Adatok az adó s nemesi ajánlatok kivetéséhez*
Adatok az adó s nemesi ajánlatok kivetéséhez*
Az 1844-ik évi »Pesti Hirlap« 315-ik számából. K. F.
Honunkban az adókivetés rendszere igazán csudálatos állapotban van. Ha majd egykor az adó ügye öszletes tárgyalásra kerül, s mi még akkor élünk s írhatunk: nem mulasztandjuk el a magyar adózási rendszer eredetét, s kifejlését historiailag levázolni, mit nem csekély studiummal vizsgálgatánk, de minden fáradságot jutalmazólag tanulságosnak is tapasztalónk. Jelenlegi körülményeinkhez képest az indítványozott telekdíjt tartva szemeink előtt, elégnek tartjuk, adózási rendszerünknek, miként az hajdan volt, s a miként most van, lényeges különbségét, s annak következményeit kiemelni. Azon időtől fogva, hogy Kálmán király idejebeli törvényeink az adónak első nyomát mutatják, egészen a honvédelmi rendszernek a XVIII. század elején történt megváltoztatásáig, mindennemü adónak, s nemesi ajánlatnak, még az adórendszerünkben közel 3 századon át oly nagy szerepet játszott kincstári nyereséget (lucrum camerae) sem véve ki, általános typusa az volt, hogy az ország rendszerint sohasem ajánlott adóul vagy segélypénzül egy bizonyos meghatározott összeget, azaz: sohasem mondta, hogy ad például 1000 márka ezüstöt, vagy ennyi százezer aranyat, vagy ennyi millió forintot, s ezt ekként meg ekként rendeli felosztatni; hanem ily módon ajánlott adót vagy nemesi segélypénzt: adunk például minden kaputól (porta) 18 vagy 30 fillért, minden verőczétől 15 fillért, vagy minden kaputól egy-két forintot; és így országos adóajánlatát nem vetette ki a törvényhatóságok között, hanem csak részint azt mondta meg, kik tartoznak fizetni, részint pedig csak azt, kik nem tartoznak.* Ellenben, mióta az állandó katonaság behozatala rendes határozott adójövedelmet kíván, s így annak egész összegét a szükséghez képest eleve tudni kell, az ország többé rendesen sohasem ajánl porták utáni forintot, vagy filléreket, hanem megmondja, hogy ad például 2 vagy 4 millió frtot; azt a törvényhatóságok között kiveti, azaz: megmondja, hogy ezen 2–4 millió frtból mennyit tartozik Pest vármegye, mennyit Kassa városa stb. fizetni; – de (a mi eléggé csudálatos, azonban a körülményekből könynyen magyarázható) abba, hogy Pest vármegye, vagy Kassa városa a reá esett illetőséget minő kulcs szerint vesse ki egyes adózói között, még sohasem ereszkedett; hanem azt a törvényhatóságok autonómiájára, vagy – magyarán szólva – kényére hagyta. Mire nézve a főkormányszék felügyelő hatalma csak a legujabb időkben kezdett korlátozólag befolyni, elméletben igen gyönyörü hivatással, de gyakorlatban nagyon kevés practicai sikerrel; mert ezen ellenőrség, a dolgok rendezetlen természeténél fogva, csak a költségrovatoknak helybenhagyására, s nem systematizált rovatok elhárítására és a számvetési hibák kijavítására szorítkozhatott.
Ezen rendszer alól a városok kivételt tettek. Mert az adókivetés kulcsa mindig a kapuszám (porta) körül forogván, ez a városokra természetesen nem volt alkalmazható. Innen van, hogy még a »lucrum camerae« első követelésénél is 1342-ben, midőn e czím alatt minden kapura (melyen széna vagy gabona terhelt szekér bemehetett, akár hány ember lakta is a telket) 18 fillér vettetett ki; akkor a városokra általános összegben történt a kivetés. Például Trencsénre 10 márka, Bácsra 35 stb. K. L.
Tehát a XVIII. század előtti rendszer szerint, az ország mindig tudta, mennyi teher esik egyes jobbágyra, vagy egy jobbágytelek földesurára, de sohasem tudta, mennyit fog fizetni egyes vármegye. – Ellenben az újabb adórendszer szerint az ország mindig tudja, mennyi teher esik egy egész vármegyére, vagy városra, de sohasem tudja, mennyi fog abból esni egyes lakosokra.
Az előbbi rendszernek rossz oldala az volt: hogy az ország sohasem tudta tulajdonkép, mennyi adót ajánl, s így czélját sokszor még úgy sem érte volna el, a szükséget, melyet fedezni óhajtott, még akkor sem fedezte volna, hahogy a királyi adószedők többnyire csak saját erszényök javát tekintve, s arról itt zsarolások, amott lealkudások által igen ügyesen gondoskodva, nem követtek volna el oly botrányos visszaéléseket, mint a minőket eléggé számosan feljegyzett a história; úgy hogy, gyakran, midőn az szinre igen szép adót ajánlott, a közkincstárba a nevetségig csekélység jött be. – Ellenben ezen adórendszernek jó oldala az volt: hogy minden egyes adózóra országosan lévén individualis illetősége kivetve, az ország egyrészről practicai tapasztalásból jobban megközelíthette annak tudomását, hogy egyes jobbágy körülmény szerint mennyit bir meg; másrészről pedig – a mi legfőbb – egy adózó ember a másikért soha sem Vize fizetthetett, hanem csak annyit, a mennyi reá országosan kivetteték.
Az utóbbi, most divatozó adórendszernek pedig jó oldala az: hogy az ország mindig utolsó negyedrész krajczárig tudja, mennyit ajánl, s mennyinek kellene, ha beszedetnék, a kincstárba befolyni. Ellenben rossz oldala az: hogy sohasem tudja, mennyi fog egyes adózóra esni és így nemcsak számba nem veheti: vajjon egyes emberek, a rájok rótt adót megbirják-e? hanem – a mi legfőbb – minden legkisebb hiba, vagy vigyázatlanság, mely az adónak törvényhatóságok közti felosztásába becsúszik, egyes adózókra esik vissza, azaz: egyik vármegye adózó népe fizeti nemcsak saját illetőségét, hanem azt is, a mit igazságos kivetés szerint más vármegye adózója tartoznék fizetni; tehát egy adózó ember a másikért fizet.
Ez a lényeges különbség a hajdani, s mostani adórendszer között.
Ezen különbségnek pedig természetes következménye: hogy most az országgyűlésen minden követ azon iparkodik, azon tartozik iparkodni, hogy minél kevesebb portát vigyen haza törvényhatóságára, azaz minél többet hárítson mások nyakába. – Ezen igyekezet aztán otthon ismételtetik; minden szolgabiró azon iparkodik, s minél buzgóbb tisztviselő, annál jobban iparkodik, hogy az ő járására kevesebb, tehát a másokéra több essék; – majd ismét hasonló vetélkedés van a járásokban egyes helységek, s a helységekben egyes lakosok között.
Ezen adórendszernek abnormitása már csak ezekből is nagyon szembetünő; s alig marad más vígasztalás, mint azon lélektani hiedelem, hogy ezen viszonyos igyekezet, ezen viszonyos vetélkedés egymást ellensúlyozza. – Szomoru vigasztalás! – Én legalább az előadott különbségben találom kulcsát azon különben kimagyarázhatlan tüneménynek, hogy hajdan az örökös háborúkban tömérdek volt a nép terheltetése, mégis általában véve a terhet jobban birta, bár vagyonosabb nem volt, mint most; míg jelenleg a népvagyonosság foka akkorihoz képest tán mégis csak növekedett, s a nép jogszerübb, önkény ellen fedezettebb állapotban él; mégis némely helyen az adót nehezen birja.
Az ember azt gondolná, hogy az adórendszer ezen megváltozott philosophiájának, melylyel lényeges főbb vonásában rajzolánk, természetesen maga után kelletik vonnia annak érzetét, hogyha már nem egyes emberekre, hanem törvényhatóságokra vettetik ki az adó országosan: valamely kulcsra mégis csak szükség van, miszerint meglehessen mondani, hogy a felajánlott összes adóból A. megye ennyit, B. pedig ennyit fizet.
És ennek szüksége valósággal éreztetett is; ámde, hogy ilyes kulcsot készíteni lehessen: ismerni kellett egyes törvényhatóságok adózó értékét; – tehát el is rendelteték az országos összeírás. Megtörtént száz év alatt háromszor; de egyetlen egyszer sem használtatott; – mi viszont a rendszer philosophiájának természetes következése, mert a kétes ízü almából mindenki, legalább a nagyobb rész, mindig tartott.
És a rendes adó mai napiglan, minden határozott alapu kulcs nélkül vettetik ki a törvényhatóságok között; igazságosnak lenni törekvő »arbitrium« szerint. – És ez az, a mi a népet jobban nyomja, mint maga az adó összes terhe.
Azonban csakhamar elkövetkezék, s naponkint mind inkább elkövetkezik annak öntudata, hogy vannak rendkívüli szükségei az országnak, melyeket csak még sem lehet az adózó nép által fedeztetni; a nemesség tehát subsidiumkép egy-egy határozott terhet vállalt el. – Ezt, a divatban lévő adórendszerhez képest ki kellett vetni a törvényhatóságok között; – igen; de minő kulcs szerint hát? – egy századnál hosszabb idő óta még csak a rendes adóra sem tudtunk kulcsalapot készíteni; miként volt volna hát kulcsunk a nemesi terhekre nézve; miután a nemesi vagyonnak őrangyalát mindig féltékenyen abban keressük, hogy a nemesség birtokerejét a világon senki se ösmerje; – mi magunk se.
Ámde valami kulcs mégis csak kellett; felvétetett hát a porták száma, mely a nem-nemesi (az adózó) értéket képviseli; és az mondatott: a mely arányban fizeti A. megye adózó népe B. megyéhez képest a rendes adónap egy bizonyos részét; oly arányban fizesse A. megye nemessége B. megye nemességéhez képest a rendkívüli subsidium bizonyos részét.
Az embernek kedve volna első tekintetre jót nevetni ezen logicai algebrának; pedig elméletileg véve a dolognak igen logicaszerü philosophiája van. Mely azon sarkallik hogy a hajdani viszonyok természete szerint ember tartatott legfőbb kincsnek; az volt a leghatalmasabb, tehát leggazdagabb ember, kinek legtöbb jobbágya volt, gazdagság és hatalom, jobbágyszámra becsültetett. – És így természetesnek látszott, hogy az szolgáljon a nemességi terhek kivetésének kulcsául, mi a nemességnek legfőbb kincse; tehát a jobbágybirtok, vagyis a portaszám, mely ezt (úgy a mint) képviseli.
Jaj de az élet kineveti a logicát. A körülmények akként változtak, hogy ma már nem az a legbirtokosabb ember, a kinek legtöbb jobbágya van, hanem az, a kinek legtöbb allodiuma, s pusztája van; ekként tehát az élet kirántotta logicánk támaszpontját és függ az szépen a levegőben, mint a rege szerint Mohamed koporsója. – És ha nemesi terhet kell kivetni, annál többet fizet egy vármegye, minél kevesebb nemesi földet bir; s annál kevesebb teher esik rá, minél több oly földet bir, melytől azon terhet viselnie kell. – Vagyis: az adózó nép vagyonát népviselő porták száma, mely arra nézve is, a mit képviselnie kellene, csak idealis distributio, kivetési kulcsul szolgál a nemesi birtokra nézve, melyet még ideában is nemcsak nem képvisel, sőt ellenkezőjét képviseli.
Ha már most statisticánk approximativus adatait számvetésre használjuk, a subsidiumok dolga in praxi ekképen áll: 1840-ben a nemzeti szinházra ajánltatott 450.000 p. ft. – Ebből, hacsak a nemesi szántóföldet, rétet és szőlőt vennők számvetésbe, a teher ekképen oszlanék el a vármegyéken: Egy hold után esnék Szerém vármegyére 9 kr, Esztergomra 8 1/2 kr, Temesre 6 2/3, Krassó és Mosonyra 6, Sopronra 4, Bács, Zólyom, Árvára 3 2/3. (Báes és Árva egyenlő!!) Torontál, Baranya, Pozsonyra 3, Pozsegára 2 2/3, Nyitra és Szepesre 2 2/3, Tolnára 2 1/2 (kevesebb mint Árvára, – természetesen; mert Árvának nincsen pusztája, tehát annál több jobbágyportája), Verőcze 2 1/3, Csongrád, Komárom 2 1/4, Békés 2 1/5, Hont 2 1/7, Győr 2 1/10, Vas, Trencsin, Sáros 2, Bars 1 4/5, Bihar, Nógrád, Veszprém, Borsod, Liptó, Csanád 1 1/2 (paradicsom Borsod vármegye s Liptó egyenlő!!), Pest 1 4/10 (kevesebb mint Liptóban, s majd csak harmadrésze az árvai telekdíjnak), Somogy, Turócz, Torna 1 1/3, Zala 1 2 /7, Gömör, Abauj 1 1/5, Heves 1 1/9, Zemplén 1, Fejér 10/11 (a gazdag pusztadús Fejérben, egy holdra 10/11 kr, míg Árvában 3 2/3, Krassóban 6 kr), Arad 7/9, Kőrös 5/6, Szatmár, Varasd 4/5, Zágráb, Szabolcs, Ung 3/4, Mármarosra 5/8, Ugocsára 5/9, Beregre 6/11 rész kr.
Ha pedig a szántóföldekhez, rétekhez, szőlőkhöz, még a legelőt s erdőt is hozzá vesszük (mi azonban legtöbbnyire nem tisztán nemesi birtok), akkor a 450.000 frt. ekként oszlanék szét. – Esnék egy hold után Mosonyra 2 1/9, Temes, Sopron, Szerém, Esztergom 2, Bács 1 5/7, Nyitra 1 1/2, Torontál 1 3/7, Baranya 1 1/3, Pozsony 1 1/4, Trencsin 1 1/7, Győr 1 1/11, Tolna 1 1/17, Békés, Komárom, Árva 1, Vas 20/11, Hont 8/9, Bars 7/8, Csongrád 5/6, Zala 9/11, Zólyom 3/4, Csanád 8/11, Veszprém, Pozsega, Gömör, Nógrád 2/3, Pest, Szepes 5/8, Borsod 3/5, Fejér, Abauj 4/7, Heves, Sáros 6/7, Bihar 9/17, Somogy, Krassó, Arad, Verőcze, Torna, Turócz 1/2, Varasd, Kőrös, Liptó 3/7, Zemplén 5/12, Szabolcs, Szatmár 3/3, Ung, Zágráb 1/4, Ugocsára 3/14, Beregre 1/5, Mármarosra 1/7 kr.
Kérünk jól megértetni. – Ezen osztályozat nem azt mutatja, hogy az érdeklett megyékben egy hold nemesi föld valósággal ennyit fizetett; mert a 450.000 frt fizetésében még a kerületek, s kir. városok is részt vettek, s reájok 804 4/8 porta után 57.046 frt esett; a megyékre tehát csak 392.954 frt maradt; aztán a megyékben ismét a jobbágytelkek urbarialis jövedelme s a birtoktalan nemesek taxáltatása szintúgy megkevesíték a nemesi földre esett illetőséget; hanem csak azt mutatja ezen osztályzat: 1. hogy minő absurd arányban állanak a megyék egymás iránt, midőn a nemesi teher, a jobbágyföldét képviselő porták szerint vettetik ki a törvényhatóságok között; mert egy hold földre eső teher első esetben 9 és 6/11 vagyis 33 és 2 között, másik esetben pedig 2 1/2 és 1/7, vagyis 35 és 2 között változik, 2. mutatja azt, hogy habár ezen maximum s minimum talán nem igen aránytalan volna is, a fokozat szembetünőleg hibás, midőn például az árvamegyei hold földre közel négyszer annyi jut, mint a fejérmegyei canaanra. – Végre 3. megmutatja azt, mennyi esett volna közép számvetéssel egy-egy megyére egy hold után,* ha az egész 450.000 frt csak a megyékre lett volna kiosztva; – ezen utóbbi quotiensben pedig gr. Széchenyi István úr telekdíjas tervére nézve nagy capacitativus nyugpont, nagy engesztelő, békítő momentum rejlik, mint mindjárt alább látni fogjuk.
Egy-egy megyére egy hold után, s nem a megyében egy-egy holdra, mert ezen utóbbi mennyiség az említett okoknál fogva az elsőnél sokkal kisebb. K. L.
Úgy hisszük, hogy igénytelen fejtegetésünkkel, s számvetésünkkel, a nemességi teherkivetés rendszerének képtelenségét elég világosan szem elé állítottuk. – Legyen ez erről elég ezuttal.
S most önként következik az eszmélkedésben azon meggyőződés, hogy ezen képtelenségen segíteni bizony nagyon kívánatos.
Igen, de miként? azt tudjuk, hogy gyökeresen csak az országos felmérés, mappirozás stb., szóval cataster, s arra alapított osztályozás segíthet. – De hát azt akarjuk, akarhatjuk-e, hogy mindaddig, míg ez végbe nem megy, a 100 milliós kölcsön honboldogító tervéből semmi se legyen? mindaddig semmit se fizessünk-e? vagyis más szóval: összetett karokkal, keleti indolens fatalismussal akarjuk-e tudni, hogy naponkint mindig közelebb s közelebb sodortassunk a közszellemi és anyagi elszegényedés örvénye fölé, a nélkül, hogy mentségünkre csak meg is mozdulnánk?
Aztán miként készüljön a cataster is? azt gondoljuk, tán magától támad mint szúnyog a büzhödt vízből? – hát erre nem kell pénz? – vagy azt várjuk, hogy ezt valaki ajándékozza? – – Hasonlítni vágyunk ama jó emberhez, ki tagadást tőn, hogy vízbe nem megy, míg úszni meg nem tanult? – –
Tehát fizessünk addig is, míg teherkivetési rendszerünket megjavíthatnók; fizessünk inkább ma, mint holnap, mert bizony minden halasztás tömérdek perczentveszteségbe kerül.
Feltéve tehát, hogy fizetni akarunk, csak a teher elviselhetlenül nagy ne legyen; igen természetes, hogy mégis csak minden földbirtokos szeretné tudni körülbelül: mennyi fog rá esni; – mert annyi ép belátást fölfeszülik mindenkiről, hogyha látni fogja, miként a teher nem elviselhetetlen, szivesen kezet nyujt gróf Széchenyi terve kiviteléhez.
Ezen igen érdekes és érdeklő kérdése azonban addig nem felelhetünk, míg nem tudjuk, minő lesz az országos kivetési kulcs; mert az első kérdésrei felelet ettől függ.
És erre nézve már – a mondott körülményeknél fogva – csak két eset adhatja magát elé, t. i. vagy 1, marad a kivetési rendszer változatlanul, úgy a mint van, t. i. porták szerint vettetik ki a telekdíj a nemességre; – s ez a lehető legrosszabb eset; vagy 2, a kivetési kulcs ideiglenesen némileg megjavíttatik; s ez a jobb, sőt ha nyomban czélt akarunk érni, lehető legjobb eset.
Felhányva s egybevetve minden kitelhető statisticai adatokat, fáradságosan számot vetettünk mindkét esetre nézve, de fáradságunkat bő mértékben megjutalmazó az, hogy nyugodt kedélylyel felkiálthatunk: »jóakaratu, de kétkedő honfitársaim! a telekdíj terhe legrosszabb esetben sem lesz elviselhetetlen; jobb esetben pedig könnyen elviselhető!! – Ime minden további bevezetés nélkül:
