Bakay Nándornak
Bakay Nándornak
Collegno (al Baraccone), 1879. ápril 21.
Tisztelt Barátom!*
Lásd a Bakaynak szóló előbbi levelet is a 319. számu lapon. K. F.
Szokásom irásban adni magamnak számot nézeteim felől, midőn oly kérdéssel foglalatoskodom, mely részletekre terjedő átgondolást igényel. Igy könnyebbnek találom megtartani gondolkozásomban a logikai egymásutánt. Az eszmék egymást sem agyon nem kergetik, sem el nem mossák.
Én az elpusztult Szegednek, hazám második, a magyarság első nagyvárosának okszerü újjáalkotására mind nemzeti, mind közgazdászati szempontból igen-igen nagy fontosságot helyezek. Aztán Szeged szerencsétlensége példátlan mérvben rezgésbe hozta az emberiség szivének részvéthurjait. – Felénk fordította a művelt nemzetek testvéries figyelmét. Reánk nézve hát nemzeti becsület kérdésévé is vált: megmutatni, hogy művelt, értelmes, gyakorlatias nemzethez illően tudunk megfelelni a világ felénk fordult figyelmének. Szeged reconstructiója a magyar nemzet életrevalóságának fokmérője leszen azok előtt, kik az elpusztult nagy magyar város szerencsétlenségének enyhítésére segédkezet nyujtottak felénk.
Én azt gondolom, a feladat sikeres megoldása első sorban a kiindulási pontok helyes megválasztásától függ.
Hadd lássam hát, minő kiindulási pontok vannak az adott helyzet által indikálva?
A megoldandó feladat természete azon tény által van adva, hogy Szeged síkon fekvő folyamparti város, s annak is kell maradnia, különben elvesztené nemzetgazdászati fontosságát s reconstructiója csak humanitárius érdekkel birna.
Én hát azon nézetben vagyok, hogy Szegednek máshová áttelepítése szóba sem jöhet. Egy áttelepített Szeged csak névleg volna Szeged, valóságban nem. Sem az nem volna, a mi a magyar nemzetnek a multban volt; sem azzá nem lehetne, a mivé a jövendőben lenni hivatva van.
Szegednek ott kell hullám-sirjából felemelkedni, a hol ezred éven át élt.
Ez nézetem szerint az alaptény.
Hanem ez adott helyzettel két nehézség is adva van, melylyel a reconstructiónál számolni kell.
Egyik az árviz lehetsége, másik a vizfakadások bizonyossága.
Az árvizveszélyt védgáti munkákkal okszerüen combinált folyamszabályozással minimumra lehet is kell is leszállítani, de az adott helyzetben egészen lehetetlenné tenni emberésznek, embererőnek nem adatott. »Mit des Geschickes Mächten ist kein ewiger Bund zu flechten.« Az olasz genius századok óta rajta van, hogy a Pó kicsapongásait féken tartsa. Csapokra ütötte a földmívelés kiszámíthatlan hasznára, még pedig oly mértékben, hogy másodperczenként 660, tehát 24 óra alatt 54 és fél millió köbméter vizet lehet a Póból elvezetni. Cremonától kezdve pedig töltésekkel csináltak tág lefolyási medret a Pó dagályának, s általánosan el van ismerve, hogy e töltések s hollandiakkal a legtökéletesebb védrendszert képezik az árvizveszély ellen egész Európában: de azért, éppen a mint ezeket irom, siralmas jajkiáltások hangzanak Ferrara s Mantova tájáról, a töltéseket áttört viz miatt. A tapasztaláson okult emberész kétségtelenül megtökéletesítheti a védekezési rendszert, s hinni szeretem, hogy az újjá alkotandó Szeged biztosítására a legtökéletesebb védrendszer fog alkalmazásba vétetni, melyet a természet törvényeivel számoló emberész csak kigondolhat; de mindez Szegedre nézve az árvizveszélyt csak az eshetőségek minimumára redukálhatja, egészen lehetetlenné nem teheti.
Mi következik ebből?
Következik az, hogy Szegednek akként kell reconstruáltatni, miszerint, ha rendkívüli meteorologiai zavarodások folytán (melyek nemcsak lehetségesek, de sőt időnként elkövetkezésük bizonyosnak tekinthető) az újjá alkotandó nagy magyar várost minden védmunkák daczára vizár találná meglátogatni, az csak kellemetlenséget, kisebb-nagyobb kárt okozhasson, de pusztulást nem.
Ez tehát az egyik tekintet, melynek Szeged reconstructiójánál irányadóul kell vétetni.
Az adott helyzet másik nehézsége a vizfakadás. Itt egy természeti törvénynyel állunk szemben: természeti törvényhez pedig alkalmazkodni kell; mert eltörlését nem lehet decretálni.
Az alsó Tiszavölgy Beudant szerint csak 77 méternyi magas a tenger felett, a mi borzasztóan csekély magaslat, ha meggondoljuk, hogy a Duna-Tisza-völgy folyóit felfogó Fekete-tenger egyenes vonalban még 600 kilométernyi távolban van a roppant kiterjedésü tiszai síkságtól, mely egykoron kétségtelenül egy nagy, még pedig nem édes, hanem sós tenger fenekét képezte, miként a külkerületén található sólerakodások; a beljebb is előforduló sósviz-fakadások s az egész Tisza-lapályt ellepő szikes földek mutatják, melyek úgy az által, hogy sziksón s glaubersón (NaO, SO3 + KHO) kívül konyhasót (NaCl) is tartalmaznak, mint a szík folytonos képződésének legtermészetesebb magyarázata által is tengeri só ülepedésre utalnak.
A Tisza-lapály ezen csekély magasságának természetes következése a Tisza lustasága, ennek pedig a Tisza medrének iszapolodása, tehát emelkedése. Ennek viszont kikerülhetlen következése, hogy a lejtőtlen tiszai lapály alluviális homokából az esőviz nem folyhat be a Tiszába, hanem leszivárog a homok alatti vizfelfogó geologiai képletre; mit geologusok vörös homokkőnek (Rothliegendes) és kőszenes homokkőnek (grčs houiller) mondanak, ott összegyül s a magasabban fekvő Tisza medrébe le nem folyhatván, a szíkes homoktalajban fel-felfakad.
Ez a vizfakadás még növekszik a Tisza vizének szivárgása (infiltratiója) által, minthogy a tiszavölgyi talaj jelzett alkatánál fogva a Tisza nemcsak hogy el nem viheti a lapályra eső vizet, hanem még ahhoz szivárgás utján a magáéból is ad. Ez a szivárgás pedig nagy hatalom. Egyptom némely részében a Nilus vizének szivárgása a folyamtól nyolczvan kilométernyi távolságban is észlelhető.
Ez a vizfakadás tehát olyan dolog, melyre Szeged reconstructiójánál még rendes, normális viszonyok közt is okvetlenül reflectálni kellene. Hiszen a régiségbuvárok kutatásainál ez a vizfakadás még az Öthalmon is alkalmatlankodik, hát mennyire otthon van az a szegedi belterület alantos talaján.
De mindez még nem elég. Bakay Nándornak emlékiratában (»Szeged város újjáalkotása érdemében«) azon megdöbbentő, de nagy figyelemre méltó körülményről olvasok, hogy »a mióta a Tisza medre Szegednek feje fölé keríttetett, a fakadó vizek által felvert vadszíkek az egész talajt annyira lazává tették s épületeit annyira megrontották, hogy Szegeden már a legszilárdabb téglaházakra sem akartak a pénzintézetek hitelt nyujtani.
Én azt gondolom, hogy Bakaynak jórészben igaza van, midőn azt mondja, hogy a Tisza medre Szegednek feje felé »keríttetett«, de akár keríttetett, akár került, az a tényen nem változtat. Az a talajlazaság s épületromlás, melyet Bakay felemlít, az üzletvilág ama bizalmatlansága, melylyel a szegedi épületek szilárdsága iránt viseltetik, egy végtelenül fontos körülmény, melyet Szeged reconstructiójánál ugyancsak figyelembe kell venni. És ha ilyen volt a helyzet már a márcziusi catastropha előtt, el lehet képzelni, mivé lett az a szikes laza talaj a több mint harmadfél hónap óta rajta fekvő árviz mállasztó hatása alatt, habár az iszapüllepedésnek még oly mérséklő befolyást tulajdonítunk is. Én, megvallom, egy cseppet sem csodálkoznám, ha majd, mikor az az elöntött talaj szikkadni s összehuzódni kezd, azt hallanám, hogy az még fenmaradt épületek közt is nem egy lesz, a mely sülyedezni fog.
Mi következik mindezekből?
Következik az, hogy Szegednek oly terv szerint kell újra alkottatni, miszerint épületeinek szilárdságát a vizfakadás és talajlazaság ne kompromittálhassák. Nem ördöngösség ez; csak nem kell elmulasztani, a mit a helyzet természeti viszonyai igényelnek.
* * *
Elolvasván, a mit eddig irtam, úgy látom, hogy »locus communis«-oknak nevezhető elementáris dolgokat irtam. Ez bizony igaz. De én arról vagyok meggyőződve, hogy ezek a locus communisok adják Szeged reconstructiójának feladatához a kiindulási pontokat. Ezekre kell az egész reconstructio tervének alapíttatni. Ez az újjáalkotás betürendjének alphája. Nincs az a kigondolható terv, mely a természet elutasíthatlan törvényeinek s az adott helyzet imperativus követelményeinek megfelelhetne, ha nem ezen kiindulási pontokra lenne alapítva.
*
Tehát Szegednek akként kell reconstruáltatni: hogy 1. árviz esetén el ne pusztuljon, s hogy 2. a reconstruálandó nagy magyar város, minden vizfakadás, a talajnak minden lazasága mellett is szilárd fennállására számíthasson.
Ez a feladat.
A kérdés az: mit kell tenni? miként kell eljárni, hogy a kettős feladatnak a reconstructió megfeleljen?
Először is én határozottan helyeslem Bakay emlékiratának azon javaslatát, hogy Szeged belterületét fel kell tölteni. Mindenütt-e vagy csak helyenkint, mily kiterjedésben s mily magasságig? azt a fek- és lejtmérés fogja megmutatni, de a feltöltést in thesi az okszerü reconstructio egyik alapfeltételének tartom.
Erre nemcsak a város belterületének alantas fekvése utal, hanem a Tisza medrének emelkedésére való tekintet is. Mert tévedésnek tartom azon nézetet, hogy, ha a Tisza-szabályozás eddigi rossz – rosszabb mint rossz, mert rendszertelenül kapkodó – módja helyébe bármely okszerü rendszer fog is elfogadtatni, a Tisza medre többé éppen nem fog emelkedni. Erről az említett 77 méternyi magasság mellett a 600,000 méter távolban fekvő tenger felett álmodni sem lehet.
A dolog nézetem szerint ekként áll:
A Maros delta-képző természeténél fogva az úgynevezett »munkás folyók« (fleuves travailleurs) közé tartozik; s a munkás folyó csaknem derékszögben löki oldalba a Tiszát Szegednél, s mert ez lassubb folyásu amannál, hát természetes, hogy a Maros a maga torkolati iszapját nem a saját medrébe, hanem a Tiszáéba rakja le, a minek (kapcsolatban a szabad viz lefolyásának hidak stb. által megszorításával) következése az, hogy a Tisza medre (mint Bakay magát kifejezi) »Szegednek feje alá keríttetik.« Tehát a Maros levezetésével (melynek lehetségére a Marosártéri erekkel maga a természet reá mutat) s a vizlefolyás akadályainak elhárításával azt igen is el lehet érni, hogy a Tisza medre úgyszólván mesterségesen mind magasabbra ne keríttessék Szeged feje fölé. Ez lehetséges.
Továbbá kellő távolságban czélszerüen emelendő töltések által (a Pó mentében Ponte Lagoscuro táján kettős töltéseket is láttam, a Missisipi 4000 km. kiterjedésü s némely helyütt 13 méter magas, fent 13, alant 96 méter széles töltései közt hármas töltések is vannak fokozatos magassággal s normalis viszonyok közt mívelés alatt levő tág közökkel egymás háta mögött), mondom: töltések által az árvizek befolyására mesterséges medret lehet készíteni, a minek az lesz következése, hogy az árviz-iszap legnagyobb részben nem a Tisza medrébe nagy károsan, hanem a medren kívül rakódik le a földmívelésre nagy hasznosan (colmatage).
Végre a Tisza torkolatának rendezésével, kapcsolatban az esésnek logikai sorrendü (s nem mint eddig a hydraulica legelementárisabb törvényeivel ellentétes) növelésével, és helybeli folytonos kotrásokkal Szegednél a folyamágy emelkedését mérsékelni szintúgy lehetséges.
Ezt és ennyit igen is el lehet érni, de már odáig semmi mesterséggel nem lehet eljutni, hogy a Tisza medre Szegednél a török időkori alacsony szinvonalra vissza leszállíttathassék, sőt, minthogy bármit csináljunk is, a Tisza legalább Csapon, ne mondjam Tisza-Újlakon alól mindig lomha folyó leszen, azt is bizonyos ténynek vehetjük, hogy a folyamágy, bár a kellő óvintézkedések folytán lassan, de mégis folyvást emelkedni fog; mert hiában a folyók vizében uszó szilárd anyag lerakodása, ép úgy mint a habcsapás általi erosio, földünk geologiai törvényei közé tartozik.
Ezek így lévén, Szegedet belterületének feltöltése nélkül magas töltésekkel karimázott katlanba építeni belé csakugyan képtelen gondolat volna. Hiszen így építve még csak az utcza kövezeten összegyülő esővizet sem lehetne a város minden részéből levezetni, az alantabb fekvésü városrészek csatornáin pedig a viz igen gyakran nem a városból ki, hanem a városba befolynék.
Lehet, hogy a feltöltés egy vagy más fenmaradott ház tulajdonosának egy kis kellemetlenséget okozhat; nem tudom okozna-e? De meglehet. Hanem midőn csakugyan azt kell czélul kitüzni, hogy a reconstructio nem egy kétséges jövendőjü faluvárost tákoljon össze, hanem egy szilárd biztonsággal épült, szép jövendőjü nagy magyar várossal ajándékozza meg a nemzetet, egy-két ember partikuláris érdekecskéje miatt nem szabad magát a czélt koczkáztatni. Annál kevésbbé szabad, mert az ilynemü kellemetlenségek csak mulékonyak, azokat az élet kis idő alatt ki szokta egyenlíteni, miként ezt még sokkal kevésbbé fontos közérdek tekintetéből okozni szokott sokkal nagyobb kellemetlenségek körül is tapasztaljuk, például midőn pusztán utczaszabályozás miatt egy-egy ház kiszögellő része levágatik. Különben is egyesek esetleges kellemetlensége bőven kárpótoltatnék a telek- és házérték növekedésével, melynek lehetetlen kimaradni, ha Szeged akként alkottatik újjá, a mint azt a biztonság s jövendő felvirágzás tekintete javasolja. Az így épülendő Szegeden a telek- s házérték bizonynyal egészen más lesz, mintha arra kárhoztattatnék, hogy ott gubbaszkodjék a körtöltés karimázta katlanban, feltöltetlenül, s mert feltöltetlenül, hát pocsolyákban lubiczkolva esőviz idején, mely a katlanból ki nem folyhat, áradás idején pedig remegve tekintgetve fel a feje felett háborgó vizekre, melyek a várost nemcsak meglátogatással, hanem katlana fenekén elborítással is fenyegetnék.
Én hát határozottan azon nézetben vagyok, hogy a feltöltés mind az adott helyzet, mind a józan ész, mind a tudomány által parancsoló szükségül van indikálva.
A másik dolog, melyet szintúgy elkerülhetlenül szükségesnek tartok: a feltöltendő város alagcsövezése és csatornázása.
Bakay emlékiratában azt olvasom, hogy Szeged szíkes, salétromos talaja a fakadó vizek miatt már-már folyékonynyá vált. No már a hol ily talaj van az embernek talpa alatt, ott alagcsövezés (Drainage) nélkül okszerü építkezésre csakugyan gondolni sem lehet. Ez annyira világos, hogy nem is gondolom szükségesnek az indokolást.
De a miként a vadvizes, laza talaj az alagcsövezés szükségére, úgy az alagcsövezés a vizvezető csatornákra utal.
Ez azonban nem valamely új költségi rovat, mely csak az alagcsövezés folytán kerülne elé. Mert az alagcsövek által felfogott fakadó vizek elvezetésére szolgáló csatornák egyszersmind a városi piszok, mocsokfolyadék elvezetésére is szolgálandnak; már pedig ez olyan dolog, hogy e nélkül akarni egy 70-80 ezer ember lakta várost Magyarország második, a magyarság első nagy városát, reconstruálni, csakugyan oly vadonat barbár eszme volna, melynek Európában a XIX. század utolsó negyedében nincsen helye.
Ezt azon feltevésben irom, hogy ekkorig Szeged külvárosai mocsokviz-levezető csatornákkal nem igen voltak ellátva; e feltevéssel azonban nem akarok gáncsot mondani Szeged multjára; mert a csatornázás hygienikus eszméje régi városoknál, még ha egészen városiasan emeletes házakból állanak is, a nagy költség miatt csak nehezen tör magának utat; nem csoda tehát, ha Szegednek inkább jómódu falu mint nagyváros typusa külvárosaiban, hol emeletes ház a ritkaságok közé tartozott, a csatornázás eddig elmaradt. De most, midőn nem átalakításról, hanem legnagyobb részben egészen új alkotásról van szó, azt gondolom, már csak tisztasági s hygienikus szempontból is menthetlen mulasztás volna, az újból alkotandó város akármely részét is csatornázás nélkül hagyni; itt azonban nemcsak ez a tekintet forog fenn, hanem a város biztonságának tekintete is, melyet a fakadó vizek elvezetése nélkül egy oly talajnál elérni lehetetlen, melynek lazasága miatt még a legszilárdabb téglaépületek sem tekintettek már a hitelnyujtásra biztos alapnak. – Itt a helyzet olyan, hogy a mit hygienikus tekintetek javasolnak, azt a talaj vizfakadásos, laza természete imperativus szükséggé teszi. – A feltöltés alá kerülő városrészek alagcsövezésével összekötött csatornázással tehát kettős czél éretik el; és pedig éppen mert a pusztulás folytán nem egy fennálló város átalakítása, hanem újjáalkotása a feladat, ez a kettős czél sokkal kevesebb költséggel érethetik el, mint a mennyibe egy már fennálló nagy város csatornázása kerülne; – minthogy a feltöltendő városrészeken az alagcsövezés és csatornázás végett nem is igen kellene árkokat ásni, hanem – a mint az utczák ki lesznek jelölve – a természetesen vizhatlan mészszel készítendő concret (beton) csatornákat csak le kellene rakni, – az alagcsövezés végett pedig jobbra-balra szintúgy nem árkokat ásni, hanem inkább annyi feltöltést csinálni, a mennyi a csövekbe szivárgandó viz lefolyása végett szükséges, az így előkészítendő lejtőre az alagcsöveket lerakni; aztán a többi kellő feltöltést a lerakott alagcsövek s csatornák fölibe illeszteni.
Londonban tartózkodásom alatt egész új városrészeket láttam puszta mezőkön felemelkedni; városrészeket, melyeknek mindenikében több ember lakik, mint Szeged összes lakossága. Láttam ily új városrészeket magasabb fekvésü téreken, láttam mocsaras, vadvizes lapályokon emelkedni, de ugy az egyik mint a másik helyen, a mint az utczák kijelöltettek, a legeslegelső munka a csatornaépítés volt, vadvizes helyeken az alagcsövezéssel (drainage) kapcsolatban mindig ezen kezdették az új városrészépítést.
Azt gondolom, Szeged reconstructiójánál is ekként kellene eljárni. S ezt még azon esetben sem kellene elmulasztani, ha e munka költsége (az országtól nyerendő hosszu törlesztési kamatlan vagy legalább olcsó kölcsön mellett) a város terhére esnék.
De miután Szeged szerencsétlensége még a külföldön is annyi nemes részvéttel találkozott, én szeretem reményleni; hogy Magyarország, melyre nézve Szegednek új életre juttatása nem pusztán humanitarius kérdés, hanem úgy nemzeti mint közgazdászati tekintetben saját szerves élete integritásának érdekkérdése; liberalitásban nem fog a külföld mögött hátramaradni, s az újjáalkotás költségeinek azon részét, mely a hullámsirjából új életre kiszólítandó nagy magyar város szilárd fennállásának biztosítására szükséges, az ország fogja elvállalni.
Még azon kérdés fordul elő, hogy a vadvizeket és a városi mocsokvizet elvezető csatornákat hova kell kiömleszteni?
A Tiszába, még ha lehetne, sem szabad, mert az csakugyan különös egy neme volna az okszerü reconstructiónak, hogy a Tisza, az újjáalkotandó város életere, befertőztessék, pedig a csatornák oda ömlesztésével befertőztetnék, mert ezek nemcsak a fakadó vizekre, hanem a városi mocsokvizre is szolgálandnak.
De ha szabad volna, sem lehet a Tiszába vezettetniök, – mert a feltöltést igénylő városrészekben a csatornáknak, miszerint a vizfakadással kapcsolatos talajlazaságon segíthessenek, szükségszerüleg oly mélyen kell feküdniök, hogy legfölebb is csak igen alacsony vizállás mellett folyhatnának be a Tiszába; – legtöbbnyire a Tisza tolakodnék be a csatornákba s a csatornázás mind a két czélja meghiusulna.
Tehát mi a teendő?
Ép e napokban hozott a kolozsvári »Magyar Polgár« több számon át egy nagyon tanulságos tárczaczikket ily czím alatt: »Utazás Páris alatt Gamauf Vilmostól.«
Ez a czikk utmutatásul szolgálhat arra nézve hogy mit kell a szegedi csatornákkal csinálni.
Tartányt vagy tartányokat kell építeni a városon kívül nyomási kertföldek legalkalmasabb táján, abba vagy azokba kell a csatornákat belevezetni, a mocsokviz termékenyítő részét a szegedi földmívelés kiszámíthatlan hasznára felhasználni, s a megszürődött tiszta vizet nehány lóerejü gőzgép működése által kellő magasságu csatornán a Tiszába ömleszteni.
Némely magyar lapokban azon óhajtás kifejezésévél találkoztam, hogy az újjáalkotandó Szegedben hazánk a magyarság mintavárosát mutathassa fel. Lelkemből óhajtom, hogy úgy legyen. Nem is valamely ábrándos gondolat ez. Mert ez a mintaváros eszméje teljességgel nem involválja azt, hogy Szeged most mindjárt egész kiterjedésében oly monumentális alakban emelkedjék ki hullámsirjából, miszerint az a »paloták városának« neveztethessék, miként az olaszok Vicenzát nevezik. Ez lehetetlen is, de nem is szükséges. Csak gondoskodva legyen (a fentebbiek szerint) arról, hogy a vizfakadásos talaj lazasága az épületek szilárdságát ne compromittálja s az árviz lehetségének hátterében pusztulás kilátása ne álljon; kétség kívül lesznek egyesek, kiket a Szeged szép jövendője iránti bizalom arra fog ösztönözni, hogy már most nagyobb stylusban hozzájáruljanak annak valósításához, a mit az uralkodó igérete kilátásba helyezett; s nem kétlem, ez az igéret a középületeknél s mindannál, a mi a culturális feladatok körébe tartozik, már a reconstructiónál valósulni fog, de az a szegedi nép, mely Szeged multjának typust adott, melyet én nemzetem büszkeségének neveztem, az a szegedi nép, mely megtörhetlen szivósságával őre volt az alföldön a magyarságnak, szorgalmával a magyar faj plasticitását személyesítette, sőt szerény tűzhelye mellől – mint a rajt bocsátó anyaméhköpü – a magyar faj számára tért is birt foglalni, ez a nép, a szegedi külvárosok e népe bizony nem fog mindjárt monumentális palotákat építeni. – Az a multban csak arra vágyott, hogy ne zselléreskedjék, hanem saját házában maga s családja számára otthonnal birjon, s bizony a reconstructiónál is csak e határok közt maradand vágyaival. Azt igen is meg lehet s meg is kell tőle kivánni, hogy építkezési módjával az újjáalkotás biztonságának igényeihez s szerény családi lakának alakjával a városias csín kivánalmaihoz alkalmazkodjék, de többet kivánni tőle nem is lehet, nem is szükséges; mert Szeged így is a magyarság mintavárosa gyanánt emelkedhetik ki hullámsirjából, ha oly terv szerint alkottatik újra, mely csin, tisztaság, egészségtan és utilitarismus tekintetében a cultura mai igényeinek megfelel s hazánk többi városainak például szolgálhat.
No már ha meggondolom, hogy Szeged – mint általában magyar faj lakta városaink – nemcsak soha nem volt, de alkalmasint soha nem is lesz tisztán és kirekesztőleg csak műiparos város, hanem helyzeténél fogva a műiparos és kereskedelmi emelkedés mellett részben a mezőgazdasági foglalatosságra is utalva van; lehetetlen azon meggyőződésre nem jutnom, hogy Szeged a mintavárosiasság eszméjének egyik igen nevezetes vonásával dicsekedhetnék, ha első lenne hazánk városai közt, a mely gyakorlati példáját adná annak, hogy miként kell azt a piszkot, mocskot, mely a városok levegőjét megfertőzteti, a mezőgazdaság kiszámíthatlan előnyével hasznosítani. Óhajtanám, hogy a szegedi lapok reprodukálják Gamauf Vilmos említett értekezését, s hogy akadjon ember, a ki ezen véghetetlen fontosságu culturális eszmét a minden jó iránt annyira fogékony s gyakorlatias józan eszével annyira kitünő szegedi népnél popularizálni iparkodjék.
Ha Szegeden a nyomási kerti földek birtokosaival megértetné valaki, hogy a csatornavizek gazdasági értékesítése által egy-egy holdnyi kert jövedelmét 600-tól 1000 frtig s még azon felül is lehet emelni: lehetetlen volna meg nem győződniök, hogy a csatornai viztartányokra fordítandó költség a lehető leghasznosabb befektetés, melyet csak gondolni is lehet.
S ez a költség Szeged reconstructiójánál nem is volna oly igen nagy, mert csatornázni az újraalkotandó várost nemcsak hygienikus, hanem talajszilárdítási tekintetből is okvetlenül kell, ez az okszerü reconstructio nélkülözhetlen föltétele; elvezetni a csatornavizeket szintúgy kell valahová (mert a Tiszába nem is szabad, de nem is lehet), ezen költség tehát minden esetre megteendő lévén, csak azt lehet költségtoldaléknak tekinteni, a mi arra fordíttatnék, hogy a minden esetre elegendő csatornaviz hasznothozólag vezettessék, ez pedig nemcsak nem meddő kiadás, de oly kiadás, mely idő jártával az egész csatornázási költséget részint direct bevétel, részint a földmívelő nép vagyonosságának nevezetes növekedése által gazdagon bonificálná.
Összefoglalva nézeteimet: én a belterületi feltöltést, a felterület alagcsövezését s az egész város csatornázását Szeged város okszerü reconstructiójánál alapfeltételnek tekintem.
Az építés módjáról pedig ekként gondolkozom: 1-ször. Már Bakay is megemlíti Emlékiratában, hogy Szegednek sok vizhatlan meszet kellend alapépítményeibe felhasználnia. Én azon nézetben vagyok, hogy nemcsak sokat kellend felhasználnia, de az alapépítményekbe mást mint vizhatlan meszet nem is szabad használnia. Ma már nemcsak oly vizfakadásos laza talajnál, minő Szeged, hanem jóformán általános szabálynak van az egész világon elfogadva, hogy alapépítményekbe vizhatlan mészvegyületet használni legtanácsosabb. Szegedre nézve ez nemcsak tanácsos, hanem elkerülhetlenül szükséges.
Sőt én megvallom, ha azon szerencsés helyzetben volnék, hogy Szegeden magamnak házat épithessek: én nemcsak az alapépítménybe, de a földszinten felül is konkrétet használnék a márcziusi katastropha által jelzett vizvonal magasságáig. Ismeretes tény, hogy Spanyolországban a Ciudad Rodrigói vár falai egész kiterjedésükben konkrétből építvék. A falak külsején még most is tisztán kivehetők a deszkák nyomai, melyek a félig folyó anyagot a megkeményedésig összetartották, csak hogy a szabadban álló falakhoz a vizhatlan mészbe nemcsak (mint rendesen szokás) porond és homok, hanem kisebb-nagyobb görkövek is vegyítettek, mik azon a tájon nagy mennyiségben fordulnak elő. Ha nem csalatkozom, újabb tapasztalások általában oda mutatnak, hogy az alkalmazott anyagok nagyságának különféleségei a konkrét falak szilárdságát nagyon növeli. A vegyület arányai főkép a mész minőségétől függvén, természetesen kisérletek általi meghatározást igényelnek; annyi azonban bizonyos, hogy a homoknak soha sem szabad a mészhez képest kevesebbnek lenni, mint két annyinak.
Mészről szólva eszembe jut, mennyire csodálkoztam eleinte, midőn azt láttam Angliában, hogy ott nem oltanak előre meszet az építéshez, s nem előre oltott meszet kevernek a homokba, hanem a párkányosan feltöltött homok közébe hányják a mészkövet s ott oltják meg, s a mint szétmállott, azon melegen összekeverik a homokkal s nyomban hordják a kömíveseknek – s ez így megyen az egész építés alatt folyvást. Mondhatni, meleg malterrel építenek. Csodálkoztam, mert ahhoz voltam szokva, hogy nálunk, a ki építeni szándékozott, legelső dolga volt, nagy mészgödröt ásatni s abba száz szekér számra meszet oltatni; a mi aztán ott állott, hol fedve, hol fedetlenül, hónapokon, néha éveken át, mielőtt malterrá kevertetnék. Nem tudom, most is ez-e a szokás. De azt tudom, hogy ily mészszel nem lehet szilárdat, tartósat építeni. A régi római építmények bámulatos szilárdságát szakértők által annak hallottam tulajdonítani, hogy az oltott meszet azon melegen használták.
Annyi bizonyos, hogy konkréttal (betonnal) építésnél a keveréket azon melegen kell használni. Ez lényeges dolog.
2-szor. A feltöltést Szeged reconstructiójánál az okszerüség lényeges postulatumának mondottam. Igen, de a töltött földre nem lehet építeni. Ebből az következik, hogy Szeged belterületének feltöltendő részein vagy legalább a mélyebben fekvő helyeken czölöpökre kell építeni, czölöpökre kell a vizhatlan mészszel készített betonból az alapot rakni.
Angliában a vas olcsósága folytán igen sok helyütt fa helyett vasczölöpöket használnak. Ezek közt a habverte, vizmosta vagy szakadékos, laza talajon a Mitchell által feltalált csavarczölöpök annyira sikereseknek tapasztaltattak, hogy azok segítségével még a Maplin-Sands világító tornyának megalapítása is lehetségessé vált, oly feladat, melylyel a tudomány előbb nem tudott boldogulni. Szakértők által a dr. L. St. Potts által behozott javításokat is nagyon magasztalni hallottam, de miből állanak e javítások, már nem emlékszem. Azt gondolom, hogy, ha majd a halottaiból feltámadott Szeged annyira megizmosodott, hogy a voltnál szebb város a Tiszapart hosszában kőfalpartról is gondoskodandik, építőmérnökei majd számot vetnek a vasczölöpök előnyeinek kérdésével. – Most, azt gondolom, a szegedi építkezésnek a feltöltendő területen a hegyezett, végökön megszenesített faczölöpök tökéletesen megfelelnek, melyeknek beverésénél a gőzerő a kézi munkánál minden tekintetben, még költség tekintetében is előnyösebb.
3-szor. Az utczák kikövezésének szükségét, azt gondolom, említenem is fölösleges, annyira magától értetik. Itt Olaszországban még falut sem tudok kövezetlent. Persze az olasznak könnyü kövezni, van köve elég. Szegednek annyi sincs, a mivel egy ablakot lehetne beverni kortes-világ idején. De Magyarország egy microcosmos. Adott annak a természet mindenféléből, úgy hogy a kinek szállítási módja van, az mindenre szert tehet. Szegednek ez van vizen és szárazon is, tehát köve is lehet. Kövezni pedig minden utczáját ki kell; nemcsak azért, hogy a város a nagyvárosi névre méltó legyen, hanem még inkább azért, mert a feltöltött földet kövezetlenül tenni ki az esőviz általi ellucskosodásnak vagy épen elmosásnak, absurdum volna. Magától értetik, hogy a feltörés által kellőleg felemelt talaj kövezetéről az esővizet a Tiszába kellene lefolyatni, nem a más czélra szánt csatornákba.
Hanem Szeged reconstructiójánál tömérdek a teendő. Az egész város kikövezése pedig hosszu munka s a vadvizes talajon a kövezethez is alap kell.
Az eszmelánczolat itt eszembe juttatja az ép oly egyszerü mint bámulatosan czélszerü manipulatiót, melyet néha órákig elnézegettem Londonban, a posványos vadvizes új városrészek építésénél.
Ott, a mint az utczák kijelöltettek, azonnal hozzáfognak azok felületének égetett földdel megrakásához, s ezt a földégetést minden költséges vagy mesterséges apparatus nélkül kimondhatlan egyszerüséggel hajtják végre. Ledobnak a földre nehány zsák kőszénport, egy pár czövekkel vagy deszkadarabbal szelelőről gondoskodnak, aztán földet hordanak fölibe, köribe targonczákkal, azt közben-közben meghintegetik kőszénporral, a közbenső szenet meggyujtják, s a mint az égni kezd, folyvást halmozzák a földet körüle s fölibe, heteken, hónapokon át közbe-közbe szénport hintegetve, míg halommá, dombbá, ha kell, hegygyé emelkedik: lassan füstölög, tűz nem látszik, de az égetett föld készen van. S ez oly sikeres szikkasztó, hogy a hol egy napon a vadviz miatt még gyalog sem tudtam átgázolni, másnap, a mint égetett föld lett rajta elegyengetve, egész könnyüséggel mentek az építő anyagokkal terhelt szekerek. A városrész fölépült s kikövezése az égetett földalapon csak azután következett be.
Van-e Szeged közelében ily égetésre alkalmas föld? nem tudom. De hogy ez a manipulatio vizenyős talajnál bámulatosan czélszerü, azt tapasztaltam.
4-szer. Végre még a czölöpözés és konkrét megemlítése egy mondhatlanul fontos körülményre vezeti gondolatimat.
Juniust irunk. Nehány nap hiján három hónap óta borítja a viz Szeged belterületét, s ekkorig még csak a vizszivattyuzáshoz sem lehetett hozzáfogni. Ha egyszer hozzáfognak, maga ez a munka legalább is hat hetet fog igénybe venni, s csak ennyit ezért mondok, mert a nyári meleg folytán erős elpárolgásra számítok, s mert ismerve a magyar természetet, tudom, hogy, ha majd egyszer a kinevezendő királyi biztos Szegedre érkezik, annyi lesz a sok mindenféle »dictio«, hogy a vizáradat jó része eliramodik a szóáradat felől – félelmében. Aztán még a viz elapasztása után is mennyi lesz a baj, a nehézség, a mindenféle teendő, míg építkezésre kerülhet a sor. Csak maga az ujonalkotandó város alaptervének megállapítása, utczák kijelölése, háztelek – szabályozás stb. mennyi időt fog elvenni a mintegy öt hónapból, mely a tél beálltáig még hátra van.
Bizony nehéz télnek néz elibe a sors sujtotta derék szegedi nép! A lelkem is sajog bele, ha rágondolok. A vagyonosabbak felett nem aggódom, azok majd csak gondoskodnak magukról, hogy hajléktalanul ne maradjanak a zord évszakra. De a külvárosoknak szerény helyzetében egykor oly boldog s most oly boldogtalan szerényebb háztulajdonos népe!
Mi történik ezzel?
A felebaráti könyörületre utasíttassanak-e, hogy annak ölébe hajtsák le télre fejeiket, s nőik és gyermekeik fejeit?
Tudom, a felebaráti szeretet nyilt karokkal fogadná amott az alföldön e szerencsétleneket a télen át is. De ez nem megoldása a problemának. Könyörületre lenni utalva, nagyon fájdalmas dolog. – Magyar ember inkább gyakorol könyörületet mint elfogad. Ez a magyarnak vérében van. És én nem ok nélkül neveztem Szeged népét nemzetem büszkeségének. Ez a nép valóságos typusa a romlatlan magyar faj önérzetes ősi szellemének. Ez tehát nem tud, nem szeret tolakodni. Felötlött ez önérzetes jellemvonás az uralkodónak is. Egy kolduló magyar kéz sem nyilt kifelé, midőn a mindenét elvesztett hajléktalan, fedezetlen, didergő csoportok sorai közt elhaladt. Felötlött azon nők előtt, kik a menekültek felruházásával, élelmezésével bajlódtak. Nem egy levelet vettem, mely megilletődéssel adott kifejezést azon szembetünő különbség feletti csodálkozásnak, mely a szerényen háttérbe huzódó »szegedi embör« s a kérést kérésre halmozva tolakodó adventitus szegedi lakos közt fenforgott.
Én egy cseppet sem fogok csodálkozni, ha majd azt hallom, hogy a tősgyökeres szegedi embör, a mint elpusztult háztelke a vizből kibukkan, »haza« siet s neki áll, hogy összeomlott háza romjaiból magának otthont tákoljon össze, készebb nyomorult deszka bódéjában, de sajátjában küzdeni meg a tél zordonságával, mintsem hogy másnak terhére legyen.
Ilyen ez a nép!
Bakay azt mondja Emlékiratában, hogy »ideiglenes épületekről kellend gondoskodni; az üres tereken, az e nyáron építés alá nem veendő telkeken ideiglenes lakásoknak kell készülni. Okvetlenül kell, hogy készüljenek«.
Igaz. Okvetlenül kell. De csak azok számára, kik saját házzal nem birtak; azokra nézve pedig, kik ilyennel birtak, csak annyiban, a mennyiben állandó lakások e nyáron nem építtethetnének. Mert ha az ideiglenes lakok építésének költsége azok terhére esnék, a kik azokat állandó otthonaik felépítéseig lakni fognák, ez igen érzékenyen sulyosítaná már e nélkül is súlyos helyzetüket. Ha pedig a bel- és külföldről összegyült segélypénzekből fedeztetnék e kiadás, az a segélyösszeget állandó eredménynélkül nagyon megfogyasztaná. Pedig nemcsak az okszerüség, de az egyszerü kötelességérzet is oly eljárást parancsol a segélyadományok kiosztásánál, hogy a történelemben példátlan közrészvétnek maradandó látszatja legyen.
A kérdés hát az: lehetséges-e a külvárosok hajléktalan népének azon részét, melynek saját lakházai elpusztultak, oly építési módra utalni, melylyel még e nyáron tökéletesen lakható, egészséges, szilárd s az újjáalkotás tekintete által parancsolt városi csinnak is megfelelő állandó otthonra tehet szert?
Én azt gondolom: lehet.
Reá van e lehetségre utalva Bakay Emlékiratának eme szavaiban: »Van egy szilárd és gyors építkezési mód, a mely tűznek, viznek ellentáll, rögtön száraz és azonnal lakható. Ez a vizhatlan mészbe tömött kavics vagy homok (szabatosabban szólva: kavics és homok) építkezés.« Más szóval az, a mit a franczia beton-nak, az angol concreté-nek nevez. (Már említettem, hogy a Cindad Rodrigói vár egészen ebből van építve. Ez pedig a hajdani Lancia Transcudan a helyén a XIII. században építtetett; nem egy ostromot állott ki s mai nap is áll. És pedig vár, nem egyetlen családlakául számított házikó.)
Ez az építési mód van a helyzet által Szegeden azon néposztály számára indikálva, melyet Bakay Emlékirata előszavában e szavakkal jellemez:
Szegeden minden ember iparkodott saját házában lakni. Ez volt a szorgalom egyik rugója, ez volt a polgár megelégedése, büszkesége. S minden ember iparkodott házát maga s családjával lakni; ez volt a családi élet tükre, a patriarchalis életmód alapja. Ezt követeli a nép jelleme jövőre is. Ez általában a sikföldi nép főjellege. A közerkölcsök érdekében kár is volna őt ettől elszoktatni akarni.
Bizony kár volna nagyon. Jöhet idő, midőn Szeged nagyvárosias fejlődésével ez megváltozik. Ámbár akkor sem szükséges, hogy megváltozzék. Az angol ugyancsak fejlődött, hatalmas nemzet. Övöt kerített a föld körül, melyen az ébresztő reggeli dobpergés közben jár a nap mind a 24 óráján át – mint Webster mondá. De azért azt a szokást, hogy külön-külön házban családjával egyedül lakjék, az angol mindenütt, még Londonban – abban a nem egy ország lakosságánál népesebb világvárosban – is tartotta. E jellemvonásánál fogva az angolnak »home«-ja (otthona) van. S csak neki van meg a magyarnak (home – hon), más nemzetnek még szava sincs reá: »zu hause« – »chez soi« – »a casa« – nem home, nem hon. S ennek a honnak szeretete, mely a haza szeretetét s az otthon szeretetét egy fogalomba egyesíti, becses egy nemzeti jellemvonás – ápolva szeretném azt látni nemzetemnél.
Hanem Bakay az általa az olyan jól indokolt építési módnak azt veti ellene, hogy »a téglaépület árába kerül s nálunk szokatlan«.
Hát mit teszen az! Hiszen az, hogy csak annyiba kerül mint a téglaépület, nem ellene, de mellette szól; mert az adott helyzetben, s különösen ezeknél az egy családlakta otthonoknál a konkréte (beton) jobb, biztosabb mint a téglaház, s a mellett gyorsabban építhető s mindjárt lakható – a szokatlanság pedig nem is ellenvetés. Hiszen minden haladás szokatlanságot involvál. Ha a szokatlan megszokottá nem válnék, az emberi nemzet ma is barlangokban laknék. Még csak a kőbaltakorig sem jutott volna el, annál kevésbbé azon nagy demokrata koráig, melynek neve: »gőzgép és telegraph.«
Hát én bizony ideiglenes épületek helyett a vizhatlan mészbe tömött kavics és homok állandó építkezést szeretném Szeged külvárosi telekbirtokos népe számára ajánlani.
A mi a ház alapját illeti, megvallom, nem szeretném, ha ez a néposztály most az újalkotásnál is a földszinti házak eszméjéhez ragaszkodnék. – Ehhez ragaszkodva Szeged – az újjáalkotás után is legnagyobb részben csak falu volna, nem város. Ha eljönnek (sokan fognak eljönni) a külföldről megtekinteni, hogy a magyar életrevalóság minővé támasztotta fel halottaiból azt a Szegedet, melynek elpusztulása annyi részvétet költött fel; s egész városrészekben alig látnának egy-egy emeletes házat, azt mondanák róla, a mit Bendant geologus irt e század elején Debreczenről: »Debreczen Magyarország főbb városai közé soroztatik, de biz’ azok a földszintes házsorok a széles sáros utczák két oldalán nem igazolják a város nevet; falu biz’ az, nem egyéb, mint »tout ŕ fait village,« falutól csak kiterjedése által különbözik.«
Nem szabad Szegednek így szállani ki hullámsirjából.
Mikor ezt mondom a külvárosok számára, nem a belváros palotaszerü typusára gondolok, hanem az angol építési módra, hol még a telkestül 200 font sterlingbe került munkásházak is mind emeletesek. Földszint a konyha (mely étkezési helyül is szolgál) s utcza felé az egy vagy két ablakos tágas lakszoba; az emeletén a hálószobák. Ez az építkezés mód úgy hygienikus szempontból, mint csin, tisztaság, szemérem s erkölcsök tekintetében is nagyon ajánlja magát. Nagyon visszataszító, ne mondjam undorító az a hajdani (szeretem hinni, hogy csak hajdani) magyarországi szokás, miszerint a lakszoba étkezési helyül is, hálószobául is szolgált, s apa, anya, fi- és leánygyermek még felnőtt korukban is egy szobában aludtak.
Még költség tekintetében sem hátrányos az az angolos építési mód. Mert igaz, hogy a feljáró, közbenső padolat s nehány ablakkal s ajtóval több pénzbe kerül; de viszont félannyi tető, félannyi alap-építmény kell, s ez utóbbi meggazdálkodás, kivált a város azon alantabb fekvésü területén; a hol czölöpökre tanácsos építeni, igen nagy tekintetet érdemel. Már most azokat az angolos rendszerü otthonokat kétféleképen lehet építeni. Vagy úgy, hogy külszinre több külön-külön, de egymáshoz ragasztott ház egy nagy épületnek látszik (Londonban a Régents-park környezetén 30-40 külön-külön ház is össze van így foglalva; s együtt egy nagy palotának látszik); vagy pedig »Villa«-szerüleg építtetnek, minden ház külön elválasztva áll, jobbról-balról vagy legalább egy oldalról kerttel.
Az első móddal kétségtelenül nagyobb városias typust lehetne adni Szeged külvárosainak is, s a mellett minden hat háznál 12 külső fal helyett csak 7-re volna szükség, 5 külső fal költsége meg lenne gazdálkodva.
Ámde azt gondolom, Szeged külvárosi népe nagyrészben gazdaemberekből áll, a kiknek ólakra, szinekre s más melléképületekre is szükségük van. Hát e tekintetből is, de még azért is, hogy Szeged idővel ne csak kifelé legyen kénytelen terjeszkedni, hanem a város most beépítendő területének külvárosi részeiben is, a jövendő nagyvárosias fejlődésre azzal birjon, a mit az angol »könyök térnek« (ellbowroom) nevez; nekem úgy tetszik, hogy a külvárosokra nézve, ha nem is mindenütt, de bizonyosan a gazdaklakta részekben, az elkülönzött, de mindenesetre emeletes »Villa«-szerü építkezés van indikálva; az utczára ház és kert (melynek utczára dülő részét a szegedi magyar asszonyok, leányok majd szép virágosan tartják), s hátul az udvar és gazdasági épületek.
Londonnak nagy része s a környékében emelkedett kisebb városok, mint szintúgy a Páris környéki gyönyörü városok, sőt falvak is többnyire így építvék. Nincs Angliának oly nagy városa, melynek egyes részei nem így volnának építve, nemcsak, hanem – emlékszem – mily gyönyörrel szemléltem azt a gyármunkás-lakvárost (Paltairt Jork Shireben), melyet Solt az Alpacca szövetipar teremtője, a ki egy szövőszéken maga egyedül dolgozva kezdte karrierjét, s mikor én gyárát meglátogattam, 6000 munkással dolgozott, s gyára körül munkásai számára a kultura minden kellékeivel ellátott gyönyörü »Villa«-várost épített, hol minden munkáscsalád külön-külön egy emeletes villában lakik, melyet az utcza felé virágos kert körít, hátul meg mindeniknek veteményes kertje van. Gyönyörü látvány! Sőt a Belfordi herczegek birtokain még a földmíves napszámosokat is ily Villa-falvakban láttam lakni. S ez az építési mód a continens városaiban is mindinkább terjed.
Bakay ugyan azt irja Emlékiratában, hogy a városban a veteményes kertek meg nem engedhetők, sem a két szomszédos ház közötti udvarosok. Én ezen absolut tilalomra nem látok okot. Szeged jövendőjének »könyök tér« kell; és én a kerteknek városokban is barátja vagyok. Azokat a városok tüdejének tartom; hanem azt a városiasság szempontjából igen is szabálynak kivánnám, hogy az utczákra sem veteményes kert ne düljön, sem üres udvarok ne tátongjanak, hanem ezek a háttérbe utasíttassanak; az utcza felé pedig a villaszerü lakokat virágos, bokros kert vegye körül.
Még a segélypénzek kiosztásának kérdése tolul gondolkozásom alá; de ez a szenvedett károk részleteinek oly ismeretét igénylő nehéz kérdés, hogy in abstracto felosztási kulcsot nem igen tudok formulázni, csak arra nézve vagyok tisztában magammal, hogy a segélypénzek felosztásánál nem a szenvedett károkat venném divisornak. Mert lehet, hogy két ember egyforma kárt szenvedett, de azért károsodása nem egyenlő; az egyik azt tán meg sem érzi vagy legalább nyomoruság nélkül elviselheti, míg a másik ugyanannyi kárral tönkre jutott. Én hát első osztályba azokat tenném, kik a szenvedett kár által megélhetési módjukat vesztették el, s ezeknek kárukat egészben megtéríteném. A többieket vagyonukhoz képest osztályoznám, s a mint a vagyonosság növekszik, a segélybeni részesítés arányát kisebbíteném. Nehéz kérdés! De részrehajlatlanság mellett, a helyzet részleteinek ismerete mellett meg lehet reá felelni. Politikai arithmetika-féle probléma.
* * *
És ezzel papirra mázolódtak gondolataim, a mint tollam kihivta őket agyamból amúgy discursive, mintha phonographba diskuráltam volna.
Már most mit csináljak ezzel a tenger szóval, melynek lefirkálása két egész napon át elvonta figyelmemet czombom zuzásától, mit az ostoba elesés okozott?
Mit csináljak az irka-firkával?
Elégessem, mint annyival annyiszor tettem?
Tán még sem. Elküldöm Bakaynak, annak jeléül, hogy első emlékiratát figyelemmel olvastam s gondolkoztam is felette; már, a mint s a míg birtam, mint az a bizonyos hotykai ember, a ki lutheránus vallásu volt – a míg birta, de a mióta megöregedett, azzal is felhagyott. Igy beszélte azt el nekem régi jó öreg barátom Szemere Miklós, a ki, örömmel látom, még nem lett hotykaivá a versirásban. Altro! – Már még tótul is versel, oly fiatalon pezseg benne a költői vér.
Elküldöm Bakaynak az irkát igénytelenül. Ha mondtam valami okosat, vegyék hasznát, ha nem mondtam, szolgáljon köszörükőül más valakinek, a ki jobban tudja. Fungar vice cotis exsors ipse secundi. Baraccone, junius elején 1879.
Kossuth.
* * *
A míg itt hevert az irka asztalomon, megjött az újság; hogy Tisza Kálmán saját testvérét, Lajost neveztette ki királyi biztosul Szegedre.
Hm! nem ismerem tehetségei mértékét, de nagyon jeles embernek kell lennie, hogy Magyarország miniszterelnöke nem gondolt a nepotismus oltárán égetni tömjént, ha Magyarország minden felhajhászható capacitásai közül épen saját édes öcscsét szemeli ki a nehéz feladat megoldására.
Lehet, hogy igaza van. Az igaz, hogy én az ő helyén nem neveztem volna ki saját édes öcsémet, ha széles Magyarországon csak egyetlen emberről is gyaníthattam volna, hogy ha nem többel, legalább annyi tehetséggel bir, mint fivérem. Sőt alkalmasint abban törtem volna fejemet, hogy oly tehetséges embert keressek ki az országban, a ki minden politikai párt kötelékén kívül áll – tehát egészen független; s a preconcipiált eszmék preszsziójának még gyanujától is ment. De hát talán jobban van így, a miként van – Tisza Lajos úr érezni fogja, hogy neki nagy sikert kell felmutatni, miszerint igazolva legyen, hogy érdem állította a gátra, nem nepotizmus. »Das Werk wird seinen Meister loben.« Úgy legyen!
Kossuth.
