Polonyi Gézának
Polonyi Gézának
22. Via dei Mille. Turin, 1893. junius 5.
Tisztelt Képviselő úr!*
* Polonyi Géza megküldötte Szoboszló város üdvözlő feliratát és megemlékezett kisérő levelében a függetlenségi és 48-as párt ügyeiről, arra kérvén Kossuthot, hatna oda, hogy a párt ügyei jobbina forduljanak, s a válság megakadályoztassék. K. F.
Egy hónap óta vagyok Önnek válasszal adósa becses levelére, melylyel nekem Hajdu-Szoboszló városának születésem kilenczvenedik évfordulója alkalmából hozzám intézett üdvözlő iratát megküldeni méltóztatott.
E késedelem oka az, hogy azon üdvözlő irat megküldését annak tudomásomra juttatásával kisérte, hogy az a derék magyar város tőlem sajátkezüleg irott választ vár.
Ez nálam bajos dolog, mert szemeim úgy elsötétedtek, hogy nemcsak a mázolásomhoz nem szokottak által olvashatólag nem irhatok, de még az érkező leveleket is mással kell felolvasatnom, mert én még csak nyomtatványt sem olvashatok. Minthogy azonban más hasonló üdvözlő iratoktól eltérőleg ez alkalommal tisztán kijelentett kivánság teljesítésének vagy megtagadásának vagylagossága áll előttem, a hálának érzete, melylyel Hajdu-Szoboszló városának az iránta régóta tanusított jóakaratáért tartozom, s a nagyrabecsülés, melylyel Képviselő úr iránt viseltetem, kötelességemmé tették, hogy az Ön kivánságának, a mint csak lehet, eleget tegyek; ekkorig nem tehettem. A mint csak lehet, megteszem. Türelemért esedezem.
Tiszttelt Képviselő úr becses levelében, mely pár héttel a pártjukban beállott bomlás előtt kelt, az ország közállapotaira és a pártnak, melyhez tartozik, belső viszonyaira is kiterjeszkedett.
Én az Önök pártjához nem tartozom és Önök sem számítanak magukhoz, az üdvözlő iratban is, melylyel születésem évfordulója, alkalmából megtiszteltek, igen prononciált módon válaszfalat emeltek köztem és maguk között. De Önök a magyar hazát nem Oesterreich-Ungarn-nak, hanem szabad független államnak akarják, a módra nézve, melylyel ezt megvalósíthatni hiszik, köztünk különbség van, de a czélra nézve nincs. E czél egységénél fogva én az Önök pártja iránt vonzalommal viseltetem, míg a többi pártok iránt, melyek a magyar hazát Oesterreich-Ungarn-nak akarják, bárminő czégért is tűzzenek ki boltjaik ajtai föli, a leghatározottabb repulsiót érzem, természetes tehát, hogy én az Önök pártjának helyzete iránt mindig a legmelegebb érdeklődéssel viseltettem és viseltetem.
Szivem mélyéből örvendettem a hatalmas térnyerésnek, melyet a Önök pártjai a nemzet közvéleményében kivivott, és oly hazafiui reményeket kötöttem tömör egységben fentartásához, hogy az utóbbi napokban beállott megbomlását súlyos calamitásnak tekintem, és ha a beállott visszály ki nem egyenlíttetnék, a szó teljes értelmében nemzeti szerencsétlenségnek tartanám.
Ön becses levelében a pártjukban beállott surlódások keletkezését a felejthetlen barátunk Irányi Dániel halálával bekövetkezett körülményekre vezeti vissza.
Én tudom, hogy ez igaz, Ön oly tényeket és mulasztásokat említ levelében, melyek megerősítenek azon nézetemben, hogy ez úgy van.
Azt irja Ön, hogy több mint nyolcz hónapon át az elnökön kívül még csak a párt tisztviselői sem lettek megválasztva. A legfontosabb vitáknál csak nagy ritkán s akkor is az utolsó pillanatban tartattak értekezletek. Volt elnökük, kinek parlamentáris tehetségeit Ön méltán óriásiaknak nevezi, és én is olyanoknak tartom és tisztelem, néha hetek számra nem is ment a képviselőházba. Önöknek, a kis Budapestet kivéve, még csak pártlapjuk sincs, s (a mit én legnagyobb bajnak tartok) a párt külső szervezetének érdekében semmi, de semmi sem történt az országban. Ezek és ezekhez hasonlók Önt annak kijelentésére indították, hogy vezetés nélkül és szervezet híján csak elkeseredésből és az elveikhez való ragaszkodásból élnek.
No hiszen az elvekhez ragaszkodás a párok életének kétségtelenül legerősebb biztosítéka, de az elkeseredés, azt hiszem, kissé nagyon erős kifejezés, s óhajtom is, hogy, ha mégis volt, többé ne legyen.
Hanem az bizonyos, hogy ilyen dolgok egy nemét a »nem jól érezzük magunkat«-féle állapotnak (malaise-t) vonnak maguk után, és én úgy látom, hogy ez a »malaise« csakugyan megvolt, sőt azon benyomás alatt vagyok, hogy ennek utóize még a pártbomlás processusára is befolyást gyakorolt.
De akármiként is legyen ez, a pártbomlásra nem ugyan okot, hanem nézetem szerint inkább alkalmat az úgynevezett egyházpolitika adott, milyről, fájdalom, igaz Önnek azon megjegyzése, hogy az minden kérdést dominál. Ez az úgynevezett egyházpolitika, különösen a polgári házasság és a mi ennek természetes corolláriuma, a polgári anyakönyvvezetés kérdése körül forog.
Hogy miképen gondolkozom én e kérdés felől, az ismeretes a még mult márcziusban irott egy levéltöredékemből, mely kevéssel a pártszakadás rég gyülemlő fergetegének kitörése előtt nyilvánosságra hozatott.
De mert úgy tapasztalom, hogy a polemiák folyamában reám hivatkozás történik, kötelességemnek tartom nyiltan megmondani, hogy minő állást foglaltam volna én el az Önök május 19-iki értekezletén, ha pártjuknak tagja volnék; ez álláspont kellő megértése végett azonban szükségét látom az említett levéltöredékem lényegére hivatkozásnak.
Megirtam azon levéltöredékben, hogy én a polgári házasság és anyakönyvek behozatalát annyira nem is csak a liberálismus, hanem az egyszerü józan ész oly postulatumának tekintem, miként szégyennek és gyalázatnak tartom, hogy az Magyarországon már rég be nem hozatott, s megirtam azt is, hogy annak behozatalát azért tartom a józan ész ily postulatumának, mert behozatalának elhanyagolása egyértelmü azzal, hogy az állam a polgárok társadalmi viszonyainak szabályozásában a maga souverainitását abdikálja.
És kifejezést adtam annak is, hogy mit tekintek én pártjuk hivatásának; megmondtam, hogy legfőbb hivatásuknak az állami függetlenségre törekvést tartom. Ez az alap, melynek minden más tekintetet alá kell rendelni, de azt semminek. És minthogy a közben is, míg a függetlenség kivivatnék, Önök a közügyek intézése körül közömbösök nem maradhatnak, s a törvényhozásban részvéttel lévén választóik által megbízva, nem is szabad maradniok, megmondtam, hogy a fennálló közjog keretében előforduló kérdésekben a valódi democratiai szabadelvüség képviselői gyanánt kell a nemzet előtt állaniok.
Ezekből önként következik, hogy minő állást foglaltam volna én el Önöknek május 19-iki értekezletén, ha pártjuknak tagja vagyok.
Hanem előre kell bocsátanom, hogy én az indítványt, melyet Eötvös Károly úr felvetett, szükségtelennek tartottam s tartom, minthogy annak lényege a függetlenségi és 48-as párt programmjában bennfoglaltatik, amint azt alább be is fogom bizonyítani; hogy vannak egyes képviselők, a kiknek nézete attól eltér, az azon programmnak, mint a párt elvi álláspontjának teljes érvényben fenállását semmikép sem alterálja, mert azt a párt meg nem változtatta, sőt megváltoztatására tudtommal soha még csak indítvány sem tétetett. Tehát iparkodtam volna Eötvös urat szükségtelen indítványának megtételéről, őt arra is figyelmeztetve, lebeszélni, hogy a párt tömör egységének érdekében tartózkodnia kell ingerültséget provokálni, a mi pedig, ha el nem áll indítványától, okvetlenül bekövetkezik, még pedig azért, mert érdemleges szempontból az indítvány szükségtelen lévén, a megtételéhez ragaszkodás okkal vagy ok nélkül, kisebb-nagyobb körben elkerülhetlenül azon gyanura adand alkalmat, hogy az indítvány megtételénél az elvi szemponton kívül álló motivumok keverednek a játékba.
Ha nem sikerült volna Eötvös urat az indítvány megtételének felhagyásra reá birnom (a mint a párt több tekintélyes tagjának, fájdalom, csakugyan nem sikerült) s az indítvány szavazásra kerül, én egészen úgy jártam volna el, a mint Helfy barátom eljárt, rászavaztam volna az indítványra, mert a democratiai szabadelvüséget a párt hivatásai közé számítom; de ha az indítvány többséget nem nyer (a mint nem is nyert), én e miatt nem léptem volna ki a pártkör kötelékeiből, mert a pártbontás árt az állami függetlenségre törekvés érdekének, én pedig (a mint idézett levéltöredékemben is megmondám) azon nézetben vagyok, hogy a függetlenségre törekvés érdekének minden más tekintetet alá kell rendelni, de azt semmi elképzelhető tekintetnek alárendelni nemcsak nem kell, de nem is szabad.
Ez álláspontot vallom én magaménak.
Eötvös úr és társai kiléptek, mert azt hiszik, hogy kilépésükkel nem ártanak az állami függetlenségre törekvés érdekeinek, minthogy el vannak határozva megingathatlan hűséggel küzdeni a magyar haza függetlenségének kivivására. Tudom, hogy ezt meg is teszik, e felől biztosít jellemük, de én mégis azt mondom, s a leghatározottabb meggyőződéssel mondom, hogy kilépésükkel ártanak a függetlenségre törekvés érdekeinek, mert engem az élet mestere, a történelem arra tanított: hogy domus in se ipsam divisa desolabitur »a maga magával meghasonlott ház pusztulásra jut«. Nem először figyelmeztetek erre, de szavam elhangzott, mint a pusztában kiáltónak szava. Sajnálom.
A pártkörből kilépés azzal indokoltatik, hogy a függetlenség elve ekkorig elválaszthatlanul összekötöttnek tartatott az Önök pártjánál a szabadelvü haladással. Becsületére válik a pártnak, hogy ez igaz; de ezt csak úgy lehetne a kilépés motiválására fordítani, ha a pártértekezlet többsége, mely május 19-én Eötvös Károly úr indítványát leszavazta, ez által annak adta volna jelét, hogy lelép a szabadelvü haladás utjáról.
Ez pedig nem történt, mert hiszen ugyanazon többség egyhangulag elfogadott egy határozati javaslatot, melyben ezeket olvasom:
A párt az egyházpolitikai kérdésekben híven ragaszkodik eddig elfoglalt álláspontjához, a mint az az 1884-ki programmjában a választókhoz intézett Szózatban és a legutóbbi felirati javaslatban benne foglaltatik.
Én utána nézettem, hogy mi van abban a felirati javaslatban s im ezt találtam:
»Szükségesnek tartjuk a vallásszabadságnak törvényben kimondását, a házassági jognak a kötelező polgári házasságra alapítását« (a minek a polgári anyakönyv természetes corollariuma) s ezekkel kapcsolatban minden felekezet közt, úgy a házasságra, mint az áttérésre, valamint az egyházak és hitközségek szervezésére és kormányzására nézve a teljes egyenjoguság megállapítását s a felekezetek önkormányzati jogának biztosítását.
No én azt gondolom, hogy a kik azt vallják programmjuknak, hogy ezen állásponthoz híven ragaszkodnak, azokat csakugyan fonák dolog volna azon suppositióval terhelni, hogy leléptek a szabadelvü haladás utjáról, annál fonákabb dolog volna, mert ha ez lelépés, úgy a pártkör kötelékeiből kilépettek is leléptek a szabadelvü haladás utjáról, mert hiszen Eötvös Károly úr indítványa így szólott: »A függetlenségi és 48-as párt tagjai kijelentik, hogy a párt alapelveit változatlanul megőrzik, fentartják s diadalra juttatni törekszenek akként, a mint ez alapelvek – a képviselőház elé terjesztett felirati javaslatunkban – kifejtvék.«
No én még elsötétedő szememmel is látok annyira, hogy tudjam, miként e két nyilatkozat közt még csak annyi különbség sincs, hogy egyiket tizenkilencznek, a másikat pedig nem annak, hanem egy hiján husznak kellene nevezni, mert a kettő lényegileg és formailag is ugyanaz.
És ezen azonosságot a két programm toldalékai sem csorbítják. Eötvös Károly úr két toldalékát (azt a »különösen az egyházpolitikai kérdésekben« – irt és a reactio elleni küzdés fogadalmát) én pleonasmusnak tekintem, mert a felirati javaslathoz ragaszkodásban már mind a kettő bennfoglaltatik; az értekezlet többsége által elfogadott határozatának első toldalékában az mondatik: hogy a párt fentartja magának a kormány előterjesztéseinek birálati jogát; ezt szükségtelen volt határozatilag kijelenteni, mert e jog magában értetik, mivel nem lehet józan eszü ember, a ki ezt kétségbe vonná; a másik toldalék pedig az: hogy azon párttagok, a kik a még ismeretlen »egyházpolitikai« egyes javaslatok tárgyalásánál azokat el nem fogadnák, nem kötelesek e miatt a pártból kilépni; no ebből csakugyan nem lehet azt következtetni, hogy a párt a maga világosan kijelentett programmját az eltérő párttagok nézetének alárendeli, hanem csak azt, hogy az állami függetlenségre törekvés érdekét minden más tekintetnek fölibe helyezi, a mi oly álláspont, melyet idézett levéltöredékemben én is magaménak vallottam, sőt a párt elengedhetlen kötelességének nyilatkoztattam.
Én tehát e toldalékokkal a mindkét rész által magáénak vallott elvi álláspont azonosságát annyira nem látom alterálva, miként (bocsánatot kérek szavaim durvaságáért, de bizony-bizony mondom) kisértetbe jövök Önöknek is, amazoknak is odakiáltani, hogy ugyan ne bolondozzatok, atyafiak, mit czivakodtok, mikor ikertestvérek vagytok.
Elvi különbség az előadottak szerint Önök közt nem forogván fenn, miszerint tisztában álljanak Képviselő úr előtt nézeteim a válságos helyzet felől, még meg kellene mondanom, hogy miben találom én a pártbomlás beálltának okát és magyarázatát; meg kellene mondanom, hogy minő állást vélek én a viszonyok s a haza érdekei által indikáltnak pártjuk számára a kormány iránt, és az Ön becses levelének némely részeire, valamint a polémiában felmerült némely állításokra is meg kellene tennem észrevételeimet, de levelem oly csömörletesen hosszura nyult, hogy szinte restellem elküldeni; hát én is »fentartva magamnak a birálat jogát«, most azon intéssel végzem irka-firkámat, hogy: Urak, egyenlítsétek ki a szerencsétlen viszályt; a haza szent érdekei parancsolják, hogy annak módját találjátok; lehet találni, csak ne engedjetek tért magatok közt a »Rechthaberei«, hiuságának és űzzétek el a társaságtokból a »csak azért is dongó« mániáját. Ne recriminálgassatok, ne polemizálgassatok, mert az ingerel, hanem értekezzetek magatok közt, indulat nélkül, barátságosan, s meg fogjátok találni a kiegyenlítés módját. Áldásom reá!
Fogadja, Képviselő úr, nagyrabecsülésem őszinte kijelentését és baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
