Budapesti Hiradó a vámkérdésben.*
Budapesti Hiradó a vámkérdésben.*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 51-ik számában. K. F.
Midőn mi azt mondók: íme az austriai vámvonal, védvámrendszer ellenünk Austria érdekében, fordítsuk oda igyekezetünket, hogy legyen védvámrendszerré, a mi érdekünkben is, mert hiszen hazánknak is csak vannak érdekei, melyeket nullificálni nem lehet, hazánknak is van országos személyessége, melyet csapra ütött hordó szerepére sülyeszteni csak még sem lehet. Midőn így szóltunk, a másik oldalon vagy nem feleltek, vagy gúnyolódtak.
Ha mondom: »a másik oldalon« nem értem a B. P. Hiradó mostani vezérét; mert ő e kérdésben legalább akkor még a másik oldalon nem tartozott: ott vannak »Alföldi levelei«, melyekben egy országos pénztár alapjául bizonyos czikkekre a védvámok felemelését hozá ő – a védvámrendszer embere – javaslatba. Ez egyébiránt semmi; azóta persze öregedett, okult, tisztábban lát.
Tehát vagy hallgattak, vagy gúnyolódtak; s nem volt a másik oldalon senki, ki a közbenső vámvonal eltörlésének ajánlásával vigasztalt volna.
Mi ezt tapasztalván, megemlékezénk, miként férfiakhoz cselekvés illik, nem gyáva sopánkodás, mely bizony sem védvámrendszert nem teremt számunkra, sem az ellenünk felállítottat el nem törli; s azért az egyesületi eszméhez folyamodánk és a védelmet, melyet hazánk érdekeinek törvényhozás, s a szomszéddali alku útján el nem érheténk békés lakjaink küszöbén állítottuk fel. Oly kábák nem valánk, hogy szemközt egyrészről a hatalmasok komor tekintetével, másrészről azokkal, kikre az ily tekintet erősen hat, egyesületünktől teljes pótlékát vártuk volna hazánk érdekei azon védelmének, melyet törvényhozás nyujthatna, hanem gondolók: sikere mégis csak lesz.
És mit tapasztalánk? Először határon kívül, s határon belül hegyezék a rettegtető gyanusítás nyilait, pártütőknek, hűségtörőknek kiáltottanak; majd kialudván a düh mámorát, gúnyban, kicsinylésben kerestek vigasztalást, s keserü mosolyban megvetést affektáltak.
Ártottak az elsővel, ártottak a másodikkal kétségtelenül, mert csökkenték a gyöngébbek kedvét mozgalmainkhoz csatlakozni; a siker azonban mégsem maradt el, az ipar gyökerei meghonosodtak, terjedt a műiparos szorgalom és gyümölcsei fejledeztenek, magok elleneink, míg szavakkal lármát ütnek ellenünk, tetteikben önkénytelenül, akaratlanul is mozgalmainkhoz csatlakoznak, s másfél év alatt, Istennek hála, immár ott állunk, hogy a törvényhatóságok iparművekbeni háziszükségeit szintoly jól, szintoly olcsón, mint a külföldi műipar, fedezni tudnók, sőt némely részben olcsóbban is, közöttünk a kényesebb izlés igényeit is ki tudná hazai műiparunk nagy részben elégíteni, elleneik között is alig van ház, hová hazánk műipara kisebb-nagyobb mértékben magának utat nem tört, már van esetünk, hogy a brünni gyárnok magyar gyapjuszövetet vásárol, s a pesti piaczon magáé gyanánt nyereséggel adja el, van esetünk, hogy a budai gombgyár műveiből bécsi kereskedő megrendelésére nagy mennyiség Bécsbe utazik, s a mi legtanulságosabb, elleneink közrehatásával, kik a védegyesület ellen legtöbbet lármáztanak, ős Buda városban fonógyár épül!! Fonógyár, melynek épülhetése eléggé bizonyítja, hogy a szövőipar jóformán kifejlett, mert e nélkül fonógyár lehetetlen.
Ámde mindezeknél még különösebbet is tapasztalánk. Már mondám, hogy a védegyesület előtt nem volt ember a másik oldalon, ki a közbenső vámvonal eltörlését ajánlotta volna, ezen eszme inkább a régi ellenzék zászlaja volt, de a védegyesület után csuda történik Izraelben, Budapesti Hiradó s Nemzeti Ujság, Pesther Zeitung és Triesti Lloyd és az Augsburgi Allgemeine egyszerre csak a közbenső vámvonal eltörlését kezdik ajánlani, mondván: »Védegylet emberei! Védvám Ausztria ellen, ábrándos, inpracticus, kivihetetlen gondolat, hagyjatok fel vele; hanem a közbenső vámvonal eltörlése, ebben van az üdvösség, ez practicus, loyalis eszme, ez kivihető!!«
Lám, lám, mégis csak nem olyan egészen haszontalan eszme az a védegylet, mely ily csodás doctrina-változást eszközlőtt a másik oldalon.
Én nem mondom, nem mondhatom, hogy ezen doctrina rossz, nem mondom, nem mondhatom, hogy jó, mert minden attól függ: hogyan? mikép? mily föltételek alatt? Mert ilyen dolog száz meg száz van. Városi ügyrendezés szükséges, elkerülhetetlen, de lehet áldás, ha a szabadsággal párosult rend érdekében, lehet átok, ha nemzetiségellenes absolutismusában történik; – hypothecabank magában igen jó, igen szükséges, de lehet a hitelnek emeltyüje, lehet a corruptio műhelye; – vámvonal eltörlése Ausztria fölé lehet jobb, mint a mostani állapot, lehet olyan, hogy sírva gondol reá a késő nemzedék. Minden attól függ: hogyan és miként? És ha ti ez iránt megkérdeztetve felelni vonakodtok, ha nevetséges pöffeszkedéssel azt mondjátok: »azért sem felelünk, mert kérdeztek«, ám jó, lássátok daczos gyermekek, mit cselekesztek, nekünk ez is felelet, értjük, s tudandjuk magunkat mihez tartani.
Hanem tapintsunk egy kissé a közbenső vámvonal eltörlés practicabilitásának üterére. – Mert azon urak, amott a másik oldalon, kik életükben valami okszerü practicumot még soha nem is indítványoztak, annál kevésbbé tettek, mióta a másik oldalon állanak, – azon urak amott nagyon szeretik emlegetni, hogy mi ábrándos, ideálisták vagyunk. – Lássuk.
Tehát védvámrendszer köztünk s Ausztria között, ábrándos idealismus, a mint mondjátok; ellenben a vámvonaleltörlés ez practicus eszme, ez kivihető. – Én pedig azt mondom nektek, hogy a ti eszmétek inpracticus, kivihetetlen, ellenben mienk loyalis, gyakorlati, könnyen kivihető. – Megmutatom.
A köztünk s Ausztria közti vámvonal úgy, a mint áll, úgy a mint kifejlett, nemcsak vámkérdés, hanem Ausztriára nézve egyszersmind finantialis kérdés is. – Ez a dolognak practicus felfogása, melynek helyességét nehezen fogjátok tagadhatni.
Falusi magányomban, nem lévén kezemnél a statisticai táblázatok, nehogy csalatkozzam, inkább keveset, mint sokat számítandok.
Ausztria státus-adóssága ezer millió frt körül jár. – Ezt tudja Európában minden ember. – Most még ezen teherhez hozzájött a státusvaspályák építése, legujabban pedig hozzájöttek a galicziai zavarok, s azoknak mellőzhetlen következményeül a jobbágyviszonyok státus intézkedés általi kiegyenlítésének szüksége. Sok pénzbe kerülend, de kénytelenség. Ezt Európában minden ember érzi és tudja. Im a viszonyok egyik oldala, melylyel nem szabad felejteni.
A közbenső vámvonal, minden regie költségek levonása után, behoz Ausztriának mintegy másfél millió forintot; – magában nem sok, de ezen vámvonal nemcsak ezen jövedelmet adja, hanem egyszersmind őrje s mellőzhetlen közvetítője a dohány-monopoliumnak, mely többet hoz be Ausztriának 12 millió p. frtnál; a közbenső vámvonal tehát közvetlenül és közvetve Ausztriának legalább is 14 millió p. frtot jövedelmez.
Kérdem már most én a tulsó tábor practicusait, hiszik-e, hogy Ausztria, azon sátus-adóssági stb. viszonyok mellett, miket fentebb említék, ezen 14 millió frt évi jövedelemről egyszerűen le fog mondani? Practicus hit-e az, ha valaki hiszi, hogy Ausztria Magyarország iránti puszta barátságból ezen 14 millió forintnyi jövedelmet feláldozandhatja? Ha practicus embernek azt kell tartani, a kinek Isten ily hitet adott, úgy én már csak inkább ábrándos idealista maradok. Nem csalom magamat kártyavárakkal.
Állítom tehát, hogy a közbenső vámvonalnak oly módoni eltörlése, miszerint ezen eltörlés Ausztria évenkinti jövedelmét 14 millió forinttal megcsonkítsa, inpracticus ábránd, még álomnak is vadul szögletes.
Ha ez igaz, úgy a közbenső vámvonal eltörlése csak akkor válhatnék practicus gondolattá, ha túloldali practicusaink megtudnák nekünk mutatni, hogy ezen 14 millió frt jövedelemnek feltartása, vagy kipótlása a vámvonal eltörlése mellett is lehetséges. Ha lehetségről szólok, nem idealis, hanem practicai lehetséget értek.
Ezen lehetségnek csak egy alternatívája képzelhető. T. i. vagy az, hogy Ausztria saját erőforrásaiban lelend pótlékot ezen 14 milliónyi vesztességért, vagy pedig az, hogy Magyarország fogja ezen veszteségét fedezni.
A mi az elsőt illeti: nem tagadom, hogyha például a dohánykereskedés Ausztriában megengedtetik, hanem bizonyos mérsékelt taxa mellett, mely eléggé mérsékelt legyen, hogy a dugáruságnak ne szolgáljon jutalomul, szóval, ha akként kezeltetik, mint nálunk a jobbágyhelyekeni boltnyitás joga, mely mindenkinek szabad, de bizonyos taxa mellett, nem tagadom, mondám, hogy ez vagy két millió p. frtot behozhatna: de honnan fedezhetni a még hiányzó 12 milliót? Én a mennyire Ausztria adó- és finantialis viszonyait ismerem, lehetségét gondolni sem tudom, s azon véleményben vagyok, hogyha volnának itt ily segédkútfők, Ausztria jeles finantierjei, kiket 900–1000 millió státus adósság gondja nyom, nem igen hevertetnék azokat használatlanul. Kérdem hát, practicus eszme-e hinni, hogy Ausztria ezen hiányt saját erejéből pótolhatandja?
Vagy talán Magyarország fogja pótolni? De már erre a Nemzeti Ujság is azt mondja: hogy nem! Mik is volnának e pótolásnak módjai? Fizetendünk talán annyi adót Ausztriának, mely ezen hiányt pótolja? Kérdem, practicus ember-e az, ismeri-e Magyarországon a practicai lehetség erkölcsi és anyagi határait, a ki ezen hitre képes? Vagy talán elvállaland Magyarország az ausztriai státusadósságokból saját vállaira annyit, mennyi a 12–14 millió deficitnek tőkéjét képviselné? Ez épen csak úgy volna lehetséges, ha szint ennyi új adót vállalna el, mert pusztán azon hitelekkel, hogy a monarchia státus adósságaiban Magyarország is részes, ha kamatfizetésre s törlesztésre adót nem adunk, biz az ausztriai 14 millió jövedelemhiány nehezen fog kipótlódni. Kérdem tehát, practicus ember-e az, a ki hiszi, hogy Magyarország 12–14 millió frt tőkéjét képviselő státus adósságot, s annak fedezésére 12–14 millió frt adót elvállaland?
Tehát csak egy harmadik mód lehetne hátra, t. i. ha Ausztria így szól: »Titeket, magyar szomszédok, bizony nyom ez a közbenső vámvonal és igen nagy igazságtok van, ha annak eltörlését óhajtjátok, én, mint jó szomszéd, reá is állok igen szivesen, s a másfél millió forintot, mit e vámvonal nekem behoz, jó szomszédság okáért fel is áldozom; a külső vám majd hozand többecske valamit, ámde nekem a dohánymonopolium még ezenkivül behoz 12 milliót, ezt lehetetlen feláldoznom; nyujtsatok tehát segédkezet, hogy ezen monopoliumom megmaradhasson, ha mindjárt a vámvonalat eltöröljük is«. – Miként lehetne ez? »Oh igen könnyen. Hozzátok be a dohánymonopoliumot Magyarországba is, ekkor nem kell vám, s én mégis megtarthatom a magam dohánymonopoliumának 12 millió jövedelmét. De ne gondoljátok, hogy én a magyarországi dohánymonopoliumból jövedelemre tartanék számot. Administrálni fogja azt a törvényesen független magyar kamara, s jövedelmét kiadja az n. m. kir. helytartótanácsnak, miként a só felemelt árábóli 11 krt kiadja, s ti utakra, folyamszabályozásokra, csatornákra, vasuti kamatbiztosításra stb. fordítandjátok, talán az úrbéri viszonyok megszüntetését is eszközlenditek általa, s hazátok szép, virágzó, gazdag leend. Én nem kivánok semmit, én megelégszem azzal, hogy lehetséges leend a magam saját dohánymonopoliumának 12 millió jövedelmét, a vámvonal eltörlése mellett is, megtartanom.«
S kérdem, practicus ember-e az, a ki arról ábrándozhatik, hogy ily törvényt Magyarországon alkotmányos úton ki lehet vinni? S ha kivitetett, végre lehet hajtani? Én részemről semmi áron sem volnék hajlandó ennek végrehajtását elvállalni, pedig csupán azon egyszerü okból nem, mert Magyarország népétől nehéz volna elvenni a földet, melyet művel, de még nehezebb pipáját; és azon második egyszerü okból, mert Magyarország nemcsak dohányzó, hanem dohánytermesztő ország is, azt pedig még a találékony politika nagy mesterei sem találták fel ekkorig, a kutató ellenőrzésnek minő nemével lehet dohánytermesztő országban a termesztés semmivététele nélkül dohánymonopoliumot rendszeresítni.
Őszintén akarok szólani. Én szükségesebb, elkerülhetlenebb s erkölcsileg mint anyagilag hasznosabb dolgot most hazámra nézve nem ismerek, mint az úrbéri viszonyokbóli tökéletes kibontakozást. Ez magánjogi úton a világon még sehol sem ment végbe. Nálunk sem fog, a kezdet óta hiba volt ezt tisztán magánjogi kérdésnek venni. E kérdés közjogi is; melynek megoldása, ha a földesúri osztály kármentesítésével történnék, a státus financziális közbenjöttével lehet egyedül eszközölhető. Ehhez pénz, sok pénz, az e végetti financzmunkálatokhoz pedig törlesztő pénzalap szükséges. És miután én practicai lehetetlenségnek tartom, hogy hazánk népére, behajthatás reményével akármi végett, habár az úrbéri viszonyokbóli kibontakozás végett is több direct adót vetni lehessen, mindaddig, míg a nép alkotmányos jogok gyalorlatába be nem helyeztetik, miszerint maga ítélhessen, rendelkezhessék az adóajánlás körül; a dolgok ezen helyzetében, őszintén megvallom, hogy ha Magyarország nem dohánytermesztő, hanem csak dohányvevő, dohányfogyasztó ország volna, én a dohánykereskedési státusmonopoliumnak oly módoni behozatalától hogy jövedelme törlesztésül szolgáljon, az országos, egyetemes, s általános úrbérváltság végetti státus financzmunkálatnak, vissza nem borzadnék. A státust ugyan sem földmívelésre, sem műiparra, sem kereskedésre alkalmatosnak nem tartom, a monopolizált státuskereskedés minden nemének ellensége vagyok; de tudván, hogy minálunk, így a mint állunk, még a haza megmentése végett sincs igen módunkban a financzkútfőkben válogatni, ily áron, t. i. az úrbéri viszonyokbéli kibontakozás árán, még a dohánykereskedés monopóliumát is elfogadnám, még egyszer mondván, ha hazánk csak dohányfogyasztó volna, mint Ausztria, nem pedig dohánytermesztő is. De miután termesztők vagyunk, termesztő országban pedig, a státusmonopolium végetti ellenőrködés oly kiállhatatlanul gyűlöletes kutatások nélkül kivihetetlen, egyenesen kimondom, hogy a dohánymonopoliumnak magyarországrai behozataláról gondolkodni nevetséges inpracticus ábránd.
Reassumáljunk: a vámvonal kérdése köztünk s Ausztria között 300 éves gyakorlat következtében nemcsak vámkérdés, hanem Ausztria részéről súlyos finantialis kérdés is.
E vámvonalnak egyszerü eltörlése Ausztriának 14 millió forint jövedelemhiányt okozna.
Bármennyire kivánatos volna is az eltörlés, ezen 14 millió forintot Ausztria érettünk nem fogja feláldozni. A hiányt Ausztria nem fedezheti, Magyarország fedezni nem köteles.
A kiegyenlítésnek azon módja pedig, hogy Magyarország is dohánymonopoliumot hozzon be magánál, kivihetetlen.
És most ítéljen minden gondolkozó hazafi, practicus gondolat-e jelen körülményeink, s Ausztria finantialis állapotja mellett a vámeltörlés gondolatja?
Ennek ellenében vegyük fel a védvámrendszer eszméjét. Tudjuk mi azt igen jól, hogy nem minden kivihető, a mi jogos volna. S azért nincs közöttünk senki magát azzal mystificáló, hogy miután királyunk ausztriai császár is; mi a magyar király, megegyezésével fogunk az ausztriai császár ellen önhatalommal védvonalat állítani. Hanem gondoltuk, s gondoljuk azt, hogy az alku és egyesség útján fog Ausztria hozzájárulásával a közbenső vári szabályoztatni, s e szabályzatnál kölcsönös méltányossággal hazánk érdeke is tekintetbe vétetni. E mellett Ausztria megtarthatja dohánymonopoliumát, státusjövedelme csökkenni nem fog, mi nem érzendjük jólétünket, előmenetelünket Ausztria érdekeinek feláldozva, s kifejtvén műipar és mezőgazdasági szorgalmat, helyesebb státusgazdászati szempontból szabályozva külvámainkat, utat törve, ösvényt egyengetve a külkereskedésnek, küzdjük fel nemzetünket a versenyezhetés polczára; és készítjük elő a szabadkereskedés korszakát. Ez a mi tervünk, mely finantialis bonyolódásokkal nincs összekötve, nemzeti jogáldozatot nem feltételez. Csak méltányosság kell hozzá, mely saját érdekének elismerést követelve, azt mástól sem tagadja meg. S most tessék ítélni, melyik a két terv közül practicaibb, melyik kivihetőbb, melyik jár kevesebb convulsióval.
* * *
Azonban a B. P. Hiradónak szokott könnyelmü éretlenséggel, mely a dolgok mélyébe soha sem hat, tetszett a vámeltörlés eszméjét szőnyegre hozni, s nyilvános vitatás tárgyává tenni.
Mi a Hetilap 41. számában a B. P. Hiradóhoz következő kérdéseket intéztünk:
1. A közbenső vámvonal eltörlése, vámszövetség köztünk s Ausztria között. Ennek természetes következménye, hogy a külső vámvonal közössé válik, s egyetértésünkkel szabályozandó. Mert e nélkül a közbenső vámvonal eltörlése gyarmatosító mystificatio. Kérdjük a B. P. Hiradót, miként gondolkozik a külső vámvonalról?
2. A határszéli vámvonal eltörlése, a bécsi accise-vámsorompó felmaradása mellett haszontalan mystificatio. Kérdjük: nyilatkozzék az indítványozó Hiradó a kérdésnek ez oldaláról.
3. Kérdjük: egyetért-e abban, hogy Ausztria jövedelmeinek kárpótlásáról, a vámszövetség megvásárlásáról részünkről szó sem lehet?
4. Kérdjük: nyilatkozzék, valótlan-e azoknak sejtelme, kik hiszik: hogy a B. P. Hiradó vámeltörlési indítványa alatt a dohánymonopolium magyarországrai behozatalának czélzata lappang? Mondja, hogy nem, s mi elhiendjük.
5. Kérdjük: minő biztosítékokra nyújt kilátást arra nézve, hogy a szövetséges vámtarifa szabályozásában mindig garantirozva maradjon nemzetünk azon befolyása, miszerint ha a külön vámtarifa változtatása iránt akármikor is Ausztriával megalkudni nem tudnánk, a vámszövetségtől, akármikor visszaléphessünk, s önállólag vámvonalt állíthassunk?
Ezek valának kérdéseink. Oly kérdések, melyeknek megfejtése nélkül nem lehet az iránt tisztába jönni, jó-e vagy rossz az indítványozott vámvonaleltörlés?
És mit felel a B. P. Hiradó? Gőgös pöffeszkedéssel, melyet 1846-ban már az utczai vargainas is kinevet, azt mondja: »majd bizon! azért sem felelek, mert a Hetilap parancsolja?«*
Ily értelemben felelt a Hiradó. – Mert az ő becsületéért nem azonosítom a devalvationális rovat irkászát a Hiradóval. Devalválni annyit tesz, mint valamit igaz értékéről leszállítani. – Oly foglalatosság, melyet csak banquerot emberek tesznek, pénz vagy ész banquerottok – a mint jó. – Itt ez utóbbi. – De ez nem az én gondom. Hanem miután a devalvationális rovat írója soha még tárgyat nem vitatott; s azon modorban, melyet felvőn, elménczkedni igen, de vitatkozni nem is lehet, – miután ezen ficzkó a mióta írt, soha sem tesz egyebet, mint piszkolódik, s sületlen gorombaságokat köpköd maga körül, annyit egyszer mindenkorra ki kell mondanom, hogy a ki tárgyakat vitat, okokkal küzd, annak nevét soha sem kérdem: de a ki csak piszkolódik, s piszkolódik anonymitás palástja alatt, az gyáva becsület tolvaj. Mert nincs alávalóbb gyávaság, mint névtelenül gorombáskodni. Több önérzetem van, mintsem hogy tollharczra vetemedhetném ily ember ellen. Ki a napfényre, ha gyávának tartatni nem akar! Vagy pedig le a piszkolódás teréről, a tárgyvitatás komoly terére. K. L.
Ugyan úgy-e? Bizon szép! Ezt aztán hirlapszerkesztésnek nevezik. Igy hozzák tisztába az eszméket, így készítik elő a közvéleményt. Igy teljesítik a nyilvánosság-organumainak hivatását. A daczos gyermek is így szokott tenni, midőn dünnyögve így makranczoskodik: »azért sem játszom«. A makranczos gyermeket, nehogy vérébe menjen által a dacz, ilyesmiért megszokták paskolni. A szerkesztőket pedig az ily gyermekes pöffeszkedésért ki szokták kaczagni.
Képzeljen magának a nyájas olvasó gyűlésen egy szónokot, a ki indítványt testen, de midőn egy másik által felszólíttatik: magyarázza meg, miként érti indítványának lényeges részeit? Azt mondja nagy gőgösen: »azért sem felelek, mert kend kivánja«. Gyűlési szónok és hirlapiró között, csak azon különbség van, hogy annak auditóriuma a gyűlésterem; ezé az ország olvasóközönsége.
De én a B. P. Hiradó ezen feleletét feleletnek veszem, s mindaddig, míg mást nem felel, azt fogom felőle tartani, hogy észszerüleg vitatkozni vagy nem tud, vagy nem mer; feleletét pedig ekként magyarázom: A B. P. Hiradó a közbenső vámvonal eltörlését akként akarja: hogy
1. a külső vámtarifa szabályozásába befolyásunk ne legyen;
2. a bécsi accise vámsorompó fenmaradásával mystificáltassunk, mintha a vám el volna törölve, s mégis azt akarja,
3. hogy mi Ausztriának kárpótlást fizessünk. Különösen pedig
4. egész indítványával csak oda czéloz, hogy a dohánymonopolium Magyarországra is behozassék.
5. Nem akar semmi biztosítékot kivánni, hogy a szövetséges külvámszabályzatnál garantirozott befolyásunk legyen.
Én így magyarázom a B. P. Hiradó feleletét. Magyarázatomat rossz néven nem veheti, mert ha nem jól fogom fel szándokát s nézeteit, nyilatkozzék, s én természetesen azt fogom véleményének ismerni s tartani, a melyet ki fog nyilatkoztatni.
Addig azonban kérem szerkesztő urat, méltóztassék minden harmadik-negyedik lapban e három dolgot registralni.
1. A B. P. Hiradó megtámadván tárgyavatatlan felületességgel a vasuti kamatbiztosítás eszméjét; mi elmondók okainkat, melyeknél fogva a kamatbiztosítás. eszméjét pártoljuk, s kértük, adja okait ellenkező véleményének. Elhallgatott, s hónapok óta nem felel semmit.
2. Felállította tárgyavatatlan vakutánzással a szabad kereskedés thesisét. Mi értelmeztük mit testen e szó »szabad kereskedés« s kérdeztük: akarja-e a szabad kereskedést? – Elhallgatott, nem felel semmit.
3. Indítványozta a közbenső vámvonal eltörlését, kérdeztük: minő feltételek alatt akarja ezt. És ő azt feleli: hogy azért sem felel.
Ezeket, tisztelt szerkesztő úr! gyakran ismételve registralnunk kell,* mert a ki a nemzet közügyeiben oly fenhangon szól, mint a B. P. Hiradó, ki csaknem minden más vele egy véleményen nem levő embert tudatlannak hirdet, arra nézve nem lehet eltűrnünk, hogy mindig csak port, szemetet szórjon a nemzet szemeibe, hanem oda kell vinnünk, hogy vagy tálalja ki, a mit tud, s észszel és okokkal álljon a nyilvánosság terére, vagy pedig azt fogjuk róla mondani, hogy bölcsessége csak a hallgatás.
Ugy van! Azonban aligha lesz sikere, mert nincs nehezebb, mint nem igaz dolgot védeni, és az ámító politika terén nyilt sisakkal vivni. Szerk.
Tinnyén, 1846. június 19-kén.
Kossuth Lajos.
