1848-iki törvények iránya.
1848-iki törvények iránya.
A nemzetnek csak most lesz legelsőbben alkalma nyilatkozni: ha vajjon a lefolyt országgyűlés által létre hozott új államjog a nemzet akaratának kifolyása-e? ha vajjon oly megnyugvást költ-e az a nemzet érzelmeiben, hogy az abból folyó követelmények minden előfordulható válság esetében lelkesült készségre számíthassanak.
Ekkorig az 1867-ki közjogi törvények csak legistikus érvénynyel dicsekedhetnek.
Jöhet idő, midőn talán maga ezen legistikus érvény is kétségbe fog vonattathatni, a mennyiben akkor, midőn a múlt országgyűlésre képviselők választattak, sem az országnak nem volt törvényes kormánya, sem a törvényhatóságok nem voltak jogaikba visszahelyezve; s annálfogva a képviselőválasztás törvényességének két lényeges kelléke hiányzott.
E körülményre a jövendő kor, ha jónak látandja, meg fog emlékezni. Most e felett vitatkozni alkalomkivüli volna.
Hanem annyi tény, hogy a múlt országgyűlési választásoknál delegatiókról, közös osztrák-magyar miniszterekről, a birodalmi hadsereg egységének törvényesítéséről stb. a választók. közt senki még csak nem is álmodhatott.
A választás egyenesen az 1861-ki jeles feliratok alapján, tehát kétségbevonhatatlanul azon hiszemben, azon várakozásban történt, hogy a nemzet képviselői az ország alkotmányának teljes épségben helyreállításához ragaszkodást fogják hivatásuknak, fogják kötelességüknek ismerni.
S történt azon hitben és várakozásban, hogy azon viszonyokra nézve, melyek az uralkodó ugyanazonosságánál, azaz: a personális uniónál fogva a hazát »az örökös tartományokkal« közösen érdeklik, a nemzet képviselői ahhoz fognak ragaszkodni, a mit maga Deák jelölt ki Magyarország alkotmányos önállásának és törvényes függetlenségének egyedül megfelelőnek, t. i. hogy az ily közösen érdeklő viszonyok esetről esetre kiküldendő nemzetközi bizottmányok által intézendők el.
Miként történt, hogy a nemzet osztatlan érzelmével találkozott 61-ki alapról, melyet lényegében még a múlt országgyűlés első két válaszfelirata is feltartott, ugyanezen országgyűlés, – a közös ügyekig – a delegatiókig – közös miniszterekig egységes birodalmi hadseregig, melynek alkalmazásához az országgyűlés hozzá sem szólhat, s mindig lejebb és lejebb, egész addig lesiklott, mig az 1790: X. törvényczikk Magyarországa az egységes Cislajthaniává átalakított örökös tartományokkal, egy egységes állam testületté – osztrák-magyar birodalommá olvadott össze?
Miként történt, hogy idáig lesiklott az összezúzott; tehetetlen, gyönge Austria irányában; azon törvényes alapról, melyhez az erős – hatalmában elbizakodott Austria irányában férfias erélylyel ragaszkodott? E lesiklás történelmét ecsetelni nem e lapra tartozik.
De az tény, hogy még teljességgel nem tudjuk; vajjon a nemzet az által, a mit a múlt országgyűlés többsége létrehozott, a várakozást, melyből a volt képviselők megválasztásánál kiindúlt volt, kielégítve, az alkotmányt helyreállítva találja-e? kivált, ha megfontoljuk, hogy az alkotmány lényegéhez tartozik, azon minden idegen avatkozástól ment független intézkedés, mindennemű államügyekről, a pénz és hadügyet is világosan oda értve, mely intézkedést hazánk számára az uralkodó házzali alapszerződések mindig fentartottak s a királyi szentesítéssel ellátott 48-ki törvények ünnepélyesen reconfirmáltak.
Európa még teljességgel nem tudja, vajjon nemzetünk el van-e határozva magát szívvel-lélekkel azonosítani a bécsi udvar azon politikájával, mely az 1867-ki törvények által felavatott új állapotnak természetszerű kifolyása leszen; – el van-e határozva magát azonosítani azon politikával, melynek vezéreszméje legmagasbb helyről egész nyiltsággal ki lőn fejezve ama nagy horderejű szavakban, hogy »a birodalom egysége s nagyhatalmi állása azon főtekintet, mely előtt minden más tekintetnek háttérbe kell állani.
A múlt országgyűlési többség ezen vezéreszmét kiindulási pontnak fogadta el, s annak kielégítéseül törvényeket hozott, melyek oda vannak irányozva, hogy a magyar korona országainak sorsa az osztrák birodalom sorsával válhatlan solidaritásba helyeztessék.
De mert – az irás szerint – csak a szellem az, a mely elevenit – Európa még teljességgel nem tudja, vajjon a magyar nemzet szívvel-lélekkel el van-e tökélve, ezen solidaritást az osztrák birodalom sorsával derűre-borúra elvállalni.
E kérdésre van a nemzet hivatva feleletet adni a közelgő választásoknál.
Pedig ez oly nagy horderejű tekintet, melynél életbevágóbb, maradandó következésekben kihatóbb alig fordult meg valaha a nemzet előtt egész történelmén keresztül.
A mily állást fog nemzetünk az új választásoknál e tekintetben elfoglalni, azon szempontból fog a közelgő európai válságnál barát és ellenség által számba vétetni, a szerint fog egyrészről barátnak, másrészről ellenségnek tekintetni, s e számbavétel szerint fog hazánk fenmaradása vagy enyészete felett a történelem kérlelhetlen logikája határozni.
Én könyörgök Istenhez, bocsássa a tiszta hazafiság világsugarát e sokat hányatott nemzetre, miszerint kibontakozva minden különleges ösztönök befolyása alól egyedül a közös haza fenmaradásának magas tekintete által vezéreltessék a nagy polgári kötelességnél, melynek teljesítésére hivatva van.
A nemzet tenni fog, a mint jónak látja.
Én csak arra kivánnék gyönge szavaimmal közrehatni, miszerint annak tudatával lépjen a szavazati szekrényekhez, hogy e választások dönteni fognak hazánk jövendő sorsa felett.
A nemzet államjogának tekintete rendkivülileg fontos, kétségtelenül, mert erőszak alól idők változtával menekülni lehet, de az önként feladott államjog visszaszerzésére alig van példa a történelemben.
Mindazáltal még a jog tekintete sem meríti ki a fenforgó kérdés egész horderejét.
Még kevésbbé felelne meg a helyzet fontosságának azon választó, – kire (hogy a személyes előszeretet ösztönét, – vagy a csábok iránti engedékenység undok ingerét ne is említsem) azon tekintet gyakorolna határozó befolyást, hogy tűrhetőbb-e a jelen állapot akár a közel, akár a távol múltnál? hogy a lefolyt országgyűlés többsége által lefektetett alapon minő belreformokhoz lehetne kilátás? minő particularis érdekek remélhetnének kielégítést? minő sebfájdalmak számíthatnának enyhítésre, minő óhajok teljesedésre?
Reformok élvezetéhez – fájdalmak enyhítéséhez – óhajok teljesítéséhez élet kell. S itt, legbensőbb meggyőződésem szerint, egyenesen az élet vagy halál kérdése vár eldöntő feleletet a nemzettől.
A helyzet rendkivüli fontosságának felfogása végett saját határunk szűk köréből európai álláspont magaslatára kell emelkednünk, s e felemelkedéshez a lépcsőt azon kérdés tisztába hozatalában kell keresnünk, hogy minő főczélt tűzött ki magának az 1867-ki egyezkedésnél egyrészt a bécsi udvar, másrészt a magyar országgyűlés többsége? s mennyiben lőn vagy nem lőn e czél elérve, egyik mint másik részről.
Legmagasabb helyről az mondatik a nemzetnek, hogy mindkét részről közös czél volt: »megoldani mindazon kérdéseket, melyek évszázadok óta kútforrásai voltak a surlódásoknak«, – s miszerint senkinek se lehessen kétsége az iránt, hogy miféle surlódásokra történik hivatkozás; a czél ekkinti kitüzése mellett egyszersmind ki is jelöltetik az eredmény, hogy »a birodalom két állama közt a közjogi surlódásokat a kölcsönös barátság viszonya váltotta fel«.
De hát kik között fordultak elé e surlódások?
Én tagadom, hogy nemzetünk s az örökös tartományok nemzetei közt közjogi surlódások léteztek volna.
Volt panasz, ingerültség, elégedetlenség közgazdászati tekintetben, de ha azt nem említenők is, hogy e tekintetben nem Magyarország ellen volt ok panaszkodni, az ennek rovására túlkegyelt örökös tartományok közgazdászati tekintetben, internationális viszonyainknak helyesebb rendezése kétségtelenül az exact tudományok hatalmas vivmányai folytán világuralomra vergődött tisztább nemzetgazdászati fogalmak követelményei közé tartozott. – A vámsorompók részint lehullnak, részint tágulnak semmi államkapcsolatban nem lévő országok közt is; – a nemzetközi közlekedés akadályainak elhárítása a század elutasíthatatlan postulatumai közt foglal helyet, – mindinkább és inkább érvényre jut a meggyőződés, hogy az ipar a szabad versenynek napmelegében, nem pedig a mesterkélt gyámkodás kályhatüzénél díszlik legdúsabban; hogy egy nemzet gazdagságát nem kell és nem lehet más nemzet szegénységére épiteni, hogy a kereskedés nem játékasztal, melynél egyik nem nyerhet, a nélkül hogy egy másik veszítene, nem lófuttatás, melynél a jutalmat csak egy nyerheti el, hanem a civilisatio hatalmas locomotivja; az emberiség nagy összműködés egylete, az összes emberi nem bőségszaruja.
A közgazdászati internationális viszonyok tehát rendezhetők valának – a nélkül hogy akár egyik, akár másik részről közjogi áldozatokat vegyenek igénybe – e viszonyok nem voltak s nem is lehettek közjogi surlódásoknak tárgyai; – ezek végett nem volt szükség az alkotmányos garantiákat mind a magyar nemzet, mind a birodalom nemzetei nagy sérelmével delegatiók kezére játszani; – közös külügy-, hadügy-, pénzügy-minisztereket gyártani, a birodalomnak történelmi személyességű külön nemzeteit Cislajthániává összegyúrni, s ezzel Magyarországot egy birodalommá összeolvasztani.
De hiszen annak kimutatására, hogy közgazdászati viszonyok nem voltak közjogi surlódások, elég arra utalnom, hogy ezen viszonyok nem is vonattak a közös ügyek, a delegatiók s közös miniszteriumok keretébe.
Hol volt tehát a kérdés, mely a magyar korona s az örökös tartományok nemzetei közt évszázadok óta közjogi surlódások kútforrását képezné?
Az államadósságok kérdése talán? – De hiszen ezek nem évszázadok peres kérdése! – Nyomták ezek kétségtelenül a birodalom népeit s nyomták annál keservesebben, mert nem ők csinálták ez adósságokat; hanem hát e kérdés miatt, mely nem is jog kérdése, ismét nem volt szükség Magyarország ősi alkotmányát sarkából kiforgatni. – Sőt higyje el nekem a bécsi udvar, sokkal jobban gondoskodott volna az örökös tartományok érdekeiről, ha azt mondotta volna a magyar nemzetnek: »im visszaállítom alkotmánytokat teljes épségben, csorbitlanul, a mint 14 ősöm esküjével megerősítet államszerződések szerint tartozom, hanem hát ti se legyetek szűkkeblűek, – könynyítsetek többi népeim elviselhetetlen terhein.«
* * *
Az országgyűlést berekesztő trónbeszédben azt olvasám, hogy mindkét részről a közös czél volt, megoldani mind azon kérdéseket, melyek évszázadok óta a kútforrásai voltak a surlódásoknak, s miszerint senkinek se lehessen kétsége az iránt, hogy miféle százados surlódásokra történik hivatkozás? a czél ekkénti kitűzése mellett egyszersmind kijelölteték az eredmény, hogy t. i. a birodalom két állama közt a közjogi surlódásokat a kölcsönös barátság viszonya váltotta fel.«
Mielőtt ezen kölcsönös barátság tekintetében a komor valóság tanuságára hivatkoznám, megjegyezni kivánom, hogy én ismerni vélem hazánk százados surlódásainak történelmét, de én úgy tudom, hogy a közt, a mi most a »birodalom két államának« neveztetik s mi a közös-ügyes alku előtt Magyarországnak és örökös tartományoknak neveztetett, közjogi surlódások nem fordultak elé.
Azon lélekháborító ultimatum, mely 1848, szeptemberben Bécsből fegyver végéről nyujtatott felénk s mely ultimatumnak az 1867-ki transactio lényegileg teljes érvényt szerzett, nem nemzetközi surlódásoknak volt kifolyása, hanem a magyar alkotmány ellen conspirált Camarilla átokterhes műve.
Az örökös tartományok századokig nyögtek a rideg absolutismus járma alatt, de ezt nem mi okoztuk, sőt mi szivünkből fájlaltuk azt, és a felettük diadalmaskodott absolutismus keze súlyát mimagunkon is érezve szabadságukat saját érdekünkben is óhajtottuk és elidegeníthetetlen jogaikért testvériesen szót is emeltünk. Engem megillett e hivatkozás, mert az örökös tartományok szabadsága mellett emelt szózatom egykor nagy események rugójává lett.
Mi viszont századokon át folytonos tusában éltünk folyvást csorbított szabadságunkért, de ezt mi soha sem tulajdonítottuk az örökös tartományoknak nem is tulajdoníthattuk, mert a soha meg nem szűnő ostrom alkotmányunk ellen nem az ő művök vala.
Együtt szenvedtünk, együtt vérzettünk, együtt reméltünk, de közjogi surlódás köztünk nem volt, legkevésbbé »századok óta«.
Ha valaki ez állításom ellenében a bécsi absolutismusból kifejlett tettleges állapot némely financiális s közgazdászati fekete pontjaira hivatkoznék, melyek rendezést igényeltek, nem maradnék adós a felelettel. – Most ezeknek fejtegetése elvezetne tárgyamtól, s azért csak annyit jegyzek meg először, hogy ezek soha sem volt köztünk százados közjogi surlódások kútforrásai s másodszor, hogy ezeknek kiegyenlítése, még pedig a jelennél sokkal jobb, mindkét részre kielégítőbb s állandóbb sikerű kiegyenlítése végett teljességgel nem volt szükség, az alkotmányos biztosítékokat mind a magyar nemzet, mind a birodalom nemzetei nagy közjogi sérelmével egymást kölcsönösen paralyzálható delegatiók kezére játszani, s e kézrejátszás által merőben illusoriusokká tenni; nem volt szükség közös minisztereket teremteni, se mesterkélt és a parlamentáris rendszer valóságával teljességgel össze nem egyeztethető gépezet kedvéért úgy a magyar, mint a birodalmi kormányokat tartományi praefecturákká degradálni, legkevésbbé volt pedig szükség a birodalomnak történelmi személyességű nemzeteit Cislajthániává, s e mixtum compositummal Magyarországot egy birodalommá összeolvasztani.
Nemcsak nem volt ezekre szükség, de sőt az is bizonyos, hogy nemzet és nemzet között soha sem létezett közjogi surlódások képzelt betegségének orvoslására gyógyszert keresni a hatalom ily módoni egyesítésében annyit teszen, mint megteremteni a szertehuzás, ellentétesség és surlódás betegségét, mely előbb nem létezett.
Hogy nem létezett, arról bizonyságot teszen a tömérdek áldozat, melyben a magyar nemzet az örökös tartományokkal versenyzett, valahányszor a dynastia létele kivülről veszélyben forgott, és bizonyságot tesznek azon diplomatikai oklevelek, melyekben az uralkodó ház ünnepélyesen elismerte, hogy fenmaradását főképen a magyar nemzet lovagias nagylelkűségének köszönheti. – Hogy pedig az előbb nem létezett surlódások az 1867-ki végzelmes munkából okvetlenül ki fognak fejlődni, ez az egymással rideg ellentétbe helyezett érdekek természetéből kimaradhatatlanul következik, miként azt a bécsi udvar a legelső európai válságnál késő bánattal tapasztalni fogja,
Igen is, szenvedett magyar hazánk, s pedig századok óta nagyon is sokat szenvedett a közjogi surlódások miatt; de ezek nem nemzet és nemzet között forogtak fenn; – e surlódások kútforrása egészen másutt fekszik.
A hatalom mindig terjeszkedésre törekszik, Ez természetében van, s ezért szükségesek ellenében a fékező korlátok, Hanem különösen a rettenetes emlékű II. Fülöp spanyol király óta az európai udvaroknak igen kevés kivétellel a cabinet-politika vált uralkodó eszméjévé.
Cabinet-politikának neveztetik az, melynél nem a népérdekek s a népakarat, hanem az uralkodók egyéni vagy családi hajlamai s vágyai szabják az irányt,
Symboluma: XIV. Lajos ismeretes mondata: »Az állam, én vagyok.«
Ezen politika legnagyobb kifejlődésre azon dynastiáknál jutott, melyek – mint a habsburg-lotharingiai ház – különféle országok felett uralkodnak.
És ez természetes. Oly fejedelem, ki csak egy nemzet felett uralkodik, nemzetközi tekintetben ritkán keresi és állandó sikerrel soha sem lelheti fel saját érdekét oly irányban, mely a nemzet állami érdekeitől eltér. Például akárki legyen Francziaország uralkodója, az nem követhet mást mint franczia politikát. Politikája lehet helyes, lehet helytelen, de lényegében mindig nemzeti, mindig franczia fog akarni lenni.
A mely perczben nem nemzeti, hanem tisztán családi politikát akar követni, megbukik. – Példákat nem szükséges idéznem. Ismeretesek.
A bécsi udvar helyzete különböző, sőt ellenkező Népeinek géniusa, jelleme, érdekei különbözők, itt-ott ellentétesek. Oly politikát lehetetlen követnie, mely lényegében magyar is, német is, cseh is, lengyel is, dél-szláv is, olasz is legyen; azaz mindezen nemzetek érdekeinek megfeleljen. Az megtörténhetik, s igen gyakran meg is történt, hogy a követett politika mindenik nemzet érdekeit sérti. De az soha sem történt és soha sem is történhetik, hogy mindenik nemzet érdekeinek egyenlően megfeleljen. Ha egynek kedvez, másat bánt, ha egyet nyugasztal, másat keserít.
Ez fatális egy helyzet, melyből a cabinet-politika végzetszerűleg következett. S valóban a cabinet-politika csakugyan a Habsburg-ház történelmében találja culminatióját.
Nem igen tudnék uralkodó házat nevezni, mely többet szerzett mint ez. De olyat sem, mely többet vesztett volna. S a veszteségeknek még nincsen vége. A szerzés a szerencse szeszélyeinek műve volt. A veszteségek a cabinet-politikáé, ez pedig a helyzet végzetszerű kifolyása.
Hajdanta csak megtűrték az uralkodók a népek befolyását a közügyek intézésébe. Alig volt ország, mely némi alkotmánynyal nem birt volna. – De a mint ezen befolyást a cabinet-politika kényelmetlennek tapasztalá, rendszeresen elkövetkezett az uralkodók úgynevezett »isteni jogának« (minő istenkáromlás e szó!!) harcza a népjog ellen.
A harcz czélja egy, a mód kettő volt. A czél: egységesíteni a hatalmat az uralkodó körül, miszerint a cabinet-politika szabad kézzel birjon. A mód: felforgatni vagy elzsibbasztani az alkotmányokat és egy kormánygépezet alá összeszorítani a külön tartományokat.
Nem mindenütt sikerült a czélt elérni. Angliában a tusa a királynak fejébe került, a népnek szabadságot hozott.
Azon államcsoportozatban, melyet most osztrák birodalomnak hivnak, hajdan minden tartomány birt alkotmánynyal; – s az összeolvasztás iránya annyira nem volt meg, hogy még … fiai is megosztották maguk közt az »örökös tartományokat«.
Később a cabinet-politika teljesen diadalmaskodott Austriában, az alkotmányok eltöröltettek, a tartományok egy állammá összeolvasztattak. – A hatalom egységessé s egységében korlátlanná lett.
De a magyar nemzet nem engedett. Gyakran földhöz sujtva új erővel kelt mindig fel – mint a mesés Anteus, – törhetlen erélylyel ragaszkodva az uralkodó házzali szerződésekkel biztosított önállásához és alkotmányához, mely még passivitása által is féket vethetett s gyakran vetett is a cabinet-politikának.
Innen a közjogi surlódások. – Nem nemzet és nemzet között folyt e surlódás, hanem a magyar önállás, a magyar alkotmányosság és a cabinet-politika azon törekvése között, hogy a Habsburg-ház uralkodása alatti országok zagyva csoportosulásának egységes birodalmával Magyarországot összeforrasztva egységet hozzon be a hatalomba s ezzel alapot szerezzen a dynastia »nagyhatalmi állásának,« mit ez idő szerint »a birodalom nagyhatalmi állásának« neveztek el. És nem rosszul nevezték, ha XIV. Lajos szava igaz.
Ez a mi »százados surlódásaink« kútforrása.
És már most minő helyzetbe jutott nemzetünk?
Meg lőn kisértve a birodalmi egységesítés létrehozására : a németesítés – az absolutistikus irány – önkény, erőszak, – katonai rémuralom; vérpadok, elszegényítés kiséretében, – a mind szélesbre és szélesbre nyúlt administrativ központosítás, közben-közben a hizelgés szédítő mákonyával, midőn egy vagy más válságos percz nyomása engedékenséget javasolt. – Tapasztaltuk 1790-ben, tapasztaltuk 1848-ban. S midőn látták, hogy az a »balga magyar nép« (!) a pillanatnyi engedékenység tréfáját komolyan veszi, meg lőn kisértve a bellázadás felszítása és a nyilt háború – és midőn ez sem használt: a muszka interventio (melynek vezetői a nép véres verejtékéből nyugdijat huznak), mindennek átkos corollariuma gyanánt újra a vérpadok s a tizennyolcz éves rémuralom.
A dolog még sem ment. Volt idő, mint Macbeth mondja, midőn »ha az agyvelő kiomlott, az ember meghalt, s ezzel a dolognak vége lőn, de most ujra fel-feltámadnak«. Igenis, az a konok magyar nemzet sehogysem akart meghalni, akármennyi vérét vették, akármint kiverték agyvelejét; nemcsak, de sőt mert a vérkiszivattyúzás s agyondöngetés nem éppen a legsikeresebb mód hűséges lelkesedést ébreszteni, lett belőle Solferino és Sadowa és teljes politikai, financiális, katonai banqueroute.
Hanem a cabinet-politika ekkor sem mondott le törekvéséről, csak hogy a régi eszközök sikerteleneknek tapasztaltatván, más eszközt kellett megkisérteni, olyat, mely a bukott helyzet követelményeinek megfeleljen.
A pénzforrások kiapadtanak. A szív-vérig kizsarolt népek már nem is zúgolódtak hangosan, hanem fogcsikorgatva hagyták magukat exequáltatni (néma desperatio veszélyesebb kórjel mint a jajgatás). A hitel minden tekintetben tönkre jutott. Még ama hallgatag férfiú is a magas »cserépfedél« alatt* »cadaverről« beszélt.« – E cadavert csak alkotmányos szinezetű Volta-oszloppal volt lehetséges felgalvanizálni; a politikai és financziális bukásból csak alkotmányos formákkal lehetett felemelkedni.
* III. Napoleon a Tuillerisben. K. F.
Hanem a magyar alkotmány helyreállítása nem fért össze a cabinet-politika czéljaival; mert mikor még csak rendi alkotmány volt is, gyakran igen alkalmatlan kerékkötőnek mutatkozott a cabinet-politika szekerénél – hát még most, miután képviseletivé fejlődött ki 48-ban! Nem azért folytattak ellene irtó háborút, nem azért kértek kiirtására muszka segítséget, hogy a kiirtottat helyreállítsák.
Oly alkotmányt kellett kigondolni, mely pénzzel s katonával – in bona forma juris – bőségesen és teljes készséggel ellássa a cabinet-politikát:: – s a pénznek és katonának kény és kedv szerinti alkalmazását a természeténél fogva néha viharos parlamentáris ellenőrséggel ne genirozza.
Hogy pedig a cabinet-politika ezen teljes diadalának keserű labdacsát a nemzet lenyelni ne vonakodjék, meg kellett azt czukrozni azon engedélylyel, hogy hadd mulassa magát a nemzet aprólékos házi dolgaival úgy s addig, mig a cabinet-politika »magasabb« érdekeivel ütközésbe nem jő – mert hiszen ha mégis ütközésbe találna jönni, – ott van a cabinet-politika kezében a kard s az erszény – majd teszen róla.
Ez a tényállás; kiáltó tanusága ez, legjobb lelkiismeretes meggyőződésem szerint, az 1867-ki új államjog philosophiájának.
A magyar nemzet sem meghalni nem akart, sem ébren nem akart végig sétálni a birodalommali összeolvasztás, a hatalom-egységesítés épületének tetőormán. Tehát delejes álomba kellett ejteni, hogy a nyaktörő sétára vállalkozzék.
Feltalálták (Pesten vagy Bécsben, mindegy) a delejes álomitalt. Neve: dualistikus alkotmány.
Szóról szóra el lehet róla mondani, mit egykor
Paul-Louis Courier éles tolla irt levélalakban (gondolom XVIII. Lajos nevében a spanyol királyhoz az alkotmányos formákkali absolutistikus kormányzat királyi kényelmeiről. – Kormányzatot mondok, nem közigazgatást, ez alárendelt tekintet, mely, ha rossz, sebez, ha jó, sebeket kötözget, mint az irgalmas barát, de a nemzetek élete, halála felett nem határoz,
Hatott mint a chloroform. Csak egyet felejtettek. Azt, hogy a chloroform vagy elgőzölög vagy megöl.
Azonban hatott. A századokon át különféle módon folytatott, de a magyar nemzet éberségén mindig meghiusult kisérlet sikerült. – Magyarországnak az osztrák birodalommal összeolvasztása s a kormány (ismét: nem közigazgatás, hanem: kormány hatalom egységesítése ki van víva. – Consummatum est. – A cabinet-politika teljes diadalt ült.
Azon érdemet nem lehet megtagadni a hatalomtól, hogy nyiltan játszott. Nem csinált titkot szándokaiból. Megmondta mindjárt kezdetben egész őszinteséggel, hogy »a birodalom egysége s nagyhatalmi állása a vezértekintet, mely előtt minden más tekintetnek (jognak. anyagi jólétnek, nemzeti önérzetnek – mindennek) háttérbe kell állani.
Soha se felejtsék ez őszinte szót hazámfiai, mert e szó – igen komor valóság.
A birodalmi s vele a kormányhatalmi egység igéje testté lőn s az egymás általi paralysálástól tartó, s azért minden jóra merőben tehetetlen delegatiókban, – a mi a lehető legképtelenebb, egyszersmind leghaszontalanabb találmány, mit a rendszergyártás (Systemmacherei) viszketege kigondolhatott. Annyira képtelen s annyira haszontalan, hogy az embernek nevetni kellene felette, ha borzasztóan veszélyes nem volna az által, hogy a parlamentáris ellenőrség s adómegszavazás alkotmányos biztosítékait nullifikálta. – Az ige testté lőn a közös miniszterekben, kik nemzetünk vérével s pénzével, a birodalmi nemzetek vérével és pénzével üzik a »magas« politikát, a nélkül hogy akár amannak, akár emezeknek ellenőrsége alatt állanának. – Az ige testté lőn, a tiz évre (boldog Isten! éppen a mostani válságos időben és alkotmányosnak nevezett országlatban tiz egész évre!) leszállíthatlanul megszavazott 800 ezer főnyi hadsereg egységesítésében – e hadsereg alkalmazásának a parlament ellenőrzése alul elvonásában – a honvédség parancsnokai s főtisztjei kinevezésénél a felelős magyar miniszter ellenjegyzésének mellőzésében – általában oly honvédség felállításának elhatározásában, mely nem egyéb mint az állandó hadsereggel rendelkező cabinet-politika uszályában kullogó birodalomegységi complementum, és végre: az ige testté lőn az »osztrák-magyar birodalmi« czimben.
Ha mindez együtt s a sok egyéb correspondens mellékintézmény, mit elszámlálgatni hosszú dolog volna, nem kézzel fogható megtestesítése a birodalmi egység igéjének, mely mindent háttérbe szorító vezértekintetnek állíttatott fel, úgy én nem tudom mi lehet az. – A mióta a habsburg-lotharingiai ház uralkodik Magyarországon, a bécsi cabinet-politika soha sem volt oly kényelmes helyzetben, minta minőben az 1867-ki közjog alatt tétetett. Alkotmányos külformák alatt keze tökéletesen szabad s roppant eszközök állnak rendelkezésére a »nagyhatalmi állás« szeszélyes igényeinek útját követni, népei többségének s különösen Magyarország életbevágó politikai érdekeinek rovására.
És mi lesz ennek következése? Az, hogy az ekként minden féktől mentesített s a cselekvés eszközeivel ily dúsan felruházott cabinet-politika akkor ránthatja be hazánkat a mi érdekeinkkel merőben ellenkező élethalál-háborúba, a mikor tetszik.
És be is fogja rántani okvetlenül. Ez a tekintet az, melyben én nemzeti élet-halál kérdést látok.
Azt mondják : bizzék a nemzet Beust gróf bölcseségében – ő békét akar. Békét akar! Attila ideje óta soha sem látott annyi fegyverest világrészünk mint éppen most. Egész Európa nem egyéb mint egy nagy kaszárnya, melynek fentartása a népek csontvelejét kiapasztja. Oh! de háborút senki sem akar – mindez a béke érdekében történik! hisz ez világos! mint az is világos, hogy tegnap óta már a diplomatiában a szó nem arra szolgál, hogy a szándokot eltakarja, hanem hogy felfedezze. Hogy is ne?
De nekem sem akaratom, sem okom Beust gróf szándokait gyanusítani, engem a közös-ügyes alku által teremtett helyzet logikája érdekel, nem a szereplő személyek.
Mióta a habsburg-lotharingiai ház nem népei géniusának kiméletes hasznosításában, hanem a hadsereg rideg egységesítésében kereste biztonságát, azt lehet mondani, hogy csatáról csatára menve seregeinek világszerte elismert vitézsége daczára vereségről vereségre ment, tiz megveretésére alig esik elvétve egy győzelem; – s igen, de igen kevés kivétellel ez is csak akkor, ha vagy aránytalanul gyenge ellennel volt dolga (mint Nováránál és Schlesvigben), vagy oly hadvezérrel, ki bár háromszorta nagyobb erővel rendelkezhetett; oly gyönyörű ügyesen maneuvrirozott, hogy a csata helyén s napján kisebbségbe jutott (mint Lamarmora Custozzánál), vagy a vértes hajó biztos fenekéről viz alul intézte a csatát (mint Persano Lissánál).
Nem elég-e a történelemnek minden időből minden körülmény közt veszteségre mutató tanusága, hogy a hadseregek tactikai hatályosságát nem az organikus lényt lelketlen mechanismussá alacsonyító technikális egyöntetűség, hanem a különböző nemzeti geniusokhoz alkalmazott szervezésben s az erkölcsi rugók által felmagasztalt lelkesedésben kell keresni?
Azok, kik semmibe véve a történelem intését, még mindig az egységes szerkezetnek és egységes vezényletnek az élet által ezerszer elitélt Schlendriánjában keresik a győzelem titkát, úgy vannak vele, mint ama vezérré lett harcztani professor, ki, mert azt tanulta könyveiből, hogy »minden parallel csatarend rossz s minden rézsutos jó«, ez által vélte a csatát megnyerni, ha elkiáltja a vezényszót, hogy: »linke Schulter vor!!«
De a nemzet és trón érdekei felett őrködni hivatott országgyűlésnek nem az a rendeltetése, hogy a soldateskai előitéleteknek hizelegjen, hanem hivatása azon nyomatékkal, melyet bőven kimutatott loyalitásából meríthet, felemelni szavát s megértetni illető helyütt, hogy a magyar nemzet önálló magyar hadsereget akar, a mint ahhoz joga is van; hogy seregének az osztrák hadseregbe beolvasztása mélyen sérti a nemzet érzelmeit, s hogy a sárga-feketén felczafrangozott sárga-fekete zászló után mozgó, németül vezénylett s a magyar kormánytól s országgyűléstől elszakított magyar katona lelkesedni soha sem fog, s bizony, a horvát sem, cseh sem, lengyel sem s legkevésbbé a közös »nagy osztrák haza« phantasmagorikus fogalmáért.
Deák túllőtt a czélon, s e túllövés nagy catastropháknak lehet csirája, melyek közt a birodalom felbomlása tán még nem is a legnagyobb – még ennél nagyobb is érheti a hazát s a dynastiát.
