Szabadka körlevele.*
Szabadka körlevele.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 160-ik számából. K. F.
Kinek keblében a sziv igazságért és nemzetért ver ki szereti a szabadságot, de nem azt, mely mások szolgaságán épül, ki jólétet óhajt, de nem olyat, mely a köznek elnyomorodásán alapszik, ki a hont s nemzetet, de az egész hont és nemzetet munkás szeretettel átkarolni vágynék, remél; mert hiszi, hogy Isten, kinek ereje mindenható, az igazságban nyilatkozik, melynek hát egykor mégis győzni kell, hacsak győzelme korát a későn ébredett nemzet öngyilkos halála nem előzi meg. Ámde reménye aggodalommal vegyült, mert az igazság diadala nemzetek fölibe nem hull az égből, mint a manna hullt; bár az, mely csak munkának adatik, czél az, melynek eléréséhez a nemzetben férfias elvhűség kell s vasakarat s kitűrni tudó egyesült erőnek ernyedni képtelen ügyekezete. Ah! pedig láttunk s nem egyet láttunk, kiben a sokat igért akarat az önérdek kövén megfogyatkozott, a kit a kitűrni-tudás a pályahomok izzadni kezdő részén elhagyott. Ha hát remél a honfi, mivelhogy jövendőnk igen nagy részben önmagunktól függ: méltán aggódik, mivel jövendőnk önmagunktól függ. Amaz ellenben, kinek vágyai szeretetlenül a hon minden áldását kötelességtől s tehertől menten monopolizálni szeretnék, aggódik, hogy a szellem hatalma felkölti az igazság istenerejét, míg szive mélyén a reménység él; hogy a balitéletek bástyái s a megszokott állapot nemleges ereje elég hatalmas lesz az idők rohamát feltartóztatni. Kinek reményét, kinek aggodalmát igazolandja majd a jövendő? – Alkalmasint a várt mértékben egyik részét sem. Hol az új kor igényeinek annyi ó érdekek rögzött hatalmával kell megküzdeni, melynek természetében van, hogy még egy maroknyi óra-perczekért életre-halálra ví mind végiglen, ott csak szerencsés vagy parancsoló conjuncturák segedelmével vagy az előzvények azon erejénél fogva, mit események hatalmának nevezünk, szokott történni, hogy a porlasztó alkudozások surlódásaiból rendszerint több következzék, mint fél lépéske; pedig a fél lépéskék azok, mik egészen sem reményt nem elégítenek, sem aggodalmat nem igazolnak. Meglátjuk. Eljövend az idő, hogy megkisértendjük jóslatba foglalni sejtelmeinket a jövő országgyülés valószinü typusáról, s igyekezendünk, hogy a jóslat nem óhajtásaink meleg forrásából, hanem a politikai conjuncturák előjeleiből legyen merítve; addig ismét és ismét széttekintgetendünk a teendőknek roppant mezején, s meg-megállapodunk a kérdések fölött, miket a sorozat logikája, a jövendőnek igényei, vagy a multaknak előzvényei a halaszthatlanok közé helyeztek.
Már gyakran mondák, de nem árt gyakran újra mondanunk, hogy ezen legelső, ezen halaszthatlan kérdések közé számítjuk a sz. kir. városok országgyűlési állásának s belszerkezetének rendezését. Jó, hogy elég önismerettel birunk fejtegetéseinknek, habár hosszas studiumból eredtek is, sokkal kevesebb fontosságot tulajdonítani, mint hiszik felőlünk, kik nem ismernek; különben csak nem sajnálanók, hogy miként hab habot mos, úgy az időszaki sajtó hasábjain egymásra torlódó tárgy és gondolat régen feledésbe meríté, mit a kir. városokról meleg tárgyszeretettel terjedelmesen fejtegeténk; sajnálanók különösen épen most, midőn Szabadka városának körlevelei a fontos tárgy érdekének azon oldalról adtak egy elevenítő lökést, melyről azt ily szellemben látni eddig – fájdalom! – alkalmunk nem volt. Mert hiában, Uraim! bármennyire tetszetek is magatoknak jog-antiquariusi szóváltásokban, minden ember, ki a kir. városok országgyűlési állásának anomáliáját, a viszonos keserüségek s viszonos idegenkedés eme boldogtalan gyüjtőmagvát, nemzeties s alkotmányszerü eredménynyel szétoszlatva látni igazán óhajtja, kénytelen lesz megvallani, hogy nem avas obscuritások, nem derüre is borura is fejthető históriai aknák homálya, nem az annyiszor hasztalanoknak bizonyult protestatiók, nem az országgyűlés elhagyásának, nézetünk szerint még a városok mostani nyomadékát is öngyilkolással fenyegethető boldogtalan gondolata azon álláspont, melytől e kérdés szerencsés megoldását várni lehet; hanem az, melyet Szabadka városa szerencsés tapintattal választott. Ez a simulás a nemzeti érdekekhez, ez a kiengesztelődés az egyesült tehetséggeli előrelépés igényeivel, ez a vonzalom a közállomány nemzeties typusával össze nem hangzó institutiók assimilatiójához – ez az, a mi czélra vezet. A ki számvetéséből az életet vagy szándékosan kihagyta, vagy kifelejté, ki a XVI. század holt tetemének elporlott csontjait idézi föl mohos sírjukból, hogy a XIX. században jogtalanságot orvosoljanak, az csupa zerusokat írt számolásába, melyek elől a zérusoknak értéket adó számot az élet kérlelhetlenül letörlé. Mi legalább a mint teljes meggyőződéssel osztozunk Szabadka városának azon nézetében, hogy a kir. városok nem másutt, mint a követi kar teremében lelhetik föl s víhatják ki igazságos arányu országgyűlési befolyásulyat: úgy igen természetes logikának látjuk, hogy azon mezőt önkényt elhagyni, melyen egyedül lehetséges a győzedelem, annyi volna, mint öngyilkolás. Nézzünk szemébe a fejlődő kór alakjának: kedvező az, kétségtelenül kedvező, a képviseleti rendszer elméletének; de a karok és rendek theoriájának aligha; a kettő között pedig a különbség végtelenül nagy, ép oly nagy, mint a minő nagy a különbség azon nemzet ereje s erkölcsi és anyagi súlya között, mely tagjának (jogtudományilag szólva) népének milliói közül csak néhány százezeret vall és azon nemzeté közt, melynek milliói egy nemzeti test. Ha a kir. városok az országgyűlést önkényt elhagynák, bízunk ugyan mi a népek sorsmérlegét tartó Istenben, hogy azon honfiaknak, kiket királyi városi polgároknak nevezünk, képviselői egykor bizonyosan újra helyt foglalnának a nemzet törvényhozó tanácsában; mert hiszen keblünk religiójához tartozik, hogyha e nemzetnek még rendeltetése, hivatása van, bizonyosan elkövetkezendik az az idő, midőn – gr. Széchenyi szerint – az alkotmány áldásainak honunk minden lakosa részese leend: de azt is hiszszük, hogy ez az egy osztatlan törvényes szabadság, nem pedig szabadalmak alapján épülendvén, az országgyűlést elhagyó képviselők, mint szabadalmazott néposztály s negyedik vagy nem tudom hanyadik »rend« képviselői talán sohasem térnének vissza. Lehet, hogy ez csalóka sejtelem: de az már valóban több mint sejtelem, hogy ki a harczmezőről önkényt elvonul, az nyerni sohasem fog; ellenben ha a kir. városi követek férfiasan helytállanak, s helytállanak úgy, hogy a nagy nemzeti kérdések iránti viseletökkel magok iránt rokonszenvet költenek, s mintegy hátuk mögé állítják a közvélemény roppant hatalmát, ekkorig gyakorlatilag talán nem is sejdíthetett arányban tapasztalandják, mi nevezetes tényezői ők e nemzet jövendőjének s az ő irántuki igazságnak.
Szabadka városa, a mint tudjuk, írt a megyéknek s kerületeknek, írt külön a kir. városoknak, s ez utóbbiaknak e tárgybani választmánya javaslatát is megküldötte. A megyéknek irott körlevél nyomós tartalmu kétségtelenül; ki van benne az irány tisztán jelölve, mely a kir. városok ügyét üdvösségre vezérelheti; a ns. város azonban bizonyosan nem veendi rossz néven, ha sajnálatunkat fejezzük ki, hogy azon választmányi javaslatot a megyéknek irott körlevelekhez is nem csatolá. Az országgyűlési utasítások közül megbízott megyei választmányok sok helyütt már vagy munkában vannak, vagy lesznek nemsokára; hát igen nagy kár, hahogy a szabadkai körlevél a szabadkai választmány jelentése nélkül vétetik tanácskozásba.
És most, mielőtt a kir. városok belszerkezeti reformjáról a szabadkai indítványok nyomán még néhány szót váltanánk, legyen szabad egyet-kettőt azon okok közül említenünk, melyeknél fogva óhajtjuk, hogy ez ügy az utasítások készítésénél azon érdekkel tárgyaltassék, melyet a nagy nemzeti kár nélkül továbbra nem halaszthatás igényel. És itt mindenek előtt szemünkbe ötlik a nemzetiség tekintete, azon fontos tekintet, melyben e nemzetre nézve a létel vagy enyészet kulcsa rejtezik.
De itt ha széttekintünk a legújabb események között, melyek e nemzet életében a legveszélyesebb nyavalya kórjelei közé számíthatók: úgy benn a honban mint ellenségeink külföldi mozgalmaiban mindenütt azon váddal találkozunk, hogy a törvényhozásnak s törvényhatóságoknak magyar nemzetiség iránti lelkesedése máris mértéktelen túlságos buzgalommá fajult. Mi ellenben, kiknek a »compelle intrare« elv nem tanunk, ezen soha be nem bizonyítható vád ellenében azt állítjuk, hogy midőn már félszázada, mióta a magyar törvényhozás lassu léptekkel fokonkint haladva készíti elő az órát, mely a magyar nyelvet a magyar honban közigazgatási nyelvvé tegye, ezzel oly példátlan türelmet, oly példátlan önmegtagadást bizonyított, melyhez hasonlót nem képes mutatni a história. Azt talán csak minden ember elismerendi, hogy a holt latin nyelvnek többé helye nem lehetett az élők között, hogy hacsak ez ország jelenét az egész világ előtt nevetség tárgyává tenni, jövendőjét pedig compromittálni, a nemzeties fejlődésnek minden reményét elzárni, a polgári jogokat örökre néhány »írástudók« monopoliumává hagyni, a népet, ezt az örökségéből sokáig kitagadott elsőszülött a »polgár« név magasztos köréből örökre kitagadni nem akarók, mit öngyilkosság nélkül nem akarhatánk, a holt latin nyelv most a XIX. században többé közigazgatási nyelv nem maradhatott, hanem élő nyelvnek kellett a halott által soká jogtalanul bitorlott polczra lépni; csak az lehet tehát az egyedüli kérdés, melyik élő nyelv legyen az önálló magyar birodalomban közigazgatási nyelvvé és e kérdésre legrövidebben egy másik kérdéssel lehet felelni; tudniillik minő országról vagyon itt szó, és kié a hon, a melyről szó vagyon? Felelet: Magyarországról van szó, s a hon, a melyről szó vagyon, a magyaroké. E szóban fekszik a kérdés kulcsa. A magyar nem áll hontalanul a Kárpát bérczein, hogy fegyverével utódainak hont szerezzen; egy ezred évnek históriai joga avatá fel őt az európai nemzetcsaládba; s a honban nem lehet, egyetlenegy teremtett lélek sem lehet, ki azt, hogy e hon felett a magyar szent korona felsősége leng, honárulás és hűtelenség nélkül kétségbe hozni merészelhetné; – ha ez így van, a föltett kérdés is döntve van; s bizonynyal a képtelenségnél is nagyobb képtelenség arról ábrándozni, hogy Magyarhonban a közigazgatási nyelv nem a most érintett szempontból, hanem philologiai becsméregetés, vagy etymologicus buvárkodások, avagy ki tudná minő milleniumi szemkápráztatások igényei szerint választassék; s nemcsak képtelenség, hanem jogtalanság s bűn volna Magyarhonban a magyar nemzet históriai joga ellenében akármi más érdekeket, jogot – követelő hatalom gyanánt felállítani; mintha bizony az, hogy a magyarok földje kit ural, még be nem végzett tény, még meg nem oldott csomó, avagy vitatható kérdés lehetne. Nem, nem! legyen éjszakon avagy keleten, de azon sáskaseregnek még teremni kell, mely a magyarnak fennragyogó napját örök homályba boríthassa; addig pedig, míg dalnokunk szavai szerint »Él magyar, áll Buda még! addig Magyarhonban a közigazgatás, vagyis közélet nyelve, élő nyelvek közül más soha sem lehet, mint a magyar. Pedig csak ez az, mit a törvényhozás s a magyar közélet organumai akarnak, ezt pedig mértéket haladó szertelen túlbuzgóságnak elanynyira nem nevezhetni, hogy e részben még ötvenéves előkészítés után is tennivaló akármennyi van; mert mi nem kétségeskedünk nyiltan kimondani meggyőződésünket, hogyha Magyarhonban a magyar nyelvnek diplomatikai polczra emelését jogszerünek és igazságosnak mindenki kénytelen elismerni, annak minden természetes következményeit is jogszerüeknek kell elismernie; természetes következés pedig, hogyha a magyar közigazgatási nyelv a közélet minden ágának, mindennek; a mi polgári értelemben véve actus publicus, magyarnak kell lennie, s a köznevelésnek ép úgy, a mint eddig latin alapra volt fektetve, magyar alapra kell építtetnie; mert minden, ki e honban lakik, joggal megkivánhatja, hogy a közélet cselekvényeire képesíttessék. Ezen túl, nevezetesen a magány – s családi élet viszonyaiba kényszerített magyarosítással hatni jogtalanság volna, minőt ugyan Dáczia völgyei Rómától egykor tapasztaltanak de mely a magyar nemzet históriai hírét, nevét szennyezni soha nem fogja. De ama kettőnek, a magyar nyelv diplomatiai polczra emeltetése természetes következményeinek teljesedni kell, s mivel még nem teljesedett, megfutva még csak a szoros kötelesség pályája sincs, nemhogy túlbuzgóságróli panasznak helye volna. És ime itt vannak a sz. kir. városok; ezeknél, egy-kettőnek kivételével, az egész rendszer, az egész szerkezet a magyar nemzetiség kertjében tagadhatlanul idegen növény, itt még a magyar nyelv a közéletnek nyelvévé nem lőn; azzá tenni pedig az idő oly komolyan int, hogy most, midőn annyi kórjelek mutatkoznak, minden órányi késedelem, a nemzet jövendőjét compromittálhatja. Igen, de itt áll elő már a politikának azon javaslata, hogy ha a kir. városokat nemzetiségünk hathatós tényezőivé akarjuk átalakítani, becsület, jog és alkotmányos állás érdekeit kell hozzá csatolnunk, s a nemzetiséget üdv és áldás kiséretében tüntetve fel előttük, azt nem kénytelen engedelmesség, hanem vonzalom s óhajtás tárgyává tennünk. Ez sokkal tisztábban áll, és nálunknál sokkal erősebbek által már annyiszor s oly alaposan megmutattatott, hogy a bővebb fejtegetést bizvást mellőzhetjük. Elég, hogy a kir. városoknak országgyűlési állása több mint igazságtalanság, valóságos gúny; – elég, hogy ezen abnormitás kiegyenlítése nemzetünk legjobbjainak úgy, valamint a közvéleménynek hitvallása szerint a kir. városok belső viszonyainak s közigazgatásának, szóval egész belszerkezetének czélszerü elrendezése nélkül nem történhetik; elég, hogy ezen rendezést a polgári rend érdeke is sürgetőleg követeli. »Még most – a mint Deák mondja – hatalmunkban van a városokat bizodalomnak és szeretetnek, igazságnak és méltányosságnak szorosabb köteleivel a nemzeti szabadság közérdekéhez csatolni, de minél inkább halasztjuk ezt, annál kevesebbet biztos a siker, s annál inkább félhetünk, hogy azok, kiket századokig idegeneknek tekintettünk, szívben és érzésben idegenek is maradnak hozzánk, sőt idővel még ellenünk s érdekeink ellen is fognak használtatni.« Ez szent igazság. Itt tehát a nemzetiség érdeke karöltve jár az igazság, humanitás s liberális alkotmányszerüség igényeivel; azt véljük, elegendő ok, a tárgy-elintézés halaszthatlan szükségéről kit-kit meggyőzni.
De mit az igazság parancsol s a nemzetiség esengve sürget, azt a multaknak előzvénye is természetesen következteti. Tudjuk mi ugyan, s már mondottuk is, hogy a kir. városoknak jövendőjöket legnagyobb részben önmaguknak kell köszönniök, miszerint érdemlett jutalom, tehát tartós legyen; nem ingatag kegyelem ajándoka. Ámde az is igaz, hogy a nemesi rendre, mely az indítványi joggal biró követi táblánál csaknem egyedüli döntő sulylyal bir, e részben eddig is nem csekély homály borul. A városok országgyűlési állása rendezésének föltételéül tevők a belszerkezet rendezését, az indítványozás magunktól függött: ha tehát igazságosak akartunk volna lenni, belé kellett volna fonunk abba, mit magunk tevénk föltételül, s minek elővétele csak magunktól függött. Ez némi homály, Uraim! mely alól egészen kibujni lehetetlen. Mondjátok talán: »hiszen egy országos választmány kiküldése mult országgyűlésen is végzésbe ment« – igaz, de hiszen sokkal inkább megtanulhatók azt, mit Bentham törvényhozási tacticának nevez, mintsem ne tudnók, hogy a mi halasztást nem szenved, arra ez nem a legczélszerűbb mód. Egy részről előttünk állanak, sőt 100 éves választmányok intő példái, másrészről előttünk áll a nehány hónap alatt megszületett váltótörvénykönyv; ment volna csak ez országos választmány útján, a keletkezésnek melyik stádiumán állana most? Igen, de mondjátok: »kerületi választmány is volt a városok ügyében kinevezve, de reá nem ért, hogy eljáron bizatásában« – elég, ebben magában van a felelet. Nem, nem itt némi homály van, mely alól multra nézve ki nem bujhatunk. És hol fekszik ennek oka? legyünk igazak, legyünk őszinték; oka itt fekszik, hogy vagyunk KK. és RR., de nem vagyunk nemzet; hogy szerte húzunk, mert osztályzatokra vagyunk különözve; hogy egyik a maga jogát mások elnyomására építi stb. Itt hát a nemességre nézve – mondhatnók – becsület dolgává lett, nem halasztani továbbra azt, mit magunk tevénk a városok országgyűlési nyomatékának feltételül.
Végre még egy politikai nézetet akarunk szegről-végre említeni. Emlékezzünk a teendők roppant tömegére, mely előttünk áll, s gondoljuk mellé: mi lesz haladási reményeinkből, ha a városi követek nem hagyják el az országgyűlést, mint Sopron javaslá, hanem nem épen alaptalan elkeseredéssel; nap, nap mellett, kérdésnél kérdés mellett, minden erejökkel megújítják szavazati követeléseiket. Nem mondjuk, hogy megakaszthatják a tanácskozások folyamát, de hogy azt fölszámíthatlan köz nemzeti vesztességünkre csakugyan mondhatlanul hátráltathatják, az kétségtelen; pedig bizony törvényhozásunk mozgalma sokkal inkább csiga természetü, minthogy még egy kis ráktermészeti toldaléknak hasznát vehetné. Legyen ennyi elég, ösztönül, hogy a kir. városok kérdését a halaszthatlanok közé sorozzuk.
