Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Via dei Mille. Turin, 1893. május 27.
Kedves Barátom!*
* Helfy Ignáczhoz szól e levél, mely 1892-ik év márczius havában lett megiva, de Kossuth Lajos betegsége folytán csak 1813-ik évben lett elküldve. K. F.
Bizony aggasztó, megdöbbentőleg aggasztó jelenség az, hogy oly reactionárius áramlat vegyül Magyarországon, a (balul) úgynevezett »egyházpolitikai« vitába, mely nagyon sötét árnyékot vet előre az ország jövendőjére.
Ha egyszerüen mint elvi kérdés állana előttem az, hogy ideje van-e már annak, hogy Magyarországon a polgári állapot (état civil) világlatban tartását a polgári anyakönyvek behozatalával az állam maga kezelje és ne engedje azt a vallásfelekezeti illetőség kérdésével confundáltatni; és vajjon ideje van-e már annak, hogy a kötelező polgári házasság behozassék: egyszerüen azt mondanám, hogy nemcsak ideje van, hanem szégyennek, gyalázatnak tartom, hogy már régen nem történt: mert én ezt nem is csak a liberalismus, hanem egyszerüen a józan ész elementáris postultumának tekintem, még pedig oly postulatumának, melynek elhanyagolása egyértelmü azzal, hogy az állam a polgárok társadalmi viszonyainak szabályozásában a maga souverainitását abdikálja, és a helyett, hogy szabadokká tenné az egyházakat a szabad államban, az egyházakat az állam fölé helyezi, és ennek a pogári viszonyolyat szabályozó souverain jogát a lelkiismeret illethetlenségének hamis ürügye alatt a papi uralomnak aláveti; már pedig ez oly középkori állapot, melynek a XIX. században megtürése oly anacronismus, mely csakugyan ellenkezik a józan észszel.
De midőn Ön azt kivánja tőlem, hogy egy rövidke levélben adjak kifejezést megdöbbenésemnek a visszaesés felett, mely a szabadelvüség terén Magyarországon mutatkozik, Ön olyasmit kiván tőlem, a mit egy rövidbe levélben nem tehetnék meg. Mert a polgári anyakönyvek és kötelező polgári házasság kérdése nem önálló elvi alapon, hanem oly mindenféle más kérdésekkel, a kormánynak az elkeresztelési kérdésben követett eljárásával stb. kapcsolatban tárgyaltatik, hogy, ha visszaesést mondok a szabadelvüség terén, meg kell mondanom, hogy mi az, a miben visszaesést látok; mert ha azt meg nem mondom, annak teszem ki magamat, hogy azt is visszaesésnek látszanám mondani, a mi nem az, és félrevezetem nézetem felől a közvéleményt – ettől pedig a fenforgó vita complikált voltánál fogva egy rövidke levélben magamat annál kevésbbé óvhatnám meg, minthogy a miniszterium egyházpolitikai programmja nem is mint liberális számok, hanem csakis mint az elkeresztelési kérdésben elkövetett baklövések hinárjából kibontakozás taktikája került Önöknél szőnyegre. (Szégyen, gyalázat, hogy Magyarországon a XIX. század végén még elkeresztelési kérdés is felüti fejét a régavult idők sirjából, ez igazán unicum a maga nemében); de ez az unicum, annak következése, hogy az élet civil okmányának, az anyakönyveknek vezetése a papok kezében van. Az anyakönyveknek hivatása documentálni azt, hogy ez és ez mikor született, és hogy kik voltak szülei; ezeknek documentálása tisztán polgári hatóság hivatása, mert tisztán polgári viszonyok felett határoz; de ha pap vezeti az anyakönyvet, az a felekezeti tartozandóság documentálására is kiterjed, a mi aztán a »compelle intrare« pretensióját vonja maga után ám lajstromozzák az egyházak, mint akármely más testület a maga tagjait, de ne bitorolja az állampolgárok lajstromozójának szerepét, mert az nem az egyházra tartozik.
Egy példát akarok annak bebizonyítására felhozni, hogy tévedésbe vezetném az embereket nézetem felől, ha, a mint Ön kivánja, egy rövidke levélben csupán a visszaesés kimondására szorítkoznám, a nélkül hogy mindazt, a mit az egyházpolitikai kérdésben visszaesésnek tartok, megmondhatnám.
Én a honárulással határos merényletnek tartom azt, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérésben, mely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbirálására tartozik, a római pápától kér utasítást; de azért nem tartok reactionárius visszaesésnek mindent, a mit a primás az elkeresztelési kérdésben álláspontjának jelentett ki. Ilyen az, hogy ő a vegyes házasságból született gyermekek minő vallásban nevelését a szülők szabad akaratára kivánta bizatni (természetesen a discretio koráig). Én ezt nemcsak visszaesésnek nem, de sőt a szülők természetes jogához tartozónak, tehát szabadelvü haladásnak tartanám; azt az ellenvetést, hogy ezzel inger adatnék a családi béke megzavarására a clerikális befolyásnak, teljességgel nem tekintem olyannak, hogy e felekezeti jellegü aggály a szülők természetes jogának megcsonkítását igazolhatná, különben is az eddig fennálló törvény sem zárhatja ki azt a befolyást, a különbség csak az, hogy a fennálló törvény azt a befolyást a törvény iránti tiszteletlenség bujtogatásának mezejére tereli. Azután a primás amaz indítványa nem is zárná ki azt, hogy, ha a szülők nem tudnak megegyezni, a törvény rendelete érvényesüljön.
Hát ezen egy példából is meggyőződhetik Ön, hogy az Ön kivánságának meg nem felelhetek.
E helyett meg mondom Önnek, természetesen csak amúgy szegről-végről, hogy minő álláspontra helyezkedném én, ha pártjuknak tagja volnék.
Tagadhatlan, hogy Wekerle egyházpolitikai progammja olyan gyermek, a ki, tekintve megfogamzásának indokait, nem igen tisztességes ágyban született; de hát született; én hát nem azt nézném, hogy kinek a borja, hanem csak azt, hogy méltó-e arra, hogy felneveltessék.
Az is tény, hogy annak a gyermeknek a dajkája olyan fürdőben mutatja be őt Önöknek, a melynek vizében sok mindenféle piszok uszkál: hát én jónak tartanám, ha Önök minden lehetőt elkövetnének, hogy az a gyermek a piszkos vizből kivétessék, de nem úgy ám, hogy a fürdővizzel a gyermek is kiöntessék; nagyon sajnálnám, ha Önök nem lennének képesek őt a kiöntéstől megvédeni, de azt meg valóságos botránynak tartanám, ha kiöntését elősegítenék.
Én categorice kijelentem, miként én örvendettem azt látni a (szemeim rettenetes állapota miatt csak siketülő füleim rapszodikus hallásából ismert hirlapi czikkekből), hogy Wekerle a polgári anyakönyvvezetést és kötelező polgári házasságot felvette programmjába; örvendettem ezért, mert mindig azon nézetben voltam és vagyok, hogy Önöknek, kik mint párt nem állanak ugyan velem egy alapon, de hozzám minden más activ pártnál közelebb állanak, kettős hivatása van: az egyik az ország állami függetlenségének kivivására törekvés, ez a fő, ez az alap, melynek minden más tekintetet alá kell rendelni, s azt, ha még csak egy hajszálnyira előbb is lehet vinni, semmi elképzelhető tekintetnek nem szabad alárendelni; a másik hivatásuk az, hogy a fennálló közjog keretében előforduló kérdésekben a valódi demokratiai szabadelvüség képviselői gyanánt álljanak a nemzet előtt.
Minő álláspont következik a kettős hivatásból? Következik először az, hogy Önöknek iparkodni kell minden kormányt megbuktatni, mely nem az ország állami függetlenségének álláspontjára helyezkedik: következik másodszor az, hogy, ha oly kérdés forog szőnyegen, melynél a kormány megbuktatása nemcsak egy hajszálnyival sem vinné előbbre az ország állami függetlenségének ügyét a megvalósítás felé, de sőt annak utjába újabb akadályokat gördítene, mert reactionárius elemeket juttatna a hatalom birtokában, melyek a Bécs iránti szolgaságot még az által is súlyosbítanák, hogy az ország belügyi, mondhatni nem is állami, hanem provinciális szerkezetében is a szabadelvüségi irány elfojtására használnák hatalmukat, befolyásukat; míg ellenben a kormány azon speciális álláspontja, mely megbukását vonná maga után, előhaladást képez a szabadelvüség terén: Önöknek azt vallom hivatásuknak, hogy híveknek kell mar adniok a szabadelvüség irányához: nem törődve azzal, hogy e hűségükkel talán meghosszabbítják egy oly kormány életét, mely ép úgy, mint 67 óta minden elődje és az ő megbuktatására következendő is, az Önök pártjának alapelvével kiáltó ellentétben áll.
Úgy hallom, vannak olyanok az ellenzéken, a kik azt mondják; mi kivánjuk a kötelező polgári házasság behozatalát, de a jelenlegi kormánynak ennek keresztülvitelére tehetségében nem bízunk, s arról is meg vagyunk győződve, hogy a kormány egyházpolitikai reformjavaslatait nem szabadelvüség, hanem csakis az elkeresztelési ügyben elkövetett hibáinak hinárjából kibontakozás vágya sugallotta, – tehát mi nem akarunk a kormány e rut maneuverjének szolgáivá szegődni, annálfogva – – nos, annálfogva? – Hát annálfogva segédkezet nyujtunk a reactionárius elemeknek arra, hogy a piszkos fürdővizzel a gyermeket is kiöntsék, s oly embereket juttassanak a hatalom birtokába, a kik a reactionárius visszaesés zászlaját fogják lobogtatni, de nekünk megszerzik azt az elégtételt, hogy Wekerlét et consortes megbuktattuk! – No kérem, ez komoly államférfiakhoz nem illő speculatio, mert azt nem tehetem fel, hogy csak egy is legyen azon ellenzéki urak közt, a ki magát azon ábrándban ringatná, hogy, ha az egyházpolitikai kérdésben Wekerlét megbuktatják, a bigot bécsi hatalom szabadelvübb embert fog egy új miniszterium alakításával megbízni; a következés az lesz, hogy a reactio hajója gőzerővel fog előre törni.
Ölelem Önt testvéries indulattal.
Kossuth Lajos.
