I. A kérdések leglényesbike.*
I. A kérdések leglényesbike.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 266-ik számából. K. F.
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 266-ik számából.
Elviharzottak felettünk a szerencsétlen napok, midőn az elvakított nemesség bőszülten mint a fergeteg, úgy taposá az alkotmányos lét legbecsesb virányait; s mint kit istennek átka ostoroz, úgy rohant szentségtelen kezekkel megrázni a megyei szerkezet sarkoszlopát, nemzeti lételünk ős templomának romjai közt sírt készítendő önmagának, s a magát fékezni nem tudott szabadságnak. És a kik nemzetünk multjával ismeretesek, e féktelen rohamot bánatos kebellel szemlélgetők, akármi színhez tartoztunk, légyen bár, a búnak azon keserve rezgett át lelkeinken, mely ember kebelét mindig megszállja, midőn egy nagy haldoklónak ágya mellett áll. Mert amaz öngyilkos munka viharában, mit a szegény megtántorított nemesség művelt, s melynek mámora az őrült orgiájához hasonlít, ki meggyujtja lakát, s a mindenét eltemető lángokat vad örömmel tánczolja körül, – eme viharban észrevehetően suhogott az exterminatio angyalának szárnycsattogása, minek szelénél »mentem mortalia tangunt«, mintha hallanók a sors kérlelhetlen ítéletét: hogy ha ez így megy, a magyar nemesség órája ütött. Ne is mondja senki, hogy ez rémlátás, melyet a pillanat súlya költe fel. Nézzünk magunk körül, s tanuljuk a historiában Istennek mutató ujját tisztelni. A magyar aristocratia széles e világon egyedül áll, oly időknek emlékromja gyanánt, melyek máshol mindenütt rég letüntenek. Van pénz, van bőrszín, van hivatal, van születéses, de birtokhoz kötött aristocratia, – de olyan, mint a magyar, melyben az aristocrata minden kiváltsága egész a műveletlen proletáriusságig terjedjen, mely nemcsak egyedül, s kizárólag birhassa a hon földét, nemcsak egyedül, s közel kizárólag birjon hivatalképességgel, hanem a hajdankor ősnépgyűéseinek typusa szerint közvetlen részt is vegyen az önkormányzás, s közigazgatás működéseiben, törvényhozókat válasszon, s azoknak kezeit megkösse saját belátásának dictátumaival és mind ezt a nélkül, hogy észre, tudományra, műveltségre, birtokra, szóval akármire, kivévén, hogy nemessé született, szüksége volna, – és a mi legfőbb: oly aristocratia, mely mindezen jótéteményekért, mindenért, mit egy szabad alkotmány a hon polgárainak nyujtani képes, még csak a hon rendes terheiben sem veszen részt, s azt venni nem is akar, – ily aristocratia széles e világon másutt sehol nincs; ily alakban a magyar nemesség a föld kerekségén egyedül áll, ridegen, magányosan, rokontalanul. És miután most, midőn azon idők már lehetetlenek, melyekben a szolga helyzetű népeket, szolga lelküekké teheté a hatalom; miután, mondám, most minden hatalom gyönge, melynek gyámola nem az igazság; nem is nagy jós tehetség kell hozzá, hogy sejteni képesek együnk, miként egy ily rideg, ily rokontalan testület, életet magának csak úgy igérhet, ha igazságos lenni tud is, akar is; és ha ez lenni nem tud, nem akar, el fog enyészni, mint a buborék, nem tiszteltetve, nem szerettetve, siratatlanul.
Ezen sajnálatos sorsnak előjelét véltük mi látni a nemességnek ama szerencsétlen vak rohamában, melyet minden következményeivel egyetemben Wesselényi Miklós azon férfias erővel jellemzett, mely az igazságot kimondani, egy bőszült világgal szemközt sem retteg. És – miért tagadnók? – nekünk a nemesség öngyilkos munkája fájt, nemcsak a honért, nemcsak a szabadság, s a rend miatt, hanem fájt ő magáért is. Elvonultak emlékezetünk előtt a mult időknek árnyékképei; láttuk hazánk nemességét, miként annyi század küzdelmei közt sokszor meghajtva soha meg nem tört; láttuk az ő dicsőségében nemzetünk dicsőségét, az ő szenvedéseiben nemzetünk szenvedését, s lelkünk mélyében a hon szerelmével az ő szerelme ugyanazonult. És ámbár szívünkből gyűlölve mindazok igényeit, kik a szabadságot csak önmaguknak óhajtják, kiknek egy szolga népet kell látniok, hogy a szabadságnak becsét érezzék; éhezőket kell szemlélniök, hogy bő falatjok jó ízűen essék; mi mégis – miként már sokszor mondák – honunk jövendőjéről elmélkedve, sohasem akartuk magunknak úgy festeni e hont, mint melynek aristocratiája teljességgel nincs, hanem festők úgy, mint melynek aristocratiája a nemzet elsőrendű tagja, de ura nem; elég hatalmas, hogy a nemzetet, s abban önmagát boldoggá tegye, de nem elég hatalmas, hogy szabadalmak végett a szabadságot számkivesse. És mivel a magyar aristocratiáról ekként gondolkozánk, sokáig, s igen örömest kecsegtetők magunkat azon hiedelemmel, hogy a magyar nemesség mégis csak talán képes leend e nemzet ujjászületési processusát saját erejével végrehajtani; kecsegtetők magunkat azon reménynyel, hogy talán épen a magyar nemességnek lesz feltartva azon példátlan dicsőség, hogy szabadalmait, Istennek legfőbb adományáért az általános népszabadságért cserébe adva, magához a népet fölemelje; s önként megtegye azon osztályt, melyben egy osztozó sem veszít, hanem mindenik nyer, s erősödik. És még most is bátran állítjuk, hogy ezen hiedelmünk nem optimisticus ábrándozás volt, nem alaptalan bizodalom. Egyrészt azon nemes áldozatkészség, melynek ez országgyűlésen is ép az aristocratia magasabb köreiből hallott nyilatkozványai előtt tisztelettel fejet hajtani alkalmuk volt; másrészt a köznemességnek, a hol még lelkületét a lélekvásárlás meg nem mérgezé, ép, erős, fogékony egészséges jelleme, bizodalmunknak horgonyt adtanak; e mellett ép azon körülmény is, hogy a magyar nemesség ezernyi baj, ezernyi viszontagság között is sokkal tovább fenn tudta magát tartani, mint a continensen akármely más; kezességül látszott szolgálni, hogy körében oly népszerű elemek ejtvék, melyek a hon érdekeivel egybesimulni képesek lesznek. És ez nem is vala puszta sejtelem; hanem egyenesen szoros logikai következtetés. Mert egyrészt előttünk állott a magyar megyei szerkezet, minélfogva a nemesség tartományként egész testületi erejét igen könnyen képes összpontosítani (mely sajátsággal másutt az aristocratia nem igen birt, s ép azért hamarébb el is veszett), s ezen összpontosítással saját körében is túlsúlyt szerezni azon érdekeknek, melyek saját többsége érdekéhez közel állanak; másrészt előttünk állott az, hogy a nemességnek legnagyobb része szegény, legnagyobb része a köznéphez, életmódban, szokásokban, szükségben, éldeletben, igényben, kívánságban, mint testvér testvérhez oly közel áll; sőt közöttünk számos családi, birtoki, élelemkereseti szövetkezés is létezik; következőleg lehetetlen volt joggal nem hinnünk, hogy a nemesség saját nyomorúságát érezni fogja, mely már annyira ment, miszerint sok helyütt, igen sok helyütt, irigy szemmel, sóvárgó kebellel kénytelen a szomszéd adózó parasztjobbágy állapotjára tekinteni; és így lehetetlen volt joggal nem hinnünk, hogy a nemesség akarni fogja azt, a mit akarni többségének kétségtelenül érdekében áll; mert minél szegényebb valaki, annál inkább kell óhajtania, hogy a közjólétnek azon kútforrásai megnyittassanak, melyeket csak a közadó varázskulcsa képes megnyitni, melyhez azonban a szegény oly igen-igen kevéssel járulandna, mennyit az élénkített keresetmód útján, egy-két napi munkával könnyen bekereshetne. Igy vettük mi fel a köznemesség nagy többségének állapotját; és ezért mondók, hogy a nemességnek, a köztanácskozások közvetlen jogábani személyes osztályrésze ép azon lánczszem, mely kapcsul szolgáland, hogy a nép és alkotmány sánczaiba bevonathassék, ezáltal a borult jövendő fenyegette magyar önteste tagjaival kibékülve, erőben, tehetségben legalább is megtízszerüljön; maga pedig az alkotmány képviseleti rendszerré olvadjon át, mely ma már az egyedüli forma, melyben egy nemzet szabad lehet.
És ime kitártuk mindazt, mit vártunk a magyar nemességtől, mind pedig azt is, hogy mi oknál fogva valánk bátrak tőle ezt várni. Ezen okok még maiglan is mind fennállanak; a magas, független aristocratia köréből tiszta magasztos hazafikészség hangzik, dicsőbben, határozottabban mint valaha; a középosztályú nemesség, melynek typusát a megyei követek testületében látjuk, roppant többségében határozott reformbarát, mely öneszmélve tudja mit? s hová? s egészen a czélig, a végső pontig inkább ma, mint holnap menni eltökélten kész; végre a köznemességnek, eme jobb sorsra érdemes, de anyagilag és szellemileg romlásnak indult sokaságnak érdeke a nép érdekével még mindig ugyanaz; és mégis búsan kell megvallanunk, hogy a mult félévi jelenetek után nemcsak a nemességnek nemzetet regeneráló tehetségéhez immár igen keveset bízunk; hanem ép a nemességtől féltjük a nemességet, féltjük megyei szerkezetünket, féltjük a szabadságot, féltjük a rendet, féltjük alkotmányos, sőt nemzeti lételünket is. És honnan rögtön ugyanazon elemek mellett ezen csüggesztő hiedelem? Mi okozhatá a valószínüség mérlegében ezen változást? Vajjon az-e, hogy erkölcstelenség keveredett a játékba? – Oh! koránt sem, mert hiszen százezernyi néposztályt nem mondom merő angyaloknak, de bizony csak merő becsületes embereknek is képzelni eléggé balgák nem valánk; hanem egy van, a mit nem képzelénk, az t. i., hogy egy-két egyénnek erkölcstelensége képes legyen egész megyéknek nemességét nem mondom pillanatnyilag megszédíteni, hanem hónapokon át süketté tenni a honszeretet, dicsőség, s józanul értett önérdek szózata iránt; és vakká tenni a lábai előtt tátongó mélység iránt, s kábulttá tenni, hogy szíve kedveltjeit sárral dobálja, sárral öntestületének büszkeségeit, kiket nemes érzettől dagadó kebellel vallott magáénak, látott nem egyszer résen állani honért, alkotmányért és saját nemesi szabadságáért, kiknek egész életök munka, fáradalom a közjóért, – hogy ezeket képes legyen hónapokon át sárral dobálni; – és olyan emberek kedvéért!! – – Boldog Isten! olyan emberek kedvéért!! – – ezt – megvalljuk – ezt lehetségesnek nem tartottuk. És mivel lehetségesnek, tehát újra meg újra megújulhatónak tapasztaljuk; tapasztaljuk pedig azon nemességnél, mely ennekelőtte sokszor tömérdek csábok ellenében oly helyes tapintattal megtudta választani, hogy kinek higgyen; – minden kétségeskedés nélkül megvalljuk, hogy azon nemességtől, mely például egy F. G. által D. F. ellen képes volt magát infascináltatni, s hónapokon át infascinálva tartatni, ezen nemességtől egyedül az ország regeneratióját nem reméljük.
Igaz ugyan, hogy az idegen, ki hazánkat a mult hónapok lázában látta, s most ismét látná: »ez ország nyugodt«, fogná mondani; s tán elmélkedésekbe bocsátkoznék megyei rendszerünk ruganyossága fölött, mely látszólagosan teljes domborúságát ily hamar visszanyeré. És igaz, a magyar nemzeti szerkezetben tömérdek ruganyos erő rejlik; de csak a meglevőnek fentartására; hol a puszta inertia, az egymásba kulcsolt kar, az egyszerű »nem« is roppant hatalom; ellenben ha elkövetkezik (a mint immár elkövetkezett) a kor, midőn szerezni, cselekedni kell, midőn a »nem« szónak energiája annyi, mint romlás, pusztulás, veszély; midőn a tespedő inertia nemzeti lételünket veti koczkára, – ekkor a dolog egy kissé másképen van. A magyar megyei szerkezet dicső; de mivel emberi mű, gyarló oldala ennek is van. »Valet ad retinendum sed non ad acquirendum«. S ez utolsó tekintetben a méltán magasztalt ruganyosság elannyira nem vígasztal, miszerint remegve hinnők, hogyha a lélekvásárlás ördögi mestersége, a csábítás ármánya, s értetlen tömegek nyers erőszaka meg nem szűnnek megyei rendszerünket ostromolni, ennyi ellenséges erőnek minden ruganyosságával sem leend soká képes ellentállani, s még a mai nemzedék is megérheti, hogy a sarkából kiemelt renddel a megyei szerkezet is szerte dől.
Ezen végeredmény valószínüsége egyrészről, más részről azon tanulság, hogy a magyar nemesség honunkat regenerálni nem elég erős; ezen két dolog az, mely komoly kötelességünkké teszi, hogy a megyei rendszer ruganyosságába kelleténél többet ne bízzunk, hogy magunkat a rohanó folyamnak árkaiba vonulásában el ne bízzuk. Hullottak elvek áldozatul; de az elv ha való, előbb vagy utóbb fel fog hajtani; hullott nehány megyének dicsősége; – de a dicsőség, napfordultával megszerezhető; – hullottak magasztos egyéniségek áldozatul, kiknek a munka napjaiban nélkülözését egy tisztelő nemzet fájlalja; de – »hátha meghaltak volna«, mondhatják szomorú vigasztalásul, kik halhatatlan státusban halandó embert egészen nélkülözhetlennek nem hisznek; – ámde az, hogy a megyei szerkezet veszélyben forog; hogy a nemesség maga nemcsak nem képes honunkat megóvni, de még őt önmaga ellen is, pedig önkéntes beleegyezésével óvni kell; ez oly veszély, melynek elhárítása, minden jóakaratnak közremunkálatát igényli, mert a csomón melynek békés megoldásánál a nemesség beléegyezése is nélkülözhetlen, s mely épen ezért a kérdések legkényesebbike, sok ember erejét megkisértendi, míg csak félig-meddig is oldva leszen. Ez okért bátorkodandunk mi is, azokhoz, miket b. Wesselényi Miklós úr immár előterjesztett, még részünkről is egy-két toldalék gondolatot közrebocsátani.
