Tettey Nándornak és társának
Tettey Nándornak és társának
Collegno (al Baraccone), 1879. ápril 21.
Tisztelt Uraim!*
Tettey Nándor és társa, budapesti könyvkereskedők, azzal a kéréssel fordultak Kossuth Lajoshoz, irná meg emlékiratait, ők készek azt a szegedi árvizkárosultak javára minden haszon nélkül kiadni. K. F.
Van szerencsém ápril 12-én kelt becses levelökre válaszolni.
Elismerem, hogy oly emberek emlékiratai, kiknek közéletük történelmi eseményekkel kapcsolatos, nemcsak érdekkel, hanem oly kutfő becsével is birhatnak, mely nélkül az események helyes felfogása körül a történésznek bajos eligazodni.
Azt pedig nevetséges negélyezés volna kétségbe vonnom, hogy némileg az én emlékirataim is e kategoriába tartozhatnának.
De hát nekem nincsenek emlékirataim.
Az én helyzetemben nem lehetett volna kikerülni, hogy hazánk történelmének ezen korszakára vonatkozó jegyzeteim, melynek tényezői közé tartoztam, jórészt autobiographikus szinezettel is birjanak. Én pedig az autobiographiák iránt legyőzhetlen ellenszenvet érzek. Az emberi természet gyarlóságai közé tartozik, hogy autobiographiánál a részrehajlatlan tárgyilagosság teljes lehetetlenség. – Akarva, nem akarva, a »kedves én« subjectivitása okvetlenül bele tolakodik a játékba, úgy hogy azoknál, kik a történelmi fontosságu eseményeknek nem pusztán avatott tanui, hanem tényezői vagy éppen intézői is voltak, az autobiographiák kisebb-nagyobb mértékben mindig vagy az öndicsőitési, vagy legalább az önigazolási viszketeg nyomait viselik magukon. Julius Caesar commentárjaitól kezdve nem ismerek autobiograph szinezetü emlékiratot, mely e gyarlóságtól ment volna. Lehet, hogy ez lélektani kényszerüség, de minden esetre hiuság szagu; ez pedig olyan szag, a mitől én gyomromból undorodom. – – – Nem tehetek róla, véremben van, mint a bécsi cabinet-politikának a terjeszkedési viszketeg. Lehet, rosszul tettem, de be kell vallanom, hogy soha még csak kisérletbe sem jöttem ennek az undornak leküzdését megkisérleni, legalább azóta bizonyosan nem, a mióta nemzetünk közéletében cselekvőleg részt veheték.
Aztán, ettől el is tekintve, én életem azon szakában, mely hazánk történelmére tán némi befolyással lehetett, sokkal inkább el voltam foglalva a munka, cselekvés mezején, semmint hogy emlékirati jegyzetek vezetésére vagy vezettetésére csak gondolni is eszembe juthatott volna.
S a mit akkor elmulasztottam, azt többé, ha akarnám, sem pótolhatnám. – Egy kézi táskával karomon vettem bucsut jobb sorsot érdemelt szerencsétlen hazámtól harmincz év előtt. S e bucsuvétel kényszerüségének kifejezhetetlen kínja közben lázas agyamban bizony nem férkezhetett be azon gondolat, hogy ama kézi táska szűk öblébe iratokat tuszkolják. Így hát most kellene emlékiratot compilálnom, pusztán emlékezőtehetségemre volnék mint kutfőre utalva. E tehetség fiókjaiból pedig a multak egymást rohamosan kergetett tény-részleteinek szabatos emlékezetét annyira ki-kiszorongatták, az azóta lekinlódott harmincz éven át, a jelen s jövendő magán s hazafiui gondjai, hogy én e kutfőt sem elég gazdagnak, sem elég biztosnak nem itélhetem.
Mindezeknél fogva bocsánatot kérek, hogy Önök indítványának foganatosítására még a kijelölt nemes czélra való tekintetből sem vállalkozhatom.
Van szerencsém Uraságtokat nagyrabecsüléssel üdvözölni.
Kossuth.
