Vámszövetségi kilátások.*
Vámszövetségi kilátások.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 179-ik számából. K. F.
Ha volna közöttünk egy Democritos, ki minden baj fölött kaczagni tudjon, ugyancsak becsületesen kikaczaghatna minket magyarokat sajtónkkal együtt. Egy tisztelt barátunk, tárgyavatott, mint mások kevesen, azt mondá e napokban, hogy még soha sem volt a magyar nemzetiség oly nagy veszélyben, minőben most van, megfoghatlan hanyagságunk mellett a terjedő szlávománia miatt. És ez itéletet a tömérdek adat, mely kezeink közt halomra gyűl, a szó legteljesebb értelmében megerősíti. Más részről ezen veszélynek közepette, mit látunk közöttünk, veszély fenyegette magyarok között? – látjuk életkérdések körül nyomoruságos magánérdekek miatt az anyagi erő vad féktelenségét felizgattatni, s az erkölcsi depravatio üszkeit szentségtelen kézzel a nyers tömegek közé sodortatni, mintha bizony most ideje volna aprólékos pártgyőzelmeken törni fejünket, s még egy-két napi életet hazudtatni avult mentességek csontvázaival, melyeknek idejük minden esetre lejárt. Valóban az ember szivén éles fájdalom nyilal keresztül, és kiáltanánk és ismét kiáltanánk: Mindenható Isten vaksággal vered-e meg e nemzetet, hogy ne láthassa önkárhozatát, vagy fanatikus átalkodottsággal, hogy látni ne akarja? És most vessünk egy tekintetet időszaki sajtónk működésére, melyben a kornak s életnek érlüktetését vélnők föllelni, lássuk meg, mit mível ily körülmények között; egyik a vámszövetség részleteivel bibelődik, másik negatiók magyarázatán, harmadik nyugpénz-intézeten, negyedik pedig épen semmin sem töri fejét. Árva lelkünkre mondjuk! satyra, édes Urak! – merő satyra; – csak mi magyarok ne volnánk oly igen búskomorak; az ember oly tiszta szivből kikaczagná magát éjen-napon át. Ha kinek lábai előtt – mint Banquo mondja Shakespeare Macbethjében – a »száraz föld buborékot hány«, minden bizonynyal meg fog állani, s távolt felejtve a közel miatt, nem fog azon tüskékkel bibelődni, melyek, ha majd mérföldeket túlhaladandott, hihetőleg útjában lesznek, nem is fog vesződni az aranyalmák sejtelmeivel, mikkel egykor tán az önhaszonlesés csábjai őt utirányától eltéríteni megkisértendik, hanem közvetlenül a lábai előtt felszökdécselő tünemény igénylendi egész figyelmét, nehogy látatlanul nyiljék fel a föld a vándor előtt és eltemesse, mivel tekintete távol tárgyakra vala feszítve. E szabályt szeretnők követni pályánkon, mert adat jő adat után kezeink közé, mely mintegy parancsolva szólít föl, hogy az időszaki sajtó háttérbe szorítson mindent, minek érdeke távolabb fekszik, s minden figyelmét azon földbuborékok körül pontosítsa, melyek közvetlenül lábaink előtt egy roppant földnyílást hagynak sejteni, – földnyílást, eléggé nagyot, hogy a magyarnak szabadságát, jövendő boldogságát, sőt nemzeti lételét is veszélyeztesse. Nemzetellenséges szlavománia s vak együgyüséggeli kereskedés e körül forog agyunknak minden eszmélkedése, sajgó szivünkben minden érverés; s mivel ez így van, szólunk a német vámszövetségről, vagyis inkább a vámszövetség szabadjegyes oldaláról. Sajnáljatok, Urak! ne nevessetek!
Tehát vámszövetségről, ha úgy tetszik. A rajnamelléki tudós értekező, kinek az Allg. Zeitungban szegény hazánk java oly igen szivén fekszik, különösen két alapos szempontból intézi Austria felé (hova természetesen minket és Erdélyt ért) vámszövetséges kacsintgatását. Egyik szempont szorosan véve a német nemzetiség hatalmas összpontosulására vonatkozik. Három folyamtér van, – mond a tudós értekező, – mely a szomszéd nemzetiségek harczterének mintegy természet által van kijelölve; a Rajna-, a Visztula- és a Duna-tér; itt mint amott össze kell előbb-utóbb a nagy nemzeti törzsököknek ütközni, e csomó nem olyan, melyet a diplomatia megoldhatna. E harcz lebegvén szemei előtt, nemes önérzettel kiált fel az értekező: »Némethon Austriával egyesülve daczolni képes egész világgal! A német vámszövetség, hahogy a német tengervidéki tartományok s Austria (mindig Magyarországot is hozzáértve) vele egyesül, 70 millió lakost számláland, mely tömeg egyetlenegy nagy nemzetté összeolvadand.« És íme, hazafiak! itt van az egyik jámbor vallomás, melylyel a vámszövetséghez hivogatnak. Egy második Berg Pythia! Mintha mondaná »orosz tartomány vagy német gyarmat – válaszsz magyar!« Nem úgy, Uraim! van még egy harmadik állapot is: önálló nemzet, két roppant néptörzsök között, elég erős arra, hogy nyomatékával eldöntő súly legyen a mérlegben; önálló nemzet, melynek elleniségét félni, barátságát becsülni méltó, melynek rokonszenvét civilisatiója, szabadsága s kedvelt uralkodóháza iránti tántoríthatlan hűsége határozottan nyugatra vonzza, de melynek rokonszenvét a nyugat meg nem érdemlené, ha felejteni tudná, hogy egy ép erős néptörzsök, mely annyi veszély között egy évezred viszontagságain át megtörhetlenül fennállni birt, nem egy nyomorult szolgacsoport, mely csak arra való, hogy leszórva magáról mindent, a mi egy nemzetnek szent, titeket segítsen önvédelmetekben, – boldog, ha kegyesen megengeditek, hogy azok, kik egykor egy önálló nemzet tényezői voltak, mint megannyi külön egyes szám, ti közétek befoglaltassanak. Nem, nem, Uraim! így nem játszunk. Ismerjük mi magyarok Martialis epigrammját ama kábáról, ki midőn ellenség előtt futa, magát ölte meg; s a ki azzal édesget magához, hogyha hozzá csatlakozandunk, szerencsénk leszen vele egy nemzetbe összeolvadni, annak horgára a magyar ugyan sohasem kerül. Ha egykor elkövetkezendik azon időpercz, melyben német és szláv nemzetiség, mint két óriás, összeütközendik, hogy melyik részen fog állni a magyar? arról, úgy hiszszük, kétség nem lehet; de fog állani, mint frigyes, mint szövetséges, ki a nagy tusában maga is czél, s azért puszta eszközzé alacsonyulni, magát akaratholtan vontatóra kötni soha sem fogja. És hahogy Némethon az őszinte barátot, melyet bennünk bir, méltánylani kivánja el fog attól szokni, hogy rólunk úgy szóljon, mint egy holt súlyról, melynek ide-oda rakosgatásáról amúgy könnyedén rendelkezhetni, mint szokás húsmérésnél a nyomtatékról; ellenben meg fogja szokni, hogy a magyar alkotmányos nemzetiségnek önczélja is van, melyet az európai polgárisodásnak tisztelnie kell; minden esetre pedig jó lesz megtanulnia, miként ha e nemzet barátságára számol (s méltán számolhat) a vésznek napjain, soha sem kell azt olyasmire édesgetnie, miről maga megvallja, hogy e nemzetnek halála volna. Ilyen pedig a német vámszövetség, melyről magatok megvalljátok, hogy hozzácsatlakozni anynyit tesz, mint a németekkel egy nemzetté összeolvadni. Halál ez is, mint más akármi; s ha csakugyan halnunk kellene, a halálnak más neme is van, mint a puszta dicsőségtelen elolvadás.
Az édesgetésnek másik szempontja közvetlenül ugyan csak vásárkérdés, de közvetve szintúgy életkérdés is. Azt mondja ugyanis a tudós német, hogy miután az austriai birodalom némely tartományai, úgymint Morva-, Csehország, Austria, Styria, Lombard-Velencze stb., az austriai vámrendszer bölcs védelme alatt oly industrialis fokra hágott, hogy a műiparos nemzetek első sorában állana, ellenben Magyar- és Erdélyország a maga 15 millió lakosával, a társadalmi állapot kifejlésében még annyira hátramaradt, hogy leginkább csak dús földje s kedvező éghajlata termesztményeit vinné ki, s helyébe gyármű-kellékeit Austriától venné cserébe:* igen természetes kivánságnak találja a német vámszövetség tudós bajnoka, hogyha ezen vámszövetség Austria nagy tökélyü kézmüiparának megnyitja saját tartományait, viszont Austria is ne csak azon tartományaival csatlakozzék a szövetséghez, melyekben a német iparművesek honi vetélkedőkkel találkoznak, hanem adják toldalékul Magyarországot s Erdélyt is oda, melynek 15 millió főnyi vásárán a német manufacturalis ipar csak vevőt talál, de honi vetélkedőtől nem fél. Ezen derekas okoskodás annyit teszen, mintha Némethon ekkép szólana: Nekünk németeknek nagy szükségünk van Austriára nemzeti erő tekintetében, vele egyesülten daczolunk a világgal, nélkül veszélyben vagyunk kelet és nyugat felé, és így kezet nyujtunk Austriának, megajándékozzuk kegyesen azon jótéteménynyel, hogy a német nemzet jövendőjét biztosítani szerencséje legyen; s gyárműveinek is megnyitjuk némethoni vásárainkat, mert hiszen magunk még magasb fokán állunk a gyáriparnak, s így vetélkedésétől nincs mit tartanunk: ellenben mindezen gratiáért viszonzásul kivánjuk, hogy azt a 15 milliónyi Magyarországot iparnélkülies alacsony állapotában megtartani, szövetséges védvám-vonalunk által egész Európa ellen kizárólagosan biztosított monopoliumunk legyen! Ime, hazámfiai! mi mélyre sülyedtünk mi Európa véleményében, megkövesítő veszteglésünk miatt; alkusznak fölöttünk, hogy kinek legyen joga honunk zsírját kiszíni; de azt, hogy a dologhoz szólónk, talán csak nekünk is van, hogy a mi érdekeinknek is számba kellene talán vétetni – mindezt még csak említésre sem méltatják!! Ehhez, úgy hiszszük, nem kell commentár. De nekünk szabad lesz talán kérdeznünk német barátainktól: valjon midőn ti a műiparnak szintoly alacsony fokán állottatok, mint minket állani gondoltok, azzal emeltétek-e fel magatokat sülyedéstekből, hogy szabad vásárra híttátok meg Albion gyárműveseit? Nem, hanem elzártátok ezt magatoktól; védvámokat állítottatok, s azoknak segedelmével honi műipart teremtettetek; s most gondoljátok, mi 15 millió magyarhoniak elég balgák leszünk ellenkezőjét cselekedni annak, mint a mivel ti magatokat hasonló helyzetben megmentettétek! ti panaszszal s izgató kikeléssel töltitek el a félvilágot, hogy az angol gyáripar titeket gyarmati függésre szeretne kárhoztatni, s fölhíjátok kormányaitok fölfogását, polgártársaitok nemzeti önérzetét, hogy bárányságtokat az angol farkastól mentse meg; de a balgának vélt magyar ellenében a farkas szerep már igen tetszik. Köszönjük a jóakaratot! Elnyeletni bizony nekünk sincs kedvünk, ép úgy nincs, mint nektek nem vala. Ez egész dologban csak az a jó van, hogy a fogadós nélküli számvetés oly szembetünő, miszerint horogra még a mi magyar jószivüségünk sem kerülhet; mert minden édesgetésre a német vámszövetség hőseinek saját szavaikkal, a szövetséges németek saját példájának idézésével lehet felelnünk. Igy például azt mondják: hogy mi viszont a csapra vert hordó sorsára jutás szerencséjeért cserébe kapnók boraink hihető jobb keletét! mert reményleni lehet, hogy a vámmentes magyar bor a vámolt franczia bort Németországból kiszorítaná (igaz ugyan, hogy saját rajnai boraik sem képesek saját honukból a franczia bort kiszorítani: ez azonban a hitegetésben természetesen nem akadály), továbbá cserébe kapnók dohányunk eladását, melyről tulajdon azon bölcs értekező megvallja, hogy amerikaival soha sem versenyezhet, s hogy a dohány semmiesetre sem tartozik azon termesztmények közé, melyek egy terjedelmes országban általános földmüvelési czikké válhatnak. Egykor ezen kereskedési combinatió ellenébe számokat s valósági számvetést állítottunk; mert ilyesmire nincsen szükségünk; most elég felelnünk: miként épen a német vámszövetség hőseinek tanításából s azon szövetség példájából tanultuk volna meg, ha előbb nem tudtuk volna, hogy az egész világoni szabad kereskedés sem képes annyira emelni egy országnak földmívelését, mint azt a honi műipar kiséretében járó élénk belfogyasztás emeli. Ez az, a mire és a mi végett viszont egy önálló magyar középrendre szegény honunknak szüksége van; ennek lehetségétől akar minket a német vámszövetség bajnoka megfosztani, s azért bátran ismételhetjük, a nélkül, hogy egyúttal részletes fejtegetésbe bocsátkoznánk: ha még volt ember honunkban, a ki kételkedett, vajjon igazán nem tanácsos-e a német vámszövetséghez csatlakoznunk? lehetetlen, hogy kételkedését a németeknek saját vallomásaik el ne oszlassák.
Még pedig Becher számítása szerint évenkint mintegy 40 millió pft veszteséggel. Már máskor említők, miként Becher szerint csak gyapjuszövetekért többet fizetünk az austriai gyáriparnak, mint a mennyit minden termesztményeinkért kapunk. A 64 milliót haladó összeg, meg kell vallanunk, egy kissé mégis csak kétséget támaszthatott Becher számainak vagy hitelessége, vagy pedig az iránt, nincsen-e ezen öszvegbe Galiczia is beszámítva? Kérdés tétetvén erre nézve Becher urnak, szives volt ezeket felelni: »A kereskedési tabelámban kitett 64,084.602 frtnyi gyapotszövet-bevitel egyenesen csak Magyarországra s melléktartományaira szól. Galicziára teljességgel nem. Csak azt kell megjegyeznem, hogy ezen 64 millió frtnyi öszveg egy kissé magas vámbecsen alapszik; s így az árúk valódi értéke szerint ezen öszveg közel 1/3 részszel kisebb lehet. Annyi mindazáltal bizonyos, hogy az austriai tartományokbóli gyapjuszövet-bevitel Magyarországba s Erdélybe, évről-évre 20–30 milliónyi pengő ftra minden esetre fölrug; miért is lehetetlen, hogy egy gyapotgyár alkalmas helyütt ezen országokban igen nyereséges vállalattá ne legyen« stb. Igy ir Becher úr, s ezt tőle, gondolom, örömest olvassák polgártársaink. K. L.
