28. Pest, 1847 június eleje. A Kossuth által készített és a júniusi ellenzéki konferencián megvitatott ellenzéki programm szövege
28.
Pest, 1847 június eleje.
A Kossuth által készített és a júniusi ellenzéki konferencián megvitatott ellenzéki programm szövege
Pest, 1847 június eleje.
A Kossuth által készített és a júniusi ellenzéki konferencián megvitatott ellenzéki programm szövege
Ellenzéki nyilatkozat
Az Országgyűlés közeledése határozott állapodásokra hívja fel a politikai pártokat, miszerint a párt mozgalom, úgy az eljárás vezérszempontjaira, mint a teendők megválasztására s lényegére nézve bizonyos irányegységet vegyen.*
A fogalmazvány hátlapján Vörös Antal feljegyzése: Ellenzéki nyilatkozat aszerint, a mint azt Kossuth Lajos eredetileg indítványozta a július 7-ikei nyilvános conferentiát megelőzött zárt tanácskozmányban s mint itt látható, sajátkezüleg fel is tette. Melly szerkezet azonban Deák Ferenc közbeszóllására a szerint, mint itt XXIII. 40. sz. alatti csatolmányban olvasható, felcseréltetett.” (A szóbanforgó csatolmány a következő, 30. sz. darab, a jelzet Vörös Antal saját gyüjteményére vonatkozik.)
A magyar alkotmányos ellenzék ugyanis a mint keletkezésében nem új, úgy czéljaiban és terveiben sem ismeretlen e nemzet előtt, habár országgyűlési s törvényhatósági formákon kívül eső pártnyilatkozatokat mind ekkorig közre nem bocsátott is. Nyiltan vallott czimmel és iránnyal állott az mindig a nyilvánosság mezején; politicai működésének históriáját, ez ország nemzeti alkotmányos létének fentartásával, újabb időkben pedig a polgári szabadság okszerű terjesztésére és a kiváltságos és nem kiváltságos honpolgárok érdekeinek egyesítésére intézett reformtörekvésekkel is azonosítva. És e működésben az irányegység szellemi kapcsának híjával eddig sem volt, bár annak eszközeit országos és megyei gyűlések nyilvánosságán, törvényhatósági levelezéseken*, s a magány értekezésnek, vagy (midőn s a menyire lehetett) a sajtónak eszmeterjesztő hatásán kívül nem keresé. De az eszközök választása körül időnkint a körülmények határoznak. Legújabban pedig az alkotmányos iránynak az európai közéletben tapasztalt gyarapodása s az alkotmányosság historiai jogigényeinek, a fejedelmünk egységénél fogva hazánkkal természetes szövetségben élő szomszéd tartományok körébeni jelenségei egy részről s távolabbról, ezekkel ellentétben pedig más részről és közelebbről a kormány politicájában, nem czél és irány, hanem eszközök tekintetében észrevehető phásisok, és ezekkel egyvonalban a magát conservativnak nevező párt hadizenetes organisatiója; mind megannyi körülmények, mellyek az ellenzéket mintegy felhívni látszanak, hogy irányegységének eddigi eszközei mellett még vezérelveinek határozott kinyilatkoztatását se mulassza el.
A vármegyék egymásközti levelezése, amelynek útján a megyék a kormánnyal szemben adott kérdésekben egységes állásfoglalást határoztak el.
Ezen meggyőződés következménye a jelen nyilatkozat, mellyben a magyar alkotmányos ellenzéknek Pesten f. é. martius 15-én és június 7-kén barátságos eszmecserére az ország különböző vidékeiről nagyszámban egybesereglett tagjai, a közlemény elibe terjesztjük mind közállományi viszonyainkról nézeteinket, mind pártunk általános politicai hivatása és közvetlen feladata körüli vezér elveinket.
Az ellenzéknek minden alkotmányos országban egyik természetes hivatása, a kormány irányában az ország minden érdekeire nézve, mind jog- és törvényszerűség, mind helyesség s czélszerűség tekintetében ellenőrködni.
A magyar alkotmányos ellenzék is tehát legelső, legtermészetesebb hivatásáról fogott volna megfeledkezni, ha bár mi szerencsés közállományi viszonyok között is az ellenőrködést valaha elhanyagolta volna.
De, hogy ez ellenőrködés három századon át az országos önállás s alkotmányos lét körüli örökös tusa színében jelenik meg historiánkban s mint ilyen szállott politicai hagyományul reánk is, kik az ellenzék nevével polgári kötelességeinket is örökségünknek valljuk, annak kulcsa egy historiai tényben fekszik, mellyet leplezetlenül constatirozni úgy az alattvalói hűség és ragaszkodás, mint az alkotmányos polgári önérzet egyaránt ösztönöznek.
Midőn a magyar nemzet az ország alkotmányos trónjára a dicsőségesen országló Austriai házat ülteté, olly fejedelmek foglaltak helyet a magyar királyi széken, kiket mindenhol, s minden uralkodási viszonyaikban constitutionalis formák környeztek. A német birodalmi császárság alkotmányjogilag korlátolt hatalom, s a jelenleg az Austriai birodalmat képező tartományok között egyetlen egy sincs, mely alkotmánnyal nem bírt volna. Egyiknél tökéletesb, másiknál tökéletlenebb volt az, az időnek szelleme szerint, de alkotmánya volt mindeniknek, s a legfőbb hatalom lényegének ezen harmoniája önmagában hordozá a biztosítékot, hogy ha valaha nemzetünk a fejedelem személyét közvetlenül környező tanácsnál a kormányzati mechanizmus egységérei törekvéssel találkoznék is, e törekvés legalább az alkotmányosság eszméjével nem jövend ellentétbe, s ezen bizonyosság hazánk önállását is biztosítandja. És kétségtelen, hogy ha e viszony változatlanul így maradt volna, a multaknak sok keserű emlékét nem találnók történeteinkben; ha pedig visszaállítatnék, a jövendők aggodalmából igen sok elenyésznék. Azonban idők folyamán e viszony megváltozott; az örökös tartományok historiai alkotmányossága a kormányzási mechanizmus egységének – mit hibásan birodalmi egységnek neveztek – feláldoztatott; hasonló sors érte a monarchiához később csatolt tartományokat is, s az Austriai kormány hatalom az absolut kormányok sorába lépett. És ámbár a Bécsi Congressus állapodásai e részben némi kedvező változást látszattak is igérni*, ez még maiglan sem teljesült, s a tartományok alkotmányának elenyésztésén épült kormányzat egységi rendszere nem a nép szabadság alkotmányos szerkezetén fejlett ki, hanem a korlátlan monarchia alapján. És így lőn, hogy a legfőbb udvari kormánytanács*, mellyben végsőleg csak ugyan az összes kormánypolitica öszpontosul, s melly, mivel intézkedései az egységet képező közös fejedelem nevével szentesítetnek, hatását, szellemét és irányzatát hazánk közdolgaiban is érezteti, sem szerkezetében, sem elemeiben, sem vezér irányában nem alkotmányos természetű. Igaz ugyan, hogy sarkalatos törvényeink hazánknak önálló, független, nemzeti és alkotmányos kormányzatot biztosítanak, de fájdalom! – s ez sérelmeink legnagyobbika, ez aggodalmaink legfőbb kútfeje – ezen biztosítás nem vált életté, nem valósággá, mert bár mi örömest is keresnénk ellenkező hidelmet, elvitázhatlan tény, hogy hazánknak tényleg sem tisztán nemzeti, és minden idegenszerű befolyástól független, sem tisztán parlamentáris kormánya nincs, mikint alkotmányosságunknál s világos törvényeinknél fogva lenni kellene, sőt amaz absolut országlási rendszert képviselő udvari főkormánytanácsnak befolyása hazánknak mind a monarchiával közös, mind magán állami viszonyaiban minden lépten nyomon érezhető; melly befolyás, mivel a rendszer nem alkotmányos elemekből áll, nem is lehet alkotmányos szellemű. Eme rendszer természetes gravitációja miatt látjuk a kormány kül politicáját nemzeti és országos érdekeink gyakori koczkáztatásával az absolutisticus elvrokonság felé hajlani. Látjuk belpoliticájában alkotmányos hajlamainkat a kormányzati mechanizmus egységét zavaró elemeknek tekintetni, és ezen ellentétből az országos bajoknak egész sorát csergedezni. Felülről idegenség alkotmány fejlesztési törekvéseink iránt, közöttünk bizalmatlanság a kormányunkra befolyást gyakorló rendszer alkotmányos hajlama iránt, és örökös tusa a kormány és nemzet közjogi hatalmának határai miatt, – melly valódi parlamentáris kormány mellett alig volna képzelhető, és mindkét részről egy neme a kölcsönös féltékenységnek, melly meg nem szünhetik, míg a monarchiai főkormányhatalom rendszere az alkotmányossággal öszhangzásba nem jő; és bizonyos feszültség az egy fejedelmet törhetetlen hűséggel uraló népek között, kikkel külön nemzetiségének megőrzése mellett az alkotmányosságnak érzelem rokonító alapján a polgáriasodás legszívesb barátságában találkozhatnának.*
A bécsi kongresszus záróaktáját aláíró hatalmak uralkodói kényszerű engedményt téve a népek hangulatának, ígéretet tettek, hogy országaiknak alkotmányt adnak.
Az elnyomó központi hatalom legfőbb szerve az államkonferencia (Staatskonferenz) volt, a legreakciósabb intézkedések azonban a közvéleményben „kamarilla” néven ismert, főhercegekből, Metternichből, Kollowratból, Kübeckből és a központi kormányszervek vezetőiből álló magyarellenes csoporttól eredtek, amelynek összetétele csak részben volt azonos az államkonferenciáéval s melyen belül, különösen Metternich és Kollowrat körül ellentétes frakciók folytatták harcukat.
V. ö. a fenti részt a pestmegyei követutasítás megfelelő részeivel. (E kötet 171. s köv. l.) A sokszor szószerinti egyezés bizonyítja, hogy a pestmegyei utasítás is elsősorban Kossuth alkotása.
A magyar alkotmányos ellenzék historiája ezen rendszer ellenében úgy áll, mint egy személyesített tiltakozás, melly örök éber ellenőrködésben, s az alkotmányos biztosítékok gyarapítására törekvésben nyilatkozik.
A rendszer minden következményeivel egyetemben maiglan fenáll, fen kell tehát állnia teljes épségében az ellenzék historiai hivatásának is, mellyet az alkotmányos lét természete már magában is igazolna, de az említett historiai tény – mellyet palástolni akarni mystificatio volna – kétszeresen fontos kötelességé szentelt.
És ezért magunkat a magyar alkotmányos ellenzék tagjainak vallva kinyilatkoztatjuk, miképen mi jövendőre is az ellenzék feladatának ismerjük, a kormány irányában úgy egyes tetteire s mulasztásaira, mint összes politicájára nézve folytonosan ellenőrködni, és kinyilatkoztatjuk, hogy ezen ellenőrség sikerére az alkotmány által nyujtott eszközöket törvényszerűséggel és loyalitással használni el vagyunk határozva.
De midőn ezen polgári kötelesség teljesítését feladatunknak valljuk, a mint nem tartózkodunk kimondani, hogy a fentebb vázolt viszonyok mellett nemzeti és alkotmányos érdekeink biztosítékát magának a rendszernek alkotmányos alapú átalakítása nélkül, személyességekben sem nem kereshetjük, sem fel nem találhatjuk: épp oly nyiltan elismerjük azt is, hogy a kormánynak egyes intézkedései e rendszer mellett is lehetnek jók és lehetnek czélszerűek. És azért a mint nincs s nem lehet a kormánynak olly személyzete, mellynek mindenbeni pártolást igérni a magyar polgári kötelességekkel ez időszerint ösze egyezhetne; úgy személyességek miatt a mindenbeni ellenzést sem ismerhetjük hivatásunknak. Sőt egyenesen kinyilatkoztatjuk, hogy miután jelen viszonyainkban hazánknak tényleg még tisztán nemzeti, s minden idegenszerű befolyástól fügetlen kormánya nincs, és miután tisztán parlamentáris kormányunk nincs, melly eredetére nézve a többségben nyilatkozó nemzeti akarat kifolyása volna, s létét a töbség pártolásától feltételezettnek elismerné, illy viszonyok közt ellenzést úgy, valamint pártolást személyekhez kötni nem szabad; s a ki jelszavul választaná „mindent a kormány ellen semmit mellette” szint olly távol esnék a honpolgári kötelességtől, mint a minő távol vannak azok, kiknek jelszavuk „mindent a kormány mellett, semmit ellene”.
A magyar alkotmányos ellenzék, pártolást úgy mikint ellenzést nem személyekhez, hanem tárgyakhoz és tényekhez köt. Ellenőrködni a kormánynak, pártolni ha mi jót alkotmányszerű úton teszen, ellenezni a mit nem így s nem ilyet teszen, ez a kormány irányában jelszava.
Ezen jelszavunkhoz híven vizsgálva közdolgaink jelen állapotát, több rendbeli tények és mulasztások alapján azon fájdalmas meggyőződésre jövénk, hogy a kormány politica legújabb időkben is nem csak nem vőn hazánk alkotmányos érdekeinek kedvező, nem vőn törvényszerű fordulatot; sőt inkább a mult időkből öröklött törvény sértéseknek részint nem orvoslásával, részint újakkali szaporításával a jelenre nézve méltó panaszainkat növelé s a törvényszerű állapot bizonytalanságának érzetét öregbítette, jövendőre nézve pedig a nemzet alkotmányos érdekeinek teljességgel ösze nem hangzó idegenszerű kormányrendszer újabb jelenségeivel az aggodalmakat súlyosbította.
Azt ugyan is, hogy a birodalom közigazgatásának mechanizmusát magában öszpontosító birodalmi főkormánytanácsnak alkotmány ellenes befolyása hazánkra nézve megszünt, vagy legalább enyhült volna, hogy a magyar kormány magának azon nemzeti alkotmányos önállást, mellyre törvények által hivatva van, visszaszerezte, vagy országunk érdekeit joggal s méltányossággal ellenkező alárendeltségükből kiemelte volna, fájdalom nem tapasztaljuk; pedig a magyar kormánytól, ha nemzetünk osztatlan közbizodalmával találkozzék, ezt megvárni jogosítva vagyunk; de sőt az ország territoriális épsége, a kapcsolt részek belviszonyai, főkormányszékünk csonkított hatás köre, a királyi kincstár kezelése, a bányászati rendszer, s kereskedelmi és műipari érdekeink és tisztán sejthető czélzattal ezekbe vágó financziális új kisérletek körül amaz idegenszerű befolyást és alárendeltséget mindinkább súlyosbodni személjük.
Azon néhány új intézkedési kísérletek, miket a kormány tevékenységének jelei gyanánt hallunk emlegettetni,* ha és amennyiben czéljaikban jók lehetnének is, többnyire a nemzet törvény szerző jogának mellőzésével vannak összekötve, s a kormány hatalom egyoldalú terjesztésének színét viselik:* és ez nem olly ösvény, melly a nemzet kifejlődésének állandó sikerrel elősegítésére vezethetne. Ellenben a közigazgatás körébeni visszaélések s közéletbeni kicsapongások meggátlása körül nem tapasztaljuk ama politicai sympathiák tekintetén felül emelkedett pártatlan erélyt s tevékenységet, melly a kormány tekintélyének legbiztosabb támasza; sőt inkább a közigazgatási rendelkezéseken is bizonyos politicai mellék színezetet látunk végig vonulni, ami viszont nem olly ösvény, mellyen a szabadsággal párosult rend fentartását eszközölni lehetne. És fájlalva kell megemlítenünk, hogy kívánatos tevékenységet ezen körön kívül is, sem az érdekek békés kiegyenlítésére irányzott törvények sikerének kifejtése, sem a rendkívüli szükségek enyhítése körül nincsen alkalmunk észrevenni; – mire nézve első tekintetben például említjük, miképen maiglan sincs példa, hogy a kormány rendelkezésétől függő kincstári uradalmakban egyetlen egy úrbéri örökváltság eszközöltetett volna s a törvény szándéklott jótékonysága pangásban maradt,* mert éltető példával a kormány nem megyen elől, – második tekintetben pedig azon csekélydedségre s késedelemre hivatkozunk, mellyet a jelen köz inség enyhítése körül* a törvényes kormányhatalom határai közt fekvő eszközök alkalmazásában tapasztalunk.
Elsősorban a Széchenyi által megkezdett Tisza-szabályozást emlegették így.
Így törvénytelennek tartotta az ellenzék a helytartótanács közlekedési osztályának létesítését (1845) is, – amelynek élén Széchenyi a Tisza-szabályozást irányította, – mivel azt a kormány az országgyűlés mellőzésével hívta életre.
Az 1840: 7. tc. engedte meg, hogy egyes jobbágy, vagy egész községek a földesúrral kötött szabad egyesség alapján örökre megváltsák magukat a földesúri terhek alól.
Az 1846. évi rossz termés következtében a rákövetkező télen és tavaszon óriási méretű éhínség pusztított különösen a felvidéki megyékben; a földesurak könyörtelensége és spekulációja sokhelyütt még elviselhetetlenebbé tette a nép helyzetét.
De a mi legfőbb, tapasztaljuk azt, hogy a törvénysértések nem csak mult időkről nem orvosoltatnak, de sőt újabbakkal szaporíttatnak. Vannak ugyanis a nemzetnek mult országgyűlés előttrőli sérelmei, s közöttük sok ollyan, mellynek sérelmességét még azok közt is, kik most magokat mint organisált párt a kormánnyal azonosítják, alig van ember, ki valaha el nem ismerte volna. És ezen sérelmek közül a mult országgyűlés óta köztudomás szerint egy sem orvosoltatott.* Ellenben a sérelmek tömege újakkal szaporíttatott. Nem lehet szándékunkban e jelen nyilatkozatban országunk minden sérelmeinek lajstromát adni, de még is néhány tényt példa gyanánt említeni el nem mulaszthatjuk.
V. ö. előbb, 117. l. 2. jegyzet.
Az ország legfőbb érdekeinek egyike territoriális épsége. És a részek visszacsatolását rendelő 1836: 21. t. cz. több mint tíz év folytán nem csak végre nem hajtatott, sőt ezen sérelem a mult országgyűlésen meg nem jelent törvényhatóságok ellen hozott bírói ítélet végrehajtásának elmulasztásával súlyosbíttatott.* A határőrvidéknek nem magyar törvények szerinti közigazgatása országunknak régi sérelme. A váltó törvénykönyv* s a vallás tárgyábani legújabb törvények* foganatosításának a határőrvidékeken elmulasztása által a kormány ezen sérelmet is súlyosbította.
Az ügyet ismerteti Kossuth 1848 jan. 14-i beszéde a Részek kérdésében. Olv. e kötet 445. s köv. l.
A váltótörvényt az 1840: 15. tc. tartalmazza.
A vallás tárgyában az 1844: 3. tc. intézkedik.
Az ország legfőbb érdekeinek másika a nemzetiség. És az 1840: 6-ik t. cz. 9. §-sa azon rendeletének foganatosítására, hogy a magyar nyelv tudása a katonai véghelyeken is gyarapíttassék, elannyira semmi sem történt, hogy még csak az utasok s kereskedési áruszállítások is zaklatásoknak volnának a magyar nyelven szerkezett útilevelek miatt kitéve. Az 1844: 2-ik t. cz. azon rendelete, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen, teljesen végrehajtva maiglan sincs. Ellenben a köziskolákbani magyar nyelv mívelő társulatok, ámbár az iskolai előljáróságok közvetlen felügyelése által minden elfajzás ellen biztosítva voltak, eltiltattanak.*
A helytartótanács még 1836-ban betiltotta az iskolai önképzőköröket s a törvényhatóságok állandó követelésére sem engedélyezte újból működésüket. (V. ö. Szekfü Gy.: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. Bp. 1926. 190. l.)
A példák harmadik helyén említjük a fennálló alkotmányos institutiókat, mellyek részint közjogi garanciáinkat képezik, részint formáikban csak törvényhozás útján módosíthatók. A kormány Horvát országban a tartományi gyűlésnek törvényes gyakorlat szerinti szerkeztését kormány parancs útján megváltoztatta.* A megyék alkotmányos consistentiáját pedig a törvényeinkben különben is ösmeretlen administratori rendszernek tág körbeni alkalmazásával s több megyékbeni tapasztalás szerint a főispányi jogoknak a megyei hatóságok felibe s ellenében, mint egy külön új hatóságnak felállításával, akkorig soha nem tapasztalt mértékben megtámadta.*
A kormány a horvátországi magyarbarát ellenzék megsemmisítésére 1845-ben önkényes rendelettel megfosztotta a nemességet személyes szavazatától a horvát tartománygyűlésen, s bevezette a követi rendszert; ugyanakkor a magyarbarát túrmezei nemességnek a korábbi fejenkénti szavazat helyett a zágrábi megyegyűlésen egyetlen szavazatot adott.
Az adminisztrátor-kérdés minden részletére kiterjeszkedik Kossuthnak e tárgyban tartott országgyűlési beszéde 1848. febr. 8-án, (v. ö. e kötet 524. l.) de különösen az e tárgyban készült bizottsági jelentés. (E kötet 581. s köv. l.)
Mind ezek együtt véve hazánk közdolgainak jelen állapotát eléggé aggasztónak mutatják. De a helyzet constatirozása szempontjából még azt sem hagyhatjuk említetlenül, hogy legújabban egy párt keletkezett, magát conservativnek nevező, melly elvével s véleményével a mostani kormányt azonosultnak hirdeti, „érette mindent ellene semmit” vallja jelszónak, de követeli, hogy a kormány csak az ő segedelmével éljen; az ellenzéknek minden transignálást kizárva hadat izen, s hogy ezt izenhessen, azt arról gyanusítja mintha „semmit a kormány mellett, mindent ellene” volna jelszava; és e hadizenet mellett, minden reformot egyedül a kormánytól vár, de ez által a többséget csak akkor akarja respectáltatva látni, ha hogy az övé leszen, és az ellenzéktől még a kezdeményezés hivatását is megtagadja, maga pedig nem az ország függetlenségét biztosító 1790: 10. czikket, hanem a birodalmi egységet választja indulási ponttul; és ezen elveket nyilatkozatba foglalja, és azoknak alapján magát országos párttá organisálja és ekkép organisált közös erejével megyei végzésekbe, követ és tisztválasztásokba befolyni, és e befolyás végett személyek és dolgok iránt pártműködési állapodásokat előrebocsátani szándékának vallja és végül reformok tekintetében, bár jóra mint roszra, szabadságra mint szolgaságra dönthető kérdéseket lajstromoz, de lényegök irányáról egyetlen ismertető jelt sem nyilvánít, a népről pedig csak azt sem mondja meg, akar e osztozni közterheiben.*
V. ö. a konzervatív párt 1848 nov. 14-én kiadott programmjával, Horváth M.: Huszonöt év …, 3. kiad. III. k. 184. s köv. l.
Ezen politicai pártorganisatiót magában véve aggasztónak ugyan nem találnók, sőt ha nem volna más, mint pusztán polgártársaink egyik vélemény színezetének párttá alakulása, még helyeselnők is, mert a melly szabadságot magunknak igényelünk, azt másoktól sem tagadjuk meg, de midőn azt tapasztaljuk, hogy akik magokat akkint országos párttá organisálják, fő kormány s ítélő székeken elnöklő, s egyrészben országgyűlési elnökségre is hivatott ország nagyok vezérlete alatt, többnyire megyei kormányzókból s más kormányi tisztviselőkből állanak; és ezeket compact párttá látjuk szövetkezni, olly nyiltan kifejezett s tettekben is nyilatkozó szándokkal, hogy mind azon befolyásukkal, mellyet hivatalos állásuk nyújt, megyei végzésekben, követ és tisztválasztásokban a kormánynak minden áron többséget szerezzenek; midőn látjuk, hogy e czélra nem mindig s nem mindenben a legloyalisabb eszközök használtatnak, s nem egy törvény hatóságban ezen többség szerzési párt nézetnek a közigazgatási visszaélések orvoslása, s maga az igazságszolgáltatás pártatlan öszeszerkeztése is alárendeltetik; és e mellett tekintetbe vesszük, hogy azon czélok, mellyek végett ezen többségszerzési működés megindult, nem csak a nemzet, de még maga ezen párt előtt is ösmeretlenek, mert a kormány irántuk még nem nyilatkozott; a mit pedig a kormányról tudunk, az nem egyéb mint az, hogy idegenszerű alkotmánytalan befolyástól nem független, s hogy a törvénysértéseket nem orvosolja, sőt szaporítja; mind azt együtt tekintetbe véve lehetetlen e tüneményt is állapotunk aggasztó jelei közé nem számítanunk, lehetetlen azon meggyőződésre nem jőnünk, hogy a kormány politicának hoszú időkön át annyi aggodalmat szült, irányában megnyugtató változás nincs, de van változás az eszközök választásában, a mennyiben most többség szerzési úton a megyék által szándékoltatik eléretni, a mi az előtt a megyék ellen megkísértetett, de el nem érethetett.
Ezen változást pedig mi országos érdekeinkre s alkotmányos institutióinkra nézve annyira veszélyesnek találjuk, miszerint a magyar alkotmányos ellenzéket nem csak a legéberebb őrködésre, s a nemzet jogainak s érdekeinek megóvása körüli gondos közremunkálásra, hanem egyszersmind a fennálló alkotmányos garantiák elégtelenségének érzetétől áthatva arra is felhívatva ítélnők, hogy a megóvásra s orvoslásra törekvést a biztosításra törekvéssel összekösse és az 1790: 10. t. cz. által biztosított országos önállás alapján a végrehajtó hatalom felelősségének az alkotmányos lét által természetesen postulált valósítására és általában olly garantiáknak loyalis és törvényes útoni kivívására törekedni, mellyek hazánk alkotmányosságát s országos és nemzeti érdekeinket minél tökéletesebben biztosítják.
E biztosítás eszméjéhez leglényegesebben tartozónak valljuk azt, hogy hazánk kormánya tisztán nemzeti és minden idegenszerű befolyástól független – eredetére nézve a szabad véleménnyel alakult constitutionalis többség kifolyása – lételére nézve a többség pártolásától feltételezett, – és eljárására nézve a nemzetnek felelős legyen.
De az idők jelei után indulva, nemzeti közérdekeink egyéb biztosítékai közül el nem mulaszthatjuk még megemlíteni a nyilvánosságnak nem csak országgyűléseken s országos lételünknek főtámaszául szolgáló megyei institutioinkban sérthetetlen fentartását, hanem egyszersmind a közélet más egyéb ágaiban, nevezetesen az igazság szolgáltatás körében is alkalmazását; valamint szinte a szabad öszejöhetés és egyesülés jogának eredeti alkotmányos tisztaságában fenntartását, mint mellyeknek elseje nélkül a honpolgárok személy s vagyonbéli bátor léte, másodika nélkül pedig a nemzet szellemi s anyagi szabad fejlődése nem biztosítható, el nem érhető.
Általában* mivel hazánknak tényleg sem önállóan tisztán nemzeti, sem tisztán parlamentaris kormánya nincs: akkint vagyunk meggyőződve, hogy a magyarországi ellenzék egyedül a kormány ellenőrzésére, s midőn kell ellenzésére a mint ekkorig nem szorítkozott, úgy jövendőben sem szorítkozhatik; s még biztosításra törekvésnél sem lehet megállapodnia, hanem általában hivatásának kell ismernie minden czélszerű reformok létrehozásán továbbá is iparkodni, és azért határozottan kinyilatkoztatjuk: hogy azon téren tovább is álhatatosan megmaradunk, mellyen a tények históriája az „ellenzék” nevét a „reformpárt” nevével ugyanazonosította.
Innen a szöveghez alapul a 15. számú (Vörös Antal-gyűjt. 433/b.) márciusi Kossuth-fogalmazvány szolgál, azonban Kossuth lényeges változtatásokat hajt végre rajta. (L. 116. s köv. l.)
Ez iránybani működésünkben a kezdeményezés hivatását kirekesztőleg az ellenzéknek nem tulajdoníthatjuk; de ép olly kevéssé tulajdonítjuk azt kirekesztőleg a kormánynak vagy más akárkinek, hanem mindnyájunk alkotmányszerű közös hivatásának ismerjük.
És e hivatás teljesítéséről, melly különben is újabb időkben nem csak a már már általánossá vált haladási mozgalom kútfeje, hanem a létre hozott javításoknak is egyik főrugója volt, magunkat ez idő szerint is annál kevésbé dispensálandjuk, mivel – közjogi tekintetben – reformnak csak azt fogadhatván el, mi a nemzeti alkotmányos élet biztosításával s kifejlesztésével öszhangzásban van, nem találunk alapot azon hiedelemre, hogy ha az ellenzék azoknak, miket ez időszerint szükségeseknek vél, kezdeményezésétől magát dispensálná, azok mind avagy csak indítványba is jőnének; vagy ha igen, az említett alkotmány fejlesztési és biztosítási irányban jőnének indítványba. Nem találunk alapot az elsőnek hiedelmére, mert a kormány a legfőbb, legfontosabb haladási kérdések iránt még teljességgel meg nem is nyilatkozott; még csak azt sem tudjuk, hogy a közteherviselés kérdésére s annak alkotmányos feltételeire nézve minő véleménye, minő szándoka van; a magát conservativnek nevező párt pedig egyenesen kimondta, hogy ő mindenben a kormánytól vár, azon kormánytól tehát, melly még soha sem mondta meg, mit s mikép akar. De nem találunk alapot azon második hiedelemre sem, hogy a kormány a mit valósággal kezdeményezend, alkotmány fejlesztési s biztosítási irányban fogja kezdeményezni.
Minden hatalomnak ugyan is természetében fekszik, hogy inkább saját körének tágítására, mint az őt korlátozó alkotmányosság kifejezésére törekedjék. Természetében fekszik ez a hatalomnak még akkor is, midőn kétségtelenül jót akar, mert akar magának minél tágabb hatalmat, hogy a jót minél inkább eszközölhesse. Ezen hatalom tágítási irány valódi parlamentaris kormány mellett nem annyira veszélyes a nemzet szabadságára nézve, mert a nemzet többségében megvan a tehetség, azon kormányt, melly hatalmával visza élne, eltávolítani s a melly nemzet ezt akadály nélkül teheti, az ön sorsának akkor is ura marad, hahogy kormánya rosz kezekbe tévedne. De a melly nemzet tényleg illy helyzetben nincs, annak idején korán kell óvakodni a kormány hatalom terjesztésének azon irányától, melly a hatalom természetében feküszik, mert az eredetileg bár jó kezekbe adott hatalom idő jártával rosz kezekre juthat, s ekkor nem olly könnyű többé azt korlátolni. Általában sem lehet tehát okunk a kormány indítványozásának feladni alkotmányos polgári hivatásunkat, még inkább ösztönözve kell pedig magunkat éreznünk az óvakodásra, ha meggondoljuk, hogy kormányunk indítványai tényleg fájdalom azon birodalmi fő kormány tanács helyeslésétől feltételezvék, mellynek alkotmány ellenes irányát a birodalmi tartományok historiai alkotmányosságának elenyészetése olly szembetűnőleg jellemezni. Kinyilatkoztatjuk tehát, mikint a kormánynál nem találhatva fel annak biztosítékát, hogy a szükséges reformok általa mind alkotmányos irányban kezdeményeztetni fognának; a conservativ párt pedig ön valomása szerint is, ezen absolutisticus irányú befolyástól függő, nem tisztán nemzeti, nem parlamentáris kormánnyal, magát tökéletesen azonosítván, az ellenzéknek hivatásához tartozik, a közös kezdeményezési jog gyakorlatával azon lenni, hogy az újítások a valódi javításnak, az az: alkotmányos életünk kifejezésének és biztosításának iránya szerint induljanak.
Mind ezen őrködési, fentartási, biztosítási és haladási hivatás, és az erre felhívó aggodalmak azonban sohasem fogják az ellenzéket attól tartóztatni, hogy a kormány minden cselekvését, a melly jó és törvényes, kitehetőleg pártolja, s gyámolítsa, sőt inkább ügye diadalát nem párthiúságban vagy önszemélyeinknek kegyekre érdemesítésében, hanem abban keresve, hogy ami jó, az megtörténjék; az ellenzék nem szabja pártolás feltételéül, hogy őt a hatalom ne ignorálja, vagy csak az ő segedelmével éljen; és azért kinyilatkoztatjuk, hogy az ellenzék, mikint már eddig is nem egyszer tettekkel bizonyítá, soha sem fogja nézni, kitől jön a jó, s kinek kezein forog a keresztülvitel. Jöjjön akárkitől, legyen bár kitől segítve, az ellenzékre számolhat.
És most ellenzéki hivatásunk illy felfogása folytán, reform törekvéseinkről számot adandók s a leglényegesb törvényhozási teendők iránt vezér elveinket nyilvátítandók, legelső kötelességünknek valljuk kijelenteni, miképpen mi a czélszerű törvényekkel körülírott sajtószabadságot a békés reform múlhatatlan feltételének ismerjük, azt nemzetünknek visszaszerezni annál inkább iparkodandunk, minél fájdalmasabban esik a törvénytelenül behozott censurának* értelem zsibbasztó hatását, pártos egyoldalúsággal, szabadság ellenesen kezelve látnunk.
A rendek haladó gondolkodású képviselői, sőt a kormányhű Széchenyi sem ismerték el törvényen alapulónak a kormány jogát a cenzurára s az ellenzék legjobbjai minden országgyűlésen harcot inditottak az önkényes gyakorlat ellen; a maradi többség azonban félt a szabad sajtó forradalmasító hatásától és elgáncsolt minden kezdeményezést ebben a kérdésben.
A mi pedig a czélt illeti, melly felé az ellenzék törekszik, ezt azzal fejezzük ki, miképen mi hazánknak mind biztosítását, mind nemzeti s alkotmányos kifejlődését, mind végre jólétét s anyagi virágzását csak az által véljük eszközölhetőnek, s ezeknek alapján a királyi széknek is legerősb támaszt az által nyujthatónak, ha „a nemzetiség és alkotmányosság alapján a honpolgárok minden osztályainak érdeke egyesítetik”.
Ezen érdekegyesítésre a nemzetiség ügyének, a másnyelvű népiség érdekeinek óvatos kímélésével, s a vallás kérdésének a mult országgyűlési alapon bevégzésén kívül szükségesnek valljuk Erdély és Magyarországnak teljes és jogszerű egyesítését, hogy a két testvér haza és testvér nemzet egymásnak visszaadatván, eképen mind a vérségi kapcsolatnak, mind a törvény szentségének elég tetessék, továbbá szükségesnek valljuk a közterhekbeni osztakozást, a honpolgárok nem nemes osztályainak, mindenek előtt pedig a kir. városoknak és szabad kerületeknek képviselet alapján – melly a megyei institutióval is tökéletes öszhangzásba hozható – úgy törvényhozási, mint helyhatósági jogokban valóságos részesítetését és a törvényelőtti egyenlőséget.
A közteherviselés kérdésére nézve kijelentvén, hogy az akkorig egyedül adózott nép terheinek megkönnyítését főbb tartozásunknak ismerjük, az alkotmányos biztosítékokat ezekre nézve is mindnyájunk számára gyarapítani törekedünk, de országunk közszükségeinek eddig el nem látott fedezése körül czélok és eszközök országgyűlési meghatározását, s odaadandó számadást és felelőséget mindenesetre feltételül kötünk.
Továbbá az érdekek egyesítésének alapfeltételei közé számítjuk az úrbéri viszonyoknak, a földes urak igazságos kármentesítésével, kötelező törvény általi megszüntetését és oda számítjuk még az ősiség eltörlésével a birtok szerzés biztosítását; és az elsőre nézve, úgy a földesúri, mint úrbéres néposztályra nemzetgazdasági tekintetben legkívánatosbnak, mind az országra nézve legjótékonyabbnak ítéljük, hogy előlépések történjenek, miszerint az úrbéri örökváltság a status közbejöttével országos eszközlésbe vétessék.
Minden előlépést, melly e czélhoz közelebb vezet a nélkül, hogy a jövendő kifejlést megkötné, elfogadunk, ez irányban hatni a legközelebbi országgyűlésre is feladatunknak valljuk, s minden egyébnek is, a mi hazánk nemzeti s alkotmányos kifejlődésére, avagy szellemi s anyagi javára vezethet – s mikből sok az ellenzék által már kezdeményezve is van – létrehozásán álhatatosan törekedendünk. Nemzetünk kifejlődésének egyik leghatályosabb emeltyűjét, a köznevelést olly irányba vezettetni igyekezendvén, hogy hazánkfiai munkás polgárokká képeztetvén, ez által személyes függetlenségökre is támaszt nyerjenek.
Ekkint kifejezvén az ellenzéknek mind alkotmányosság, mint haladás téreni vezérelveit, kinyilatkoztatjuk azt is, hogy működéseinkben mindenkoron szemügyön tartandjuk az 1723-ki 2-ik czikkelyből nemzetünkre hároló kötelességet és viszonyokat, de szorosan ragaszkodunk az 1790: 10. t. czikkhez is, melly királyi szentesített szóval arról biztosít, hogy „hazánk szabad ország, s egész törvény és kormányrendszerében független; tehát semmi más országnak, avagy nemzetnek alá nem rendelt” – és ezért valamint teljességgel nem kívánjuk, hogy az uralkodó ház örökös tartományainak érdekei hazánk érdekeinek alárendeltessenek, úgy viszont sohasem fogunk semmi olly lépésben megegyezni, melly az említett czikk mellőzésével, jog ellenére Magyarország érdekeit az örökös tartományok érdekeinek feláldozná vagy alárendelné, mikint ez sokakban, különösen az ipar és kereskedés ügyében régóta fogvást történik. Ellenben az 1790: 10. t. czikk tiszteletben tartása mellett a találkozó érdekek méltányos kiegyenlítésére örömmel nyujtunk segédkezet és e tekintetben egész őszinteséggel kimondjuk, mikint alkotmányos és absolutisticus érdekek bajosan lévén összeegyeztethetők, a birodalmi tartományok historiai alkotmányosságának visszaállítása nem csak a találkozó érdekek kiegyenlítését hathatósan elősegítené, hanem a kölcsönös barátság és jóindulat kötelékeit is szorosabbra fűzné. És ez által a Királyi szék jövendőjének is erőben sokszorozott, mert irányban rokonult támaszt biztosítana.
A fentebbi pontokban kifejezett czélunk elérésére eszközeinket a nyilvánosság, alkotmányosság institutioink természete, s a loyalitás körében körülmények szerint megválasztandók, jövőben és időnkint értekező összejöveteleket fogunk tartani.
De midőn ekkép irányunk szellemi egységére törekszünk, a törvényhatóságoknak önkörükbeni szabad mozgását, s törvényes önállását féltékenyen őrizni szoros kötelességünknek ismerjük – és azért:
Az alkotmányos életnek törvény hatósági végzések, követ és tisztválasztásokban nyilatkozó ágaiba a párttá alakult kormány befolyását a megyei rendszer felforgatására irányzott veszélyes törekvésnek, valamint azon doctrinát is, hogy a többség a kormánynak irányul csak azon esetben szolgáljon, ha az egy bizonyos pártnak kedvező, alkotmányellenesnek nyilatkoztatjuk; és a többségi elv valósításának csak két módját fogadhatjuk el, vagy azt t. i. hogy a kormány a többség kifolyása, és annak pártolásával feltételezett legyen, vagy azt, hogy a többségnek, ha nézeteivel ellenkeznék is, engedelmeskedjék.
Kossuth ered. fogalmazványa, O. Lt. Vörös Antal-gyüjt. 435/a. sz.
