Ismeretlennek (II.)
Ismeretlennek (II.)
Turin, október 14-én.
Barátom!
Engedd meg, hogy tegnapi levelemet folytatva, kissé visszatekinthessek a multakba.
1848-ban is általános volt azon nézet, hogy a mi viszonyaink közt legjobb, ha az állam maga veszi kezébe a vasúthálózat kiépítését, hogy Széchenyi István nemcsak az építendő vasútakra nézve ragaszkodott ezen rendszerhez, hanem a már megvolt (pest-szolnoki) vasútat is meg akarta vétetni az állam által, s én, mint akkori pénzügyminiszter, teljes készséggel beleegyeztem ezen tervébe.
De azért bizony sem neki, sem nekem nem volt eszünk ágában sem azt hinni, hogy e végett drága külföldi kölcsönhöz kell folyamodnunk.
Széchenyi mint közlekedési miniszter azt kérdezé tőlem, hogy mennyire terjeszkedhetik a vasútak és csatornák építésénél? Én ezen kérdésre azon kérdéssel feleltem: hogy mennyinek alkalmazását tartja a felelőssége mellett practicabilisnek? Széchenyi azt válaszolá, hogy számot vetve hazánk népességi s egyéb viszonyaival, különösen a robot eltörlése folytáni munkaszükséggel is, nyolcz, legfölebb tiz millió forintnál többnek évenkinti befektetését sem hasznosan practicabilisnek nem hiszi, sem magára nem merné vállalni.
»Adhat Ön ennyit?« kérdezé. – Igen, feleltem én, 15–20 millióra is el voltam készülve. Az Ön kiadásai nem költségek, hanem beruházások, melyek dús kamatot hajtanak a nemzet vagyonosságának emelésében. Köszönöm Önnek, hogy csak tiz milliót veszen évenként igénybe; ez reám nézve annyi, mintha csak négy millió forintot kivánna Ön, s ezt sem elköltésül, hanem csak hitelműködési alapul; s ennyit könnyen kiállíthatok.
Miként érti Ön azt? kérdezé. »Úgy – felelém, – hogy kamatlan kölcsönnel, azon biztos alapra fektetett pénzjegy-kibocsátással fogjuk a vasútakat építeni.«
Pénzügymunkálati tervem – mondám – enynyiből áll: Szerzek négy millió forintot ezüstben; ezt ellenőrsége mellett leteszem a pesti kereskedelmi bank pinczéibe, s arra kibocsátom, egy, két, öt forintos pénzjegyekben a tiz millió forintot Önnek rendelkezésére. – Azt hiszem, soha sem bocsáttatott ki papirpénz biztosabb alapon, mert hasznos befektetés nélkül egyetlen egy forint sem lesz kiadva, az egész kibocsátás értékét fedezi a befektetés, azonkivül 2/5-öd részben fedezve lesz a bankba letett ezüst alappal is; ez biztosítani fogja a kibocsátott pénzjegyek tetszés szerinti beválthatását, tehát hitelét; az építendő vasútak egész jövedelme pedig – legyen egy vagy két perczent – a kibocsátott papirpénz törlesztésére fog fordíttatni, minthogy a kamatot nem kell fizetnünk.
Ezen rendszer mellett nagyon olcsóra szabhatjuk az árúszállítási bért, a mi nyers terményeknél, kivált gabnanemüeknél, repczénél, hüvelyes veteményeknél stb. valóságos életkérdés; mert kamatot nem kellvén a befektetett tőkétől fizetnünk: két-három perczent jövedelem bőven fedezendi a törlesztést, sőt egy perczent is elég. A mennyi tiszta haszon a fentartási tartalék félretétele után fenmarad, ugyanannyi értékü pénzjegy fog hat hónapról hat hónapra nyilvánosan elégettetni (törlesztetni). Minden ily törlesztés növelendi a még forgalomban maradandott jegyek hitelét; s ezen körülménynél fogva és azért is, mert nagy összeg nem löketik egyszerre forgalomba, hanem csak részletenkint, a mint az építés halad, és mert a kibocsátás szabott határok közé lesz szorítva ellenőrség mellett; mert hasznothajtó befektetés nélkül egy pénzjegy sem bocsáttatik ki: mert a pénzjegyek kis értéküek lesznek (1, 2, 5 forint); mert az országnak különböző részeiben nagyrészt a munkásnép kezeibe jutnak, s a mindennapi forgalomban fognak kézről kézre járni; s végre és főképen, mert egészben a befektetéssel azonkivül 2/5-öd részben ezüst alappal lesznek biztosítva. Kétség sincs benne, hogy csak igen kis rész kerülend a bankba beváltásra, s a dolog végeredménye az lesz, hogy a nemzet jóformán ingyen jut a vasútakhoz; mert (kamatfedezésre nem lévén szükség) bármi kicsi legyen is belőlük a jövedelem, ez a befektetett tőkét le fogja törleszteni, s így a vasút is meglesz s az alapul letett ezüstalap is nagy részben megmarad; s a földmívelés és ipar emelésének becses forrását fogja jó kezelés mellett képezhetni.
Ilyen volt tervem. Széchenyi, ki ily dolgok körül bizony praktikus ember volt, annyira helyeselte tervemet, hogy alig volt egy minisztertanácsi ülésünk, a melyben, akármiről lett légyen is a szó, szokott drasztikus kézlejtéseivel ne nógatott volna, hogy csak nyomassam és csak nyomassam már azt a bankót. Ezt neked Deák és Eötvös is bizonyítandják, ha megkérdezed. Nekem kellett Széchenyit mérsékelnem, azon figyelmeztetéssel, hogy ezüst alap nélkül nem tanácsos megindulni; nekem pedig nem hagyott pénztárainkban az osztrák egy árva petákot sem.
Emlékeztetlek, hogy ezen terv praktikussága a gyakorlat által igazolva van. Ily terv alapján (mindig 2/5-öd résznyi ezüst fedezettel) bocsátottam ki 1848-ban az egy és két forintos pénzjegyeket, melyek még Bécsben is agióval keltek az osztrák bankó ellenében. A tervet közakarattal helybe hagyták mind a képviselők, mind a főrendek. Ennek alapján építettünk, a mennyit építeni időnk volt. Ezzel állította fel Széchenyi Pesten a fegyvergyárat. Ezzel könnyítettünk az iparon, s további következményeiben mondhatni ezen alapnak köszönhettük, hogy az óriási harcz súlyát két hatalmas császárság ellenében becsülettel megállhattuk.
Már most alkalmazzuk ezen eszmét a jelenre.
A vasút-kölcsön iránti törvényjavaslat szerint a nemzetnek évenkint fizetnie kellend 4.650,000 forintot ezüstben 50 éven át.
Hát ugyan nem volna jobb azt mondani: fizesse a nemzet ezt a 4.650,000 forintot nem ötven, hanem csak öt éven át; és fizesse nem a drága kölcsön drága kamatja és törlesztése fejében; hanem fizesse saját magának és magának is nem elköltésre, hanem pénzjegykibocsátási alapul. Bocsáttassék ki ennek alapján a mondott arány szerint minden évben 11.625,000 forint, egy, két, öt forintos pénzjegyekben, és ezzel építsetek vasútat és csatornát. Ez 26.052,000 frank. Ennél többet hasznosan és óvatosan bizony nem fogtok évenkint elépíthetni.
Folytattassék ezen műtét nem 50, hanem csak 5 éven át. Ezen öt év alatt a nemzet fizetni fogna ép annyit, a mennyit a kölcsön rovására kiván tőle a miniszteri javaslat, azaz 2.325,000 forintot, de ezen alapon ki lenne bocsátva 58.125,000 forint pénzjegy: tehát kevés hiján megvolna a 60 millió forint értékü vasút és csatorna, pedig jóformán ingyen volna meg, mert a kamatfizetésre nem levén szükség, az építendett vasútak és csatornák jövedelmével a kibocsátandott pénzjegyeket el lehetne törleszteni, a szállítási árszabályt igen olcsóra lehetne állapítani; és a közvagyonosságra innen hárulandó jótékony befolyáson felül, még a fizetendett 23.250.000 forint ezüstalap is, legnagyobb részben (bizonyosan nem csalódom, ha azt mondom, hogy 20 millió forint) megmaradna érintetlenül hitel-alapnak, vagy a közlekedési eszközök tovább fejlesztésére; vagy az ipar és földmívelés emelésére.
Mondd meg nekem, Barátom! nem életrevalóbb, nem jótékonyabb eszme ez, mint oly kölcsönt vállalni el, melynél a nemzet 60 millióért 232 1/2 milliót fizet s a közvagyonossági emelkedés nagy hátrányára kénytelen lesz a terményszállítást, legalább 50 évig, jóval magasabb árszabással terhelni mint szükséges volna, ha azon rendszerhez ragaszkodtok, melyet – mint fentebb említém – 1848-ban közakarattal megállapítottunk?
És ne felejtsed, hogy ezen rendszer mellett nemcsak a 60 millió értékü vasút és csatorna fel volna építhető 22 1/4–24 millió fizetés alapján, – hanem ezen pénzjegykibocsátási ezüst alap is a nemzet rendelkezésére legnagyobb részben megmaradna.
Ez annál nagyobb figyelmet érdemel, minthogy ezen alaptőke nemcsak akkor kezdene disponibilissá válni, midőn a felépítendett vasútak jövedelmével a kibocsátott pénzjegyek mind eltörlesztettek, hanem a kibocsátásnál szabályul vett 2/5 rész arányban azonnal, a mint a törlesztés megkezdetett.
Például: az ez alapon építendett vasútak és csatornák olcsó szállítási árszabály mellett jövedelmeznek – mondjuk – két perczentet, tehát a használat első évében mindjárt törlesztetnék 1.200,000 forint értékü pénzjegy; ezzel az ezüst alapból azonnal disponibilissá válnék a megfelelő 2/5-rész = 480,000 forint, második évben ismét annyi, és így tovább, mert a vezéreszme az, hogy az ezüst alap mindig úgy álljon a forgalomban maradó pénzjegyekhez, mint 2: 5-höz.
Már most fontold meg, hogy az ekként évről évre disponibilissá válandó tőke czélszerü forgatásával mennyi áldást lehetne a nemzetre, minden további terheltetés, minden áldozat nélkül árasztani? – –
Hadd említsek meg némely kedvencz eszméimet.
I. Mondám felebb, hogy hibának tartom azt, ha a közlekedési eszközök jövedelmi forrásnak tekintetnek, mert ez akadályul szolgál a szállítás olcsóságában.
Még nagyobb hibának tartom azt, hogy az elemi csapások, nevezetesen a tűz- és jégkár elleni biztosítás nyerészkedési forrássá tétetik. Magán vállalkozás mellett a biztosítás soha sem lehet általánossá. Aztán, ha kölcsönösségre van alapítva, elviselhetlen teherré válhatik, mert a kártérítés aránylag kevesek közt oszlik meg. Szabott díj mellett pedig a vállalkozók természetesen oly díjt szabnak, hogy nemcsak veszteség ellen óva legyenek, de nyereségre is számíthassanak. Philantropiából bizony senki sem fekteti pénzét ily vállalatokba. Ezen drágaság okozza, hogy sokan, nevezetesen a nagybirtokosok, többnyire nem biztosítanak. Angliában ugyancsak ki van fejlődve a biztosítási rendszer, s mégis ismerek nagy gyárbirtokosokat, kik sohasem biztosítanak. Ilyen például Crosley testvérek nagy szőnyeggyára Halifaxban (két szövőszékkel kezdték és most három-négy ezer munkást foglalkoztatnak). Azt mondták nekem, hogy, ha gyártelepük minden 12 évben egyszer leégne, káruk kevesebb volna, mint a mennyit ezen idő alatt biztosítási díjul fizetniök kellene.
Engem érzékenyen tud bántani, hogy az elemi csapások szerencsétlensége nyerészkedés tárgya legyen. És én azt hiszem, hogy a polgári társadalomnak maga magát kellene egy kölcsönös biztosító nagy társaságnak tekinteni; a kártérítést az országos adóval államilag kezelni olyformán, hogy a tűzkártérítés a házadóhoz, a jégkártérítés pedig a földadóhoz csatolt toldalék fillérekben vettessék ki. Ekként az első, minden házbirtokosok közt felosztva, a teher alig volna érezhető.
Ez is egyike azon sok jótéteménynek, melyeknek eszközlését a 48-diki jogtalan támadás meg nem engedte. – Szegény Magyarország! Minő boldoggá lehettél volna ezen húsz év alatt, ha csak békén hagynak jogaid, törvényeid élvezetében. S e helyett mennyi szenvedést mért reád az elvesztett 20 év! s mi terhes kibontakozással lettél megvigasztalva! Fáj, az ember szive, ha reá gondol.
Az országos biztosításnál természetesen mindig utólagosan kellene a kivetésnek történni, a mult évi károk alapján; de a kárnak mindjárt meg kellene téríttetni. Tehát az egész nehézség az előlegezés körül forog. Gondolj vissza vasútépítési tervemre, s látni fogod, hogy a mint megkezdődik a pénzjegytörlesztés, azonnal támad alap a biztosítási előlegezésre mely aztán utólagos kivetéssel visszatéríttetvén, a dolog hol némi pótlékkal, hol némi maradékkal gombolyítaná magát évről évre nehézség nélkül.
II. Imhol egy másik eszme! Tán emlékszel, minő adózási rendszert terjesztettem a pesti országgyűlés elé 1848-ban. Bizony nem volt terhes; ha jól emlékszem, a földadó maximuma 17 krra volt számítva egy hold legjobb föld után. És mégis, midőn számba vettem a kincstári javaknak házi kezelés mellett tiszta jövedelmét, arról győződtem meg, hogy csak föld-, ház-, személyadó fejében (ily alacsony kulcs mellett is) majdnem többet hoznának be az államnak, ha házi kezelés helyett oly apró (10–12 holdas) részlegekben, a mennyinek mívelésével magát egy földmíves család becsületesen fentarthatja, az államjavak (az erdőket kivéve) birtoktalan földmívesek közt kiosztatnának igen olcsóra szabott földbér (az angol rent) fizetése mellett, melybe egyszersmind a tőkeérték lassu törlesztése is bele volna számítva, úgy hogy csekély földbér fizetésével a telepedők 30–40 év alatt egészen szabad tulajdonosokká válnának. – E rendszer mellett az államjavak jövedelme tetemesen szaporodnék; mert maga az adó kipótolja az eddigi bevételt, a földbér és tőketörlesztés az urbéri kárpótlásul szánt földtehermentesitési fizetések egy részét fedezné s a közadót annyival könnyítené, és e mellett mennyi birtoktalan földmíves (zsellér) család emeltetnék föl kezdetben a földbéres (farmer), később a földbirtokos polgári állására!
Jelentettem volt 1848-ban az országgyűlésnek, hogy szándékom ily telepítési törvényt javaslatba tenni, mihelyt csak megengedik a körülmények. Egyelőre honvédelmi tekintetek, és a már akkor is aggasztó székely kivándorlás által indíttatva, valósággal javaslatot is tettem székely családoknak a bácsi és bánsági államjavakra telepítése iránt, s e javaslatomat a képviselőház igen nagy tetszéssel vette és el is fogadta (közbevetőleg szólva, ilyesmiben kellene keresni a székely kivándorlás elleni segítséget, s szintúgy ily alapon róhatná le a nemzet legczélszerübben szent tartozását a honvédek iránt, mi nekik a nemzet által meg is volt igérve; és leróhatná, a nélkül hogy az államnak áldozatába kerülne, sőt inkább nyereségére válnék).
Igen, de ezen telepítéseknél a szegényebbeknek az első beruházásnál egy kis segítségre volna szükségük: például 100 pengő forintra családonkint.
Ott volna reá a tőke vasútépítési tervemben.
Az első két évi pénzjegytörlesztés által disponibilissá váló ezüstalap fedezné a tűz- és jégkártérités végetti előlegezés rovatát, melyről fentebb szólottam; s a harmadik évben már 4800 családot lehetne (és így tovább) tiz-tiz holdas állambirtokra telepíteni, mindenkinek száz-száz forint segélyt adva, a földbérrel együtt beszedendő lassú törlesztésre, kamat nélkül vagy csak igen csekély (mondjuk egy perczentes) kamattal.
Mennyi áldás fekszik e gondolatban! És ne felejtsd, hogy az ily segélyezés nem volna elköltve, hanem visszakerülne az állam rendelkezésére – új meg új áldás forrásaul! Én ezen segélyezést már 1848-ban belefoglaltam a székely telepítési törvényjavaslatba, s az országgyűlés el is fogadta.
Még egyet említek.
III. Nálunk még könnyen magyarázható okoknál fogva nem vett oly rémületes alakot a munka és tőke közti harcz, mint a gyáriparos országokban. Isten is őrizzen tőle! De hát »principiis obsta«. Oly kérdés ez, Barátom! mely minden jóravaló ember figyelmét, részvétét a legnagyobb mértékben megérdemli. – Szabad földbirtok a földmívesnek! önálló munkaképesség az iparosnak! szabad mozgás és olcsó forgalom a kereskedésnek! e három eszmének valósításával lehet megkérlelni a mult századok bűneinek átkos befolyását a társadalomra. E három nagy eszme a társadalmi körben az, a mi az »Önkormányzat« a politikai körben. Csak ezek együtt oldhatják meg az emberiség történelmének nagy problemáját.
A munka és tőke közti antagonismust csak a munkás osztályok számárai ingyen vagy igen olcsó hitel által lehet kiegyenlíteni. Nagyon dicséretesek azon törekvések, melyeket az összműködés (cooperatio) alapján látunk Európa több részeiben. Én az olyan embereket, minő Schultze-Delitsch, az emberiség legnagyobb jóltévői közé számítom; valóságos szögletkövei a polgári társadalmak épületének. De hát hiában csinál magának akárki illusiókat. A munkás osztályok igénybe fogják venni, s joguk van igénybe venni, hogy az ingyen vagy legalább nagyon olcsó hitel megszerzésében az állam nekik hónuk alá nyúljon, s tegye lehetségessé saját becsületes erőlködésük sikerét.
Midőn először voltam Birminghamban, igazán örömemre vált tapasztalni, hogy a vasműipar némely fontossága (például a fegyvergyártás) még mindig jobbadán az úgynevezett kis mesterek (small masters) kezeiben van. – – Egyesülten tartanak oly segédgyárakat, melyekben a költségesebb gépmunka végeztetik, de aztán a többit a »kis mesterek« két-három segéddel saját műhelyeikben végzik. Megannyi önálló iparos, nem gyári napszámos! Ez sokkal egészségesebb állapot, mint a hol három-négyezer munkás mindennapi kenyere; egyetlen egy tőkepénzes szerencséjének hajszálán függ.
Nálunk, a mennyi műipar van, kevés kivétellel a »small master« alapon van. – És ez jól van így. Nem zárja ki a nagy gyáripart, hanem csak a maga természetes körébe s természetes határai közé utasítja; és tért tart fenn az önállásra vágyó ipar-műves számára. De ezen fontos néposztály joggal megvárhatja az államtól, hogy ez jutányos hitelről gondoskodjék számára, nehogy ennek hiánya miatt a gyári napszámos bizonytalan helyzetére szoruljon, a ki hiába tökéletesíti magát, mert tőkehiány miatt mindig másnak kénytelen dolgozni, mint a robotos dézsmaköteles jobbágy másnak dolgozott.
A volt »Ipar-egyesület« multam legkedvesebb emlékei közé tartozik. Sok viszonyban voltam akkor a műiparos osztálylyal. Tanulmányoztam helyzetét, s látva, hogy egy pár millió vagy csak nehány százezer forintnak is czélszerü kezelésével minő lendületet lehetne adni a műiparnak s mennyi áldást lehetne terjeszteni, a nélkül hogy az államnak áldozatába kerüljön, sokszor mély keserűség ömlött el lelkemen tehetetlenségem fölött.
Ah! de vasútépítési tervemmel segítettünk volna a bajon, csak békében hagyattunk volna!
Csak azon pár hét alatt is, míg az erőszak által reánk mért csapás készülődései még kétséget tartottak fenn, ha béke lesz-e vagy háború? hazánk egyetlen nagy selyemgyárát megmentettem a drága hitel miatti bukástól: pénzjegykibocsátási rendszeremmel, az államnak minden terheltetése nélkül.
Most is tudok az országban, hazánk közgazdászati viszonyai közt mondhatlan fontassággal biró jeles gyárakat, melyeknek vezetése s fentartása martyrsággal jár a drága hitel miatt.
Láttam (ha jól emlékszem) Zólyomban, Radvány táján s tán Nyitrában, Szakolcza táján, sok posztótakácsot, amolyan „small master«-féléket, kik két-három szövőszéken dolgoztak. De csak tengtek szegények; nem mehettek előre mesterségükben, nem concurrálhattak az idegen gyárakkal, mert nem volt egy közös gyapjúfonódájuk, egy közös mángorló vagy nyiró gépük stb., melyet olcsó bérért közösen használhattak volna. Az én vasútépítési rendszerem lehetségessé tenné az államnak, hogy hóna alá nyuljon az ily tengő műiparnak; kölcsönözhetne ennek emelésére 50, 60 vagy 100 ezer forintot kamat nélkül, a végett hogy az ily iparosok, összműködési egyesületté alakulva, közösen szerezzék meg az üzletök fejlesztésére szükséges nagyobb gépeket; az ezeknek használatáért egyenkint fizetendő díjjal – lassankint a kapott segélyt letörlesztenők.
A pesti asztalosok szegényebb része egyesült volt egy közös raktár felállítására. Dicséretes igyekezet volt, de minő virágzóvá, minő áldásossá lehetett volna tenni, csak 20–30 ezer forintnyi kamatlan kölcsönnel is, a beszolgáltatott munkárai kamatlan előlegezés könnyítésével; s pedig veszteségi veszély s áldozat nélkül; mert a lassu törlesztésért az egész raktár s az egész társulat kölcsönös jótállásra lett volna kötelezve.
Az én vasútépítési rendszerem módot szolgáltatna az ily segélykölcsönzésekre. – Sokszorozhatnám a végtelenig ezen példákat; de eleget mondottam arra, hogy világossá tegyem, mennyi áldásnak forrása rejlik e rendszerben, melyet fentebb körvonaloztam. Ingyen vasút, olcsó szállítás, országos biztosítás az elemi károk ellen, ezer meg ezer birtoktalan zsellérnek szabad földbirtokossá tétele, ingyen hitel a cooperativ ipar-társulatok létrehozásához stb. stb., és ezt mind egy tized részével, annak, a mit a 60 millió vasútkölcsönért fizetni fogtok!!
Ismétlem, pénzjegy kibocsátási nézeteimet 1848-ban az országgyűlés elfogadta, s czélszerűségét a gyakorlat fényesen igazolta. – Mit lehet annak ellene vetni?
Azt bizonyosan nem, hogy a pénzforgalmi viszonyokat megzavarná s a forrásban levő currentiát depreciálná. – Oly országban, hol még tiz krajczárt is papirosban fizetnek s a deficit fedezésére ez évben is infructuosus bankószaporításhoz nyulnak – 60 millió forintnyi pénzjegynek hasznos befektetésére, biztos alapon, öt év alatt történő s folytonos törlesztéssel összekötött kibocsátása bizonyosan nem okozhatna zavart a pénzforgalomban. Hiszen ez öt év alatt csak annyira menne, a mennyit a nemzet osztrák adósság és közösügyi quota fejében egy év alatt fizetni fog.
Tehát mit lehet ellenvetni? ha csak azt nem, hogy a közösügyi egyezmény következtében Magyarországnak nem szabad pénzjegyeket kibocsátani! Nem tudom, valóban ennyire megyen-e a függés? Ez már nagyon sok volna; mert ha hatalma van Magyarországnak kamatos államkötelezvényeket forgásba tenni, nem látom át, minő logikával lenne megtagadható a kamatlan államkötelezvények forgásba tételének hatalma; de ha mégis úgy volna, akkor ne beszéljetek »önállásról, függetlenségről«, ha oly nyomorult tartományi függésre jutott az ország, hogy saját szükségére, saját vagyonávali biztosítás mellett, hasznos befektetésül ezüstalapon még csak 60 milliónyi pénzjegyet sem tehet forgásba.
Ha ez így van, akkor természetesen jegybankfelállításról sem álmodhatok. Pedig lám, Scotia a legtökéletesebben össze van forrasztva politikailag Angliával, de azért az angolnak esze ágába sem jut akadályozni, hogy a scot bankok pénzjegyeket bocsássanak ki. Bocsátanak is! és Scotia leginkább bankrendszerének köszönheti ama bámulatos átalakulást, melyre azon komor, ködös, terméketlen északi ország eljutott, s mely annyira megyen, hogy, midőn egy scot farmernek a mi bánságunkkal vetekedő gazdag búzaaratását bámulnám, azt mondá nekem: »mi semmivel sem tartozunk a természetnek, mert mi mindent, még termő földünket is magunk teremtettük«.
Ennyi az, a mit el akartam neked mondani; persze hogy mindezt hiába mondom; – vagy talán akármit is – különben is a kölcsön megvan. Fogtok fizetni 232 1/2 milliót olyan 60 millióért, melyet az én tervem szerint 23 1/4 millióval megszerezhettetek volna – és még mi minden egyebet megszerezhettetek volna! Ezen már nem lehet segíteni. De még lesz alkalom javaslatomat figyelembe venni; mert arról meg lehetsz győződve, hogy ez nem az utolsó kölcsön, melyet csináltatok.
Pongyolán irtam, mintha szivar közt beszélgetnénk a kandallónál. De hát barátnak irtam. Isten áldjon meg!
Barátod
Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos.
