Megyei hatóságkör.*
Megyei hatóságkör.*
Az 1842-iki »Pesti Hírlap« 106-ik számából. K. F.
Akárminő legyen egy vagy más nemzet kormányformája, minden institutióját bizvást a halottak közé sorozhatja, melyben annyi életerő nincs, hogy a társadalmi czélok megközelítésében, a vesztegleni képtelen tökélyesedésben némi practicus hatást gyakorolhasson. A mely institutio, akár külnyomás, akár öntehetetlensége miatt az ily practicus hatáserőben ennyire megfogyatkozott, annak még legczifrább életmanifestatiója is csak olyasvalami, mint midőn a polgármester bársony párnán nyujtja át az utazó fejedelemnek ezüst kapukulcsát azon városnak, melynek sem árka, sem fala, sem kapuja. Azonban van a státusállapotnak bizonyos életszaka, midőn az institutiók, hajdan a nemzetélet orgánumai, évek hosszu során keresztül sem képesek valami jelt mutatni, ha valjon rejlik-e hamujokban a haladási practicus hatásnak életszikrája, melynek csak egy kis fuvalom kell az események fuvószájából, hogy égjen vidorul, miként az örökös Vestaláng ég. És ez élet szak a népvénhedés életszaka, mely gyakran az individuális mozgalmak fiatalságával azonos. Enni, s jól enni, ez az életnek feladata; és dolgoznak, hogy ehessenek, fáradalmaik között délig az ebédlés előgyönyörében, aztán az ebédnek emlékezetében találják boldogságukat, mint doktor Johnson, és a nap meghozza a szokott munka egyhangu fáradalmát, az est a nyugalom sörház-óráját, és a nemzetben mindenki mozog, mindenki él, csak a nemzet nem. Ezt a »Hungaricá«-k geniális írója Fajákok országának nevezi, mihez szerinte semmi más nem kell, mint nyárs, a nyársra pecsenye, a pecsenyére vasárnap s a vasárnapra Strauss, és ezzel vége. Ellenben van a nemzeteknek fiatalsági életszakuk, midőn a jobblét utáni sóvárgás munkás ügyekezetté feszül, de sok egyeseknek ügyekezetén a közszellemnek ihletése leng, s e szavak: »nemzetért, nemzetnek, nemzet által« hangrezgést költenek föl millió szívnek kebelhúrjain, és a sok emberi egyéniség egy nemzeti individualitásba összeforr, melynek vérforgása mozgató gyanánt hat az institutiók gépkerekére, hogy kitüntesse, van-e bennök ép életerő, mely a társadalmi czélok megközelítésében a tökélyesedési fejleményben tétleges faktorkint működhessék.
Ily életszakot él most a magyar; s institutióink közt, mikre az összes nemzeti egyéniség vis motrixkép hat, nincs egyetlenegy, mely annyi sikert képes volna kifejteni, mint megyei municipális szerkezetünk, melynek inkább mint más akárminek köszönheti e nemzet, hogy annyi viszontagságok után még mint nemzet él. Mennyi nyíl tört meg aczélpaizsán, mit nyilt hatalom, vagy titkos ármány a nemzet szívére irányozott; mennyi fentartó elem rejlik e szerkezet létegeiben, hogy Európa különszerűségei közt jó s balszerencsében fentarthatók eredetünk sajátságait, mik nélkül minden lehetnénk, egyedül magyar nemzet nem! Mennyi fogékonyság e sajátságokat az európaias polgárisodással assimilálni, minélfogva sok jó, sok üdvös; mit a nyugat népei kérkedve neveznek sajátuknak, mint például csak az esküdtszékek is, institutióink lánczolatába legkönnyebb szerrel s rázkódtatás nélkül beilleszthető! És ha látjuk, miként a kor szüksége s idő kivánata e remek institutiót körülmény szerint a legkülönszerűbb hivatásra irányozá; miként egyszer korlátlansági vágyak özönének kellett gátakat emelnie, és emelt, míg a vágyözön elapadott, másszor a szabadságnak kellett menedéket nyújtania; miként ismét itt az idegen nemzetiség tátott szájából sikamlott ki, itt a századát előző rohantatásnak állott ellene, ha őt királyi kegy s anyagi jólét kisértette bár, amott viszont a tespedést rázta föl lajhárságából, s az átalakulás békés processusát közvetítette, – valóban ha megfontoljuk e különböző hivatásokat, s látjuk, miként kisebb-nagyobb mértékben idő s körülmény szerint mindíg megfelelt és ruganyosságát minden nyomás után ép, egész erővel visszanyeré: lehetetlen, hogy egy szent piétás szerelmével ne ragaszkodjék hozzá minden fej és szív, mely mint a cometa külön magános utakra nem vágyakodik; hanem magát s hatását a megyékében s általok a nemzetében örömest eltemeti, test izecskéje, de nem külön test.
E remek institutiónak, megyei szerkezetünknek becsét már a külföld is kezdi méltánylani. A büszke Albion, »a földnek legbecsesb virága, a tengereknek legdrágább gyöngye«, méltán kérkedik szabadságával, s mégis e szerkezet már ő nála is figyelmet támaszt, s vannak fiai közt, kik már elmondák, hogy a magyar polgári institutiók nemcsak hasonlók, de némi tekintetben jobbak, dicsőbbek Angliáéinál. És mégis ez annyira méltányolt institutiónak szent hivatásai betöltésében oly sok ellene van ben honunkban, s oly sokan vannak, kik vagy önségöknek tömjénezve a lélekvásárlás szennyes fegyverével megdöngetik a dicső épület alapzatát, vagy pedig – akarva akaratlanul – speciosus gyanusításokkal ingerlik ellene a hatalomnak féltékenységét. Amazokról már többször mondók, s még talán sokszor fogjuk mondani, hogy a mit cselekesznek, öngyilkolás, pillanatnyi gőzdiadal; a melynek ára pokolkárhozat, s ha öngyilkolási merényeik hatását a jogérzet s terjedő értelmesség kellőleg csakugyan nem ellensúlyozhatná, egykoron a haldokló szabadság átkával ő reájok nehezedének a költőnek ime szavai:
Sic est, acerba fata Romanos agunt,
Ut secundum vota parthorum, sua
Urbs haec periret dextera.
Ut secundum vota parthorum, sua
Urbs haec periret dextera.
Az utóbbiak, kik t. i, a megyék czélzatait gyanusítgatva ingerlik a hatalom féltékenységét, igaz ugyan, sok kárt, sok akadályt, sok keserűséget okozhatnak, és ha nyilt fülekre találnának, talán kételkedést is gerjeszthetnének a kormány akaratjósága iránt e nemzetben, vagy megrendíthetnék a kormánynak nemzetünk iránti bizodalmát, mitől úgy, valamint amattól, Isten őrizzen: azonban itt mégis a férfias nyiltság, egyenes őszinteség ellenszer lehet, s oknak okot vetni ellenébe; miért is kevesbbé veszedelmes, mint amaz, hol a bor s pálinkával potencirozott tudatlanság vagy felizgatott fanatismus ólmos botokkal mintegy őrjült áll, minőről írva van, hogy mit dem Wahnsinn kämpfen Götter selbst vergebens.
Ama gyanusítási körhöz tartozik egy neme a tacticának, mely újabb időkben javítási kérdéseknél a megyék statutarius hatalma ellen fegyverül használtatik, s ez azon vád: hogy a megyék statutumok útján a törvényhozási centralisatiót, s így a kormánynak alkotmányszerü befolyását is, paralyzálni, ellenben saját hatóságukat határtalanítani törekszenek. Ideje, hogy e vádnak komoly-higgadtan szemébe nézzünk. Meg kell mindenek előtt jegyeznünk, hogy e vád hajdan, midőn a megyék munkássága jogvédelmi körben forgott, szintúgy használhatott, mint most a javítási kérdéseknél: a dolog tehát maga nem új, hanem csak alkalmazása változott. Voltak idők (Istennek hála! hogy már nincsenek), midőn a megyéktől igényeltetett, mit ha megtesznek, alkotmányunknak már vége van; és midőn a megyék azt gondolák, hogy a jogszerűség határai közt rájok még más hivatás is vár mint csupán az engedelmesség dicsősége: a kérdés nyomban igen ügyes tacticával a politikai statustheoriák általános mezejére vitetett; és elvek állíttattak föl ridegen, meztelenül, mik következetes logicával szélekig űzve, mindig és mindenütt absurdumokra vezetnek, de melyek mégis féltékenységet ébresztenek s keserűséget hagynak hátra, miből minden esetre csak rossz következik, kivált ha a körülmények játszi fordulata inkább élesztőn, mint nyugtatón hat. Mondatott ugyanis, hogyha felirási joguk ürügye alatt a megyék teljesítetlen hagyhatnak a kormányparanesokat, a monarchia elvét egyenesen megsemmisítnék, mert hiszen meddig fog ez a felirások általi ellenkezés mehetni? Hol lesz határa, mely a monarchiai fölség elvét fentartsa? De – mondák tovább – ez az autonomiai törekvés nemcsak antimonarchicus, hanem anticonstitutionális is; az országgyűlést akarja tenni fölöslegessé, annak hatását akarja paralysálni, mert hiszen írva van, hogy a sérelmek orvoslása országgyűlésre hivatkozik, »diaeta est, salutare relevandorum gravaminum remedium«, s így a megyéknek nem szabad sarlójukat bevágni az országgyűlés aratásába: ebből azonban az is következtethetnék, hogy az országgyűlésen kívül parancsolt ujonczokat meg kell adni, az adót be kell hajtani stb., aztán tenni kell sérelmet a diétán! Régi históriai dolog, a mit beszélünk, s nem azért mondók, hogy czáfolatba bocsátkozzunk, mert – Istennek hála! – ilyesekre sem szükség, sem alkalom; hanem egyedül azért hoztuk föl, hogy kitüntessük, miként ha alkotmányos életünk kérdéseinél elhagyjuk a gyakorlati mezőt, melyen forognunk kell s a discussiót általánosan theoriákra játszuk át: egyik oldalon ép úgy, mint a másikon, valóságos absurditásokra jutunk, mikből a kebellázító keserűségen kívül nincs eredmény. És pedig itt nem szólunk politikai színezet érdekében; így áll ez a jobb- mint a baloldalról; Hobbes, Haller, Bonald stb. egy cseppel sem képtelenebbek elveik ultrirozott szélsőségeivel, mint a »par la volonté, du peuple« hívei közül ama hóbortos német, ki elve logicáját azon ostobaságig vitte, hogy állítaná: »ok? minek itt ok? orra nem tetszik, s ezzel vége«. Ennyire tévedhet az emberész, ha magát a politikai theoriák fonala gombolyításának vakon átengedi! és eljő az élet, és kineveti a Hegel-mód szabatos logicát. Igy van ez a megyei hatóság statutarius körére nézve napirenden levő általános ellenvetésekkel is, így azon kérdésekkel: hogy hol lesz ennek vége? hol lesz határa? meddig fog ez menni? mi lesz a monarchia elvéből ezen amerikai foederalismusi irányzattal? és mit én tudom, miként hangzanak mindazon státustani philosophemák, melyekkel speciális kérdések igen ügyesen általános theoriák mezejére játszatnak, hol logicánkra in ultima analysi természetesen képtelenség vár.
