II. Irányelvek.*
II. Irányelvek.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 267-ik számából. K. F.
A megyei szerkezetben minden alkotmányos gondolkozású honpolgár, akármely politikai szinezethez tartozzék bár, a magyar közállomány palladiumát tiszteli. Minélfogva irányelv gyanánt tehetjük fel, melyben alkalmasint mindnyájan egyetértünk, hogy a megyei szerkezetet mindenáron és mindenesetre föl kell tartani. Ezen irányból kell kiindulnunk, midőn a megyei szomorú kicsapongások elhárításáról van szó, mivel épen a megyei szerkezet az, mit ezen kicsapongások közvetlenül compromittálnak, közvetve pedig egész alkotmányos lételünket; mert mi legalább akként vagyunk meggyőződve, hogy nyerje bár meg (és Isten adja, hamar nyerje meg) a magyar alkotmány teljes kifejlését, miszerint ne legyen ember e honban, annak áldásaiból kitagadott; mindenesetre a megyei szerkezet lesz Magyarhonban, a magyar alkotmányos élet nyilatkozványának legfőbb, leglényegesebb organuma; és kell is, hogy az legyen, hogy az maradjon; mert habár senki sem mondhatja meg: az emberész karja meddig terjedhet, és azért senki sem mondhatja meg, ha nem fog-e a megmérhetlen emberész egykoron sokkal tökéletesebb státusformákat föltatálni, mint a minőket eddig ismerünk, annyit azonban bátran kimondunk, hogy mi ezen ismeret határai közt nem tudunk institutiót, melyért a magyar megyei rendszert, mindén gyarlóságai mellett is cserébe adnók.
A ki a politikához szólani akar, bizonyos irányelvekkel szükséges birnia, melyek őt a gondolatok oczeánján tájékozzák. S ezen irányelveket, minden egyes kérdésnél számba kell vennie, és megvizsgálnia, vajjon a vélemény, mit egy vagy más speciális dologról magának képezett azon irányelvekkel összehangzásban van-e? S ha úgy találja, hogy nincs, el kell azt vennie kétkedés nélkül; mert a státus gépezetében semmit sem szabad máskép mint az egészszeli összhangzás szempontjából tekinteni; s a mint igaz, hogy a mi már magábanvéve is rossz, az a státusgépezetben sem lehet jó alkatrész, úgy viszont a magában legjobb kerék sem jó, hahogy a gépbe nem illeszthető. Mi kétségenkívül sokszor és sokat tévedtünk nézeteinkben, de arra számot merünk tartani, hogy a ki egykoron a Pesti Hirlap hasábjait, mint egy kútfőt, egy adalékot korunk történeteinek ismeretéhez átvizsgálandja, annyit nem fog tőlünk megtagadatni, hogy nekünk voltak ily határozott irányelveink, melyek elmélkedéseinkben minden egyes tárgynál czélt jelölő, tájékozó criteriumokul szolgáltanak. Egyike ezeknek, hogy mi a megyei szerkezetet tartjuk a magyar alkotmányos élet azon sajátlagos organumának, melynek a közállományi szabadság kifejlődésének minden stádiumán nemcsak meg kell őriztetnie, hanem a municipális elvnek a közorganisatio más osztályábani alkalmazásánál typusul is kell szolgálnia. Kik a kir. városok ügyébeni fejtegetéseinket – agitatiót ha úgy tetszik – figyelmökre méltaták, tudni fogják, miként ez ott is mindig szemünk előtt lebegett. És nagy örömünkre szolgál mondhatni, hogy nézeteinkhez az ország nagy többsége csatlakozott.
Tegyük le tehát egyik alapkövül a téteményt, hogy a megyei szerkezetet, mint a magyar nemzeti közállomány legbecsesebb institutióját, mindenesetre fenn kell tartani, még pedig a végett kell fentartani, miszerint az egész népre kiterjesztendő alkotmányos életnek részint idomul, részint organumul szolgálhasson; idomul például a királyi és szepességi városoknál; Jász-Kún s Hajdu kerületeknél; organumul a vármegyékben.
Ezt ekként letéve kérdezzük: mi veszélyeztetheti a magyar megyei szerkezetet? – Veszélyeztetheti 1. hatalom, 2. szabadsághiány, 3. rendhiány. – A mi a hatalombóli veszélyt illeti: ettől királyunk jogszerűsége s kormányunk világos loyalitása mellett jelenleg épen nincs mit tartanunk. Ha pedig a messze jövendő rejtelmei egykoron visszaidéznék azon időknek viszontagságait, melyek már, Istennek hála, nincsenek; mentő angyalát a nemzet csak önmagában, csak azon közszellemben találandja fel, melyben már máskoron is feltalálta. A mely nemzet milliókból áll, s legbecsesebb institutióját még sem volna képes megőrizni, az nem volt érdemes reá, és ha elveszti, megérdemlette, hogy elveszítse.
Veszélyeztetheti – másodszor – megyei szerkezetünket a »szabadsághiány«. Értjük pedig itt nemcsak azon szabadsághiányt, mely az elöljáróknak önkénye a szabad joggyakorlatot erőszakoltatva előidéz, s mely a megyei kicsapongásoknak egyik legbővebb kútforrása volt; hanem értjük különösen azon szabadsághiányt is, mely azoknak kizárásából ered, kiket még soká az alkotmány sánczain kívül tartani, s politikai jogokból kizárni, sem Isten, sem ember igazsága, sem a józan politika nem engedi. Ne mystificáljuk magunkat uraim; a magyar nemesség, melynek rideg állását mult számunkban festők, a közállományban egyedül, minden, a nép pedig semmi már sokáig nem maradhatnak. El fog, bizonnyal el fog a népképviselet ideje is következni. Azon mystificatiónak, mintha a nemesség az ó-világ patriárcháiként képviselné a parasztságot, ideje lejárt. Ezen eszme, mely keleten a házhoz tartozó, s mintegy a család tagjait képező rabszolgák irányában, ábrándnál valamivel több nem lehet, Európában a jobbágyrendszer óta merő képtelenség; melylyel csak a zsarnokság törekvék hatalmát szépíteni. Ezt már a halhatatlan Lord Chatam rég megmutatá, midőn az éjszakamerikai gyarmatok adóztatását az angol parliament azzal szépítgeté, hogy az angol lordok s commonerek a coloniákat is képviselik; – mely mystificatio, a mint tudva van, Angliának egy világrészbe került. – Azonban akármint lett légyen is ez hajdankoron, annyi bizonyos, hogy nálunk magyarokul az 1836-iki urbér, s különösen az 1840-iki örökváltsági törvény után már nem hiszünk embert a középkori feudalismus sympathiával annyira ellakottat, a ki nem volna magának megvallani kénytelen, hogy a patriarchaság csalképének vége van; s hogy minálunk is elkövetkezett az idő, midőn eszünkbe kell vennünk azon régi mondást, a históriában annyi élénk betükkel tanusítottat, hogy a népnek is képviseltetnie kell. A kik ennek valóságát félre ismerik, azok ne mondják magokat conservativeknek, ne mondják a stabilitás barátainak. Őseink a conservatismust nem így értették. Ők azáltal conserválák a hont, hogy az alkotmány sánczaiba időnkint többeket fölvettenek. Emlékezzünk meg, miként a magyar alkotmány sem három meleg nap műve, sem octroyirozó kegyelem ajándéka, hanem századoknak históriai fejleménye, melyben tehát – miként minap az országgyűlés kezdetén elnöki székből, mély bölcsességgel mondatni hallók – a szabadság köre kikerekítve még távolról sincs. Gondolkoznunk kell, uraim, gondolkoznunk kell komolyan, hogy miként minap a trón zsámolyáról meginteténk, a körülmények szükségeivel megalkudjunk. Máskülönben megyei szerkezetünket, nemzeti lételünk palladiumát, a szabadsághiány is veszélylyel fenyegetné. Igenis, szabadsághiányt mondottunk: mert minálunk szabadalmak vannak, de szabadság nincs. E két fogalom egymástól nemcsak különbözik, hanem egymással egyenesen ellenkezik is. A hol szabadalom van, ott megszorítás is van, e kettő együtt jár, mint a vétek és a kárhozat; a szabadság ellenben nem vonszolja maga után sötét árnyékként a kirekesztést; mert a szabadságnak lényegében fekszik; hogy együtt, egyszerre mindenki által gyakoroltatva se tegye lehetetlenné önmagát, mint tenné például a nemadózásunk, ha mindenkire kiterjesztetnék, a mi ép azért nem is szabadság. Sem hely, sem idő a szabadság eszméjének bölcsészeti bonczolatát tovább folytatni; elég: hogy igazság parancsolja, s az önfentartás ösztöne javasolja, miszerint azon eszmével megbarátkozzunk, hogy a népet az alkotmány sánczaiba befoglaljuk; ha nem akarjuk, hogy egész szerkezetünk, mint egy beteges test, melynek csontveleje kiaszott, önmagával tehetetlenül összesorvadjon; vagy külső erőveli első találkozásakor egyberoskadjon, mint egykoron büszke Velencze. Csak azoktól függ, kiket Verbőczy e szóba »populus« foglalt, hogy ez rázkódtatások nélkül, s az aristocratia elsőségeinek megmentésével menjen végbe; erre pedig egyetlenegy mód a képviseleti rendszer behozatala. Csak ez képes a népszabadságot, az aristocratia előjogaival, a »körülmények új szükségeit« a »szabadság körének kiegészítését« a tiszteletreméltó ősinstitutiókkal összeegyenlíteni; különben a minő bizonyos, hogy az alkotmány jóvoltának más néposztályokra is kiterjesztésében fekszik jövendő nemzeti fenmaradásunk kulcsa, az tehát már nem annyira bölcsesség, mint kénytelenség; ép oly tagadhatlan az is, hogy ezen kénytelenség mellett, legbecsesebb institutiónkat, megyei szerkezetünket, csupán a képviseleti rendszer behozatala tarthatja fenn; csak ez az, a mi eszközölheti, hogy a szabadsághiány a megyei szerkezetnek vesztét ne okozza.
És oly összhangzásba tevé a világot kormányzó örök bölcsesség a népek fenmaradásának rugóit, hogy a rend hiányától forrásozó veszélyt is csak épen azon egy mód által lehetne legsikeresebben elhárítani, mely egyedül képes a szabadsághiánybóli veszélyt eltávolítani, és ezen mód ismét a képviseleti rendszer behozatala. Ezen találkozás újabb bizonysága annak, hogy a rend és szabadság nemcsak nem két ellenkező fogalom, sőt lényegesen ugyanazon egy; mert a szabadság ép abban áll, hogy elnyomatva senki se legyen; sőt inkább jogát mindenki bátran gyakorolhassa, úgy t. i., hogy saját jogunk gyakorlata másokat hasonlóban ne gátoljon. Ez a határ, melyen túl féktelenség van, és elnyomás, és zsarnokság van, de szabadság nincs; és épen ez a határ egyszersmind, mely a rendet a rendetlenségtől elválasztja.
És így, ha feltevők első alaptéteményül, hogy a megyei szerkezetet épségben kell tartani; bízvást feltehetjük második alaptéteményül: hogy erre legsikeresebb mód a képviseleti rendszer behozatala, s hogy csupán ez a gyökeres gyógyszer, mely úgy a szabadsághiány, mint a rendhiány bajait orvosolhatja.
Ebből harmadik alaptéteményül következik: hogy a megyei szerkezet systematizált rendezése csak a képviseleti rendszer alapján történhetik. Ámde már sokszor megmutatók, hogy a képviseleti rendszer, csak a népképviselet básisán lehetséges; azonkívül pedig, nevezetesen tisztán aristocratiai körre szorítva, vagy jogcsonkító oligarchismus volna, vagy legképtelenebb képtelenség. Mivel pedig a népképviseletnek teljes értelmébeni behozatala előzményeket kíván, melyek még nincsenek, s melyeket azon irány után, mit részint királyunk bölcsessége kijelölt, részint az ország RR-einek válaszfelirása eddig talán még soha nem tapasztalt közakarattal vőn, – nagyrészben a jelen országgyűléstől várnak és remélnek a szabadság barátai; természetesen következik, hogy e pillanatban a népképviselet egész épségbeni behozatala még alkalmasint nem egyéb, mint jámbor óhajtás; – miből aztán önként folyt a negyedik alaptétemény: t. i. hogy bármennyire sürgessen is a leviharzott, s minden pillanatban megújulható kicsapongások veszélye, még is most a megyék rendseres coordinatiójába bocsátkozni a legnagyobb hiba, a legnagyobb szerencsétlenség volna; mert azt a képviseleti rendszer alapjára fektetni jelenleg nem lehetvén, azon megkövesítő hatalomnál fogva, mely a rendszereknek sajátságuk, a rendszeres coordinatio a képviseleti rendszerré átalakulást akadályozná; s ezáltal ép azon szerencsétlenségre vezetne, hogy a megyei szerkezet a rend- és szabadsághiányon elvérzenék.
Ekként lerakván e tárgy körüli véleményünk alapját, megmondjuk, hogy nézetünk szerint jelenleg tenni mit kell, s mit lehet.
