Városi belszerkezet.*
Városi belszerkezet.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 161-ik számából. K. F.
Nemzetiség, nyilvánosság, a választási jog kiterjesztése a polgárokra s függetlenítés a nm. magyar udvari kamarától – ez a négy az, mit Szabadka városa, bölcsen megértvén az időnek intő jeleit, a városi belszerkezet javítására indítványba hoz. Mi mind a négy iránt tökéletesen egyetértünk, a mint ezt már igen sok izben mondottuk s mutogattuk, s mit ismételni annál kevésbbé akarunk, mivel több barátaink ösztönzésére szándokunkban van mindazt, mit némely nevezetesebb közkérdésekről journalistikai pályánkon szerteszóránk, tárgyrokonság szerint öszeszedni s némi jegyzetek kiséretében könnyebb áttekintés végett egybefoglalva, külön-külön röpiratkákban kiadni. Most hát ama négy pontra nézve először általában, aztán külön-külön csak némi kis toldalék-észrevételt teszünk.
A mi általában azt illeti, hogy a városok beligazgatási szerkezetét javítani kell: ezt axiomának tevén föl, lehetetlen óhajtásunkat ki nem fejeznünk, hogy Isten óvjon, nehogy e javítgatási akaratban magunkat holmi kisszerü foltozgatásokkal mystificáljuk. Vannak institutiók, melyekkel akként van az ember, mint a repedt keztyüvel, ha még úgy összetüzetjük is, mitse használ, a tüzés mellett újra fölreped. Gyökeres bajon gyökeres orvoslat képes egyedül segíteni. Mi pedig nem kétségeskedünk leplezetlenül kimondani, hogy a városok beligazgatási szerkezetét gyökeresen betegnek hiszszük önmagában, betegnek a más honi institutiók irányában. Az elsőt azért, mert ámbár egy terjedt megyének igazgatása alkalmasint sokkal több gyakorlati akadálylyal jár, mint egyetlen városi községé, hol a helybeliség elve a jóakaratnak s hivatalos buzgalomnak mégis csak igen nagy könnyebbségül lehet és ámbár kétségtelenül a megyei administratiónak is, mint mindennek, a mi emberi, tömérdek árnyékoldala van, mindazáltal csaknem állítani mernők, hogy a legroszszabbul igazgatott vármegye is kiállaná talán a legjobban igazgatott várossal az egyenvonalt. És legyen bár, hogy szemüvegünk a városi bajt nagyítottan mutatja talán: annyi mindenesetre bizonyos, hogy a vármegyék beligazgatásában alig van baj, melyen individualitások, például egy kis gyökeres »restauratiócska« nem segíthetne, a városokban ellenben igen sok van, min egyes személyességek segíteni egyáltalában nem képesek. Itt hát a kórfészek magában az institutióban feküszik. Hiában! a középkornak azon társadalmi viszonyai, melyek a városi szerkezetet szellemileg eleveníték, visszaidézhetlenül letüntenek s a szerkezet úgy áll, mint csontváz, melyről hus és izom lesorvadt. De beteg ezen szerkezet a más honi institutiók irányában is. Mert azt tagadni csakugyan lehetetlen, hogy a »semmit rólunk nélkülünk« elv, mely a megyei municipiumok sajátja, az eredeti typus e nemzetben; a városi szerkezet pedig egy idegen növény, melyet azon eszmék egyike, melyek egy kornak életszükségeiből fejlődve ki, világerővel hatnak, hozzánk átvetett. És e különszerü institutiók assimilatiója véghez még mai napig sem ment s hogy foltozgatásokkal menni nem is fog, ezt oly bizonyosnak hiszszük, mint tagadhatatlannak, hogy e nemzetben osztályzatok egybeforrása s e végett institutiók assimilatiója nélkül egység soha sem lesz, ennek körén kivül pedig az enyészet örvénye tátong. Ez az egy előttünk világosan áll, bár nem tagadhatjuk, hogy honunk politikai conjuncturái között e világosság fáj, mint fájt annak, kiről írva van, hogy világot keresett és fölsírt, midőn föllelé (qua esi vit lucem, ingemnit que reperta). Tudjuk ugyan mi, hogy a gyökeres orvoslatoknak mindig s mindenütt, de kivált a kir. városok azon osztályában, mely a 4-ik rend minden jogát magának eltulajdonítá, voltak, vannak és lesznek halálos ellenségei; s nemcsak azért vannak és lesznek, mert a monopolium érdeke a közjog érdekével minden esetre ellentétben áll, hanem emberi sajátságokból is. Nemzetek s nemzetekben institutiók és testületek – ábrailag szólva – elöregszenek, miként egyesek s ekkor átveszik az öregségnek sajátságait, vagy ha úgy tetszik gyarlóságait; ezekhez tartozik pedig és tartozott minden időben a multnak hagyományihoz szenvedélyesen ragaszkodás, épen úgy, mint az ifjuságnak minden korban, egyeseknél úgy valamint nemzeteknél, sajátságihoz tartozott, önerejébe vetett határtalan bizodalommal a jövendő útjait üdítgetni, kiegyengetni. Az ifjukor e sajátsága, mit Scudo a 20 év hősies balgaságának (héroique folie de vingt ans) keresztel, a mellett, hogy a legnemesebb erények kútfeje túlságaiban kétségtelenül nagy tévedésekre is vezethet; de mit mondjunk a másikról, mely minden gyökeres változtatást forradalmi merénynek kiált? Ezt azonban csak a mértéktelen túlságról kivánjuk értetni, kellő határok között bizonynyal mind a két erő szükséges s örökös antagonismusok az örök gondviselés bölcs rendeletéből származik. Egyik nélkül – mint valahol olvasók – minden zavar volna, másik nélkül mozdulatlanág; egyik nélkül nem volna semmi tapasztalás, a másik nélkül nem haladás. Egyesülve kimagyarázzák a humanitásnak e két nagy szavát: »bánat és remény«. Istenért, csak a chaost ne conserváljuk! Pedig a városi belszerkezet, úgy a mint most áll, ha nem chaos is, de bizony hozzá akként hasonlít, mint én hasonlítok atyámfiához.
Ennyit általában. A mi a kezdetben felhozott négy javaslatot illeti: nemzetiség tekintetében nem igen szükség szólanunk, azt ugyancsak akármely pánszláv* is elismerné, miképen jogunk van megkivánni, hogy hazánkban a közigazgatás minden ága magyar legyen. Ne is vesse senki ellenünk, hogy némely felföldi városokban talán e miatt egy ideig a közigazgatás szenvedne némi hátramaradást. Nem szenved biz az. Emlékezzünk csak a mult század kilenczedik tizedére. Ez is azon dolgok közé tartozik, melyek mindaddig nehezeknek látszanak, míg az ember hozzá nem fog; csak kezdeni kell, a többi magától elkövetkezik, mert hivatalviselési érdek leend hozzá csatolva s a magyarul még nem jól tudók, de hivatalt viselni vagy a közdolgokba befolyni akarók úgy lesznek vele, mint az ember az ifjukorral: oly hiány az, mely naponta kisebbedik. Különben is 50 éves előkészítés áll immár hátunk mögött; kinek ez sem elég, annak conservatismusa szerint nemzetiségünkkel minden bizonynyal azon ember logikájára jutnánk, ki fölfogadá, hogy vizbe nem megy, míg uszni meg nem tanul. Elég, hogy a hon érdeke, nemzeti lételünk erkölcstana s a határozott szilárd közvélemény a kir. városoknak adandó jogok első föltétele gyanánt a közigazgatás nemzetisítését követeli: a városoknak tehát minden esetre jó lesz örökké szemök előtt tartaniok, hogy a nemzet minden institutiót bizonyosan pártolni fog, melyben a nemzetiség egy újabb emeltyüjét látandja, de semmit sem pártolhat, semmit sem fog pártolni, a mi ezzel, honunk jövendőjének, nemzetünk életének föltételével ellenkezésben álló érdekeknek hódol, azokat ápolja, vagy legalább a nemzetiségre nemlegesen hat.
Mi e szóval, melyhez annyi ingerültség csatlakozott, élni nem szoktunk. Most csak azért említők, hogy alkalmunk legyen azon tót ajku polgártársainkat, kik a panszlavismusért annyira boszankodnak, s miatta folyamodásokat írnak Bécsbe, követeket küldenek stb. megkérdeni: miért nem támadják meg tiltakozásaikkal az illyr dicsőséges dr. Ljudevit Gay-t, az Ilirszke narodne novie magasztalt szerkesztőjét? Mert az ő novine-jában ez a szó: Wseszlowensetwo (panslavismus) állandó rovat!! K. L.
Második a nyilvánosság. Vannak dolgok, melyeket elég említeni, hogy mint a felhőtlen nap sugara, oly fényt derítsenek a kételkedés homályaira Ilyen a nyilvánosság. Helyhatósági közigazgatás nyilvánosság nélkül rendszerint zsarnokság, pazarlás, visszaélések műhelye. Lélektani elvekből magyarázható, hogy azon erkölcsi fék, mely az embernek keblében lakik, kimondhatlanul megtágul, midőn a példabeszédkint egy gyékényen többen árulnak. Igazat mond ugyan a bölcs Jefferson, hogy »emberek számára csak egy erkölcsi törvénykönyv létezik, akár egyenként, akár testületben cselekedjenek. A ki azt mondaná, hogy tág lelkiismeret szerint bánandik, midőn többekkel együtt cselekvendik és szigoru becsületességgel, midőn egyedül: megérdemlené, hogy első állításának hitelt adjunk, a másodiknak pedig épen nem.« Ezt mi kétségbe korántsem vonjuk, de mégis azt látszik mutatni a tapasztalás, hogy az, mit egy hajóban evezésnek nevezünk, valamint a szerencsétlenségnek, úgy a bűnnek is elviselését könnyíti. A társaság ragálya erős egy dolog. Par Compagnie még a poklot is megszokhatni, az ördög arczát is szépnek találhatni. Ezért nem elég helyhatósági közigazgatásban az erkölcsi fék; ezért nem elég, az egy hajóban evezők viszonos ellenőrsége; ezért szükséges, elkerülhetlenül szükséges itt a nyilvánosság, különben par compagnie vajmi hamar közszabálylyá válhatik, mit az angol közmondás imigy fejez ki: daub me, andi will daub thee – fedezgess engem én meg majd téged fedezgetlek. Azonban tegyük föl, hogy egyes személyeket vagy egész testületeket egy, több mint emberi magasztosság száll meg, mely őket ime conjuncturák csábító hatásán mindig állandón felülemeli; nyilvánosság nélkül mégis helyhatósági közigazgatás bizodalomra számot nem tarthat. Tegyen még oly sok jót, a közönség azt mindig keveslendi, tegyen még oly kevés gyarlóságot, a közönség azt mindig sokallandja; úgy, hogy nem létezhetik oly municipális közhatóság, ha még oly bűnbarlang volna is, ha még annyira is elhatalmazott volna is keblében a zsarnokság, pazarlás, visszaélések, mely, ha hiányzik szerkezetéből a nyilvánosság, teljes joggal elmondhatná Schiller Mária Stuart-jával: »Ich bin besser, als mein Ruf« – jobb vagyok, mint a minőnek tartatom. És aztán egy ily hatóság iránt viseltessék tisztelettel, szeretettel, bizodalommal? Egy ily hatóság rendeletei találkozzanak örömest nyujtott engedelmességgel? Lehetetlen. Pedig ez baj, Uraim! kimondhatlan baj. A terrorismus ideje lejárt. Ma már akármely hatalom is hiába mondaná: »gyülölj, csak engedelmeskedj él« Gyülölni fogják s a mikor csak szerit tehetik, nem fognak engedelmeskedni s a gyülölség minden esetre olyan, mint a régi gyepü, melyről írva van, hogyha felhányatik, belőle kigyó jő ki és a felhányót megmarja. E bajon még oly complicált rendezés, még oly mesterséges mechanismus sem képes segíteni. Itt egyedül a nyilvánosság segít. Legyen hát megáldott a jótékonyságnak eme janus-feje, mely a gonosznak fék, az igaznak jutalom, mind kettőnek ösztön rosszat nem tenni. Végezetül: ha reformáltatik a városi szerkezet, úgy kell reformáltatnia, hogy egységbe hozassék sajátlagos institutióink typusával; ez pedig a nyilvánosság elvének elfogadása nélkül sohasem lesz elérve; ha pedig ez elérve nem lesz, a városok sohasem szünendnek meg e honban idegen elemelnek nézetni. És ezt talán csak nem kell mutogatnunk, hogy a városi szerkezet elrendezését a territoriális hatóság elvére alapítni, a közrend igényei javasolják; de azt ugyan bizonyosnak mernők állítani, hogy a nemesség sohasem fogja magát törvényileg alávetni oly hatóságnak, melynek életéből hiányzanék a nyilvánosság biztosító kezessége. Hogy a nemesség erre reá álljon, bizonyosan más is fog kivántatni, mint csak nyilvánosság; de nyilvánosság minden esetre.
Harmadik: a választási jognak a polgárokra kiterjesztése és pedig a »polgár« szó értelmezésének részletes meghatározásával, már mi is bőven fejtegetők. A polgárság teszi alkotmányunk boltozatának negyedik oszlopát, nem a tanács, vagy azon választottak, kik magok magokat választottak. Azon eszmével meg kellene a városoknak barátkozniok, hogy akármely úton-módon vínak is ki országgyűlési arányos szavazatot, azt csak a kir. városok s így a polgárság, nem pedig a tanács képviselőinek számára víhatják ki. Emennek – mit a németek szerint hivatalviselők aristocratiájának nevezhetünk – jövendője honunkban teljességgel nincs, amannak igenis gazdag jövendője van. Szabadka városa ezen eszméjével tökéletesen megbarátkozott, de nem úgy Sopron, mondván: hogy Verbőczy apánk szerint a tanács és választópolgár testület azon sanior es potior pars, vagyis – a régi hires lőcsei fordítással szólva – »jobb s méltóságosabb rész«, mely a kir. városokat törvényesen képviseli. Mi azt gondoljuk, talán mégis csak érdemlettek volna kis figyelmet, vagy legalább czáfolatot azok, miket a városi polgárság ezen képviseletének históriájára nézve, úgy keletkezése, mint feltétele tekintetében mondottunk, hol megmutogatók, miként a kir. városok országrendi állapota országvédelmi elvből eredett s így valameddig a czéheknek mint politikai institutiónak városi védrendszer tekintetébeni nyomadékát a mulandóság ujja s az események hatalma meg nem érinté, csak addig lehetett a tanácsot s választott polgárságot a czéhek politikai jelentősége által egybeforrott polgárság valóságos képviselőinek tekinteni. Most ezeknek nyomán elég legyen annyit mondanunk, hogy a mily bizonyos az, miképen halottaknak józanul nem lehet hatalmuk az élők fölött, épp oly tagadhatatlan, hogy midőn arról van szó: a polgárság öszvegéből álló városnak követje legyen-e a városi követ? Kimondhatlan impractikus lépés Verbőczi »sanior és potior pars«-ával, vagy régi híres lőcsei formára a »jobbakkal és méltóságosabbakkal« állani elő; ezekről igen szépen lehet jog-antiqua,riusi modorban dissertálni, de midőn politikai reformról van szó, az ily dissertatiónak egy mákszemnyi gyakorlati nyomatéka sincs. Aztán igen is sókat lehetne azon »jobbakról s méltóságosabbakról« szólani, a mi nem igen nagy jobbságot s méltóságosságot bizonyítana; de legyen távol a keserüség s legyen elég azon észrevétel, hogy azon sanior és potior pars, mely midőn a polgároknak adandó politikai jogokról van szó, annak ellene szegül, mely midőn a városok belső viszonyainak s országgyűlési helyzetének elrendezése végett választmány indítványoztatik az országgyűlésen, annak ismét ellene szegül, meglehet a régi hires lőcsei formában képviseli a kir. városok összes polgárságát, de az életben, a gyakorlotban aligha.
Végre negyedik pont a nm. kir. kamarátóli függetlenítés. E részben legyen szabad magánokoskodás helyett az 1827-iki országos küldöttség véleményét említenünk. »Tapasztalás bizonyította – így szól az országos választmány – hogy azon kétféle függés, miszerint az 1783-iki évet legközelebb megelőzött szokás szerint a városok közjogi dolgaikban a nm. helytartó tanácsnak, gazdálkodásaikban pedig a nm. kir. kamarának alája vetvék, a közügyekben nagy hátramaradást okozott, kivált miután lehetetlen oly bizonyos határvonalokat felállítani, melyek minden esetben kétségtelenül kimutatnák, hogy melyik ügy minő természetü s hová tartozik. Ennélfogva október 24-én 1783-ban költ kir. rendelet által a kir. városok minden ügyei a helytartótanács kormányhatalma alá vettettek. Ezen rendelet indítóokait tökéletesen megigazolá a tapasztalás elanynyira, hogy visszahozatván az előbbi szokás, ámbár az 1794. szept. 29. költ kir. rendelet által a két kormányszék hatósága szabályos határokkal egymástól elválasztatni czéloztatott, az előbbi bajok mégis egészen visszatértek; nehéz és sulyos bajok, melyek még oly városban is, hol minden a legszerencsésebben megyen, el nem háríthatók, de melyek sulyosabbakká lesznek ott, hol a dolgok rendje megfogyatkozott, legsulyosabbakká pedig, hol a két kormányszék különböző elveket követ, a mint ennek oly két kormányszéknél, melyek egymástól lényegökben, rendeltetésökben különböznek, lehetetlen igen gyakran meg nem történni. A királyi városok ügyeinek tehát a nm. kir. helytartó-tanácsnál kell központosíttatniok, annyival inkább, mivel ezen kormányszék eredeti utasításának 12-ik pontja szerint még a városi számadások vizsgálata is oda tartozott s csak magának a helytartó-tanácsnak folyamodására vitetett által 1730-ban a kir. kamarához.«
