.-nek két része van, egyik a közjogi rész, az országgyűlési képviseltetés és Kővár már harmadik országgyűlésre meghiva nincs, a többi megyék pedig a visszacsatolás iránti szándok valósága felett kétségbeesve elmaradtanak; másik a közigazgatási visszacsatolás, mely törvény által kimondatott, s annak eszközlése saját sürgetésére a kormányra bizatott, de melyet a kormány nemcsak végre nem hajtott, s ezáltal az első közjogi részt is teljesen convellálta, hanem még annyira is ment, hogy mintegy mentségül Erdély ellenkezésére hivatkozék.*
A rendek erőfeszítéseit és a kormány halogató taktikáját híven tükrözik az elmúlt két országgyűlés tárgyalásai s az ezek eredményeként létrejött feliratok, ill. kir. válaszok. (Az 1839/40.-i országgyűlés Írásai, III. k. 100., IV. k. 124. s köv. l., az 1843/44.-i országgyűlés Írásai, II. k. 18. s köv., II. k. 151. s köv., III. 344., V. 20. s köv. l.)
Meg kell jegyezni, hogy a magyar király s Erdély fejedelme egy személy; s ha mégis látjuk, hogy a magyar király ellen az erdélyi fejedelem ugyszólván ellentétbe helyeztetik; ha látjuk, hogy az erdélyi kormány a magyar törvényt, a magyar király parancsait, a magyar kormány végrehajtási cselekvőségét tökéletesen paralysálja: lehetlen ezen abnormis állapotnak kulcsát másban találnunk, mint fájdalom! abban, hogy végelemzésben sem a magyar dolgok felett a magyar kormány, sem az erdélyiek felett erdélyi kormány nem intézkedik, hanem mindkettő felett az idegen német bureaucratia, [s az 1836: 21 t. cz. azért nincs végre hajtva, mert ezen láthatatlan hatalom kegyét maga részére hajtani, az Erdélyi Cancellár* vagy ügyesebb, vagy szerencsésebb volt, mint a magyar Cancellár, – ki aztán ezen kisebb ügyesség, vagy kevesebb szerencse következtében aként áll a közvélemény előtt, mint egy iskolás gyerkőcz, ki a praeceptro ferulaja előtt meghunyászkodik s ha a közvélemény sürgeti, – teljesítse feladott pensumát, – azt mondja „nem tehetem, lám az ott ni, ellenkezik, vegyétek méltányló tekintetbe a csapásra kész ferulát.”] Ez a botrányos dolog botrányosabb kulcsa, t[ekintetes] KK és RR.
Jósika Sámuel báró.
Ha ezen tárgy historiáját elfogulatlanul vizsgáljuk, a kormánynak 9 vétségére akadunk: 1. az, hogy a visszacsatolásnak reá bizott részét végre nem hajtá, 2. hogy az ön magában (csak ne gátoltassék) végrehajtódó részt, a követküldést, részint megakadályozá, részint zavarba hozatni engedé, 3. hogy az országgyűlés parrancsán s a törvény rendeletén indult bírói hatalmat guny tárgyává sülyesztette, 4. hogy felséges királyunk annyi ünnepélyes igéretét, annyi határozott királyi szavát compromittálta, 5. hogy a törvény s a törvényes k[irályi] parancs ellen izgatóknak a közös fejedelem nevében kegyelmekkel halmoztatását türte, míg a törvény s törvényes kir. parancs hiveit a legbotrányosabb önkény ellen sem oltalmazá, 6. hogy a magyar kormány törvényszerü önállását egészen feladva, magát az erdélyi kormány gyámsága alá vetette, 7. hogy az illető megyékben a Magyarország kiegészítése iránti rokonszenvet mesterségesen csökkenteni, s az ellenszenvet 11 éven át szitogatni hagyta, hogy tekintetbe nem véve az 1715: 92.; 1723: 20; 1729: 7; 1741: 8; 1751: 24; 1792: 11. s 1836: 21, tehát 120 év alatt hozott 7 törvényczikket, 5 koronázási esküt, tömérdek kir. resolutiót, az ország kétségtelen jogát s a dolog diplomatikai historiáját, mondom, mindezt tekintetbe nem véve, Erdélynek ellenkezésére mint akadályra nem átall hivatkozni, 9. hogy a sanctionált s királyi esküvel erősített törvények végrehajtását uj tractatusok sikamlós ösvényére akarja sodorni törvényjavaslataival, melyek egyenesen arra számítvák, hogy a mi rokonszenv a Részekben még létezik, az is elenyésztessék.*
Beszéde további folyamán Kossuth részletesen is foglalkozik a fenti pontokkal.
Ezek a kormánynak e tárgybani vétségei.
Azon balvélemény terjesztetik el, t[ekintetes] KK és RR, mintha az 1836-ki törvény, Erdély jogainak sértésével, Erdély kihallgatása nélkül elhamarkodva hozatott volna; még legujabban is egy kormánylap, megtagadva azt, hogy magyar, jónak látta, az erdélyi ellenkező felírásoknak egyoldalu felmelegitésével a magyar közvéleményt tévutra vezetni akarni,* a nélkül, hogy, mint magyar, ösztönt érzett volna magában legalább az 1836-ki országgyűlés irományaiból a dolgot magyar szempontból is felvilágositani.* Ezzel ugyan nem sokat gondolnék, mert az időszaki sajtó historiájában az egész világon alig van példa, hogy egy Hírlap, annyi kormánypártfogással, annyi monopoliumi praerogativával, annyi kinos fáradsággal, oly csekély hatást gyakorolt volna a közvéleményre, mint a B[uda] P[esti] Hiradó. Ezen bal vélemény terjesztésről, ne hogy rosszakaratot kelljen mondanom, azt kijelentem, hogy a magyar törvényhozási históriában oly végtelen ignorantiát árul el, minővel közdolgokba beleszólni merni mondhatatlanul botrányos praefidentia. De miután azt látom, hogy ezen balvélemény még a kir. propositiókba is becsuszott s Erdély ellenkezésére, mint akadályra, vagy mentségre hivatkozás történik, szükségesnek látom, a dolog diplomatikai históriáját hiteles adatokkal fel világositani.
A Budapesti Hiradó január eleji számában jelent meg több kormánypárti szellemű cikk a Partium visszacsatolásával kapcsolatban.
Az 1832/36.-i országgyűlés kezdetétől napirenden volt a Részek visszacsatolásának ügye, a tárgyalások súlypontja azonban az országgyűlés utolsó hónapjaira, 1836 febr.–áprilisra esett. Az akták zöme az országgyűlés Írásai-nak VI.–VIII. kötetében található. (A törvénycikk létrejöttét a teljes hazai, erdélyi és bécsi forrásanyag alapján feltárta Taborsky Ottó: Az 1836: 21. tc. keletkezése. Századok, 1930.)
A Magyarországi Részek, u. m. Kraszna, Középszolnok, Kővár, Zaránd, Bihar s Mármaros Huszttal és a Sóbányákkal, az 1538-ki nagyváradi, 1560-ki spirai, az 1595-ki prágai, 1606-ki bécsi, 1615-ki nagyszombati, 1622-ki nikolsburgi, 1645-ki linczi békekötések alkalmával adattak különös óvások mellett az erdélyi fejedelmeknek, de mindig csak éltök fogytáig, s mint magyarországi birtok Erdélyhez soha nem csatoltattak törvény, alku vagy szerződés által, mindig magyarországi Részeknek neveztettek, s az erdélyi fejedelmek nem mint ilyenek, hanem mint Partium Regni Hungariae Domini birták oly kikötéssel, hogy haláluk után a magyar király hatalma alá visszaessenek. Erdély a töröknek sokáig fizetett protectionalis adót, de ezen Részek a török adó alá akkor sem eresztettek.
1687-ben Erdély a magyar király hatalma alá visszakerülvén, 1693-ban a Részek Magyarországhoz, hová mindig tartoztak, „ipso facto” visszacsatoltattak, s az ugynevezett Alvinczyana Resolutio* által a visszacsatolásban megerősítettek, mely kelt 1693 április 9-én, s hol a 12-ik pontban világosan benne van, hogy ezen Részek „köztudomásilag Magyarország tagjai”.
Az 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinum kiegészítésére adta ki I. Lipót, létrehozásában fontos szerepe volt Alvinczy Péter ítélőmesternek.
Ezen idő óta 1729-ig ezen Részek mindnyájan, mint kétségtelen magyar hatóságok a magyar országgyűlésre meghivattak s követeik által részt vettek a törvényhozásban. Hivatkoznak erre Kraszna, Középszolnok és Kővár követei az 1790-ki országgyűlésre beadott s az országgyűlési irományok 6-dik lapján olvasható nevezetes folyamodásukban,* mely sok tekintetben méltó a t[ekintetes] RR figyelmére.
„A Partiumbeli három vármegyéknek kérése” az 1790/91.-i országgyűlés Acta-iban, 6. s köv. l.
De világos ez a következő adatokból is: 1715-ben a porták összeírása alkalmával a részekbeli törvényhatóságok Magyarországhoz valósággal conscribáltattak, megadóztattak, s adójukat Magyarországhoz fizették.* Egész 1732-ig a magyar kir. helytartótanács hatósága alatt állottak, mint ezt majd alább Kővárról különösebben szólva hiteles oklevelekből fogom bebizonyitani.
Ezekről a kérdésekről részletesen szól az előző jegyzetben említett folyamodvány.
De világos az országgyűlési irományokból is.
Az 1729-ki országgyűlésen a porták ideiglenes kiegyenlitése végett országos választmány küldetvén ki, az rendeltetett, hogy minden törvényhatóságra nézve a szomszéd megyék követei adjanak hit alatt felvilágositásokat. Turócz, Borsod, Veszprém, Középszolnok és Kraszna követei protestánsok lévén, szüz Máriára és minden szentekre esküdni nem akartak, a turóczi és borsodi követet a RR nagy haragjukban a nyilvános ülésből kivezettették, s árestommali fenyegetéssel 64 frt birságra büntették, a veszprémi, középszolnoki és krasznai követeket pedig, minthogy jelen nem voltak, 1729. augusztus 12-ére megidéztették, parem secum agendi modum experturos, ezek panaszkodtak a felségnél. Rescriptum jött köze augusztus 9-én, s aztán keletkeztek s egész országgyűlésen folytak ama viharos felírások, melyekkel a RR., mint mondák, „nem a magok ügyét, hanem a boldogságos szüz ügyét védelmezték”.*
Az esetre vonatkozó iratokat l. az országgyűlés írásai között, O. Lt. Arch. Regn. S. Fasc. OO. n. 3/c, Fasc. UU. n. 52., Fasc. VV. n. 56, 57, 62, 87.
Ezenkívül az 1729-ki acták közt szavazati lajstrom is fordul elő az adó tárgyában, s ott Kraszna, Középszolnok, Kővár és Zaránd a szavazó megyék sorában olvashatók, ott van még az 1728-ki julius 30-ról kelt országgyűlési felírás is, melyben a még egy részt Erdélyi törvényekkel élő ezen megyéknek minden tekintetben magyar törvények alá tétele azon oknál fogja sürgettetik, mivel az erdélyi diaetára is követeket küldeni s a magyar diétán is megjelenni tartoznának „prout actu etiam contigisset, in diaetis Regni istius comparere obligantur” ezek a felírás szavai.*
Az 1729.-i országgyűlés iratai az Országos Levéltárban, a fent idézett Archivum Regnicolare, Lad. S. gyüjteményeiben vannak.
A Juridicumban t. i. Erdély törvényeivel élés a Részekben gyakorlatban maradván, ezen abnormitás okozá, hogy a tökéletes közigazgatási visszacsatolás az 1715., 1723. és 1729-ki törvények* által megparancsoltatik, de meg kell jegyezni, hogy mindez nemcsak a nevezett 4 megyére, hanem Marmarosra is szól, mert a többiekkel tökéletesen egy karban volt, s egyenlő jog alapján állott és áll Biharral egyetemben.
Az 1715: 92., 1723: 17., és 1729: 7. tc.-kek.
Ezen törvények következtében Károly király commissiót rendelt gr. Nesselrode elnöklete alatt. Ez Erdélyt kihallgatta, és Erdély nem is követelte azt, hogy ezen megyék historiai jog szerint Erdélyhez tartoznának, hanem leginkább politikai tekintetekre, a törvényhozó testületbeni sulyegyen fentartására, az országgazdászati momentumokra támaszkodott. Erdély hát ki hallgattatott, de bezzeg Magyarország rendei nem a Nesselrode-commissiónak folytán Károly császár és király 1733-ban országgyűlés nélkül az 1715, 1723. és 1729-ki törvények ellenére, egyoldalu kormányrendelet által akként vágta szét a csomót, hogy a mely megye hová közelebb esik, oda csatoltassék „ut illi comitatus eo quo quivis eorum proximius adjacet, ex integro applicentur”,* s így történt azután, hogy Marmaros, Bihar és Arad Magyarországhoz, Kraszna és Középszolnok, Zaránd és Kővár pedig Erdélyhez csatoltattak.*
Az említett Carolina Resolutio néven ismert rendelkezést, amely a Nesselrode-bizottság jelentése és az erdélyi udvari kancellária 1730 októberében készült javaslata alapján – tehát a magyar kormányszervek meghallgatás nélkül – jött létre, nem 1733-ban, hanem 1732 dec. 31-én adta ki III. Károly. (V. ö. Kölcsey Ferencnek a köv. jegyzetben idézett munkájával.)
Részletesen ismerteti ezeket az adatokat Kölcsey: Historiai vázlatok a két magyar haza egyesülése s Magyarországnak a Részekhez való joga felett c. tanulmányában, 1838. Minden munkái, V. kötet.
Ez az elszakitásnak alkotmányt és hitesküt sértő törvénytelen eredete.
Hazánknak nem volt országgyűlése, tehát az ellen fel nem szólalhatott, de felszólalt a kir. helytartótanács, mindjárt akkor 1733-ban erélyes ellenmondást intézvény ő Felségéhez.
És mihelyt országgyűlés volt 1741-ben, felszólaltak a bécsi önkény ellen az ország rendei is. mire Mária Terézia resolutiójának 5-ik pontjában hazánknak jogát nyilatan elismeré s a Részeket visszaadni, igen is, t[ekintetes] RR, nem applikálni, hanem visszaadni igérkezék: „Eosdem Co[mita]tus et Districtum tamquam ad Jus Coronae spectantes reddi et restitui curabit.”
Igy keletkezett az 1741: 18. t. cz.; nincs abban arról szó, hogy ide csatoltatik, ha Erdély megegyezik, hanem ott van parancsolólag, hogy „Jurisdictioni istius Regni reddi, restitui ad integraliter effective reincorporari curabit.”
Integraliter pedig azért, mert Zarándvármegye adó dolgában még akkor is Magyarországhoz tartozott (s közbevetőleg legyen mondva, követe még az 1741-ki országgyűlésen is volt). Hogy ide tartozott, világos ez magából az idézett XVIII. czikkből, mely azt tisztán mondja, de világos Zarándnak az 1790-ki országgyűlésre adott folyamodásából, melyben az irományok 51-ik lapján ezek állanak: „1744. esztendeig örömmel viselte ezen megye a nemes Magyarország részéről reája illett terhet, állította ki felséges Mária Terézia tulajdon kezeírása alatt Zarándmegye rendeihez bocsátott rescriptumainak s kir. helytartótanács intimátumainak tartások szerint a felséges austriai háznak megrontására támadott számos ellenségei ellen vitézlő népeit” stb. panaszolván ezek után 1744-ben a zeréndi, zarándi, borosjenői és butyini járásoktól lett törvénytelen megfosztását. Történt pedig ezen elszakitás 1744. augusztus 25. és deczember 16-ki resolutiók által.* Hogy pedig valósággal via facti önkényesen szakittattak el a Részek Magyarországtól, azt még az 1751-ki országgyűlésről augusztus 27-én tett felírás ezen szavai is bizonyítják: „Co[mita]tus Kraszna, med[iocris] Szolnok, Districtus Kővár cum duobus districtibus Co[mitatus] Zaránd jam antehac regni incorporato rursus extra diaetam Transilvaniae traditi.”
Supplex libellus Incl. Comitatus Zarandiensis, pro quorumdam ab eodem avulsorum Districtuum restitutione porrectus. Az 1790/91.-i országgyűlés Acta-i, 50. s köv. l.
Tehát a mint törvénytelenül s az ország beleegyezése nélkül szakittattak el Magyarországtól, úgy kellett volna vissza is csatoltatniok, s Erdély kihallgatásának jogszerü igénye soha fenn nem foroghatott, annyival inkább pedig, mert Magyarország a Részekhez jogát ezután is tettleg mindig fenntartotta.
Igy 1751-ben a 26. t. czikk által Erdély felé határbiztosság rendeltetvén, Kraszna, Szolnok és Zaránd alispánjai, mint magyar megyék tisztjei, magyar biztosokul rendeltettek ki. Igy ezen Részek portái folyvást Magyarországhoz számíttattak mind e mai napig. Tudjuk, hogy az 1835-ki rectificatio szerint is országunk 6346 egynyolcad rész portáiból, a Részekre 98 1/2 porta vettetett.*
A porták elosztását l. az országgyűlés Írásai-ban, VIII. k. 721. s köv. l.
Azonban meg kell vallani, hogy az 1741: 18., 1792: 11. t.* czikkekben ezen záradék „auditis etiam Transilvanis” beigazoltatott. A részekbeli megyék ugyan tettleges visszacsatolásukat sürgető 1790-ki folyamodásukban megmutatták,* hogy ezen záradék helytelenül csuszott be, és valóban helytelenül, t[ekintetes] RR, mert törvények anyagát a felírások s királyi válaszok képezik, ezekben pedig az emlitett záradék sehol elő nem fordul. A folyamodó részekbeli megyék a törvény szövedékére hivatkozva, azt is megmutatták, hogy ezen záradék nem másra, mint Zaránd megyére érthető.
A tc. szerint: „sua Maiestas dominos Transsylvanos in primis, quae celebrabuntur comitiis, semet audiaturam, acceptaque illorum declaratione, benignam suam mentem statibus et ordinibus regni huius manifesturam declarare dignata est.” Az erdélyiek hozzájárulásának hiánya volt az az ürügy, amellyel az udvar a visszacsatolást évtizedeken át halogatta.
V. ö. előbb, 10. jegyzet.
De én nem akarom a törvényt szükkeblüleg értelmezni, benne van a kihallgatás, tehát, elismerem, meg kellett történni; hanem kérdem: mire nézve volt helye a meghallgatásnak? vajjon arra nézve-e, hogy megtörténjék a visszacsatolás? nem, t[ekintetes] RR, mert nem azt mondja a törvény, hogy a felség hallgassa meg az erdélyieket, s aztán itélje el, kinek van igazsága; hanem imperative megparancsolja, hogy az országhoz vissza adassanak, vissza csatoltassanak, teljesen, egészen, kivétel nélkül. Erdély kihallgatása tehát csak a viszonyok kellő ismerete s a visszacsatolási végrehajtás részleteire nézve foroghatott fenn.
De akármint volt légyen is ez, a fő s eldöntő dolog az, hogy ezen kihallgatás valósággal megtörtént. Erdély ugyanis a Nesselrodei commissio folytán, melyben már egyszer kihallgattatott, 1751 február 1-én kelt Rescriptum által másodszor kérdeztetett meg, be adá észrevételeit február 28-án, melyekre Königsegg gróf ministernek kelt véleménye a nádori levéltárban olvasható.*
Az 1751-i országgyűléssel kapcsolatos nádori iratokat l. O. Lt. Arch. Regn. Acta comitis L. de Batthyán.
Erdély ezen észrevételeiben az I. Ferdinánd és Zápolya János király közt 1538-ban kötött nagyváradi szerződés és a fennemlitett önkénytes Carolina Resolutióra hivatkozott. De elfelejtette, hogy ép ezen Carolina Resolutio képezi országunk keserves sérelmét, mert épen ez az, mely minden jogürügy nélkül, pusztán helyfekvési tekintetből, még igy is helytelenül, hazánk Részeit kény és kedv szerint eldarabolta. És valóban csodálatos a sérelem megczáfolása végett épen azon tettre hivatkozni, mely a sérelmet képezi. A nagyváradi szerződésre nézve pedig meg kell jegyezni, hogy azt Ferdinánd császár és király nem Erdélylyel, nem is Erdély fejedelmével, hanem a magyar királyságbani vetélytársával, János királylyal kötötte, ki mint ilyen kapta ezen szerződés által osztályrészéül ugy Erdélyt magát, mint a magyarországi Részeket egészen a Tiszáig, de kapta, miként azon szerződés 7-ik czikkelye tisztán és világosan mondja, élte fogytáig „vita ejus durante”* minthogy János király halálával I. Ferdinánd 1551-ben Izabellával, János király özvegyével kötött alku kötés következtében az országnak át engedett Részeit vissza vette, s miként az 1552: 1. t. czikk mondja: „Regnum omne ad unionem redegit”.
Az 1538-ban megkötött váradi szerződés szövege kiadva W. de Bethlen: Historia de rebus Transsylvanicis, Cibinii, 1782. (2. ed.) I. tom. 237. s köv. l.
Erdély tehát 1751-ben másodszor volt kihallgatva. A magyar országgyűlés 1751 április 18-án hivatott össze. Az ország rendei julius 17-ről kelt felírásuknak 17-ik pontjában a Részeknek még az országgyűlés alatt valóságos vissza csatolását ujra sürgeték, sőt az ingyen-közmunkák, nyári katonai legelő, s ingyen elő fogatok meg szüntetéseért a kormány által kívánt 200 ezer forintnyi adónövelést a RR julius 15-én kelt felírásukban csak azon feltétellel ajánlották meg, hogy a Részek „ad regnum optimo ac indubitato jure spectantes regno stante ha adhuc diaeta uniantur”. Ezen felírások következtében alkothatott az 1751: 24. t. cz., melyben a királynénak azon ujabb igérete törvénybe igtattatott, „quod ad effectum ar[ticuli] 24: 1741. incorporationis incorporandorum et restitutionis restituendorum negotium pro regia et materna in regnum hoc sollicitudine, sibi curae futurum sit”*
A feliratokat l. O. Lt. Archivum Regnicolare, Diaetalia 1751.
De az adott kir. szó a kormány által ismét be nem váltatván, az 1764-ki országgyűlésen megujitott sürgetésre a királyné mentségül azt hozá fel, hogy az akkori körülmények országgyűlés alatt e tárgyat bevégezni meg nem engedik.
Az 1791-ki országgyűlésre a Részekbeli megyék már magok is folyamodtanak, a visszacsatolást nem mint megtörténendőt, hanem mint már bevégzett tényt a koronázási diplomába igtattatni sürgeték,* az ország rendei pedig ezt erélyesen szorgalmazák, csak az a kár, hogy az akkori körülményeket nem egészen használva, a Részek követeit kebelökbe tettleg be nem fogadák. Ezen szorgalmazásoknak a 1792-ki országgyűlésen megujitása következtében alkottatott az 1792: 11. t. czikk, melybe az 1741: 18. t. czikk példájára az erdélyiek kihallgatása ismét be igtattatott.
V. ö. előbb, 10. jegyzet.
És Erdély csak ugyan az 1792. augusztus 25.-én költ Rescriptum által ujra, tehát már harmadszor meg kérdeztetett. Észrevételeit (láthatók ezek az 1792-ki erdélyi napló 545–550. lapjain) ujra beadta, s ezekben ismét a sérelem orvoslásának elháritásával magára a sérelemre, azaz a Carolina Resolutióra hivatkozott.*
Az erdélyi három nemzetekből álló rendeknek 1792-ik esztendőben … tartatott közönséges gyűléseikben lett végzéseknek és foglalatosságoknak. Jegyző könyve. Kolozsvárott, 1792. 545. s köv. l.
Az 1825-ki országgyűlés a kormány önkénye által 1733-ban elszakitott Részek visszacsatolásának elmulasztását az előleges sérelmek sorába igtatá,* de a kormány e tárgyat ugy akkor, valamint az 1830. deczember 2-án kelt Resolutio által is* a publico politicumok rendszeres tárgyalásának örvényébe kivánta temetni,* és ez volt oka, miért hogy az 1832-ki országgyűlés a tárgynak puszta sürgetésével meg nem elégedett, hanem az előleges sérelmek között a felejthetlen emlékü Kölcsey inditványára felírásukban a tárgyat egyenesen azon szempontból hozták tisztára, hogy megmutassák, miként a visszacsatolás végrehajtása az erdélyiek örökös meghallgatásától többé fen nem függesztethetik.*
L. az országgyűlés Írásai-ban. 313. l.
Az 1830-i országgyűlés Írásai-ban, 407. s köv. l.
Az udvar 1791 óta – amióta t. i. az 1790: 67. tc. által kiküldött országos bizottságok elkészítették, illetve átdolgozták a nagy rendszeres reformmunkálatokat – minden kényesebb sérelem tárgyalása elől azzal tért ki, hogy az tárgyánál fogva beletartozik valamelyik reformmunkálatba s azzal együtt tárgyalandó.
Az országgyűlés sérelmei között a 2. és 3. pont foglalta magában Kölcsey terjedelmes, ragyogó elaborátumát a Részek kérdéséről. (L. az országgyűlés Írásai, I. 15. s. köv. l.)
A főrendek elismerék ugyan, hogy ezen kifejezés: „negotii hujus efectuatio ab audiendis amplius Transylvanis suspendi non possit”, az országnak e részben fenforgó és bizonyára további kérdés alá nem vonható igazaira nézve voltaképen meg áll, mindazáltal a végrehajtás módjának megállapitása végett Erdélyt ujabban is kihallgatni kivánták.* A KK és RR azonban erre reá nem állottak; meg mutatták, miként szakittattak el a Részek önkényleg országunktól, meg mutatták, hogy az országnak 4 törvényczikkben királyi megegyezéssel elismert joga kihallgatástól nem függhet, meg mutatták, hogy Erdély még is ismételve már ki hallgattatott, s az 1741. és 92-ki törvényeknek elég tétetett betüszerinti szoros értelmében, hivatkoztak arra is, hogy a mód tudva van, mely szerint a kérdéses megyékkel mindenkép egy helyzetben volt Bihar, Szathmár, Marmaros az országhoz visszakapcsoltattak, és igy semmi kérdés nem lehet azon mód felől, mely szerint amazok vissza kapcsoltatásának is meg kell történnie.*
A főrendek válaszát l. az országgyűlés Írásai, I. k. 27. s köv. l.
A rendek újabb izenetét az előleges sérelmek tárgyában l. az országgyűlés Írásai-ban, I k. 57. s köv. l.
És a felírás a KK és RR értelmében csak ugyan megtörtént, és ámbár semmi nem volt hátra, mint az, hogy Erdélynek kihallgatása már ismételve végbemenvén,* a törvénynek s koronázási biztositásoknak valahára elégtétessék, mégis kedvetlen királyi válasznak s 5 felírásnak kellett közbejőni, míg végtére az 5-ik, ime már igazságos királyi válasz következtében* az 1836: 21. t. czikk megalkottathatott, s abban már nem az mondatott ki, hogy a Részek „vissza fognak csatoltatni”, vagy „vissza csatoltassanak” hanem egyenesen az mondatik, hogy „teljesen és tökéletesen Magyarországhoz ezennel vissza csatoltatnak” s a kormányra nem a visszacsatolás kérdése, hanem csak tökéletes teljesítésének eszközlése biztatott.
Az előleges sérelmek tárgyában készült feliratot l. az országgyűlés Írásai-ban. I. k. 124. l.
L. az országgyűlés Írásai-ban, VIII. k. 698. s köv. l.
Kérem már most, minő szinben jelenik meg az elfogulatlan vizsgáló előtt azon balvélemény terjesztése, mintha az 1836-ki törvény Erdély kihallgatása nélkül s elhamarkodva hozatott volna? minő szinben jelenik meg azoknak törvényessége, kik az ily módon s az ily tárgyban alkotott törvény teljesítésének elmulasztását, a soha és semmi tekintetben nem menthető ily nyomorult ürügyekkel mentegetik?
Ámde még olvassuk azon ellenvetést is, hogy a magyar szent korona jogánál fogva birt Erdély a fejedelem egysége által rosszabb karba nem jöhetett, mintha külön fejedelme volna, mely esetben territorialis megcsonkitása vagy csak beleegyezésével, vagy háboru által történhetnék meg. De hát mi vajjon, kik mellett jog és igasság szól, mi legyünk e rosszabb helyzetben, mintha külön fejedelmünk volna? Mi tőlünk az, a mi miénk, tudtunk, hirünk, megegyezésünk nélkül, sőt meghallgatásunk nélkül is, törvény s királyi eskü ellenére, kormány önkény által elvétessék, a mi, ha külön fejedelmünk volt volna, igy bizonyosan meg nem történendik, de a mi erőszakkal elvétetett, jog és igazság szerint vissza ne adathassék?
Azomban még egyet kell emlitenem. Ámbár az előrebocsátottak szerint Erdélynek többé a dologba jogszerü befolyása nem adathatott volna, ő Felsége mégis Erdély rendeit 1837-ben, miként kir. leirata szól, csupán atyáskodó indulatból küldöttek nevezésére szólitotta fel, kik a magyarországi biztosokkal a vissza csatolás tárgyában közremüködjenek.* Erdély ezen leiratot, mely Magyarország jogainak sérelmével határos, nem méltányolá s biztosokat nem nevezett. És mit mondott erre ő Felsége a király? 1839. február 20-ról kibocsátott kegyelmes leiratában egyenesen kinyilatkoztatja, hogy miután Erdély kegyes királyi felszólitásának meg nem felel: „ő Felsége a maga királyi jogánál fogva meg fogja tenni a teendőket, többször nem fogja Erdélyt fel szólitani, miután a vissza csatolás az 1836: 21. t. cz. által bevégzett tény, változhatlan elhatározása ő Felségének, hogy többé azt az erdélyi RR. tárgyalás alá se vegyék.*
A királyi leirat 1837 július 22-én került felolvasásra az országgyűlésen. (Az országgyűlés Jegyzőkönyve, I. 217. l. Irományai, 31. sz.)
Az ügyre vonatkozó iratokat l. O. Lt. M. Kanc. 2218., 2220., 3016/1839. sz.
És ime, t[ekintetes] RR, mit kellett mégis megérnünk!? Megértük azt, hogy azon felséges uralkodó nevében, ki a visszacsatolás iránti változhatlan királyi akaratát ily határozottan nyilatkoztatá, a kormány most Erdély ellenkezésére, mint oly nyomatékos körülményre mer hivatkozni, mely a törvényhozás figyelmét nagy mértékben igényli!*
Utalás a királyi propozició szavaira. (Iratok, 5. l.)
Valóban, t[ekintetes] RR, ez oly eljárás, mely már nemcsak a végrehajtás elmulasztásának, hanem a magyar korona jogai oly szándékos convulsiójának vádja alá is esik, mely kétszeresen méltó volna arra, mit a mult országgyűlési KK és RR 1844. október 25-kei izenetükben már kivántak, t. i. „hogy a végre hajtással meg bizott egyének, vagy azok, kiknek tanácsával intézi a király a haza köz ügyeit, Ulászló VI. D[ecretuma] 7., 8. czikkei szerint meg büntettessenek.”*
Az izenetet l. az országgyűlés Írásai-ban, IV. k. 199. l.
[Mert valóban, t[ekintetes] RR, ez egy oly könyelmű játék űzés a magyar kir. korona jogaival, oly szét tiprása csak a törvény szentsége iránti bizalomba gyökerező rendszeretetnek, hogy ily tényekkel szemközt a polgárok leg türelmesebbjének is kétségbe kell esni a törvény oltalma felett, pedig a hol ezen érzés lábra kap, ott szentségtelen kezekkel szaggattatnak szerte a rendnek minden kötelékei, s a polgári társaság moralis állapota sarkalapjaiban meg van ingatva.]
Ime! a rendnek szent neve az, melyre hivatkozni halljuk a hatalmat, midőn a financialis zavaraiból már-már menekvést nem látó idegen kormányrendszer ismeretlen czéljaira három év óta többséget vadász; erős kormány szüksége a jelszó, melyre eme hajtó vadászat megindult. Ugyan kérdem én, s a haza szeretet szent nevében kérdem a kormány legbuzgóbb párthiveit: kivánhatják, óhajtják e, hogy míg a nemzet egy érverését érzendi magában az alkotmányos szivdobogásnak, több erőt s nagyobb hatalmat adjon egy ily kormány kezébe, mely a törvény által neki adott hatalmat a törvény végre hajtására használni ennyire nem tudja vagy nem akarja, mint ezt e szomoru kérdésben sziv háborodva tapasztaljuk? Avagy talán akaratja ellen tolta a kormányra ezen kötelességet a törvényhozás? s ezért nem teljesíti, mert nem kért, nem keresett, tehát kedvetlen kötelesség? ha ugy volna is, a hol jog és törvény uralkodik, ott a kötelesség teljesitése a kedvnek mérlegén nem mérethetik; de nem is ugy van, t[ekintetes] RR; az 1836-ki törvényhozás ismerte azon idegen bureaucratia jellemét, s azért nem akarta a vissza kapcsolást a kormányra bizni, hanem articularis bizottmányt akart nevezni végre hajtásul,* de a kormány az országgyűlés végnapjaiban ugyszólván az eredménytelenség erkölcsi kényszeritésével ragadta magához a megbizást. Mi azt gondolók, hogy ha nem is alkotmányos kötelesség, legalább a férfias önérzet leend ösztöne, gyors végrehajtással mutatni meg, hogy bizdalmat méltán igényelhet. És oh szomoru, háromszor szomoru csalatkozás!
Az országgyűlés alsó táblája már meg is választotta a bizottságot az 1836 ápr. 28-i kerületi ülésben. (V. ö. Kossuth: Országgyűlési Tudósítások, 344. szám, a még kiadatlan részben.)
Vagy talán azt fogják mondani, ez nem a mostani kormány hibája. Én bizony nem mentem azon kormányférfiakat, kikre nézve a hatalom napja leszállott, sőtt mondom azt, hogy ha ezen mulasztásért vesztették volna el a hatalmat, megérdemlették, hogy elveszitsék! de nekünk azt ne hozza mentségül egy oly kormány, mely a voltaknak mulasztásait nemcsak helyre nem hozá, sőt sokszorosan sulyosbitotta. Igenis t[ekintetes] Rendek, sulyosbitotta.
Avagy ki okozá, hogy a mult országgyűlésen meg nem jelent részekbeli megyék ellen hozott itéletek végrehajtva a mai napig sincsenek?* A t[ekintetes] Rendek hallották a kir. személynök hivatalos nyilatkozatát, az itélő mesternek ellen állásáróli jelentése évekig hevert a kormánynál, most leküldték sürgetésünkre, de a végrehajtást még most sem rendelék el.
A gyakorlat szerint a kir. tábla az országgyűlés panaszára elmarasztalta a részekbeni megyéket az országgyűlésen való meg nem jelenés miatt; az elmarasztaló végzés végrehajtását azonban az erdélyi hatóságok – bécsi utasításra – elmellőzték.
És idéztem fennebb ő Felségének az erdélyi rendekhez 1839-ben ki bocsátott szoros határozott nyilatkozatát. 1842. deczember 20-kán ő Felsége Erdélyhez ismét hasonló értelmü leiratot bocsátott.* És ki az, a ki ezen határozott királyi szót nem teljesitette? ki az, ki ez által a Részek azon hiedelmét, hogy a törvény végre fog hajtani, tőből megingatta, ki az, a ki ezen királyi szó ellenére Erdély ellenkezését a Rendek figyelmébe ajánlja?
A leiratot l. O. Lt. M. Kanc. 7352/1842. sz.
Vagy talán valamely akadály forgott fenn, a mely miatt ujabb törvényhozási intézkedés nélkül a törvényt végre hajtani nem lehetett?
Én ugyan mindig meg voltam győződve, hogy nincs és nem lehet ilyen akadály. Tudva volt előttem, hogy a birodalmi kormány Lengyelországot és Bukovinát egy pár hónap alatt ausztriai tartománnyá tudta változtatni.* Kezemnél vannak a Száván tuli részek, a magyar tengerpart visszacsatolásának aktái, melyekből látható, hogy ezek igen kis idő alatt Franczia igazgatási rendszerből Austriai lábra, majd ismét négy hét alatt Austriai rendszerből magyar közigazgatási lábra átalakittattak.* Gr. Majláth magyar kir. kincstári elnök 1822. augusztus 2-kán neveztetett ki vissza csatoló kir. biztosnak. September 25-én adatott ki számára az utasitás s októberben a visszacsatolás már megtörtént. Pedig ez nem oly egyszerü munka volt, mint homogen természetü részeknek hazánkhozi visszacsatolása.
Galicia és Bukovina Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben került Ausztriához.
A szávántúli részek és a magyar tengerpart átmenetileg a Napoleon által 1809-ben létrehozott „illir királyság” részei voltak.
Ámde ha arra nézve, hogy semi akadály nincs, legkisebb kétség sem foroghatott volna is fel, minden kétséget el oszlatnak a kir. előterjesztésekhez csatolt t[örvény] javaslatok,* mert ezek czáfolhatatlanul bizonyitják, hogy teljességgel semmi akadály fenn nem forog, mely a vissza csatolásnak minden további törvényes intézkedés nélkül végrehajtását gátolná.
A kir. propoziciókhoz kapcsolt törvényjavaslatot l. Iratok, 36. s köv. l.
Ezen törvény javaslatokban ugyanis vagy oly intézkedések javasoltatnak, melyek a vissza csatolás után tárgyalásba vehetők, sőt czélszerüen csak akkor veendők, vagy pedig olyanok, melyek ideiglenes természetüek, s a visszacsatoló bizottmány munkaköréhez tartoznak.
Igy az I. t. cz. territoriális arrondirozásokról szól s Kővár vidékének önállási lételét megszüntetni javasolja. – Hogy ezen utóbbira elegendő ok nincs, mert Kővárnak 25 portája van, tehát kétszernél több, mint Torna vagy Ugocsa megyéknek, egy portával több mint Turócznak s 30,000 pfrtot tevő mostani adójából hadi adó fejében minden porta után 692 frt 32 krral 17,313 frt 20 kr esvén, házi költségeinek fedezésére 12,686 frt 40 kr marad, körülbelül annyi, mint Tornamegye adója; ámde Kővárnak mostani egész házi költsége csak 5343 frt 30 krra megyen; hogy tovább e javaslott intézkedés nagy ellenszenvet gerjesztene, az bizonyos, azonban a vissza csatolás tettleges eszközlésének szempontjából nem az a kérdés: lehető-e ezen megyék territoriumát alkalmasban kikerekiteni? hanem az a kérdés: léteznek-e ezen törvényhatóságok így a mint vannak az erdélyi gubernium alatt? felelet: igen, s mivel léteznek, kétségtelen, hogy a m. kir. helytartótanács alatt is létezhetnek s a territorialis kikerekités kérdése, a mint későbben is tárgyaltathatik, ugy a vissza csatolásban nem akadály.
Nem akadály hasonlóképen az I-ső t. cz. 4-dik §-ban Zilah városa pereinek felebbezési kérdése, mert az 1836-ik évi 21. t. cz. utolsó §-a akként rendelkezvén, hogy a vissza csatolás következtében (tehát után) történendő törvényhozási intézkedésekig a Részek állapotában változás ne tétessék, csak az a kérdés, hova felebbeztettek ekkorig Zilah városa törvényszékétől a perek? felelet: az erdélyi kir. táblához; tehát a vissza csatolással felebbeztetniök kell a magy. kir. táblához; míg a törvényhozás máskép nem intézkedendik. Ennyit pedig kimondani a végrehajtó bizottmány köréhez tartozik.
Igy az adórendszerről szóló 2. t. czikkben ezek foglaltatnak: „hogy a jelenleg divatozó adózási rendszer ideiglenesen eddigi állapotában marad, hogy a hadi pénztár a házi pénztártól elkülönittessék, a kezelés az illető pénztárnokokra bizassék, hogy a hadi adó ideiglenesen jelen mennyiségben hagyatik s a debreczeni s részint temesi tartományi hadi pénztárba fog szállittatni, hogy a házi adó ideiglenesen nagyobb szinte nem lehet, s hogy a pénztárt azon összeg képezendi, mely a mostani összes adóból az illetékes hadi adó levonása után fennmarad, s végre, hogy a megyei tisztviselők és szolgák fizetése ideiglenesen mind a mostani marad”, ezek mind olyan rendelkezések melyek részint a status quo-t mondják ki, mind csak ideiglenesek, s egészen az eljáró bizottmány munkálatára tartoznak. Az egytelkes nemesek adóztatási állapotáról szóló 6-dik §. tárgyára nézve pedig a vissza csatolás végrehajtásánál semmi rendelkezés nem szükséges, mert az 1836: 21. t. cz. a status quo-nak ideiglenes meghagyását már elrendelte.
A 3. t. cz. a törvényhozási rendszerről szól, s ha szakaszról szakaszra végig vizsgáltatik, ismét azt bizonyitja, hogy a rendszer javitása iránti intézkedések utóbbra maradhatván, a folyó pereknek be végzése, a felebbvitelnek áttétele, a kezdendőknek magyar törvény szerinti kezdése s a magyar törvény vissza nem hatásának kimondása, mind olyanok, a mik részint magokban értetnek, részint a commissio eljárásához tartoznak az idézett törvény rendeleteinek korlátai közt. Mert hiszen valami tárgyának csak kell lenni a commissionalis eljárásnak, különben nem küldetett volna ki törvény által s ép ezen tárgyak azok, melyek a Száván tuli részek visszacsatolásánál az ország elégedésére tapasztalt eljárás szerint is a visszacsatoló bizottmány feladatát képezik.
A 4. t. cz. végre, mely az evangelikusokról s a vegyes házassági gyermekekről szól, semmi előleges intézkedést nem kiván, mert az 1836: 21. t. cz.-ben a status quo-nak ideiglenesen fennhagyása már ki van mondva. Ennyiből áll a kormányi törvényjavaslatok tartalma. Világos ezekből, hogy semmi oly akadály fenn nem forog, mely a törvény teljesitésének gátul szolgálhatna. És igy ezen javaslatok elő terjesztésével a kormány maga biztonyitotta be, hogy semmi ürügye nincs, mellyel a mulasztást mentegethetné.
Mit jelentenek tehát ezen törvényjavaslatok? melyek oda intézvék,* hogy a 95 évi várakozás után sanctionált törvény végrehajtása ismét uj tractatusok, uj vitatkozások, uj sanctiok sikamlós terére sodortassék s az ország gyűlés azon karba tétessék, hogy vagy elfogadja ezen javaslatokat, a miként állnak, s különösen az 1. és 4. t. cz. elfogadásával a Részekben lehető legnagyobb ellenszenvet gerjesszen, melyre aztán a kormány mint a végrehajtás elmulasztásának mentségére majd idővel is hivatkozhassék; vagy pedig el nem fogadva uj alkudozásokba bocsátkozzék, miszerint az országgyűlést ki lehessen huzni a nélkül, hogy egyesség történjék s a meg nem történt egyesség ürügyül szolgáljon a törvény végrehajtásának örökös mellőzésére.
A kéziratban: … nem egyéb az, mint egy kelepce, oda intézve …
Én ezen convulsióban meg nem egyezem, sőt [azt olyan kelepczének nyilatkoztatom, mely] miatt a legerősebb vállemelést csak azon reményben függesztem föl, hogy ma el határozandó lépéseink következtében a vissza csatolás végrehajtásával mi hamar meg fogunk örvendeztetni s ez által a jobb elrendezés körüli tárgyalásokban is elősegittetni, a mit annyival inkább megkivánhatunk, mert ezen tárgyalások végett szükséges, hogy a Részek követei minden kétségből kiemelve biztositott önállással vehessenek részt törvényhozási intézkedéseinkben, ezt pedig a kormány a visszacsatolás el mulasztásával már oly kétségbe és zavarba hozá, hogy ezen bajra nézve is csak a valóságos vissza csatolást lehet sikeres gyógyszernek tekintenem.
És itt vagyok a második főkérdésnél, a követküldés kérdésénél, melyre nézve a kormánynak nemcsak mulasztást, hanem a magában végrehajtandott törvény megrontását is fel kell rónunk.
Legbotrányosabb e tekintetben az, mi Kővárral történt. Az 1836: 21. tcz. 1. §-a tisztán, félremagyarázhatatlanul megparancsolja, hogy Kővár az országgyűlésre meghivassék, s ott ülési és szavazati joggal birjon, s a kormány Kővárt már harmadik országgyűlésre nem hivta meg. Ezt nem mentheti semmi, azon ürügy sem, mintha Kővár hazánktól 1733-ban lett elszakitása előtt országgyűlési joggal nem birt volna, mert a törvény félre magyarázhatatlanul világos, ámde én feltettem magamban, hogy semmi ürügyet sem hagyok czáfolatlanul s azért azt mondom s bebizonyitom, hogy Kővár mint akármely más megye, országgyűlési szavazattal birt s a kik ellenkezőt mondanak, nem ismerik a törvényhozási historiát.* Imé felmutatom a t[ekintetes] RR előtt gr. Pálffy Miklós nádornak meghivó levelét, melyben Kővárt, mint vármegyét az 1729-diki országgyűlésre törvényes büntetés terhe alatt meghivja ő Felsége parancsából s levelét inclyto Co[mita]tui Kőváriensi czimezi.*
Mindezekre az adatokra olv. Wesselényi levelét Kossuthhoz, 1847 dec. 17. (Kiadta Ferenczy Z.: Tört. Tár, 1903. 349. l.)
Kossuth beszédéhez a bizonyitó anyagot Wesselényi és az erdélyi ellenzék vezetői gyüjtötték össze. (V. ö. Kossuth levelével Wesselényihez, e kötet 425. l. és Wesselényiével, kiadva Tört. Tár. 1903. évf.)
Már fönebb idézém ezen országgyűlésnek egyik felírását,* melyben világosan mondva van, hogy Kővár követei az országgyűlésen jelen voltak.
L. előbb, 448. l.
Hivatkoztam az 1729-iki országgyűlés irományaira, hogy az adó tárgyábani szavazatok lajstromában Kővár a többi megyék sorában elő fordul.*
Uo.
Felmutatom a Kővár megyei jegyzőkönyv kivonatát, miszerint országgyűlési követül Katona Pál választatott.
Felmutatom a m. kir. helytartótanácsnak 1730. április 14-ről költ intézvényét, melyben Kővár egyenesen mint vármegye megkérdeztetik, hogy a magyar országgyűlésre küldött követeinek minő napidijat, s mily pénztárból fizetett. Felmutatom az erre kelt értesitő felírást s az 1732-iki jegyzőkönyv kivonatát, melyben a követek napidijai iránt végszámolás történik.
Továbbá alkotmányos alap elv levén, hogy az önálló törvényhatóságok országgyűlési képviselet jogával birnak, ámbár ugyan Kővárnak József császár által Zilahra áttett levéltára ott nagyobbrészt megégvén, a mult század elejéről kevés irományai maradtak fenn; maradt mégis annyi, hogy a t[ekintetes] RR előtt 1716, 1717, 1719, 1721, 1723, 1728 s 1729-dik esztendőből felmutathassam a m. kir. helytartótanácsnak számos intézvényeit, (egyet ezek közül Nepomuk János szentté tételének kihirdetése iránt) a magyar udv. cancelláriának számos decretumait s a magyar királynak Illésházi és Erdődy magyar cancellárok által ellenjegyzett számos királyi leiratait, melyek Kővár megye közönségéhez (Universitati comitatus Kőváriensis) ily czimmel intéztettek: „Illustrissimis, Reverendissimis, Spectabilibus ac Magnificis, Perillustribus item ac Generosis Dominis Supremo ac Vicecomitibus, Judlium ac Jurassoribus totique Universitati Praelatorum, Baronum, Magnatum ac Nobilium co[mita]tus Kőváriensis”.
Elég legyen annyi annak bizonyitására, hogy Kővár országgyűlési joggal annakelőtte is birt és pedig mint megye birt.
Már most átmennék a k[özép]szolnoki, Krasznai és Zarándi követ-nemválasztási história botrányos részleteire.
De miután a Részekbeli hazafiak kérelemlevelökhöz csatoltan ezen botrányok főbb adatait már a RR elébe terjesztették,* elég leszen azon adatokat a t[ekintetes] RR figyelmébe ajánlanom s némelyeket kiemelve vagy pótlékul megemlitve, az egésznek tanulságát le vonnom.
A szóbanforgó peticiót l. az országgyűlési röpívek között, 68. sz. alatt.
Lelkemnek fáj, t[ekintetes] RR, hogy bosszankodással s kárhoztatással kell egy egyénről szólanom, ki egy oly férfiuval visel közös családi nevet, kit még ellensége is pietással emlit, s kihez engem az elvrokonságban fogamzott s közös szenvedés által meg edzett testvéri barátság csatol.*
Wesselényi Farkas báró.
Az egyén, kiről rosszalva kell szólanom, a k[özép] Szolnoki főispán. A t[ekintetes] KK és RR hallották, mit müvelt ezen hivatalnok, egy törvény által Magyarországhoz csatolt megyének főispánja. Kegyelmes királyunk országgyűlésre hivja meg a megyét, nem őt, t[ekintetes] RR, hanem a megyét, s ő a kir. levelet a megyének, melynek szólt, ki nem adja.* A király megküldi a megyének az alkotott törvényeket s ő azt ki nem hirdeti, a megye követeket akar választani, s ő a megyei nemességet legszentebb alkotmányos jogában erőszakkal meg akadályoztatja; a megsértettek folyamodnak az országgyűléshez, ez felir, s a vádlott főispánt* a törvény tiszteletére utasíttatni sürgeti, s ő makacsul ellenszegülése mellett marad. Többi botrányait nem is emlitem.
A kéziratban: … a megyétől, melynek szólt, eltulajdonitja.
A kéziratban: … a vakmerő Kreishauptmannt.
Voltak idők, t[ekintetes] RR, midőn egy főispán sokkal csekélyebb vétségért itt Pozsony falai közt bírói ítélet által fejével lakolt s a királyi fiscus által ellene emelt vérbosszus vádak egyik legfőbbike volt, hogy a megyei nemességet törvényes jogai gyakorlatában akadályozá. Én nem tartozom azon emberek sorába, kik az igazság isten asszonyát véres kezekkel látni szeretik, én a gyilkosságot bírói kézben is gyilkosságnak tartom. De fel kellett a példát emlitenem, hogy a t[ekintetes] RR lássák, hová jutottunk a viszonyok különbségében. Megbüntettetett talán a szolnoki főispán? letétetett talán hivatalából? [melyre magát ennyire érdemtelennek bizonyitotta?] vagy legalább a megyei nemesség jogainak tiszteletére utasittatott? nem t[ekintetes] RR! titkos tanácsnokká neveztetett, [az excellenitás czafrang biggyesztetett ruhája hátuljára.] Ez volt a büntetése.
Szeretném tudni, mit mondanak némely urak a szolnoki főispán mistificus megbüntetéséhez? talán hogy ő erdélyi főispán? de nem az, mert midőn e botrányt elkövette, urának, királyának szentesitő szavával alkotott törvény Szolnokot magyar megyévé, őt tehát magyar főispánná tette; vagy talán azt fogják mondani, hogy botrányos tetteért nem Magyar országi, hanem Erdélyi titkos tanácsossá neveztetett ki? [De ezt mondva felejtenék, hogy azon fejedelem titkos tanácsosává neveztetett ki, ki Magyar országnak is felkent királya, kinek hát valamint életét Isten az Erdélyi fejedelem életétől el nem választhatja, úgy lelki isméretét is a magyar király lelki isméretétől különbözővé nem teheti.] Nem kell felejteni, hogy nem azon időket éljük, midőn Kolozsvárra a vezéri zászlót s buzogányt Stambul serailjából tar agyu csauzok hordták, nem a Békesiek, Pókaiak korában élünk, kiknek büntető itélete közben egy Wesselényi könnyekre fakadt, midőn az erdélyi fejedelem parancsára halált olvasna fejökre, mivel a magyar király hivei voltak.* Most a szolnoki főispán [ki a magyar király törvényes tekintetét vakmerőn lealázta] azon fejedelem titkos tanácsában ül, ki a magyarnak felkent királya.
Az esetet említi Bethlen Farkas: Historia de rebus Transsylvanicis, II. tom 332. l.
Ez az egyik adat, melyet emliteni akartam. Másik adat Nopcsa erdélyi cancellárnak azon levele, melyet a k[özép]szolnoki főispánhoz írt, s mely az 1839-iki országgyűlési irományok* 2-ik kötete 6-dik lapján olvasható, hol ezek foglaltatnak: „igyekezzék főispán úr jó calculusa és okos combinatio által oda vinni a dolgot, hogy azon vármegye részéről követek a magyar diaetára ne küldhessenek.”
Az erdélyi országgyűlés irományairól van szó.
Az okos combinatio abban állott, hogy míg a diéta tartott, a főispán a megye regalisát* zsebre tette, nem engedett gyűlést tartani. És ezen okos combinatióért titkos tanácsossá neveztetett. [Költ pedig ezen Cancellári levél azon Erdélyi fejedelem udvarából, ki a magyarnak felkent királya s Erdélyt is csak a magyar korona jogán birja. – Ezt nem kell szem elől téveszteniök mindazoknak, kik az e tárgybani botrányokat az Erdélyi kormány ominozus függetlenségével szeretnék palástolgatni.]
A követküldésre felszólító királyi meghívólevelet.
Ez a második adat.
Harmadik az, hogy Kraszna az 1846-iki erdélyi diétára követeket választván, utasitásban adá, hogy a reaplicatio az uniotól föl ne függesztessék, hanem álljon az 1841-iki utasítás, mi szerint magát már Magyarországhoz csatoltnak tekintvén, az erdélyi diétára követeket sem akart küldeni, míg Bécsből erősen reá nem parancsoltak, s ily értelemben körlevelet is írt Magyarország minden megyéihez. A választott követ ezen utasitásra meg esküdött, de csakhamar lemondott a követségről, állitván, hogy ezen utasitás lelki ismeretével ellenkezik. És vélnék a t[ekintetes] RR., mi történt vele? Ugyanazon megye administratorává neveztetett ki, mint ilyen midőn a jelen országgyűlésre meghivó királyi levél leérkezett, a gyűlést az udvaron tartván, az elnöki székhez közel fel állitott 3 hordó bor által támogatva, vitte keresztül a saját inditványát, hogy Kraszna ne küldjön követet s a reincorporatio ellen nyilatkozzék, melyet 50 év előtt maga inditványozott s 50 éven át a leghőbb érzéssel ápolt. Olyan volt ez, mint egy percznyi részegség 50 éves józanság után. És a kormány ezen perczeneti mámorra hivatkozik. Kraszna megye 50 éves könyörgése, sürgetése, semmibe sem vétetik, ellenben a 3 hordó boros [Kreishauptmani] gyűlés következetlen határozata már azon tények sorában áll, melyekre mint tekintetet érdemlő körülményekre a t[ekintetes] RR figyelme a kormány által fel hivatik.*
A Kraszna megyére vonatkozó adatokat l. O. Lt. Vörös Antal-gyüjt. 401. sz.
Már most méltóztassanak a t[ekintetes] Rendek egybevenni az elsorolt adatokat, méltóztassanak megfontolni, hogy midőn a Részek látják, miként a magyar király s Erdély fejedelme egy, ennek tehát akarata amannak akaratától nem különbözhetik, s mégis látják, hogy az erdélyi kormány [ellenséges, mondhatni hadilábra áll a magyar király ellen,] izgat, [nyilt erőszakban tör ki] s a kik azt teszik, büntetés helyett jutalmaztatnak; a magyar kormány pedig a törvény lábbal tapodását, [a magyar király] compromittáltatását türi 11 éven át és semmit ellene nem teszen, holott egy decretummal a dolognak véget vethetne, melyben csak annyit kellene mondania, hogy például márczius 1-ső napjától a részekbeli megyék többé az erdélyi Guberniumtól semmi tekintetben nem függendnek, hanem a magyar Helytartótanács utján veendik ő Felsége rendeleteit, – s a kormány ezt nem teszi, hanem inkább vádoltatni engedi magát országgyűlésről országgyűlésre, hogysem az Erdélyi kormány gyámsága alól a törvény teljesítésének kötelességére emelkedjék: ugyan kérdem, nem kellett-e a részeknek kétségbe esni az iránt, hogy a kormánynak valóságos szándoka van a reincorporatiót végrehajtani? s miután kétségbe kellett esniök, nem természetes-e, hogy az országgyűlésre meg nem jelennek? honnan fizessék követeiket? mikép tegyék ki magokat az üldöztetésnek, melynek ott a reincorporatióig már minden ember ki van téve, ki a törvénynek hódolni óhajt.
Kérdem én: ki vétke hát, hogy a Részek képviselve nincsenek?
Ime itt van t. RR. az austriai kormány politicanak [egy compact bizonysága, mely politicanak] vezérelve: késleltetni a magyar nemzet óhajtásának megadását, a meddig csak lehet, s ha tovább késleltetni nem lehet, azt, a mi legislativus uton megadatott, administrativ uton megrontani.
Legerősebben mutatja ezt a harmadik főtény, a mult országgyűlési perek állapota. Elmondhatnám, minő botrányokat követtek el a közös fejedelem intésétől függő kormányemberek [a királyi név iránti tiszteletnek nyilt erőszakkali meg törésére], elmondhatnám, hogy az elmarasztaló ítélet meghozatván,* a közös fejedelem nevében rendelkező gubernium maga parancsolta meg az ellenállást s ez az itélőmesternek elő is mutatott, de hogy még hosszabban ne legyek kénytelen a t[ekintetes] Rendek türelmével visszaélni, csak két tényre szoritkozom; egyik az, hogy a kormány censurája alatt megjelenő kormánypárti lap, a Mult és Jelen,* ezen ellenállásról akként nyilatkozott, hogy nem ellenállni kellett volna, hanem a más ország jogaiban gázoló [idegen] executorokat megkötöztetni. És ismét egy másik lapban az egész eljárást törvénykezési comoedianak nevezte.
V. ö. előbb 39. sz. jegyzet.
A Mult és Jelen konzervatív szellemű „historiai és politikai erdélyi hetilap” volt, 1841-ben indult, Szilágyi Ferenc szerkesztette.
A másik tény az, hogy a mult országgyűlés a követ küldésre megintetni kérte a meg nem jelenő megyéket.* Az 1844. november 4-iki kir. válasz az felelte, hogy törvény utján levén a dolog, a megintést nem látja szükségesnek.* És ezen kir. válasz már akkor kelt, midőn Erdélyben ő Felsége nevében az ellenállás megparancsoltatott. És mit tett a kormány az ítéletek foganatositására? semmit; letartóztatta az irományokat, melyek hozzá felküldettek, s az itéletek végrehajtására mai napig is lépést nem tőn. Ha tehát intést kérünk a követ küldésre, a bírói eljárásra utaltatunk, ha pedig ennek kellene sikert eszközölni, a kormány az egész eljárást félreteszi és ekképen van lealázva [a magyar király tekintete, le van alázva] a törvény és az országgyűlés s guny tárgyává sülyesztve a bírói hatalom.
Az 1844 szept. 9-én elfogadott feliratban l. az országgyűlés Írásai, III. k. 344. l.
Az országgyűlés Írásai, V. k. 20. l.
Hol a fejedelem meg egyezéséből s a nemzet parancsából eljáró bíróság itéletével ez történik, ott a társas viszonyok biztosságáról kétségbe kell esni. Most tehát akként állunk, hogy uj idézéshez nyulni alkalmasint annyit teszen, mint a bírói hatalmat még egyszer compromittálni.
De még mindezen botrány nem volt elég. [Miután királyt, országgyűlést, kir. táblát compromittálták, nem tűrhették, hogy István nádor is mint kir. helytartó, az országban első fellépésekor compromissio nélkül maradjon.] Megtevé István nádor ő főh[ercegsé]ge is, mint akkori helytartó, magyarországbani első fellépésekor körutját.* Az utazási terv hivatalos hirdetésben törvényszerüleg országszerte ki volt hirdetve, hogy a részekbeli megyék hol és mikor tisztelkedendnek mint magyar hatóságok a magyar helytartónak. Ez azon hatóságok főispánainak, administratorainak s a RR-nek is hivatalosan tudtul adatott. Azonban mi történt? nem hirdettek közgyűlést küldöttség nevezésére, sőt a hivatalos tudósitást a RR-nek át sem adták. Kővár nevezett küldöttséget s vezérül a főkapitányi helyettest, de az elment Erdélybe s többé vissza sem tért; Kővár más elnököt nevezett s tisztelgett Nagy-Károlyban, hová ő fensége a Szolnoki és a Krasznai küldöttséget hiába várta. A gubernium pedig Kővárhoz 1847. julius 10-én tiltó parancsot intézett, mondván, hogy a hazán kívül a legfelsőbb engedelem nélkül követséget küldeni nem lehet. És ezt a kormány mind türi, [gunnyal halmoztatja a dynastia szeretett tagját, azon királynak helytartóját, ki Erdélynek is fejedelme s ki Erdélyt a magyar korona jogával birja.]
István főherceg helytartó 1847 aug. 29.-én érkezett Pestre s a Pest-szolnoki vasút megnyitása (szept. 1.) után indult el másfélhónapos országos körútjára.
Igy állunk t[ekintetes] RR. És ezek után még arra figyelmeztetnek a kir. propositiókban, hogy a Részekben a reincorporatio végrehajtása ellen ellenszenv van. Kérdem: ha volna, ki teremtette? Kérdem: ha volna is, nem nevetséges ürügy ez a törvény végre nem hajtására? De különben is miként áll ezen rokon- és ellenszenv állapota? azt a t[ekintetes] RR ugy az általam felhozott, mint a kérelem levélhez csatolt adatokból s azon számos folyamodásokból, felírásokból, körlevelekből biztosan megitélhetik, melyek 1790 óta a részekbeli törvény hatóságokból ugy az országgyűlésre, mint a kormányhoz s az ország megyéihez elbocsáttattak. De a hü gyermekeknek az anya karjai közül egy századig folytatott ki taszitása már magában oly tény, mely még azt is eléggé megmagyarázhatná, ha a hosszas elkülönözés elhidegedést nemzett volna. Ámde ezen elhidegülés, ha léteznék is, nemzetünk jogát nem gyengithetné. De ezen elhidegülés nem is létezik; ennek egyik kitünő jele gyanánt üdvözlöm azon hazánkfiai kérelemlevelét, kiket sem a hatalmasok komor tekintete el nem rettenhetett, sem elszéditett polgártársaik heve vissza nem tartóztathatott, hogy esdekelve nyujtsák ki karjaikat a szeretetteljes anya felé, kinyujtsák karjaikat azon törvény oltalma felé, melyet a két testvér nemzet közös fejedelme szentesitett, hogy orvosolva legyen a seb, melyet önkény sujtott egy század előtt, s mely azóta sajogni jó s balszerencsében soha meg nem szünt, melyet, mint a lelkiismeret kinjait még az időnek balsam irja sem gyógyithatott meg.
Ám nézzék meg a t[ekintetes] RR a kérelmezők névsorát; nem fogják ott találni a „Vulgus venalis” tömegét, mellyel Szilágysomlyón három hordó borral Krasznának 50 éves sóvárgását az administrator leszavaztatá, hanem fogják találni független férfiak névsorát, kik férfias önérzettel tárják ki szemközt a hatalom rettegtetéseivel a nemzet családi rokon szenvét s a polgári érzelmek legszentebbikét, a jog és törvény iránti tiszteletet. Ne engedjék a t[ekintetes] RR, hogy hitökben, bizodalmukban csalatkozzanak! Ki bizzék többé a magyarok törvényeiben, ha ők hiába biztanak, ki vesse reményét e szóban: hogy a „törvény szent”, ha őket a bizalom megcsalná s üldözés martalékául dobatva térnének vissza tüzhelyeikhez. Igen is t[ekintetes] RR, üldözés martalékául dobatva. [Mert kormányunk gyengesége, vagy vétke miatt] a dolog ott annyira ment, hogy bünnek vétetnék tisztelettel hajolni meg a törvény előtt, melyet a magyar nemzet a királylyal együtt alkotott; bünnek vétetnék szeretet vágyával tekingetni Magyarhon felé. Bizony bizony mondom, az ő kétségbe esésök a nemzet kétségbe esése volna, kétségbe esés a törvény oltalma, a törvény szentsége felett; pedig ha e felett kétségbe esünk, ugy zárjuk be inkább e teremnek ajtaját, mert törvényhozó hatalmunk, mellyel e nemzet boldogságát s dicsőségét munkálni véljük, ködfátyol képpé, bábjátéká változott: „Ein Gaukelspiel ohnmächtiger Gewürme von Mächtigem gegönnt”.
De Istenemre mondom, még ennyire nem jutánk. Én hiszek nemztemben, mert a nemzetek jog szerü határozottságában, mint lord Brougham* mondá: néha „az egek mennyköve rejlik”, mert meg vagyok győződve, hogy csak őszintén fel kell a dolog állásáról világosittatnia, [felvilágositani arról, minő játékot merészelnek üzni királyi szavával s tekintélyével,] hogy törvényes parancsa előtt ez udvari intrigák cselei pókháló gyanánt szétfoszoljanak.
Brougham Henry lord (1779–1868) angol jogtudós és publicista, az Edinburgh Rewiew megalapítója, 1830-tól lordkancellár.
Csak az a kérdés tehát, mi módon lehet ő Felségét legczélszerübben felvilágositanunk? egy erős graviminalis felírásba öntsük-e ki a méltó vád hangján a kormány elleni panaszainkat? tehetjük ezt, kétségtelenül okunk van reá, több mint elég, de ha tesszük, lehetetlen egyes vádakra is ki nem terjeszkednünk, s felfogva a fonalat ott, hol a mult országgyűlésen megszakadt, lehetetlen Ulászló törvényéhez nem folyamodnunk s büntetést nem sürgetnünk* és ezen sürgetést azon jogoknak legszigorubb gyakorlatával nem támogatnunk, melyeket az alkotmány kezeinkbe adott.
Ulászló 1507. évi VI. decretumának 7. és 8. cikkelye a hűtlenség büntetését szabja ki az uralkodót alkotmányellenes irányban befolyásoló tanácsosokra.
De én t[ekintetes] RR, mondhatatlanul óhajtanám, hogy ezen törvényszerü lépésre ne legyünk kényszeritve; óhajtanám a törvény teljesitésének öröme felett a multak fájdalmait elfelejteni s ezért, mielőtt ehhez nyulnánk, mint már beszédem elején mondám, szeretném megkerülni a fergeteget, mely kitör okvetlenül, ha e reményben megcsalatkoznánk.
És én e részben reményemet a főherczeg nádorban vetem; ő benne, kit annyi szeretettel ülteténk a magas méltóság székébe, melynek legszebb előnyeihez tartozik ama magasztos hivatás, hogy hathatós közbenjárásával a nemzetnek igazságot eszközöljön, hogy őrködjék a törvény szentsége, az ország épsége, a királyi szék disze s a nemzet jogai felett.
Ha valaha volt ennek helye, itt, t[ekintetes] RR, bizonyosan van. Mert itt már keserű, valóban keserű controversia forog fenn, melynek már-már kitörendő viharait még ő képes eltávolitani.
Én tehát t[ekintetes] RR, nádori közbenjárást inditványozok, a dolog nem uj, mult országgyűlésen már büntetést kértek a RR, diffidentiát szavaztak.* Inditványozom, hogy a méltóságos Főrendekhez egy izenetet irjunk, melyben higgadtan, de határozott szilárdsággal [fel fejtsük minden sérelmeinket,] fel fejtsük a dolgoknak egész állását, fel fejtsük főbb vonásokban azt is , miként állván a törvénynek azon rendelete, miszerint addig, míg a vissza csatolás következtében a törvényhozás a felmerülendő kérdésekről nem intézkedendik, a Részeknek jogaikban s állapotukban nem szabad csonkittatniok. A kir. előterjesztésekhez csatolt javaslatokból meggyőződhetünk, hogy nincs semmi oly akadály, melynek törvényhozási elintézése előtt a visszacsatolást végre hajtani nem lehetne, mert vagy olyanokat foglalnak magokban, melyeknek ideiglenes elintézése a végrehajtó biztosság teendőihez tartozik, vagy olyanokat, melyet a végrehajtás után is tárgyalásba vehetők, sőt legbiztosabban s legtöbb körültekintéssel tárgyalásba akkor vehetők, mert a körülmények kellő ismerete végett nemcsak az kivánatos, hogy azon törvényhatóságok követei itt legyenek, hanem az is, hogy már minden kétségből s bizonytalanságból kiemelve, a valóságos vissza csatolás által biztos helyzetbe téve, kellő önállással s nyugalommal vehessenek részt intézkedéseinkben s minket is tájékozhassanak.
Az 1844 nov. 10.-én kelt határozatban, amelyben keményen megrótták a kormányt az ügy szándékos késleltetéséért, kijelentették, hogy „bizodalmunk teljesen elenyészett olly kormány iránt, melly az alkotmányos téren kívűl és felelősség nélkül müködik” és hogy „különösen egy alkotmányosan felelős kormányban látják mind törvényeik szentségének egyedül biztositását, mind az ország lehető kifejlődésének egyedüli feltételét”. (Az országgyűlés Írásai, V. k. 87. s köv. l.)
Szólitsuk tehát fel a méltóságos Főrendeket, járuljanak ők is a főherczeg nádor közbenjárásnak kikéréséhez.
Az intermediatio érdemét pedig akként óhajtanám meghatároztatni, hogy kérjük ugyan mind Kővár meghivása, mind a hozott itéletek végrehajtása iránti eszközlését, de kérelmünk élét oda intézzük, méltóztassék kieszközölni a valóságos visszacsatolásnak azáltali teljesitését, hogy a Részek az erdélyi Gubernium s főtörvényszékektőli függés alul haladéktalanul ki vétessenek s a m. kir. Helytartótanácsnak, m. kir. Curiának hatósága alá helyeztessenek, mert csak ez az, a mi által minden bonyodalmak gyökeresen megoldatnak; s azért én óhajtanám, hogy a meg nem jelent részekbeli megyék megidéztetését is a t[ekintetes] RR egyelőre függőben tartsák addig, míg a nádori intermeditatio eredményéről hova hamarább értesittetünk.
Ezek alázatos inditványaim, melyeket a t[ekintetes] RR kegyes pártfogásába azon meggyőződéssel ajánlok, hogy nagyon káros önmystificatio volna a Részek visszacsatolásának erélyes követelésében azon szózatok tekintetéből megernyednünk, melyek Erdélyből a reincorporatio ellenzését az unio hajlamának leplébe burkolják. Gondoljuk meg, t[ekintetes] RR, hogy mindazon ürügyek, mint a magas sóár, a vallás ügye, az urbér, az adó stb., melyekkel most a reincorporatio ellen izgatnak, mihelyt itt czélt érnének, még nagyobb erővel fordittatnának az unio elleni izgatásra, és merem állitani, az ellenszenvek felköltésében több sikerrel is.
Nem, t[ekintetes] RR! ép azért is, mivel mi az uniót lelkünk mélyéből óhajtjuk, a Részek visszacsatolását kell minden erővel követelnünk, mert ez az uniónak leghathatósb eszköze, s épen mivel az, ezért elleneztetik azok által, kik az uniót ajkaikon, de nem szivökben hordozzák. A Részek t[ekintetes] RR, Erdélynek karjai kinyujtvák a anyahon felé; vonjuk e karokat magunkhoz s az elszakadott testvér nem sokára édes hazánk testvéri keblére hajlik. Igy igenis, igy sikerülend legbiztosabban össze vezérelnünk a nemzetfolyam megszakadott két ágazatát, hogy minden cseppjeiben egyesülve, erőben, dicsőségben meggyarapodva folytathassa utját a magyar szabadság biztos partjai közt az idők végeiglen.
A kormánypárt nevében Babarczy szólt ezután s bár a kormány ellen felhozott vádakat túlszigorúaknak s nem eléggé megalapozottaknak nyilvánitotta, a lényeget illetően egyetértett Kossuthal és elfogadta javaslatát. Erre a többi követek is elállottak a szótól s a tábla egyhangú lelkesedéssel elfogadta Kossuth javaslatát.*
A tárgyban készült feliratjavaslatot l. Iratok, 64. s köv. l.
Kossuth sk. fogalmazványa, O. Lt. Kossuth-Archiv, 509. fac. 544. és köv. l.
