A testvérhon.*
A testvérhon.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 181-ik számából. K. F.
Erdély az örökigazságnak oly elveit fogadá már el, oly elveknek ülé már a nemzet kebelében diadalát, melyek minálunk még indulatos harcz jelszavai, oly harcz jelszavai, mely nem mindig, nem minden részről nemes fegyverekkel vivatik s melynek közel eredményét még a jövendő kétes rejtelme födi. Mi közöttünk magyarok között vannak emberek, kik parányi erőködéseink parányi eredményeiben kevélykedve, Erdélyről még csak nem régiben is bizonyos felsőbbség érzetével szoktak volt emlékezni s hajlandók voltak a testvérhonról azt gyanítani, hogy az ónsulyt volna képes kötni haladó lábainkra és ime! azon veszszük észre magunkat, hogy Erdély túlhaladott, hogy az erdélyi nemesség igazságszeretetnek s nagylelküségnek jeleit adá, melyekre nézve minekünk csak a követés dicsősége maradott fenn. Nem valánk oly boldogok, hogy a még mindig együtt ülő erdélyi országgyülés munkálatait, a míg egy vagy más dolog készülőben volt, egyébként mint hő, de néma részvéttel kisérhetnők; de most, miután már bevégzett tények is állanak szemeink előtt s olvasó közönségünk azokat, csak száraz eredményekben bár, lapjaink által is ismerheti, szabad lesz kimondanunk, miképen mi azt, mi Erdélyben már ekkorig történt, a tisztelet legőszintébb adójával méltányoljuk, annyival inkább, mert – miként már másszor is mondók – nem ismeretlenek előttünk az anomaliák, melyek Erdély közjogába keveredvék, úgy, hogy csak az igazságnak hódolunk, ha elismerjük, hogy Erdélynek jelen közjogi állapotában a reform ösvényéni haladás sokkal több természetes akadálylyal jár, mint minálunk, következőleg, hogy ott minden lépésnek több érdeme van. A háromszázados szakadás e két testvérhon közéletét egymás közvetlen szemléletétől sokkal inkább eltávolítá, hogysem haszontalan dolgot vélhetnénk tenni, ha nemcsak az akadályoknak s így azok legyőzése érdemének kitüntetéseül, hanem egyszersmind ismertetésül is, egy kis egyenvonalt huzunk a két hon némely főbb közjogi viszonyai közt. Lehet, hogy ez is szolgálhat némi kis adalékul ama részünkről oly hőn óhajtott állapothoz, mire nézve ismét úgy most, mint ötven év előtt, erdélyi rokonink baráti lépést már szintúgy tettenek. Honunk országgyülése jelen szerkezetét sokkal ismeretesbnek tehetjük föl, mintsem arról szólanunk szükséges volna. De már Erdélyről nem árt megjegyeznünk, miképen Erdély alkotmánya nem ismer főrendeket (a primorok sem azok) és így a törvényhozás jogában a fejedelemmel ott csak egy tábla osztozik; e tábla pedig áll: némely országos tisztviselőkből, a három nemzet képviselőiből, úgymint: a megyék, székek, kerületek, városok, taxalis helyek követeiből és a kir. hivatalosokból, kikre nézve sem birtoki, sem mágnási qualificatio kiszabva nincs s kiket a kormányszéktől javaslatilag fölkivánni szokott névjegyzék nyomán a fejedelem határozatlan számban tetszése szerint meghíhat az országgyülésre, s kik a követekkel egy táblánál ülve, mindnyájan, fejenkint különbség nélkül, úgy indítványi joggal, mint egyenlő szavazattal birnak. Folytassuk tovább az egyenvonalt. Országos egyház Magyarországon van; Erdélyben nincs. Magyarországban a nádori és két koronaőri hivatalra a kijelölés a királyi felségnél, a választás az ország RReinél van; Erdélyben megfordítva: ott az országos tisztviselőket a fejedelem nevezi ki az ország gyülés által vallási és nemzeti arány szerint fölterjesztett kijelöltek közül. A nemesség sarkalatos jogai mind a két hazában betüről-betüre ugyanazok, kivevén, hogy Magyarországon a törvény, némi esetben a nemest, gyanura is elfogatni engedi, Erdélyben ellenben sohasem. A megyehatósági jogokra nézve az a különbség, hogy Erdélyben a felsőbb megyei hivatalokra a tisztviselők mindég a bevett vallások tekintetbe vételével jelöltetnek ki s a megyei választással még a dolog bevégezve nincs, hanem a kir. megerősítés végett is föl kell a választottaknak terjesztetniök és hogy – mit különösen megjegyeztetni kérünk – a megyei pénztárak kezelése a megyéknek nemcsak kezökben nincsen, sőt házi pénztáruk sincsen. Ezek volnának főbb vonásokban, a két alkotmány különbségei. Lássuk most először az országgyülést. Ki országgyülési szerkezetünkre csak egy tekintetet is vetett, azonnal meggyőződhetik, hogy az minden esetre, nem csekély elsősége két táblás rendszerünknek az erdélyi egy táblás fölött, miszerint a főrendek táblája indítványi joggal nem bir, holott Erdélyben akármelyik regalista indítványozhat. Nincs szándokunkban az egy- vagy kétkamarás rendszert elméletileg vitatni; annyit azonban bátran megjegyzünk, hogy talán Norvégiát kivevén; – hol azonban igen szerencsétlen ötlet volna Magyarországra alkalmazható analógiát keresni – nem ismerünk népet, mely az egykamarai rendszer nehézségeinek rejtélyét valaha szerencsésen megoldotta volna; ámbár Norvégia Storthingját sem lehet tisztán egykamarai rendszernek nevezni.* Nagyon tévedne, ki azt hinné, hogy országgyülésünk rendezetlen állapotjának és kétkamarás rendszerünk hiányainak harczosául akarnók magunkat fölvetni: annyit mindazáltal el kell ismernünk, hogyha minálunk a két tábla együtt tanácskozva hozna törvényeket s minden tag legyen követ, legyen regalista – egyenlő szavazattal birna, mindamellett, hogy a kir. hivatalosság nálunk vagy hivatalhoz, vagy születéshez van kötve, mégis a magános érdekek a képviseleti elemek ellenében sokkal inkább játszhatnának nemcsak nemleges, hanem tényleges befolyást is, mint most játszhatnak. Nézzük most az országos egyházat. Erről egy dolgozó társunk, saját tapasztalása után, következőleg itél: »Erdélynek egyik alkotmánysarka, miszerint ott a négy bevett vallás teljes jogegyenlőséggel bir és a törvény egynek sem ad elsőséget a másik fölött. És ez alkotmányilag bevett vallásegyenlőség adna Erdély alkotmányának némi elsőséget a magyarországi fölött, ha a dolognak gyakorlatilag oly kedvező oldalai volnának, mint némi jámbor magyarországi távolról hiszi. De vizsgáljuk a dolgot kissé közelebb. Erdély polgári élete annyira karöltve járt minden időben a vallással, hogy törvénykönyveinek – úgyszólva – lapja sincs, melyen a vallás, a legfontosabb hazai életkérdésektől kezdve, legkisebb körülményig hogy egy nem régi találmányu műszóval éljünk – veres fonalként végig nem szövődnék és száz meg száz óvás nem tétetnek a bevett vallások jogegyenlőségére nézve. Szabadságról mindig oly nemzetek csevegtek legtöbbet, melyek legkevésbbé birták és Erdély vallásegyenlőségével sincs különben. Ez örökös rivalitás, mely – tényekre utalunk – nem egyszer már gyülöletlángra gyuladt, e kölcsönös nyomás a polgári élet minden phasisaiban, ez örökös suprematióra törekvés egymás fölött – ezek azon anyagok, melyekből az erdélyiek vallásegyenlősége készült és annyi vallást tárgyaló törvényeket szükségessé tettek. Menjünk először is a megyékbe: első beléptünkkor azonnal szemünkbe ötlik, miszerint itt a reform. egyház az uralkodó s mint igyekszik felsőbbségét a többinek rovására megalapítani. Innen menjünk a szászföldre és ha a megyékben uralkodó egyházat láttunk: itt látni fogunk az evang, egyházban zsarnokot, mely a nemzeti és vallási gyülölet minden elemeit fölvéve magába, a vallási, polgári és társas élet minden fordulataiban oly önkényt gyakorol, minőre hirtelen példát sem tudok. Elhagyva a Barczaságot, forduljunk be a magyar eredetiség classicus földére, a Székelységbe: itt már – némely vidékeket kivéve – a r. cathol. egyház az uralkodó és társai iránt annyira türelmetlen, hogy fiatalabb koromban nem egyszer, de számtalanszor hallám Csikszék elsőségei közt említeni, sőt jámbor tanítóm – ki, mellesleg mondva, maga is csiki volt – a földleirásból sem tartá tanácsosnak kihagyni, miként egész Csíkben egyetlenegy protestáns sem lakik, Ide járul a kölcsönös térítés rendszere, mely Erdélyben még nem nagyon régen nagyban üzetett; és járulnak még az unitáriusok, a három vallás suprematiai törekvésein törvény által biztosított jogegyenlőségük követeléseivel keresztülvonulók. E rövid vázlat nyilvánvalóvá teszi, mennyi gátoló, mennyi hátráltató befolyásra van Erdélyben a vallás törvényesen jogosítva; ámbár a lelki nyugalomnak türelmetlen zavarása az egész országon szétterülő egyetemes szint nem ölthet. A mi minket illet: mi a vallásoknak polgári társaságbani jogegyenlőségét, melynek lelkünk egész erejével, szivünk minden érzelmeivel barátai vagyunk, akként értjük: hogy vallása miatt polgári jogokban megszorítva vagy csonkítva senki se legyen; vagyis inkább akként értjük, hogy vallás polgári jogot se adjon, se vegyen. Nézetünk szerint ezen elv nyomán kellene a vallások jogegyenlőségének kérését mindenütt megfejteni. Most Erdélyben a dolog másképen van; egyrészről a négy bevett vallás a polgári, kivált közigazgatási, jogrészvétre nézve positiva quantitást képez s ezzel – mondhatnók – Erdély alkotmányának bizonyos theocratiai szint kölcsönös és tömérdek anomaliákat idéz elő; másrészről pedig a görög nem egyesültek vallásuk miatt minden politikai jogokból kizárvák; ámde számuk igen nagy s ennélfogva, ha megmarad a vallásoknak politikai befolyása, kétségkivül előbb-utóbb föl fognak lépni, jogegyenlőséget követelendők – mikor aztán a logica vaskaru hatalma aligha megengedi, hogy egy ötödik quantitást ne képezzenek.
Norvégiában az országgyülés storthing, egészen képviselőkből áll. Ez maga közül egy negyedrészt kiválaszt és ezek (Lagthing) a többi három negyedrésztől (Odelsthing) külön tanácskoznak. Minden indítvány az Odelsthingben történik, s ha ott elfogadtatik, a Lagthing-hez átküldetik; ennek joga van a törvényjavaslatban kétszer meg nem egyezni; második meg nem egyezés után az egész storthing együtt ül össze s a szavazatok kétharmadrésze határoz. Szerk.
A mi továbbá a megyehatósági rendszert illeti, mely minálunk a nemzet életének leghatalmasabb tényezője: itt a különbség már valóban nagy; és ki a két haza beléletét gondosan vizsgálja, könnyen meggyőződhetik, miszerint Magyarországon épen a hatósági rendszer volt azon éltető elem, mely a hazának vajmi sokszor százfelé szakadozott testében az életerőt fenntartá; Erdélyben ellenben minő ingatag e hatósági élet! E pontot nem taglaljuk tovább, mert könnyen sebekhez nyulhatnánk, melyeknek csak illetésére is számosan feljajdulnának. Van még egy nevezetes különbség Erdély és Magyarország közt, melyet tulajdonképen elől kellett volna említenünk. Erdélynek három egyesült nemzete van, a magyar alkotmány ellenben csak a magyar nemzetet ismeri; és ebben, kimondottuk a legnagyobb különbséget a két haza közt s egyszersmind a legnagyobb ellenvetést, melylyel jelesül a szászok a magyarok ellen élni szoktak. És pedig itt nem municipális jogok, hanem egyenesen három külön nemzetiség, mint törvények által is sanctionált három históriai tény igényel egymás ellenében határozó befolyást a haladási kérdések körül, melyeknek ezáltal lehetetlen kimondhatlanul nem nehezedniök, lehetetlen itt-ott az egésznek javával magát ellentétbe helyezni szerető particularismus versenyterévé nem lenniök.
E futólagos vázolatból is világos talán, miként Erdélyben a reform barátainak, a nálunk is honos akadályokon kívül, még oly viszonyok is nehezítik haladásukat, melyekkel mi vagy épen nem, vagy legalább csak mint jogtalan erőlködésekkel vagyunk kénytelenek küzdeni. Vegyük még ehhez Erdélynek zavaros multját, vegyük geographiai fekvését, minélfogva a nyugotias civilisatio végszélire helyezve, határain a keleti szellem idegenszerü fuvalma leng, a nélkül, hogy csak egy nagyszerü folyam is keresztülhömpölyítné völgyein a nyugat habjait; vegyük föl, hogy Erdélynek eddigi országos gyülései kénytelenül a jogsérelmek körében forogtak s a mostani első, mely a reformok ösvényére lép; s valóban, ha mindezeket tekintetbe véve látjuk, miket tőn már csak eddig is: lehetetlen öröm, tisztelet s testvéries vonzalom mellett – nem mondom irigységet, mert ez testvéri kebelhez nem fér, hanem az elmaradás arczpirulatát nem éreznünk. Legyenek áldottak erdélyi testvéreink nemcsak önmagokért, hanem miértünk is! Minden lépés, melylyel felvilágosodott honszerelmök az avult kor balitéletein s a szertehuzó magánérdekek szükkeblüségén győzelmet vőn, félig nyert ütközet minekünk is. Úgy látszik, Erdélyen beteljesedik, hogy a gondviselés minden helyzetnek nyujt irt s nyujt vigasztalást. Lehetnek körülmények, melyek egy nemzetet századokon át veszteglésre kényszerítenek s ezek a lételért küzdés eredményei; de ha egy ily hányatott nemzet ép, egészséges jellemét minden viszontagságon keresztül megmentette, a boldogabb viszonyok szárnyai alatt haladott polgáriasodás ő reá nézve sem veszett el. Midőn a világosság napja földerül, évszázadok tapasztalásait, miket a tapasztalók sok siralommal vásárlottak meg, rövid napokon megtanulhatjuk, kik az örök igazságért a világnak bármely szögletén küzdöttenek s gyüjték nekünk is, mit az értelem kincseiből gyüjtöttenek. Pedig a törpe, ki az óriás vállaira lép, messzebbre láthat, mint az óriás. Boldogok, kik ezt megértik.
