A november 27-iki beszéd.*
A november 27-iki beszéd.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 212-ik számából. K. F.
Szót adánk olvasó közönségünknek a m. akadémia másod elnökének nov. 27-kei beszédéről véleményünket megmondani. S im cselekesszük.
A méltóságos gróf érdek- és érdemdús politikai pályája jelen szakának főhibája – mely nyilvánosan ejtett vagy írott szavain igen kevés kivétellel sárga fonalkint keresztül szövődik – nézetünk szerint az: hogy tömérdek értelmét, becses idejét, s hő indulatának ömlengéseit általános vádakra, gyanusításokra pazarolja azok ellen, kiket mindent túlhajtó hazai reformátoroknak szeret gúnyolni. – Ilyes általános politikai vagdalózásokkal van saturálva kérdéses akadémiai beszéde is. Ezeknek taglalatába bocsátkozni haszontalan munkának tartanók, először azért, mivel az ily általános vádaknak, kikeléseknek, s gyanusításoknak nincsen testök, melyet meg fogni lehetne, habár oly sikamlós volna is, mint az angolna; ily testetlen dolgok felett vitázni pedig nem egyéb volna, mint az, mit a nagyérdemű gróf így szokott nevezni: handabanda. Másodszor nem taglaljuk azért, mert ha részletekre visszük, mindazokat, miket a magyar nemzet politikai jelene s közel jövendője korkérdései gyanánt két év óta fejtegeténk, semmit vagy legalább igen keveset találunk, miben az alkalmazási árnyéklat némi csekélyded különbségei mellett talán – miket azonban még nem ismerünk – a nemes gróffal egyet nem értenénk, sőt ha csak tíz év előtt írott Stadiumának XII. törvényét, s a Kelet népébeni újabb confessiót tekintjük is, ő méltósága a radical reformok mezején mérföldekkel előbb van mint mi. S azért akadémiai beszédének ezen részére csak annyi megjegyzésünk van, hogy a politikát kizárván az akadémiai alapszabályok a társaság köréből, ezen alapszabályok a tisztelt gróf elnöki beszéde által megsértettek; mit nemcsak azért sajnálunk, mivel minden embernek jól esnék ily helyen politikai szenvedelmekkel nem találkozni, hanem azért is, mivel a tárgyalt beszéd typusa kiáltó ellentétben áll legelső soraival, melyek így hangzanak: »Valamint káros, sőt némi esetekben valódi átok, ha társasági és emberi viszonyainkban összekevertetnek a szerepek, szintúgy burjánozhatik csak rossz, sőt veszély oly intézetektől, melyik irányaikból esnek, s czéljaikat vesztik, – – tehát – szükséges minden egyes intézvénynek szoros határit lehető legnagyobb szabatossággal kitűzni« – mihez (nem hibázunk talán, ha) hozzáadjuk: s ha ki van tűzve, meg is tartani.
Elismerjük továbbá, hogy a nemes gróf kérdéses beszédében – mint mindenben, a mi geniális tollából foly – igen sok szép és sok igaz van, mint szintúgy igaz, hogy kétszer kettő négy, hogy a fagy dermeszt, a tűz melegít stb.; de azt is hisszük, hogy azon szép és igaz specialitások az egésszel összhangzásban nem lévén, eredménytelenül olvadnak el, s annyi practicus hatást bizonnyal nem gyakorolhatnak, mennyire elvontan tekintve érdemesek.
Maradni kívánunk a beszéd azon részénél, mely tulajdonképen az egésznek typusát teszi, s mi reánk úgy akkor, midőn hallónk, mint most, midőn olvasónk, oly hatással volt, hogy azt tartanók a beszéd magkövének, sajátlagos czéljának; a többi pedig csak öltöny vagy mártás szinét viselné. – Ezen főrésznek tartjuk azon beszédrészt, mely által a nemes gróf a magyar nyelv ügye körül nyiltan kárhoztatja azon utat, melyen a nemzet legnagyobb része, a hazának legtöbb fiai, legkitűnőbb tehetségei járnak, sőt mondhatni az egész nemzet jár; mert hiszen a nemes gróf e kérdés körül magát úgyszólván isoláltnak panaszolja. – Kik a Pesti Hitlapban e tárgyról szólottak, kiemelék a nemes gróf beszédének ide vonatkozó tartalmát, némelyeket idéznünk mégis nem lesz felesleges: »Hol más nemzet egyedül loyalis versenygést lát, ott a lelkesb magyar közül legtöbb elnyomatást, útbanállást, tűrhetlen sérelmet gondol észrevenni. – Én alig ismerek egy, valóban buzgó magyart is, ki – bármennyi őszhaj fedné is fejét, mint elmetévedett, ha rögeszméje (fixe Idee) pendíttetik meg – ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaiból is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre – s épen azok kikeléseit és gyanusításait hallani legsértőbb változatokban, ha más ajku egyenesen csak példájukat követve, önvére mellett buzog, kik legcsiklándósbak saját nemzetiségük körül. – – Boszutlan egy hajszált sem enged fején csak érintetni is, ámde mást üstökénél ragadni halandó – – a mi nemzetnek békés ujjászületési működésében felette nagy bűn, s szánakozásra méltó maga magán uralkodni nem tudó pajzánság.« – – Ezek és ezekhez hasonlók nem valami parlagi betyár isolált dühöngéseiről mondatnak; mert csakhamar utána teszi a gróf bámulatát: honnét jöhet az, hogy ő e kérdés körül egyenesen isolálva leli magát? – és kárhoztatni kénytelen az utat, melyen a legnagyobb rész, sőt hazánk némi legkitünőbb capacitásai buzgólkodnak. – Kérdi: valjon engedelmeskednénk-e mi magyarok oly törvénynek, mely ha nemzeti hűtlenséget egyenesen nem követel is, sokak alkalmazása és kivált tartalékgondolatja (értsük meg jól: tartalékgondolatja!!) által zsarnokká válnék? – Mondja, hogy a túlhév már annyira növekedett, mikép az, ki ily alakban látja a dolgot, s bátran fel is szólalni mer, ki van téve a rossz, a gyáva hazafiság, sőt hazaárulás legémelygetőbb piszkávali bemocskoltatásnak – – s ha például a szláv egyenesen kegyelemnek nem veszi, mit érette, s vele tenni szándékoznak, lelkesedése ürügynek mondatik, s a legocsmányabb czimborasággal vádoltatik. – – És midőn az olvasztói felsőbbségről szól a nemes gróf, azt kérdi: valjon az ért-e ezen mesterséghez, ki hős ellenét – mert oly lelkesedéssel ví vére mellett, mint ő saját véreért, – a helyett, hogy lovagias szellemben magához emelné, polgárilag sujtja, s hírnevét alacsony gyanuval bemocskolni nem pirul. – Mind ez pedig és a mi ehhez hasonló van a nemes gróf beszédében azon föltevésen alapszik, hogy a magyarok, még pedig igen kevés kivétellel, nyelvök ügyében a jogszerüség határai közt nem maradnak, hanem az idegen nyelvűeken zsarnokoskodni akarnak, s őket elnyomni törekszenek.
Ez, mint szabály, mint általános tény van felállítva, s ellene ily minőségben van vád emelve, és mivel így van, azért bir veszélyes fontossággal. Mint ilyen pedig bizonyítva nincs, bizonyítva soha sem lesz. – Különösen a mi az időszaki sajtót illeti: ennek lapjai a közönség kezeiben vannak, s ennélfogva bizton hivatkozhatunk a köztudomásra, hogy a Világ igazat szólott, midőn a mult évi 100. számában, s így már azután, hogy gr. Széchenyi István magyarok elleni philippicáját hetedhét országra kidicsérte, ily vallomást tesz »hazafi érzettel kell megvallanunk, hogy úgy hatóságaink, mint journalistikánk, leghívebben, legigazságosabban megfeleltek hivatásuknak, midőn a két végsőségtől, t. i. hanyagságtól és nyelvünknek erőszakos úton terjesztésétől, sőt ennek csak helyeslésétől is őrizkedtek. E részben tehát az igazság, méltányosság és törvényszerüség útján vagyunk. Nyelvünk ügyében nem tettünk többet, mint jogunk volt, de kevesebbet sem, mint kellett«. – Ezt azért idézők a Világból, hogy elleneink tegyenek mellettünk is bizonyságot; és valóban a journalistica e tekintetben oly tisztán áll, hogy kivévén a Jelenkornak egyetlenegyszeri nyilatkozatát, mely a mult évi 53-ik számban ekkép szól: »érezzük mi; mikép fáj, ha az embert nemzeti jellemétől fosztják meg, mely minden vércseppjének életszikrája; és az isteni gondviselés utai mégis oda vezérlik a nemzetek sorsát, és oly körülményeket idéznek elő, hol és melyek közt szükségessé, sőt elkerülhetetlen kötelességgé válik ezen fájdalmat egyrészről okozni, másrészről szenvedni. És ily körülmények a mieink«, – minélfogva a Jelenkor nem is elégelé, hogy a magyar nyelv a holt latin helyére felküzdessék, – mondánk: ezen egyetlenegy nyilatkozatát a Jelenkornak, a nemes gróf választott orgánumának kivéve, az összes magyar journalistica kivétel nélkül híve volt nyelvünk ügyében azon vonalnak, melynél több zsarnokság, kevesebb gyávaság, sőt öngyilkolás; de maga az idézett Jelenkor-i nyilatkozat sem birt valamely kedélyháborító befolyással, nemcsak azért, mivel isoláltan állott, s egy szép tehetségű ifjutól, de ifjutól eredett, kinek a nemes gróf szerint is megbocsátható, ha lelke testében nem mindig fér meg; hanem azért is, mivel rég egészen felejtve volt. – Ezeket előre kelle bocsátanunk, hogy kitünjék, miként ha a nemes grófnak illyrek és pánszlávok által annyi örömzajjal fogadott catilinariája ellen megmondjuk véleményünket: azt nem öntetteink igazolása szempontjából tesszük; mert vádjainak sarkalapja, a nyelvünk ügyében túlheves erőszakoltatás, minket ép úgy nem nyom, mint a törvényhozást nem, a törvényhatóságokat nem, a hon jelesebb capacitásait nem, és az összes magyar journalisticát nem! – minélfogva a nemes gróf vádja légből merített állítás; a közöttünk, s körülünk feltünedező nagy illyrországi, s panslavisticus tünemények jogtalanságának tagadása pedig oly veszélyes mystificatió, mely ha közhitté válnék, br. Wesselényi Miklós helyes állítása szerint, a magyar nemzetet jó ügyének tiszta fényben állásától fosztaná meg, s veszélyes elaltatásra vezérelhetne.
Ha a nemes gróf nyelvünk, s nemzetiségünk ügyében, erőszakoltatást, s jogtalanságot, mint itt-ott netalán feltünedező egyes isolált jelenetet, rosszalva említett volna; és nyugtatólag utána tevé, miként a turmezei nemeseknek írott levelekben majd minden megye által említve van, hogy a magyarok horvát atyánkfiainak nemzetiségükhözi ragaszkodását becsülni tudják, s idegen ajku polgártársaikat nyelvüktől megfosztani nem akarják; ha utána tevé, hogy az egyes kicsapongások a magyar nemzet jogszerü irányával és szándokával ellenkeznek; ha ezt teszi vala a nemes gróf: olyasmit tesz, mire ugyan kölcsönös szükség volt volna, minthogy előtte már igen sokak által elmondatott: de még sem tőn vala haszontalanul, mert szava e honban nyomatékkal bir, mint kevés másé; – azonban a nemes gróf nem ezt tevé, az erőszakoskodást, jogtalanságot szabály gyanánt a nemzetnek – igen kevés kivétellel, – közös bűne gyanánt állította fel; s magát ellenkező véleménnyel isoláltnak. – Már ha a nemes gróf nem tudá, hogy a jogszerű vonalon, t. i. a magyar nyelvnek a latin helyére tételén túli kényszerítést, e honban minden törvényhatóság s mondhatnók, minden gondolkodó ember rosszalja: úgy e nemtudáson kimondhatatlanul bámulnunk kell; ha pedig tudá, s magát véleményével mégis isoláltnak hivé: úgy ezen még inkább bámulnunk kell.
De a nemes gróf a »Klugheit« szót emlegeté, mint olyasvalamit, melyre a magyarnak nincs szava, s mely nem is igen tulajdona. Engedje a nemes gróf ezen köztünk oly igen ismeretlen (?) eszmének fogalmát a kérdéses ügyre alkalmazni. A magyar korona birtokaiban itt-ott zavargó szlávok, nagy illyrországiak és németek közt valóban van egy osztály, mellyel az álapostolok elhiteték, hogy a magyar nyelvvel kényszerítőleg akarunk magánéletökbe avatkozni, s anyanyelvöket mintegy szájokból kitépni, – mit látszik ezekre nézve a Klugheit javasolni? azt, hogy ügyekezzünk őket meggyőzni, miképen aggodalmuk alaptalan, – a méltóságos gróf jónak látta őket szerencsétlen hiedelmökben megerősíteni. – Van egy másik osztály közöttük, mely azon hiedelemmel nem bir, hanem azt fegyverül használja, s azért szenvedelmesen terjesztgeti. – Ezekre nézve a Klugheit azt látszik javasolni, hogy álhiresztelésöket megczáfolva, őket ármányuk legerősbb fegyverétől fosszuk meg. – A mélt. gróf fegyveröket megélesíté. – Van egy harmadik osztály, melynél azon fegyver még nem fogott, mely a magyarok iránt bizodalommal viseltetett, s ama híresztelést rágalomra magyarázta; ezeket nézetünk szerint jó volt volna bizodalmukban megerősíteni, s minden gyanutól szeplőtelenül megőrizni; – a mélt. gróf ellenkezőn cselekedett. – S így mi a dolognak végeredménye? –: az első osztály engesztelhetlenné lesz; a második köszönő iratokat fog a nemes grófnak szavazni, s fenhangon hirdetni, hogy a magyar nemzet csakugyan jogtalan erőszakos, zsarnok, mert lám gr. Széchenyi István, a Magyar akadémia elnöke, erről ünnepélyes tanuságot tesz; a harmadik osztály pedig kétkedővé lesz, hogy mégis kell valaminek lenni a dologban, különben a nemes gróf magát véleményével isoláltnak nem panaszlaná. – Ez a végeredmény abból, hogy az akadémiai beszéd a politikai surlódások mezejére száguldozott. – Siralmas, sajnálatos állapot! Ha az eredménynek a közvélemény, melyre a nemes gróf akadémiai beszédében háromszor hivatkozik, a Jelenkor 2-ik számában pedig léteiét is kereken tagadja, – ha ez eredménynek a közvélemény ellene nem dolgoznék, valóban beteljesedhetnék, hogy a magyar legdrágább kincsét, nemzeti nyelvét »saját lábaival tiporta el«.
