Madarász Józsefnek (I.)
Madarász Józsefnek (I.)
Turin, 1873. deczember 31.
Uram, Barátom! Képviselő úr!*
* Madarász József, országgyűlési képviselőhöz, az ország lakossága pénzügyi nyomorának javíthatására nézve, melyben a pártalakulásokra is kiterjeszkedik. K. F.
Halaszthatlan magándolgok s a torlódó levelezés időmet az utóbbi pár hét alatt annyira igénybe vették, hogy csak most válaszolhatok becses levele azon részére, mely népünk rongált pénzügyi helyzetére vonatkozik.
Magam is vettem már észre a lapokból, hogy az eladósodás s vele az uzsora, vagyis (mert ezt nem tartom helyes kifejezésnek) a pénzdrágaság rémítő mérveket öltött hazánkban.
Emlékszem, hogy egy törvényhatóság (gondolom Csongrád) annyira elrémült a fenyegető romlás kilátása felett, hogy már-már az uzsoratörvény visszaállítását óhajtaná.
Ez óhajtás kórdiagnosisnak igen aggasztó, de nem nagy tisztaságra mutat a fogalmakban, akár a baj okait, akár a pénz természetét, akár a közgazdászati alapigazságokat illetőleg.
Hogy káros mulasztás volt az uzsoratörvény eltörlése alkalmával az egészséges hitelállapot kellékeiről nem gondoskodni, a mennyiben ez a törvényhozástól függhet – az tagadhatatlan: hanem azért az uzsoratörvény eltörlése mégis csak haladás volt, még pedig most, midőn a tőke szabadsága csaknem világszerte érvényre jutott, s e mellett ama hatalmas democrata, a kit gőzmozdonynak hívnak, a nemzetközi érintkezés élénkségét minden nemzetre nézve – úgyszólván házi szükséggé tette: az uzsoratörvény eltörlése oly haladás volt, mely alul csak úgy vonhatta volna ki magát a törvényhozás, ha Magyarországból olyasmit akart volna csinálni, mint Paraguay volt, a hóbortos doctor Francia idejében, mi, ha Európában lehetséges lenne is, minden esetre nem kivánatos állapot.
Nem is kételkedem, hogy bármi bukdácsolásokba tévedjen is különben a közösügyes olló ágai közt szárnyaszegetten vergődő országgyűlés, azt a képtelenséget nem fogja elkövetni, hogy az uzsoratörvényt visszaállítsa. – A ki nálunk a nép közt élt, tapasztalhatta, hogy uzsoratörvény az uzsorának útját nem vágja. És ez igen természetes is, mert nincs oly uzsoratörvény a képzelődés széles birodalmában, mely a pénz azon természetét megváltoztathatná. hogy az is csak olyan áru, mint akármi más, következőleg, hogy annak is, ép úgy mint akármely más portékának, ára felett a készlet és kereslet (»supply and demand«) törvényei határoznak. – Uzsoratörvény pénzt nem teremt, s ha kevés a pénz és nagy a pénzkereslet, a pénz mindig drága lesz, ha akasztófával akarnók is olcsóvá tenni. Az uzsoratörvéay visszaállítása, a helyett hogy olcsóbbá tenné a pénzt, még megdrágítaná, mert a törvényt tisztelő kezek közt levő pénzt kikergetné az országból, jutalmazóbb piaczokra: az igazi uzsorásoknak pedig, kik itt a pazar könnyelmüségre, amott szükségnek törvényt rontó nyomására speculálnak, még a törvényszegés risicióját is megfizetnék a pazar vagy szerencsétlen áldozatok.
No, de ezek rég elcsépelt igazságok, miket csak azért nem törlök ki, mert restelem levelemet újra kezdeni. Nem is Önnek szólanak. A csongrádi felirat emlékezete súgta tollam alá. Kár volt, de megvan. Hagyjuk annyiban.
A kép, melyet Ön nyujt levelében népünk pénzügyi helyzetéről, nagyon szomoru. – Pénzszükség a lakosság kilencz tizedrészénél s 9-től 50, sőt 120 százalékra felrugó kamatláb.
Ez valóban hallatlan dolog. Olaszország is sokat szenved egy év óta a pénzválság miatt. Érzem ennek súlyát szerény viszonyaim mellett magam is. De azért fekvő birtokokra fektetett kölcsönöknél 6 száztólinál magasabb kamatot sem nem ád, sem nem követel senki. Mert hát a biztonság nagy mérséklője a kamatlábnak.
Úgy látszik, Magyarországon a kérlelhetlen élet még ez axioma logikáját is kinevette. – Hja! mert a tények abnormitásának logikája még hatalmasabb, mint az axiomáké.
Ön a lakosság pénzszükségletét 500 s esetleg 1000 millió forintra teszi. – Nem tudom, a forgalmi eszköz szükségletét (currentia) vagy a sürgős hitel szükségét érti-e Ön. – Ha ez utóbbit, megvallom, nem gondolom, hogy ezen akármely törvényhozás is képes lehetne rögtön segíteni, még ha érczfedezet nélküli pénzjegy kibocsátásához folyamodnék is, oly czélból, hogy ennyit a lakosságnak olcsó kamatra az állam adjon kölcsön. A mostani currentián kivül még vagy harmadfél milliárd frank bankót dobni a piaczra, annyi volna mint mindennek az árát annyira felemelni, vagyis a forgalmi eszköz értékét annyira depreciálni, hogy egy czipóért fontra kellene mérni a bankót – mint (mondják) egykor Oroszországban történt.
Hanem Ön a baj orvoslatát e három dologhoz köti: 1. hogy mindenki kaphasson kölcsönt, a ki biztosítékot képes nyujtani, 2. kaphasson rögtön s 3. kaphasson olcsó kamatra s lassu törlesztésre.
Nagyon helyes desideratumok. – Csak hogy valósításuk mindenek előtt azt kivánná, hogy minden másként legyen az országban, mint a miként van. – Minden, elkezdve a nemzet jellemétől, mely nagyon is hajlandó bőven költeni, a míg teheti; s a pénzbőségében nem gondol a holnap soványságára – keresztül az ország financziális zavarjain; a még mindig (s 67 óta már törvényesen) lidérczkedő gyarmati politika nyomásán – fel az osztrákkali vegyes házasságig. – Azt nem is említve, hogy a krónikussá vált társadalmi nyavalyáknak az a természete, hogy, ha mindez egy csapással megváltoznék is, azért még nem lenne az ország rögtön Eldoradóvá. Idő kellene ahhoz és takarékosság és kitartó serény munka, hogy üdült nyavalgásától a nemzet kigyógyuljon. Annyi azonban előttem mathematikailag bizonyos, hogy, ha a vegyes házasság kötelékeit szét nem tépi, bele hal okvetlenül.
Adják meg nekem Önök ezt, s én érzek magamban annyi tehetséget, hogy megirom az orvoslat receptjét. De a pálinkaivástól delirium tremensbe esett beteg gyógyulásának első, nélkülözhetlen feltétele – hogy szakítson a pálinkaivással. Ha nem teszi, nincs számára orvosság.
Tehát az e téreni henye elmélkedés helyett átmegyek azon specialitásra, melyet Ön – nem kétkedés nélkül – felemlít, midőn ezeket irja: »nem tudom, nem legjobban lehetne-e a lakosság pénzszükségletén az által segíteni, hogy az állam nyomatna bankjegyeket adna, s adna kölcsön alacsony kamatra s részletes törlesztésre mindazoknak, a kik ingatlanban vagy ingóban biztosítékot képesek nyujtani«.
Mindenek előtt zárjegy alatt megjegyzem, hogy, ha állami jegyekről van szó, akkor nem bankjegyekről, hanem pénzjegyekről van szó. A kettő két különböző dolog. Aztán részletes hosszu törlesztés csak ingatlanoknál lenne alkalmazható; ingókra adott kölcsönök, az ingóság természeténél fogva (igen kevés kivételes eseteken kivül) csak rövid lejáratuak lehetnének.
Különben az eszme mint eszme nem új. – Sok helyütt előfordult az, különböző alakban, de tudtomra valósításra nem igen jutott; kivéve azon kezdetleges kisérletet, melyet pénzügyér koromban én vettem munkába, még pedig igen bizható sikerrel, s melyet kellő óvatossággal, tehát semmi esetre sem milliárdokig (Olaszországnak a hazánknál sokkal népesebb, s ipari és kereskedelmi tekintetben fejlettebbnek összes bankó currentiája 153 millió lira = 612 millió forint), mondom, óvatosan s nem milliárdokig folytattam volna is – meg vagyok győződve az országnak nagy előnyére, ha – – –
Engedje, hogy emlékeztessem pénzügyi munkálatom alapvonásaira.
A pénzjegykibocsátást érczalapra fektettem. Arányul vettem, hogy a kibocsátott pénzjegy úgy álljon az érczalaphoz, mint öt a kettőhöz és soha fellebb. Hogy ezen arány át nem hágása felől a közönség mindig biztos lehessen, a pesti kereskedelmi bank ellenőrzése alá helyeztem a kibocsátást, s ez kapcsolatban az érczpénzre beváltás biztonságával oly hitelt szerzett pénzjegyeinknek, hogy az ellenséges indulatu Bécsben agióval keringtek az osztrák bank jegyei felett.
Továbbá alapelvül vettem fel azt, hogy egyetlen egy forintnyi pénzjegy se bocsáttassék forgalomba megfelelő fedezet nélkül. Ez elv folytán, a mikor például két millió értékü ezüstöt téve le a bank kincstárába, erre öt millió forint pénzjegyet nyomattam, ebből a rendszerinti (nem jövedelmező) államköltségekre csakis két millió forintot tartottam meg, azaz annyit, a mennyire ezüstfedezetet adtam. A fenmaradt három milliót részint hasznos országos befektetésekre szántam (melyek e szerint az országnak semmi áldozatába nem kerülendettek s kamatlan kölcsönnel levén végrehajtva, ha csak egy száztólit is jövedelmeznek is, a törlesztés biztosítását magukkal hordandatták), részint pedig a magánhitel felsegélyezésére, tehát a földmívelés, ipar s kereskedelem gyámolítására engedtem át igen alacsony kamatra; de mindig teljes fedezet mellett, soha e nélkül. – Így például adtam a pesti kereskedelmi banknak két milliót 2% kamatra: de valamint én ellenőriztettem magamat a bank által, arra nézve, hogy a kibocsátás 5: 2 arányát át nem hágom, úgy viszont én ellenőriztettem a bankot, hogy a neki kölcsön adott pénzjegyekből egy forintnyit se bocsáthasson forgalomba, megfelelő biztos fedezet nélkül. Aztán, a mi még rendelkezésemre maradt, kölcsön adtam másoknak olcsó kamatra. Például emlékszem, hogy az ország akkoriban egyetlen selyemszövet-gyára – a Valeroé – bukófélben volt drága kamatu adósságteher miatt. Kapott 200 ezer forint kölcsönt első betáblázási hypotheca mellett, és mentve lőn.
Nagyon életrevaló eszme volt ez a kezdetleges finánczművelet, s igen jótékonyan kezdett hatni. Szembetünő lendület volt tapasztalható ipar s kereskedelem körében, daczára a forrongó viszonyoknak s a csekély időnek, mely alatt e műveletet folytathattam.
Legyen szabad Önnek emlékezetébe hoznom bizonyos leveleimet, melyek útat találtak a »Magyar Ujság«-ba azon időben, midőn Lónyay inaugurálta a drága adósságokból tengés pazar rendszerét ama bizonyos vasúti kölcsön által, melylyel oly dolgok voltak kapcsolatban, hogy hasonlókért Angliában aligha »for swindle« biró elébe nem kerülnének az illetők.
Azon leveleimben nemcsak azt mutattam ki, mikép lehetne a vasútakat stb. létrehozni kamatlan kölcsönnel, mely csak a pénzjegykibocsátási első alap előteremtését venné a nemzettől igénybe, hanem felhoztam több példát annak is bebizonyítására, hogy azon rendszerrel, melyet 1848-ban munkába vettem volt, minő jótékonyan hóna alá nyulhatna a kormány az ország anyagi jóléte emelésének – ajánlom figyelmébe azon leveleimet.
A mint ezeket irnám, az eszmetársulat hatása alatt, egy kis számvetést tettem elmémben a felől, hogy, ha 1868-ban, midőn még az activ budget állott a kormány kezében – azóta űzött rettenetes gazdálkodás helyett az érczalapra fektetett kamatlan kölcsön rendszerét vették volna fel, – alapnak használva az ezüstfedezet előteremtése végett az összes rendes bevételeket, s e fedezet alapján magyar pénzjegyeket bocsátva ki; mennyit lehetett volna közhasznu beruházásokra, népnevelésre, a magánhitel könnyítésére s a pazar nagylelküséggel elvállalt osztrák adóssági teher törlesztési alapjára fordítani; – s végig gondolva elmémben azt, hogy, ha e rendszer öt éven át folytattatik, mi egészen más képet nyujtana az ország pénzügyi s közgazdászati állapota, mint a minőt most nyujt, – lehetetlen el nem keserednem a gondolat felett, hogy a valósíthatott áldás bőségszaruja helyett azért kellett a valósíthatott átok özönének a nemzetre hárulni, mert a szerencsétlen vegyes házasság folytán a bécsi bank iránti tekintet vetót kiáltott a magyar államférfiak füleibe.
De levelem így is sokkal hosszabbra fog nyulni, mintsem hogy e számtételek részletezésére kiterjeszkedhetném. Azért hát visszatérek az Ön által elémbe tett kérdéséhez.
Rendes viszonyok közt s oly nemzetnél, melynek hitelviszonyai normális módon fejlődhettek, mert nem zsibbasztotta fejlődését az idegen érdekek praepotentiájának gyarmati politikája, nem gondolom, hogy a kormányok hivatva lennének az ország bankárjaivá lenni, ép úgy mint nem gondolom, hogy hivatva lehetnek versenyre kelni a magánszorgalommal az ipar s kereskedelem mezején.
Hanem midőn az ország lakosainak kilencz tizedrésze oly pénzinségre jutott, mint Ön irja, s a gyarmati rendszer százados nyomása következtében a közgazdászati helyzet annyira fejletlen, hogy magán- s társulati tevékenységtől kellő segélyt várni nem lehet, a kormánynak kötelességében és érdekében is áll segédkezőleg közbe lépni. Mert ha az állami pénzügy szorultságai keservesen visszahatnak a magánpénzügyi viszonyokra, bizony, az ország lakosainak pénzinsége végelemzésben még keservesebben visszahat az állam pénzügyeire.
A közgazdászat igen gyakorlati tudomány, mely, ép úgy mint az orvosi, a bajhoz alkalmazza az orvosságot. Például közgazdászati axioma, hogy kinek-kinek szabadság engedtessék gabnáját oda szállítani ki, a hol legjutalmazóbb vásárt vél találni széles e világon. De azért, midőn a termés oly szűk, hogy kenyérinségtől kell tartani, bizony, nem lesz sértve semmi közgazdászati elv, ha a gabonakivitel ideiglenesen betiltatik. Vagy: axioma az is, hogy minden munkaképes embernek saját magándolga élelméről gondoskodni: de azért, ha általános inség áll be, biz’ az államnak kötelessége gondoskodni, hogy a lakosság éhen ne haljon.
Így itt is: ha tény, hogy az ország lakosainak nagy részét a pénz drágasága miatt tönkrejutás fenyegeti, kötelessége az államnak, ugy, a miként lehet, olcsó hitelről gondoskodni.
Ezt legalkalmasabban kamatlan pénzjegykibocsátással, s biztos fedezet minden esetben olcsó kamat, ingatlan biztosítéknál pedig ezenkivül lassu törlesztés mellett kölcsönadással eszközölhetné, mi egyebeken kivül azon előnynyel is birna, hogy az országnak áldozatába nem kerülne, s a lakosság adózó képességét biztosítván, a szorult állami pénzügyekre kedvezőleg hatna vissza.
Kérdés: merik-e ezen mentő eszközt alkalmazni azoknak engedelmes sáfárjai, a kiké az ország és a hatalom?
Nem merik.
De tegyük fel, hogy merik, ez esetben is fordulna elé még egy fontos kérdés.
Én pénzjegykibocsátásnál nagy súlyt fektetek az érczalapra, vagyis arra, hogy minden pénzjegy az előmutató kivánságára érczpénzen beváltassék. Kérdés: lehetne-e ily kötelezettséget elvállalni a fennálló vegyes házassági szerencsétlen viszonyok közt, midőn az országban alig van más forgalmi eszköz mint az osztrák bankó, s az kényszerforgalmi előnynyel bir?
Nem hiszem, hogy ily viszonyok közt ily kötelezettség elvállalható, és pedig nem az érczalap előteremtésének nehézsége miatt, mert ezen a kormány minden hitelvesztett banquerottsága mellett is lehetne okkal-móddal segíteni; hanem azért, mert ha a magyar pénzjegyeket érczpénzrei beváltás kötelezettsége terhelné, a kényszerforgalmu osztrák bankjegyeket pedig nem; – az a szeretetreméltó szomszéd, a ki annyira szereti Magyarország hitelviszonyait magától függésben tartani, értem a bécsi bankot, összevásárolgatná a maga kényszerjegyein az érczalapu magyar jegyeket, s előmutathatná ezüstrei beváltás végett és nagy barátságosan megbuktatná az egész finánczműködést három hónap alatt – kedves dolog az a vegyes házasság minden appendixeivel egyetemben mondhatom!
Tehát a dolgok jelen állásában a valuta helyreállítása nélkül ez nem megyen.
Lehetne talán a dolgon az által segíteni, hogy érczalap helyett a jelen forgalmi eszköz – a kényszerforgalmu osztrák bankó vétetnék fel alapul. Így annak a megbuktatási barátságos operatiónak útja be volna vágva; hanem ez esetben nem magyar állami pénzjegyeket, hanem magyar bankjegyeket kellene kibocsátani, azaz nem az állam firmája alatt, hanem a kormány felügyelete s ellenőrzése mellett az országbani pénzintézetek consortiuma által kellene a kibocsátásnak történni, mert ezeknek nem derogálna az, hogy jegyeiket olyannal váltják be, a milyen currentia az országban van; míg ellenben a magyar kormány sem azt nem tehetné, hogy a maga jegyeit alábbvalóknak ismerje el a kényszerforgalmu osztrák jegyeknél, sem pedig azt, hogy a magyar államjegyek csak legalis forgalommal birjanak saját hazánkban, míg az osztrák banjegyek de facto bár, nem de jure, kényszerforgalmi előnynyel birnak.
Hanem pénzintézetek solidaris társulása útján a dolog, azt hiszem, eszközölhető lenne, ha az ily bankjegyek hitelét az állam az által emelné, hogy minden közpénztáraknál készpénzül elfogadásuk törvény által biztosíttatnék.
Nem könyv nélkül beszélek, gyakorlati példa áll előttem.
Engedje meg Ön, hogy figyelmét felhívjam arra, a mi itt Olaszországban épen most történik. Ekkorig itt Olaszországban állampapir pénz nem volt, hanem csak bankjegyek voltak némely bankok által, különösen az úgynevezett Banca Nazionale nel Regno (nem del Regno) d’Italia által kibocsátva, még pedig érczalapon. Ezen bankkal a kormány különféle üzletviszonyban állott, s az utóbbi háboru alkalmából és későbben is a banktól bankjegyekben felvett előlegezések folytán a bankjegyforgalom annyira emeltetvén, hogy az ezüstrei beváltás kötelezettsége nem lenne fentartható, e kötelezettség (ép úgy mint Austriában) felfüggesztetett, s a bankjegyek, melyek előbb csak törvényes forgalommal birtak (azaz minden közpénztárnál fizetésül elfogadtattak), kényszerforgalmi előnynyel ruháztattak fel, de megszabatott, hogy mennyi bankjegy hozathatik forgalomba a kormány használatára érczfedezet nélkül, és mennyit bocsáthat ki a bank saját használatára érczkészlete és befizetett tőkéje alapján.
Azonban, miként ez kényszerforgalmu papirpénznél mindig megtörténik, az arany- s ezüstagio mindig emelkedett (most közel 17%), s ez a kereskedelmi piacz leszámítolási szükségeit folyvást növelte, míg ellenben a bank, a kormány irányában elvállalt kötelezettségek miatt a leszámítolást folyvást szűkebbre volt kénytelen szorítani. – Ebből aztán az általános pénzválság hozzájárultával oly pénzszükség fejlett ki, a kamatláb annyira emelkedett s a hitelviszonyok oly aggasztó szint öltöttek, hogy a közvélemény a kormány segélyező közbelépését hangosan követelé.
A pénzügyér (Minghetti) e bajon segítendő egy tervet nyujtott be a parlamentnek, melynek alapeszméi a következők: a forgalomban levő bankjegyek közül ezer millió frank névleges értékü jegyek állampénzjegyekké fognak bélyegeztetni s ezek (és csakis ezek) kényszerforgalmuak lesznek, s a bank vagy bankok visszakapva e jegyekből azt, a mivel a kormány nekik tartozik, felszabadíttatnak azon nyomás alól, melyet a kormány szükségleteinek fedezése a kereskedelmi piacz ellátására gyakorolt; másrészt azonban az országbani pénzintézetek közül regionalis szempontból kiszemelt legtekintélyesebb bankok azon szabadalommal ruháztatnak fel, hogy befizetett tőkéjük s érczkészletük alapján egytől egyig külön megszabott mennyiségben bankjegyeket bocsáthassanak ki kizárólag a magánhitel javára.
Ezen bankjegyek csak legalis forgalmuak lesznek, nem pedig kényszerforgalmuak is, mint az állampénzjegyekké bélyegzettek, s a bankok kötelezve lesznek ezen jegyeiket az előmutató kivánságára kényszerforgalmi államjegyekre átváltani, mely intézkedésnek czélja az, hogy a kétféle papirforgalom közt előállhatott értékkülönbségnek eleje vétessék.
Egynemüek lesznek-e ezen bankjegyek vagy bankról bankra különbözőek? (az első sokkal tanácsosabb lenne) s minden bank csak a maga illetőségeig lesz-e felelős vagy mindannyian solidariter lesznek kötelezve az összes bankjegyforgalom erejéig? (én ez utóbbit helyesleném) nem tudom bizonyosan, mert kivül élek minden érintkezésen a világgal.
A terv még nem tárgyaltatott a parlamentben. E napokban fog. Méltó lesz a tárgyalást kiváló figyelemmel kisérni, mert az olaszok jól értenek a bankügyhöz (Olaszország a bankeszme ősi hazája). Ha a terv az olasz parlament gyakorlatias rostáján áttisztáztatik, azt hiszem, méltó lesz megfontolni, vajjon nem lenne-e tanácsos valami hasonlóban keresni módot hazánk lakosai pénzszükségletének ellátására?
Mért ne lehetne némely kiszemelendő hazai pénz- és hitelintézeteket bankjegykibocsátás végett (de csakis e végett s nem egyéb üzletágak tekintetében) solidaris jótállásu consortiumba egyesíteni? számba venni érczkészletüket s valóságos tiszta tőkevagyonukat; meghatározni, mennyi bankjegyet bocsáthat ki a consortium e constatirozott s ingatlanoknál hypothekális betáblázással, ingóknál ellenzárlat alatt tartandó értékpapirokba fektetéssel biztosítandó tőkevagyonuk alapján 5:2 vagy legfölebb 3:1 arányban? – felosztani a kibocsátandó bankjegyet a consortium tagjai közt biztosításul szolgálandó tőkevagyonuk arányában, azon kötelezettséggel; hogy az előmutató kivánságára tartozzanak jegyeiket azzal felváltani, a mi az ország currentiáját képezi?
Ha a consortium érczkészlete s tőkevagyona által solidariter fedezett eme bankjegyek hitelének emelése végett törvénynyel kimondatnék, hogy azok minden közpénztárnál fizetésül elfogadtatnak, ezért s a kibocsátási engedély jóvoltáért nemcsak az ellenőrzés kiköttethetnék, különösen arra nézve, hogy e bankjegyek tőzsdei üzérkedésébe nem investiáltathatnak, hanem csak biztos fedezet mellett kölcsönadással bocsáttathatnak forgalomba, de még azt is kiköttethetnék, hogy bankjegykölcsöneiktől egy bizonyos száztólinál nagyobb kamatot ne követelhessenek, például 4 1/2 száztólit rövid lejáratu kölcsönöknél, hatot (beleértve egy száztóli törlesztést) ingatlanokra adandó hosszu kölcsönnel. Ezt nem tekinthetnék terhes feltételnek, mert két és félszer vagy háromszor (itt Olaszországban ez utóbbi arány van elfogadva) annyit forgathatván, mint különben forgathattak volna, a 4% reájok nézve annyi lenne, mintha 10-12 száztólival gyümölcsöztették volna saját tőkéjüket.
Melyek lehetnének a consortiumba felvehető pénz- és hitelintézetek? nekem erről itt fogalmam sem lehet. Hanem in thesi (csakis in thesi azért, mert eszmém sincs róla, hogy összesen mennyi értéket képviselhetnek) kiváltkép a takarékpénztárakra (s ha vannak) kölcsönös nyugdíjintézetekre gondolok: nem mondom, hogy csak ezekre szorítkoznám, de ezekre első sorban számítanék: először azért, mert kellő ellenőrzés feltétele alatt (a mi ekkorig nem igen volt) ezek természetüknél fogva legkevésbbé koczkáztatvák, minthogy ezeknek csak a kamatra kölcsönzés s nem egyszersmind a tőzsdejáték vagy más speculatio lehet megengedve; másodszor azért, mert a takarékpénztárak útján az intézkedés jótékonysága csaknem minden vidékre kiterjedne egyetemesen s nem lenne csak a főbb piaczokra szorítva; harmadszor azért, mert a takarékpénztárak irányában az ellenőrzés a törvényhatóságok által gyakoroltathatnék, mire én sok tekintetnél fogva súlyt helyezek.
Az ekként kibocsátandó bankjegyek mennyisége; az arány leszámítolására fordítandó s hosszu törlesztéssel ingatlanokra adandó mennyiség közt; ez utóbbiakra nézve az évi járulék behajtásának (talán a föld- és házadóval együttesen a törvényhatóságok által behajtásának) módja; az egész bankjegykibocsátás törlesztésének rendszere (melyet az ingatlanokra adandó kölcsönöknek évről-évre növekvő törlesztési járulékaira lehetne talán szorítani) az ellenőrzés módozata stb. stb.: oly részletek, melyekre a futólag odavetett s a tárgy természeténél fogva különben is rémítően hoszszura nyult levelemben ki nem terjeszkedhetem.
Hanem annyit újból is megjegyzek, hogy, ha az az átkozott »vegyes házasság« nem lenne, én az államjegykibocsátást az általam 48-ban felvett alapon sokkal jobbnak tartanám, már csak azért is, mert így a kamatot alacsonyabbra lehetne szabni s mégis szép jövedelmi forrást nyujtana az államnak; és még azért is, mert a nagyon alacsony kamatláb mellett méltán megkivántathatnék, hogy az ingatlanokra adandó kölcsönöknél a törlesztési járulék ezüst vagy aranyban fizettessék, a mi alapot nyujthatna a művelet folytonos fejlesztésére, mindaddig, míg a közgazdászati viszonyok fejleménye ez államsegélyt feleslegessé nem tenné.
Hanem hát divortium nélkül – – – – – – – – – teljes, tökéles divortium nélkül, biz’ ez is amolyan pium desiderium, mint sok egyéb, a mi után az igaz beesületes hazafi lélek sóvárog.
Pedig – s ez a legnagyobb baj – úgy látszik, nemzetünk nagyon bele resignálja magát idegen feleség papucskormányába. Ott kustorog nagy búsan az ágy alatt; hová »kedves fele« bekergeté, s mert »megvan benne a magyar vér«, mint a néprege szól, tehát – tücsköl és túr nagy hősiesen.
No hiszen engem is bele kergetett Ön – mint kergetnek mások is, – nem ugyan az ágy alá, hanem a hosszu levélirás purgatoriumába; pedig nagyon nagy hajlamom van annak a bizonyos egri pasának irásgyülölő bölcseségére; hanem hát mert jede Schuld rächt sich auf Erden, hát én a rám szabott purgatoriumért bele kergettem Önt a hosszu levélolvasás ásításos poklába. Habeat sibi.
Végül még egyet.
Lichtl Károly, pesti polgár, néhány év előtt forma szerint tervet dolgozott ki a magánfekvő birtokra fektetendő állampapirpénz kibocsátásáról;* a dolog egyenesen bele vág azon eszmébe, melyet Ön levelében megpendít. Jó lenne vele értekeznie. Gyakorlatilag átgondolta az eszmét minden részletein át.
* Kossuth erre vonatkozó nézetét lásd a 366-ik lapon. K. F.
Pár év előtt itt is fellépett egy valaki egy hasonló eszmével a lapokban. A kérdés alaposan meg lett vitatva pro és contra. Sok helyütt nagy tetszésre talált. Több helyhatóság pártolta. S ha az eszme tetté nem vált, oka az, hogy nem a lakosság pénzszükségletének, hanem az állami pénzügy rendbehozásának szempontja lebegett a tervező előtt, – s terve az elsőre igen, de a másodikra nem alkalmas.
Megszerezhetők-e az illető lapszámok? nem tudom, de ha érdekli Önt és kivánja, megkisérlem a megszerzést.
