A kezdet kezdete.*
A kezdet kezdete.*
Az 1843-ik évi »P. H.« 216-ik számából. K. F.
»Az élők sorába már nem tartozónak, holtnak vagyok kénytelen magamat tekinteni.« – E kevés mázsás szavakba foglaló állapotának szomorú képét az óriás jellemű Wesselényi, kebletrázó nyilatkozatában, mellyel néma fájdalommal adtam át a közönségnek. Némán adtam át és szótalanul; mert vannak fájdalmak, melyektől még a szavak enyhítő írja is megtagadtatott. E sorok írója pedig Wesselényihez nemcsak polgári hő tisztelet által van csatolva, hanem csatolva van baráti hűség, nehéz időknek együtt leélt zivatarában megszentesült szellemrokonság, a szív redőit kitáró kölcsönös bizodalom, s az örök hála szent kötelékeivel. – S nemde magyarázva van a néma bú? – és még inkább magyarázva lesz, ha ide írok a panasz szavát alig ismerőnek keserűn enyelgő magányleveléből néhány sort, a szomorú kép szomorú commentatorát.
»Állapotom – így szól a levél – mint nyilatkozatomból is láthatod, rosszabbra fordult, szemem napról-napra hanyatlik. Ugy kell azzal bánnom, mint repedt tojással, s a kezelés – pepecseléshez nem szokottnak gonosz feladat. – A szegény tojás inkább durva munkához szokott nagy kezem, s ujjaim között hihetősen nemsokára egészen széttörik. Mostani helyzetem felől csak mutatványul ennyit: Fűtött szobában, s annyival inkább hol dohányoznak nem lehetek. Ennek következtében senkihez és semmi társaságba nem mehetek; egész nap vagy kün kell járnom, de ezt bénult lábam miatt csak a fontolva haladásnak leglassubb tempójában tehetem; vagy pedig, ha szobában vagyok, mindig nyitott ablak mellett kell ülnöm. Mit most dolgozom, elhiheted, hogy túlhevű nem lesz, mert többnyire jégpont alatti légfokozatban dictálom. És mind e mellett szüntelen látni a nem-látást; fokról-fokra kisérni az enyészetet, s lesni a mécs lassankénti kialvását, mit örök éj követend. – –«
És épen midőn Wesselényinek e keserves sorok kiséretében kapott nyilatkozatát közrebocsátanám, a tragicus ellentétekben gyönyörködő véletlen úgy akará, hogy gr. Széchenyi István úr egy czikket kezdene meg a Jelenkor 6-ik számában, melynek legközvetlenebb föladata »őszintén kitárni, mi hozta légyen össze Wesselényit, s a nemes grófot, mily lánczolat szövé létüket keresztül, s viszont mi szakítá azt ketté ismét, és miért nem maradt a barátságánál egyéb kötelék köztük fenn, melyet felbontani semmi sem fog, legalább – mond a nemes gróf – részemről nem, s szeretem hinni, sőt tökéletesen meg vagyok győződve, Wesselényinek részéről sem«. A gróf e hitében nem csalatkozandik; írott, s a nemes gróf journalisticai föllépésének keserves benyomása alatt az utókori nyilvánosságnak talán, de nem a jelenkorinak írott szavak gyönyörű férfias bizonyítványa szerint mondhatom, hogy nem csalatkozandik. – És hála a nemes grófnak ezen hitéért, e nyilatkozatáért; mert mentve van általa nemzetünk ama szomorú jelenet szemléletétől, hogy Széchenyitől Wesselényi ellenében ismételve lássa a brit parliament 1792. decz. 28-ikai drámáját, melyben Burke közel 30 éves politikai barátság után így végzi Fox elleni beszédét: »többé nem barátom« – my right honorable friend – no more«.
Ennyit mondanom szükség vala; mert az ügyviadalt személyességekre átvinni szerető sajnálatos hajlam jelei mellett, a nemes gróf említett örvendetes nyilatkozata nélkül, remegnünk kellett volna új meg keserű szakadásoktól, ép azon melancholicus találkozásnál fogva, miszerint a nemes gróf biographicus emlékiratának kezdete Wesselényi kebletrázó nyilatkozatával szomorún véletlenül összeesett. Most azon nemes biztosítás után nyugtan várhatjuk az emlékirat folytatását; mert a keserű kénytelenség lehetősége előre mellőzve van, mely eredménytelen politikailag sem maradhatna, s talán publica kalamitássá válhatott volna.
Nyájas olvasóink ezeket – reméljük – hiú sentimentalitásnak venni nem fogják; mert hiszen a nemes gróf igen helyesen jegyzé meg, hogy Wesselényiveli viszonyainak emlékiratszerű kitárása sok világosságot hozhat korszakunk közdolgainak ismeretéhez, és valóban becses adat leend a történetíró kezeiben. – Ez az, mi a nemes grófnak azon tettét igazolhatja, hogy a journalisticát e mezőre vivé. Az olvasó közönség pedig, mely különben most, midőn a dolgok körmünkre égvén, kiki nyugtalanul várja már a nemes gróf országgyülési specialitásait, a személyek körüli bibelődést méltán rosszalhatná, a közönség bizonnyal megemlékezendik, hogy midőn a nemes gróf magáról, s Wesselényiről szól, két nyilvános jellemről szól, melynek individualitása nemzetünk e korszakbeli históriájával annyira egybeforrott, hogy bizvást elmondhatnók róluk, mit Fox mondott Sidney, s Rusellről: »Midőn emlékezetök megszünik tisztelet tárgya lenni, e nemzet szabadsága az enyészethez közel álland.«
És most önmagam, s a közügyek körüli nyilvánosság iránt halaszthatlan kötelességemnek ismerem azon szempontra nézve, melyből gr. Széchenyi István úr »Wesselényi és Kossuth« czímű journalisticai háborgását megkezdette, s a tényre nézve, melyet a gróf induló pontul felállított, épen most, mielőtt a czikk tovább folytattatnék, annyival inkább határozottan nyilatkozni; mert lehetetlen, hogy sok igaz kebelnek ne fájjon látni, miként a nemes gróf journalisticai fellépése azon practicus irány helyett, melyet tőle remélni jogosítva valánk, majd önmagávali következetlenségekkel tömötten, oly testetlen általánosságokkal bíbelődik, melyek, legyenek szórul szóra a gróf hite szerint, vagy legyenek egészen ellenkezőn, e nemzet ügyein, kivált most a kenyértörés érájában, egy mákszemnyit sem lendíthetnek; vagy pedig egyrészt gondolataival örökké saját érdemes személye körül forogva, polemiája egyenesen indulatos személyeskedési irányt veszem melyről, ha jobbra nem fordul, mihamar el-lehetend mondani, mit Schiller Mortimerrel mondat Leicesterről: »Wie kleine Schritte geht so ein grosser Mann!« Ime tehát itt egyrészről nyilatkozatom, másrészről igazolásom.
Hogy a nemes gróf e lapok szerkesztőjét éretlenség, s tapintatlanságteljesnek nevezi, az ellen semmi ellenvetésem. A ki nyilvános életet él, annak nyilvános élete alapos és alaptalan birálatoknak, sőt gúnynak, rágalomnak, s az üldöztetés ezer nemének oda van vetve martalékul; s így másnak azon jogát, hogy éretlennek tartson, s nevezzen, ép úgy kétségbe nem veszem, mint a mikép azt, hogy mást én is éretlennek tartsak és szükség esetében nevezzek is, jogomnak ismerem; – hanc veniam petimusque, damusque vicissim; – mellyel azonban én a nemes gróf iránt élni soha sem fogok, habár ellenében véleményemet, mint szabad emberhez illik, tartózkodás nélkül kimondandom is; és tömérdek részint hibás, részint súlytalan állításaiból azt, mit a közre károsnak hiszek, megczáfolandom. Én legalább azt hiszem, és szabályul is veszem a gróf ellenében magamnak, hogy éretlen és tapintatlan állításainak (ha, s a mennyiben előfordulnak) éretlenségét, s tapintatlanságát kimutathatandom a nélkül, hogy az ügyvitát a személyre átvigyem. A magyar írók, s publicisták tiszteletreméltó nestora, gr. Dessewffy József úr, a nemes grófnak azt tanácsolja, hogy művelje nem emlékezeteit, hanem feledéseit; ez a nemes grófnak igen jó tanács; nekem tán mindkettőt illő lesz művelnem; emlékezetemet a mélt. gróf érdemdús multjára nézve, s a feledést azon személyes bántalmakra nézve, melyekre a nemes grófot választott politikai ellenei iránt szenvedelmei ragadni szokták. – Ennyit erről egyszer s mindenkorra; s most még hátra van igazolásom.
Gr. Széchenyi István úr által a Jelenkor 6-ik számában megkezdett emlékiratra alkalmul szolgált b. Wesselényi Miklósnak a P. Hírlap 205. számában a tisztelt gróf akadémiai beszédére vonatkozó nyilatkozata, s a néhány igenlő szó, mit annak sarkába ragasztani tisztemben állott; mert különben a föltételes nyilatkozatnak vissza nem utasítása részemről nem volt volna motiválva. – Ez történt decz. 18-ikán, s egy oly beszédre nézve történt, mely még nov. 27-ikén lőn nyilvánosan százak meg százak előtt elszavalva; mely azonban nyomtatásban csak decz. 26-ikán jelent meg. – Ez utóbbi körülmény t. i., hogy nyilvános beszédéről véleményt mondánk, mielőtt az nyomtatásban megjelent volna, a nemes gróf borzasztó igazságtalanságnak kiáltja, s mindkettőnket nagy emphasissal arról vádol: »hogy iránta annyi igazsággal sem viseltettünk, mennyit a legaljasb bűnös, a legszennyesb rabló is megkivánhat, t. i. hogy addig el ne itéljék, ki ne végezzék, mielőtt a vádtények teljességgel leleplezve nincsenek« – és azzal vádol, hogy »mielőtt nemcsak eldönthetlen lényileg, de csak félig-meddig valósággal is ismeretes lett vala előttünk előadása (?), nem vonakodott barát (b. Wesselényi) a legszigorúbb anathemát kiáltani régi hű barátja fejére; s egy rögtönző (hogy már én) nem kétkedik több mint tizenhét katonai és tizenhét polgári évet szeplőtelenül leélt hazafi homlokára minden tartalék nélkül sütni a legocsmányabb hazafiatlanság bélyegét«. – Igy szól a gróf, és – maradjunk hidegen, ha úgy tetszik.
A nemes gróf, ki két esztendő óta, hogy t. i. a P. Hirlapot szerkesztem, engem szóval és írásban számtalanszor meg számtalanszor Robespierrenek, Dantonnak, Maratnak és hazagyilkosnak és mit én tudom, mi mindennek írt és kiáltott, és ellenem mindenkit felzudítani törekedett és kinek én ezen bánásmódját (felemelt fővel, nyílt homlokkal mondom) soha de soha nem viszonzám, és viszonozni nem is fogom, – most azzal vádol, hogy mivel néhány sorban jelentést tettem a magyar nyelv és tót mozgalmak körüli véleményéről, melyet egy nyilvánosan tartott beszédében nyilváníttatni hallottam, s melyet én alaptalan, fonák és káros véleménynek tartok, s fogok mindig tartani, arról vádol, mondom, hogy ő neki hazafiui homlokára a legocsmányabb hazafiságtalanság bélyegét sütém; – és 34 esztendei érdemeire hivatkozik. – Bocsánat, nemes gróf! de ha méltóságod a véleményharczot e térre viszi, úgy egyéb válaszom nincs, mint az hogy én e térre a grófot követni nem fogom; mert a ki magának egy igénytelen polgártársa iránt mindent, még a »hongyilkos« nevet is megengedi, s mégis oly kimondhatatlanul véleménytürelmetlen, hogy egy nyilvános beszédérőli jelentést s véleményt legocsmányabb hazafiságtalanság bélyegének venne, – azzal vitatkozni ép úgy nem lehet, mint alkotmányos országban igényelt infallibilitásának vakon hódolni nem. – Méltóztassék az olvasó közönség mindent, mi azon szerencsétlen akadémiai beszédre nézve a Pesti Hirlapban megjelent, végig olvasni, s ha egyetlenegy betűre talál, mely a nemes grófot – kinek hazafiságát nálamnál jobban senki sem ismeri el – hazafiságtalanság vádjával illetné, s egyébről mint balvéleményről, tévedésről, hibás fogalmakról szólana (a mit hiszen a nemes grófról megmondani talán csak nem felségsértés), – ha talál szót, mely a nemes gróf tisztelt személyét, s magasztos hazafiságát sértené: én magam önkezeimmel fogom saját homlokomra sütni az alávalóság bélyegét.
Azon színnek tehát, melyet a nemes gróf, akadémiai beszéde körüli discussiónkra ruházni akar, mint lelkemmel egészen ellenkezőnek, minden tisztelettel, de merőben ellene szólok. Azon kérdésre pedig, ha nem mondom jogszerüleg, de csak illedelmileg is tartoztam volna-e én, vagy tartozott volna akárki, azon beszédről, semmit sem szólni, vagy meggyőződése szerint nem szólni, melőtt az nyomtatásban is megjelent? – néhány rövid szót a jövő számban felelendek; s egyszersmind nem halasztandom válaszomat a nemes gróf kérdéseire nézve is, melyeket az iránt méltóztatott előmbe tenni, hogy t. i. van-e e honban közvélemény? – s bírák-e a karzatok? és hány latot nyom az ifjuság éljen kiáltása? – Ez ugyan mondhatlanul gyümölcstelen, meddő vitatás: remélem azonban, meg fog a nyájas olvasó bocsátani, miután a szavamat adom, hogy az ily meddő vitatásokra provocatiók által bizonyosan nem fogja magát a Pesti Hirlap elvonatni hagyni eddigi ösvényéről, miszerint a napirend fontos és korszerű kérdéseihez csekély fejtegetéseivel hozzájárulni, a meddő, s többnyire vagy alaktalan generalitások, vagy személyek és személyeskedések körül forgó polemiánál mindig czélszerübb foglalatosságnak tartotta, s fogja jövendőben is tartani. – Nehéz, időket élünk, uraim! »az idő rohan, az ítélet közelg« – miként az órát kiáltó Muezzin szokta emlékeztetni Mahomet népeit; és mi, Verbőczy nemzete? kik hivatva valánk a néppel önkényt, szabadon, kényszerítés nélküli egybeforrásnak magasztos eseményét följegyezni a história lapjára, mely ily esemény számára még üresen áll, – mi mit teszünk? a hol rosszabbat nem, legalább harczot vivunk a fölött: hány latot nyom az »éljen« kiáltás, s van-e e honban közvélemény?
’S ist eine alte Geschichte,
Doch bleibt sie ewig neu.
Doch bleibt sie ewig neu.
Olvassátok Konstantinápoly bukása történetét; – az enyészet mennyköve czikázott falai körül, s ő – a fölött vitázott, hogy az »Agion pneuma« kitől származik?
