Megyei szerkezet.*
Megyei szerkezet.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 107-ik számából. K. F.
Tétleges (positiv) tudományoknál a bölcselkedő elmélkedéseit eszmélve vagy eszméletlenül életből merített adatok szabályozzák, s a theoria rendszerített épületének többnyire ily gyakorlati adatok abstractiója szolgál alapul. Mi a polgári álladalmak normális állapotában a status tudományt ily kiváltképen tétleges gyakorlati tudománynak hisszük, s azért úgy gondoljuk, hogy valamely polgári institutiónak becsét, hatáskörét egyáltalában nem lehet oly theoriák doctrináiból szabályozni, melyeknek épületénél ilynemü institutiók alapkövekül nem használtattak: miknek elméleti abstractiói tehát ép úgy kívül feküsznek az ily institutio határain, mint a hogy ez amaz abstractióknál adatul nem használtatott. Ilyen institutio az európai státustudomány irányában megyehatósági szerkezetünk. A classicus hajdankor s Közép- és Nyugot-Európa nyilt könyv gyanánt állott a gondolatbúvárok előtt; minket körülmények s eredeties nemzetiségünk ismeretlen földkint rekesztettek el szemeik elől, s midőn státustheoriák mozaikját összeilleszték, szerkezetünk kavicsait izecskékül nem használták. Innen van, hogy a német, franczia, angol, ki ezen státustheoriák emlőin nőtt fel, igen ritkán képes hosszas magyarázatok után is szerkezetünk philosophiáját felfogni; mit bizonyosan mindenki tapasztalt, kinek e tárgyról idegenekkel értekezni alkalma volt, vagy legalább az augsburgi Allg. Zeitung hazánkróli czikkeit olvasgatá, melyek a levelezői hieroglyphok fátyolán át is a legvilágosabban mutatják, mikor kerültek magyar tollából, ki e szerkezet dajkakarjai közt növekedett, mikor viszont oly ember tollából, ki, bár 20–30 év óta lakjék is Budapesten, még csak azt sem volt képes megtanulni: a magyar nyilvánjog mi fán terem?
Legyen szabad annak bizonyságul, hogy megyei szerkezetünk mennyire kívül fekszik a világhírü státustudósok theoriáin, egyetlenegy tényt idéznünk. Minden alkotmányos monarchiában két tekintetnek kell szentnek lenni: 1. a királyi név díszének, méltóságának, mivelhogy monarchia; 2. annak, hogy csak a nemzet hozzájárulásával alkotott törvény szerint kormányoztassanak az alattvalók, mivelhogy alkotmányos. E két tekintet összeegyeztetésében sokat fáradtak a nemzetek, sokat a státustheoriák bölcs mesterei, és különböző módokban kerestek biztosítékot, miszerint a polgárok soha se jöhessenek oly szomoru kénytelenségbe, hogy egyiket a másikkal ellentétben szemlélhessék, s bűn és hiba közt kelljen választaniok. És az európai státustheoriák ezen biztosítékot, az eleven közszellem (public spirit) doctrinák mechanismusába nem illeszthető hatalmán kívül legtöbbnyire visszatorló módokban (felelősségben), előzőleg pedig csupán a hatalmak elkülönözésének doctrinájában keresgettek. A magyar alkotmány ellenben ismeri ugyan a felelőséget s az országgyűlés sérelemorvosló hatalmát, de a főkezességet előző módokban találta föl; s ez »nil de nobis sine nobis« elvnek a végrehajtó hatalom körében is fentartása, mely ige megyei szerkezetünkben megtestesítve él; minélfogva (hogy az 1827-ki országos választmány rendszeres javaslatának szavaival éljünk) a törvények végrehajtása megyékben nem másképen, mint a megyék által eszközölhető, mire nézve a törvénynyel ellenkezni, vagy a végrehajtó hatalom körén túl fekünni vélt rendeletek iránt felirási joggal birván, a megyei gyűlések törvényes hatóságuk kebelében két külön attributumot egyesítenek; t. i. ők a végrehajtó hatalom törvényes organumai, de ők egyszersmind a törvények őrei is. E rendszer már az európai státusjog tanjaitól merőben eltér; itt a közvetlen végrehajtást eszközlő tisztviselőkar a tanácskozó testülettől különválasztva nincs – ne is legyen itt a hatalmak elkülönözésének doctrinája nem alapelv – és ne is legyen, sőt inkább a »semmit rólunk nélkülünk« az alapelv. Azonban itt kitűnik, mint sok egyébben, alkotmányunk alapelveinek sok mások fölött elsőbbsége. Egyrészről azért, mivel nem tudunk doctrinát, mely az egyuraság (monarchia) elvét az alkotmányosság elvével ily szerencsésen egyesítene másrészről azért, mivel e szerencsés sajátság mellett is annyi assimilationális fogékonysággal bir szerkezetünk, hogy a józan elmélet postulatumait lánczolatába igen könnyü szerrel beillesztheti a nélkül, hogy eredetiségét s alapelveit csökkentené. Nevezetesen a hatalomelkülönözési theoriát, a mennyiben jó, t. i. a tisztviselőkre nézve, mi magyarok megyei szerkezetünkbe törvényhozás útján legkönnyebb szerrel beilleszthetjük; úgy, hogy a közigazgatás és bíráskodás egy tisztviselőben egyesítve lenni megszünhetik a nélkül, hogy a megyei közönség egyetemes testületében legkevesbbé változnék azon elv, mit az 1827-ki országos választmány ekként fejez ki: »a megyék hatóságához tartozik mindaz, mi az országot általában, vagy a megye közállományát, vagy pedig magánosok jogait illeti, a mennyiben törvény szerint jogútra (ad viam juris) nem tartoznék, gyűlésekben tanácskozás s határozat alá venni (pertractare)«. De míg a magyar alkotmány ily assimilationális fogékonysággal bir, az ismeretes státustheoriák hasonlóval nem dicsekedhetnek; mert hatalomkülönző doctrinájok mellett megyeszerkezetünk »nil de nobis sine nobis« elvét el nem fogadhatnák a nélkül, hogy egész épületöket talapzattól kezdve újra ne raknák.
Mindezekből tisztán következni véljük, hogy midőn az európai státusszerkezetek megyei rendszerünkhöz semmi hasonlót nem mutatnak, midőn az ezekből abstrahált státustudományi theoriák ime rendszer természetével egyáltalában nem egyeznek: nemcsak hiba, de talán vétek is, ha olyankor, midőn megyei gyűléseinken egy vagy más statutumnak törvény értelmébeni alkotásáról van szó, az egészen gyakorlati speciális kérdés általános theoriák mezejére játszatik át; hiba, mert ezen theoriák, mint már megmutatók, oly kevéssé szolgálhatnak mértékül a megyei hatóság körének fölmérésénél, mint miként rőffel nem mérhetjük a gabonát; de vétek is, mert gyakorlati eredményre nem vezethetvén, a vitatás meddő marad; minden meddő, vitatásnak természetében fekszik pedig, hogy a demonstrationális hév az általánosság végetlen mezején mindkét részről képtelenségre vezet, miből csak viszonos keserűség támadhat, s megzavarása azon két elem öszhangzásának, melyet az alkotmányos alapelv gyakorlati fejleménye oly gyönyörűen közvetített.
És ha talán szabad hinnünk, miképen e nézetek nem egészen alaptalanok, azokból még azt is következőnek véljük, hogy a józanon fontolgató haladásnak indult nemzet alig botolhatnék kártékonyabban, mintha most átalakulásának practicus időszakában, a hatósági körök s attributumi határok elméleti vita harczába hagyná magát csábíttatni. Ez mindig igen kényes, igen veszélyes dolog; tudjuk, hol kezdődik a vita: de még csak nem is sejthetjük, hol fog végződni; legkényesebb, legveszélyesebb pedig oly időszakban, melyről írva van, hogy drágák pillanatai. Lám az 1827-ki országos választmány rendszeres munkára volt kiküldve, mégis annyira érezte e tekintetek nyomatékát, hogy a megyei szerkezetről írott véleményében nyiltan kimondaná: miként a »megye« szó értelmének meghatározásába s hatóságának és álladalmának elméleti (theoreticus) körülírásába jónak látná nem bocsátkozni. Bölcs óvatosság ez, Uraim! ne hagyjuk magunkat annak követésétől az elmefitogtatás hiúságát talán ingerlő kihivások által letéríttetni.
Nekünk a megyei hatóság törvényjelölte statutarius körének ismeretére elégnek látszik azon szívvérünkbe szítt meggyőződés, hogy miután a megyék oly önálló municipiumok, melyek egyrészről a törvényhozó hatalom részei, másrészről a végrehajtó hatalom organumai, harmadik részről a törvények őrei, negyedik részről pedig közigazgatási törvényhatóságok, ebből természetesen következik, hogy statutarius hatalommal kell birniok, különben rendeltetéseik egyikét sem volnának képesek betölteni. Igen, de mondjátok, ez így a végetlenségig mehet, elnyelheti, paralyzálhatja a státushatalom többi ágait, kell tehát szabálynak lenni, mely terjedelmének határt szabjon. És mi azt feleljük – igenis van szabály és van határ; de mint minden határnak természetében van, hogy nem a mit? hanem a netovábbat jelöli ki, úgy itt is a szabály negativ s nem positiv. Az t. i., hogy törvény ellen statutumot alkotni nem szabad. Ez a legbiztosabb általános szabály, érjük be vele, a többi speciális kérdés s gyakorlat dolga; ne hagyjuk magunkat általánosságokba szédíteni, mert teljes meggyőződéssel mondhatjuk: nincs ember Magyarországon, ki ezenkívül oly határvonalat képes lehetne theoretice felállítani, mely in ultima analysi, vagy a veres, vagy a sárga-fekete fonal szellemében képtelenségre ne vezetne. Ha megtartók ama szabályt, jogszerűség tekintetében nyugton lehetünk, az előbbi politika dolga, s miután ennek mezején a tévedés emberek között mindenkor lehetséges, még szerencsének mondhatjuk, ha institutióink alkalmat nyujtanak csak partialiter tévedhetni, mert ezt egyrészről az összes törvényhozás könnyen helyrehozhatja, míg a maga egyetemes tévedéseit helyrehoznia sokkal nehezebb; másrészről még az ily partialis tévedések sincsenek nyereség nélkül, mert mint intő jelek megóvhatják az összes törvényhozást mindazon arasznyi vízfödte szirtecskéktől, melyeken különben könnyen hajótörést szenvedhet vala.
Igen, de szokásba veszik ezen politikai hitágazat ellenei, rémképeket állítani fel ijesztőkül; azt mondják: megyéink statutarius hatóságuk gyakorlatával egyenesen az éjszakamerikai foederalismus öble felé hajóznak!! És ez ismét ügyesen gondolt tactica, mert monarchiában ily kilátással fenyegetőzni annyit tesz, mint a hatalom minden féltékenységét felzúdítani; és hasonlít azok tacticájához, kik a porosz királyt a híres városrendszer behozatalától azon ijesztgetéssel akarták visszariasztani, hogy az »respublicai institutio«. Azonban rém és rémítés egyaránt hiu, s az erőszakolt foederalismusi következtetés még azon esetben sem birna a valószínűség legkisebb árnyékával, hahogy a megyék igazán szokatlanul terjeszkednének statutarius hatóságukkal. Nem állana pedig nemcsak a monarchiai és alkotmányunk szerinti elvnél fogva, mely a királyi felség fölügyelői jogával a törvény értelmében a kellő súlyegyent örökké fentartandja, hanem azért sem, mert a magyarországi megyék állása s az amerikai foederalismus közt még ezenfölül egy minden hasonlatot lerontó lényeges különbség van, az t. i., hogy Amerikában a szövetséges törvényhozás az egyes státusok beligazgatásába egyáltalában nem avatkozhatik, s csak az alkotmány által számára világosan fentartott ügyekre terjeszkedhetik: nálunk ellenben a megyéknek bármely statutuma is azon pillanatban elveszti minden erejét, melyben a törvényhozás azon tárgyról rendelkezik. Ezt elég megemlíteni, hogy meggyőződjünk, miként honunkban soha sem lehet alapos azon állítás, mintha statutumok útján a törvényhozási centralisatio csak legtávolabbról is paralyzáltathatnék; s ép ez oknál fogva volt lehetséges ekkorig is, hogy a megyék a közigazgatásnak oly ágait intézgették el statutumok útján, melyek ha általános elméleti szempontból vétetnének föl, a doctrinák szerint valószínűleg törvényhozás körére tartozóknak itéltetnének. Ilyen például az adókivetés kulcsának kimondhatlan különbözése, ilyenek a tisztválasztásnak évszakról évszakra módosított szabályai, ilyen a megyei tisztviselők eljárását szabályozó utasítás, ilyen a megyei törvényszékek alakjának roppant különbözése stb. és ezerszer a többi, miket – ha szükség lesz – részletekben is egyenvonalazva fejtegethetünk. Mindezt századokon át statutumok útján rendezgették a vármegyék, s a mai megye bizonynyal nem bir kevesebb joggal, mint birtak az egy század előttiek; és kérdezzük: csökkent-e e miatt csak egy hajszálnyira is a törvényhozás centrális hatalma, vagy történt-e a foederalismusi rendszerhez legkisebb abnormis közelítés? Szólnak a tények, ám tekintsünk szét, s csak arról ne felejtkezzünk, hogy a törvényhozás, melyben kezdeményi joggal a királyi felség is bir, akármely statutumot ép úgy eltörölhet s megszüntethet, mint hogy törvénynyé változtathatja; s e megemlékezés bizonyosan eloszlatja a szem elé torlasztott rémeket, mint napsugár az éji homályt, s mi vidorul támaszkodhatunk megyei szerkezetünk ép egészséges oszlopaira, s jogszerűen léptethetjük életbe a törvény s alkotmány szellemének természetes postulatumait, annál vidorabban és jogszerűbben, minél szentebb pietással függesztendjük mindég szemeinket a határvonal eme szavaira: »Eddig és ne tovább! itt a törvény áll, és ennek küszöbe szent, mint szent volt a föld, melyen az égő bokor előtt Mózes állt.«
