A kormány-patronage romlasztó befolyása a nemzet jellemére.
A kormány-patronage romlasztó befolyása a nemzet jellemére.
Nincs semmi, a mi kártékonyabban hathatna egy nemzet politikai erkölcsiségére, mint a hivatalosztogató kormány-patronage mértéktelen kiterjesztése.
Oly forrása ez a nemzeti jellem rothasztásának, mely elegendő arra, hogy még különben bölcsen szervezett demokratiákban is az erkölcsök megmérgeztessenek, a politikai becsületesség megvesztegettessék s mételyes hatása alatt a politikai pártállás javadalomhajhászati vetélkedéssé fajuljon.
A történelem azt bizonyítja, hogy a mely országban a tisztviselők egész armadiája függ a kormány kinevezésétől, ott a nemzet úgynevezett értelmesebb része előbb-utóbb két részre oszlik; az egyik az, mely kormányhivatalba jutott, a másik az, mely jutni szeretne!
Az észak-amerikai Egyesült-Államok alkotmánya is elkövette azon hibát, hogy sok millió dollár javadalomig terjedő patronaget összpontosíttott az elnök kezében. – Határt szab ugyan e hibának az egyes státusok beligazgatási függetlensége s a municipiumok teljes autonomiája. – És mérsékelve van e patronage az által, hogy minden kormányi kinevezés a senatus megerősítésétől függ – mit az igen gyakran meg is tagad, s így a nép befolyást gyakorol minden. kormányi kinevezésre, mint hogy a senatus a nép választásának kifolyása – miként ez másként nem is lehet, ha a népképviseleti rendszer valóság akar lenni.
Mindezen korlátozások mellett azonban annyira szembetünő a kormány »patronage« káros hatása a politikai erkölcsiségre, hogy azt rövid amerikai tartózkodásom alatt szakadatlan elfoglaltságom mellett is lehetetlen volt észre nem vennem. – A nép is annyira érzi ennek káros befolyását a politikávali foglalkozásra, miszerint a »politician« szónak valakire alkalmazása épen nem hizelgő jellemzés. Mondhatom is, hogy Amerika legelső államférfiai, kikkel e dologról szólottam, egyhangulag nagy és veszélyes hibának ismerték el alkotmányukban, a hivatalosztogató kormány-patronaget; és sajnálkozással vallották meg, hogy ez már oly károsan hatott a közerkölcsiségre, miszerint nehéz lesz rajta segíteni, mert legio azoknak száma, kik e patronageból hasznot húznak vagy reá spekulálnak.
* * *
Nem adott az 1848-ki törvényhozás, s nem is akart adni egy szemernyivel sem több administrativ hatalmat, patronatust, vagy gyámkodást a nemzet felett a miniszteri kormánynak, mint a menynyivel a collegiális kormányzat birt, hanem akarta, hogy ezt felelősséggel, tehát törvényesen gyakorolja. Ellenben rendeltek az 1848-ki törvények a miniszteri kormánynak több politikai hatalmat az ország állami függetlenségének megóvására, mert az esküvel fogadott királyi szó hozzájárultával kizártak e törvények minden idegen avatkozást a kormányzatból, a miniszterium kezeibe rendelték adatni a nemzet kardját s erszényét, és adák neki támaszul az összes nemzetet a népsuverenitás képviselőjévé emelt parlamentben.
Hogy a miniszteriumra bizott ezen politikai hatalom és hivatás biztosítékai nem voltak csekélységek, mutatja azon tény, hogy, midőn az osztrák császár feltámadt a magyar király esküvel fogadott szava ellen: nem volt elég császári hatalmának minden ereje, hanem még az orosz czárt is segítségül kellett hivnia, hogy a jogait, függetlenségét védő nemzetet leverhesse, s még orosz segély mellett is csak árulással érhetett czélt.
Hanem a sanyargatás átka visszaszállt a sanyargatóra. A dynastia a bukás szélére jutott,
Az 1765/7-ki országgyűlés felemelte bukásából a dynastiát, hanem az ország függetlenségét feladta, elvette törvény által a miniszterektől az 1848-ki törvények által adott politikai hatalmat, kieresztette kezéből az ország. Kardjával, erszényével rendelkezést, a közös miniszterekre bizta, kik nemcsak nem a magyar parlamentnek, hanem semmi parlamentnek nem kifolyásai, s törvényesítette az idegen avatkozást, melyet a 48-ki törvényhozás kizárt.
A politikai hatalom ezen irtózatos feláldozásáért pedig az 1867-ki s a jelen országgyűlés az által nyújt kárpótlást a minisztereknek, hogy confiskálja a nemzet administrationális önkormányzatát, melyet a 48-ki törvények számára fentartottak. Szegény nemzet! őt kellett volna kárpótolni az elvesztett államiságért nagyobb szabadsággal, fejlettebb önkormányzattal, s kárpótlás helyett adtak neki miniszteri centralisatiót, a szabadság eme negatióját.
Ez a helyzet. Ilyen a jelen törvényhozás állása szemben a 48-ki törvényhozás állásával.
Az új közjogi alapot illetőleg Austria irányában ezúttal csak sajnálkozásomat akarom kifejezni, hogy Bobory képviselő úr útján a czeglédi népkörhöz minap irt levelem figyelmeztetései gyakorlati hatás nélkül hangzottak el. Pedig nem ismételhetem eléggé, hogy minden, a mi történik, de történni nem kellene vagy máskép kellene, minden politikai, financziális, közgazdászati fonákság, minden csapás, minden, de minden a fatális közjogi metamorphosisnak következése. – »Hinc omne principium huc refer exitum.«
Ennek következése még ama erkölcsi tönk (banqueroute) is, melyre az osztrák-magyar nemzetnek jutott a nem irigylendő szerep, első példát adni a világtörténelemben; az által, hogy megdijazza azokat, kik hazájukat elárulták és könyöradományra utasítja azokat, kik hazájokat vérökkel védették.
A siker vakmerővé teszen. A municipális önkormányzat temetésére már nem tartják szükségesnek a 48 nevében invitálni a nemzetet. A temetés meglesz, erről kezeskedik az engedelmes többség, aztán gondolják – beszélhet a nemzet.
Meglehet, fog is; – csak »pillantsanak« a conjuncturák. – De ha fog, szava mennydörgés lehet.
Ám ez azon jövendő titkai közt van, mely máról holnapra. jelenné változhatik. Időközben óriási mértékben szaporodik a »rovás«, s a történelem logikája jegyzékbe veszi, hogy a nemzet kegyeletes ragaszkodása a 48-ki elvhez oly tény, melyben a jövő tiltakozik a jelen ellen.
Tiltakozik, mert a közösügyes alku óta a magyar törvényhozás szelleme s iránya merő megtagadása a 48-ki törvényhozás szellemének és irányának.
Ideje volna, hogy a nép egyszer valahára öntudatos határozottsággal számot adjon magának e szomorú tény valóságáról. Nem kell ehhez sem fáradságos buvárlat, sem mély tudomány, Az álláskülönbség néhány szóval constatirozható.
Két vezéreszme szabott irányt a 48-ki törvényhozásnak: az egyik állami függetlenség, tehát minden idegen avatkozás kizárása az állam alkotmányos és felelős kormányzatából; – a másik önkormányzati jog egyenlőségi alapon a szabad népnek a független hazában.
Két vezéreszme szab irányt 1865/7 óta a magyar törvényhozásnak. – Az egyik állami közösség Austriával, tehát idegen avatkozás törvényesítése állami ügyeink intézésében a másik a kormányhatalom, kormánypatronatus, kormánygyámkodás kiterjesztése a nép önkormányzata rovására az államiságából kivetkőztetett országban.
Ezen új irány kerek megtagadása, egyenes ellentéte az 1848-kinak. Ez világos.
Ez utóbbi irány s vele a politikai centralisatio kárhozatos elvének az önkormányzati elv fölibe emelése. Az elsőnek számtalan példái közt legaggasztóbbnak tekintem az egyesületi jognak a kormány engedelmétől függővé tételét; és a Hevesmegyén elkövetett merényt, mely meggyőződésem szerint egy valóságos államcsiny horderejével bir.
Az egyesülési jog az egyéni szabadság azon ős attributumai közé tartozik, melyek senki előleges engedelmétől nem tétethetnek függőkké. Magasztalással említik a 48-ki törvényhozás irányát, s magukat ezen irány követőinek vallják.
Nem tagadhatom: énreám ily szavak, ily tettek által kisérve, úgy hatnak mint egy keserű irónia a 48-ki törvényhozás iránya, le van téve a 48-ki törvényekben.
A mi pedig szándokait illeti, melyeket ama törvényekkel elérni kivánt, erről mint történelmi tényről tanúságot tenni, azt hiszem, nem épen vagyok illetéktelen.
Akaratja volt a 48-ki törvényhozásnak, hogy a miniszterek személyes felelősség mellett gyakorolják azon kormányzati hatóságot a nemzet felett, mely előbb a nem felelős collegiális kormányszékek köréhez tartozott vagy tartoznia kellett volna.
De azt is tudom, hogy a 48-ki törvényhozás nem adott s nem is volt szándokában adni egy szemernyivel sem több hatalmat az egyéni, egyesületi, törvényhatósági jogok felett a minisztereknek, mint a mennyivel törvény szerint a dicasteriumok birtak,
Hanem e mellett tudom, hogy a 48-ki törvényhozás adott a felelős minisztereknek egy nagy, egy díszes kötelességet: megóvni az ország állami függetlenségét s minden idegen avatkozástól mentten kormányozni a magyar államot. – És tudom, hogy a 48-ki törvényhozásnak szándokában volt az országgyűlésnek népképviseleti alapra fektetése által az összes nemzeti akarat erejével támogatni a miniszterium tehetségét az ország állami függetlensége megóvásának nagy és díszes kötelessége körül.
S im a magyar állam az osztrák-magyar birodalom részévé – állam és ország két külön fogalommá gyártatott. Állami ügyekben nem a magyar országgyűlés ellenőrzése alatt álló felelős magyar miniszterium, hanem birodalmi miniszterek kormányoznak állami ügyek körűl nem a magyar országyűlés rendelkezik; az állami kiadásokat nem ő szabja meg, ő csak a pénzt teremti ki az osztrák-magyar delegatiók által megállapitott állami költségek fedezésére. Ő csak a katonát állítja ki az ő ellenőrzése alul elvont hadsereg számára, melynek alkalmazásához szólása nincs – ő megszünt parlament lenni.
* * *
Az mondatik a közösügyi egyezmény iránt felhozott észrevételeimre, hogy az már törvény, s a törvényt tisztelni kell, s az országgyűlési többség által nyilvánult – nemzeti akarat előtt meg kell hajolni.
Én úgy tudom, hogy akármely létező törvény hiányosságát, czélszerűtlenségét vagy épen veszélyességét kimutatni s ez által annak megváltoztatására törekedni nemcsak hogy a világon mindenütt alkotmányos polgárjognak, sőt polgárkötelességnek tartatik, de még nem alkotmányos országokban sem tekintetik a törvény iránti tiszteletlenségnek.
Ha ez másként volna, úgy Széchenyi, midőn a »Világ«-ot s a »Stadium«-ot irta, borzasztó tiszteletlenséget követett volna el a törvény iránt.
És ha ez másként volna, úgy Magyarország most is electiv királyság volna, a magyar nemes most sem osztoznék a közterhekben; – a »misera plebs contribuens« most sem volna polgár; a pesti ország házban most sem ülnének »képviselők«, ellenben most is hajtanák robotra a jobbágyot, botoznák a kisbirót, a forspontot meg a hajtókat a vadászaton, s tán égetnék a boszorkányt.
Hogy a rossznak vélt törvény hat hónapos-e vagy hatszáz esztendős, az, nem gondolom, hogy a megváltoztatására törekvés jogában különbséget tehessen.
A mi pedig az országgyűlési többségben nyilvánult nemzeti akaratra hivatkozást illeti, megvallom, hogy; számot adva magamnak a közösügyi egyezmény természetéről, én azt, hogy Magyarország, az osztrák birodalom integráns »egyik felének« decretáltatik és ennek a közösügyi törvény részleteiben nagyon is logice keresztül vitt corollariumait, annyira nem vagyok képes nemzetünk geniusával, jellemével, szellemével összeegyeztetni, miszerint nem tudnék megválni a gondolattól, hogy, ha a megyék s egyéb törvényhatóságok helyreállitása megelőzte volna az országgyűlést (a mint meg kellett volna előzni, hogy a követválasztások törvényszabta módon történjenek), alkalmasint más nyilvánulást nyert volna »a nemzet akarata«. – E kérdést egyébiránt legjobban eldönthetné egy új választás; – s minthogy az országgyűlési többség s annak pártolása mellett a kormány annyira bizonyosnak érzi magát a »Nemzet akarata« iránt, valóban csodálkozom, hogy nem nyúl a nemzeti akarat ezen constatirozásához – mert ha most, midőn a nemzet már tudja, miről van szó (holott, midőn megválasztotta képviselőit, 1865-ben csak az 1861-ki hires feliratokról tudott, de a közösügyi munkálatról nem is álmodott, ha, mondom, most nyilatkoznék a nemzeti akarat helyeslőleg a közösügyi egyezmény iránt; ez kétségtelenül oly erőt, oly erkölcsi súlyt nyújtana a miniszteriumnak, a minővel a mostani országgyűlés többségének szavazatai soha sem lesznek képesek őt ellátni.
Hanem úgy látszik, 1848-óta minden irányban nagyon sokat »haladtunk« (vannak oly gonosz emberek, kik azt mondják, hogy – hátra).
Az 1848-ki karok és rendek, miután felállították a független felelős miniszteriumot, behozták a képviseleti rendszert, az aristokratikus alkotmányt demokratikus alapra tették át, s e nagy átalakításnak első legelementárisabb postulatumait az intézményekbe bele idomították; – siettek abdicálni, nehogy a jogközösségre hivatott nép intézkedési jogát látszassanak usurpálni.
Igy gondolkoztunk mi »régi kor«. A Pesti Napló szerkesztőjének »ifjabb nemzedéke« persze túl van az ily avult előitéleteken.
A mostani országgyűlés megválasztatásakor sem magyar ministerium, sem törvényes helyzetű megyék és városi, kerületi törvényhatóságok nem léteztek, s mi magunkat túlélt »régi kor« elég bárgyuk voltunk azt hinni, hogy az ekként, nem épen törvény szerint választott országgyűlés a törvényes állapot helyreállítását tartandja hivatásának.
