IV. A per lefolyása.
IV. A per lefolyása.
Az osztrák császár már fentebb közlött keresetlevele 1861. február 27-én lett a chancery biróságnak benyujtva.
A panaszló egyoldalu előadására s Apponyi Rudolf gróf affidavitjára Sir John Stuart alcancellár mindjárt ugyanazon napon végzést hozott, mely által a felperes kérelmezése 2-ik pontjának értelmében nyomdászaim a jegyek nyomtatásától s a nyomtató-tábláknak és nyomtatványoknak kezeikből akár nekem, akárki másnak kiadásától eltiltattak, a per lefolyásáig, vagy mig a biróság máskép nem rendelkezik.
E nyakra-főre rögtönzött tilalom (injunction) által kellemetlen kényszer-helyzetbe jutottam. Mert az, hogy szegény számüzött létemre felvehetem-e a keztyüt, attól függött, vajjon ki tudom-e a pénzt teremteni az iszonyatos költségek fedezésére. A bevett eljárási szabályok szerint pedig a dolog akként állott, hogy ha nyolcz nap alatt a keztyüt forma szerint fel nem veszem s a tilalom feloldását nem követelem: a hozott végzésbe megnyugvónak tekintetem, az ideiglenes tilalom végleges erőre emeltetik s a felperes kérelme 1. és 3. pontjának itéletileg elég tétetik.
Tehát a pénzről kellett a legnagyobb sietséggel gondoskodnom.
Időközben tanácsosnak látszott a közfigyelmet magára a peres eljárásra felkölteni. Ezt Toulmin-Smith barátom vállalta magára s e végett saját neve alatt lord John Russell külügyminiszterhez intézett nyilt levél alakjában egy röpiratot irt ily czim alatt:
KI AZ A MAGYAR KIRÁLY,
A KI MOST FOLYAMODÓ
AZ ANGOL CHANCERY-BIRÓSÁG ELŐTT.*
A KI MOST FOLYAMODÓ
AZ ANGOL CHANCERY-BIRÓSÁG ELŐTT.*
A munka czime angolul a következő: Wo is the king of Hungary, that is now a Suitor in the English court of Chancery? – A letter to the right hon. Lord J. Russell M. P. Her Majesty's principa Secretary of State for foreign affairs by Toulmin Smith of Lincoln's, Inn, Esquire, Barrister at Law.«
Csonkává válnék közlésem, ha e munkával, mely azon időben nagy figyelmet keltett, a magyar olvasóközönséget kivonatilag meg nem ismertetném, a mint következik:
*
Hogy miért intézi nyilt levelét épen a külügyminiszterhez? – azt szerző azzal indokolja hogy midőn egy idegen császár angol biróság elé járul, az angol törvények avatkozását kérve olyaski ellenében, a kit nehány év előtt azon nemzet kormányzójává választott az országgyülés, mely nemzetnek a kérelmező császár most magát királyának mondja (mely ünnepélyes országgyülési határozat mai napig sincs azon hatóság által visszavonva, mely egyedül bir törvényes hatalommal azt visszavonni): az ügy tisztán és határozottan politikai ügy, még pedig olyan, mely a legdrágább emberi és nemzeti jogokat érinti. Nem lehet megengedni, hogy a törvényszéki formákhoz folyamodás vékony álczája elfedje az emberek szeme elől a valódi czélt, mely e per által eléretni száradékoltatik, s a valódi kérdéseket, melyek koczkán forognak.
Szabatosan kivánván eljárni szerző, emlékezetbe hozza a folyamodó császár keresetlevelének, mint szintén Apponyi osztrák követ affidavitjának tartalmát, minthogy ez az egyedüli gyám-ok, mely a kereset támogatására felhozatott. Szerző különösen figyelmezteti lord Johnt, hogy Ferencz József osztrák császár magát magyar királynak nevezi, ezen minőségben s nem mint osztrák császár folyamodik angol birósághoz oltalomért, oly kiváltságok állitólagos megsértése ellen, melyekkel mint magyar király s nem mint osztrák császár, magát koronájának jogánál fogva kizárólagosan felruházottnak állitja.
Ilyen levén a kérelem s a kérelmező, joggal szemére vethetni Apponyi Rudolf urnak, hogy affidavitjának kiállitásával hivatlan tolakodást követett el. Maga mondja, hogy ő az osztrák császár követje, de itt a felperes az állitólagos magyar király: hát az osztrák császár követjének e perben nincs álláshelye.
Azonban e hivatlan affidavitból megtanultuk; hogy Apponyi ur február 3-án szólitotta fel lord John Russellt a jegygyártás megakadályozására s csak 23-án kapott választ, mely tudtára adta, hogy az angol kormány semmit sem tehet, minek folytán Apponyi csak február 26-án és nem előbb kapta meg Bécsből az utasitást, melynélfogva a keresetlevelet február 27-én beadatta.
A parlamentnek és a közönségnek jogában áll megkivánni, hogy a külügyér napról-napra beszámoljon e husz napról; hogy részletesen előadja, minő kisérletek tétettek az osztrák követ kivánságának teljesitése felé, a közte és a külügyi hivatal közt minő érintkezések jöttek közbe, akár szóval, akár irásban, mig végre 20 napi kisérletek után kénytelenek voltak bevallani, hogy minden kémlések, kutatások stb. daczára sem voltak képesek valami ürügyre szert tenni, melynek alapján az osztrák követ kivánságát teljesithetnék.
Egy dolog mindenesetre tisztán áll: az, hogy Austria császárja jobban van szolgálva, mint Anglia királynéja. Mert lord Johnnak 20 napra volt szüksége, hogy választ adjon egy oly kérdésre, melynél a kötelesség annyira tisztán állott, hogy a válasz megadására egyetlen egy óra is elég volt volna az osztrák követ ellenben február 26-án és nem előbb kap utasitást a per megindittatására s ő már február 27-én nemcsak meginditja a pert, hanem már tilalmi végzést is eszközöl ki a biróságtól a panaszlottak nagy kárára s az emberi szabadság és nemzeti jog nagy sérelmével, a nélkül, hogy a panaszlottak még csak szóhoz is jutottak vagy juthattak volna.
E tilalmi végzés oly mondhatlanul fontos kérdésekbe vág, hogy ha e nyakra-főre rögtönzött itélet helyes, ugy Victoria királynő fejéről le kell esni a koronának; mindent, a mit a parlament száznyolczvan év óta végzett, ki kell törölni; az angol nemzetnek II. Jakab örökösei után kell a világon szétnézni, azt trónra ültetni s neki fejet hajtani, meghunyászkodva, alázatosan.
Hanem szerző magára vállalja, bebizonyitani, hogy nemcsak Ferencz József császár keresetlevelében még csak semmi »prima facie« szin sincs, mely a hozott itéletet indokolhatná, de sőt keresetlevelében s az azt egyedül támogató affidavitban oly fonákságok hozatnak fel tényekül s oly állitások foglaltatnak, hogy azokat összevetve a jogelvekkel, melyeket minden angol birónak szem előtt kell tartania Stuart alcancellárnak elengedhetlen kötelessége volt volna, a folyamodó császárt egyszerüen elutasitani a törvényszék elöl s keresetlevelét elvetni.
Akárki legyen az, a ki egy angol birósághoz folyamodik, három dolgot kell panaszlevelében kimutatnia: 1-ször, hogy joga van panaszt emelni; 2-szor, hogy panaszának támogatására alapos bizonyitványnyal (true evidence) bir; 3-szor, hogy a mit sérelemnek panaszol, az valódi sérelem.
A jelen esetben fennforgó legfontosabb kérdések az első pontra tartoznak; a két utóbbira nézve tehát csak futólag teszen szerző megjegyzéseket.
Panaszló császár azt állitja, hogy a »kérdéses jegyeknek Magyarorazágba bevitele ott álforgalmat fog teremteni s nagy kárt okozand ő császári felsége államának és alattvalóinak.«
E szavak nem kevesebbet foglalnak magukban, mint annak beismerését, miként a kérdéses jegyek, melyeknek egyedüli igényük a hitelre s elfogadásra abból áll, hogy Kossuth névaláirásával vannak ellátva, kilátássa1 birnak arra; hogy a magyar nép által pénz gyanánt fognak elfogadtatni.
No, ez olyan bevallás, hogy a panaszló császár alig volt volna képes saját elitéltetését (his own condamnation) erősebben kifejezni.
A mi azt »az államnak és alattvalóknak okozandó kárt« illeti, szerző megemliti, hogy a panaszló tiz év előtt jogtalan erőszakkal nagymennyiségü oly jegyeket koboztatott el, melyek teljes törvényes felhatalmazással voltak forgalomban Magyarországon s érettük semmi kárpótlást nem adott, ámbár az ezüstöt is eltulajdonitotta (stole and appropriated the silver), melyet Kossuth azon jegyek érczalapjául a pesti kereskedelmi bankba letéteményezett. Hát bizony annak, a ki ezt a rettenetes kárositást elkövette, nem illik szájába, kárositással gyanusitani oly jegyek forgalmát, melyek iránt (mint maga bevallja) a magyar nép bizalommal viseltethetik. Lord John Russell maga irta meg október 27-diki hires sürgönyében, miként »az angol kormány azt tartja, hogy a nép legjobb birája saját ügyeinek«.
A panaszló császár azon állitásra alapitja keresetét, hogy a »magyar király«-nak koronája jogánál fogva kirekesztőleges szabadalma van Magyarországon pénzfizetésül szolgáló jegyeket kibocsátani vagy kibocsátásukat engedélyezni, és Magyarország királyi czimerének oklevelekre illesztését megengedni.
Arról majd alább fog a szerző szólani, hogy ha e kizárólagos szabadalmakkal csak a magyar király bir, hát Ferencz József császár ipso facto nem bir. E helyen csak annak megjegyzésére szoritkozik, hogy panaszlónak ezen állitásai olyanok, hogy az egész kereset elvetését kellett volna maguk után vonniok. Mert a birónak elengedhetlen kötelessége volt volna tekintetbe venni: 1-ször, hogy a két állitás egyike sem lehet igaz; 2-szor, hogy ha igaz volna is, angol biróságnak sem joga, sem hatalma, idegen törvényt érvényesiteni; az angol igazságszolgáltatásnak sarkalatos alapelve, hogy angol biró csak oly panaszról vehet tudomást, melynél a bepanaszlott cselekmény sérelmes az angol törvények szerint.
Köztudomásu tény, hogy semmi felsőbb angol biróság nem vehet tudomást czimerek használata felől. Apponyi grófnak a czimermesterhez (Garter King at arms) kellett volna czimeres panaszával fordulnia. Utat tévesztett, midőn a lord-cancellárhoz ment. Lehet, azért tette, mert hirét vette, hogy a lordcancellár egy »kereskedelmi jelvény-törvény«-t (Trade Marks Bill) hozott javaslatba, a Apponyi gróf ur azon véleményben lévén, hogy az, a kit ő »magyar király«-nak nevez, szerető jobbágyaival mint portékával bánhatik, azt gondolta, hogy az a »Trade Marks Bill« a jelen esetre alkalmazható. Hanem az ily ábrándozások nem járják Angliában.
Gróf Apponyi Rudolf ur azt mondja affidavit-jában, hogy jártas a magyar nyelvben. Szép tőle. Hanem kár, hogy kissé nem jártasabb a magyar törvényekben, mint a minőnek magát affidavitjával bemutatja. Megérdemlik azok a törvények a tanulmányozást még idegentől is, különösen angol embertől, minthogy a magyar jog nagy, általános elveiben meglepőleg hasonlit az angolhoz. Szerző tanulmányozta, tehát egy kis leczkét ad a magyar törvényből a magyar Apponyinak.
Figyelmezteti a magyar Apponyit, hogy csak az lehet magyar király, a ki királylyá törvényesen meg lett koronázva. Kár volt ezt meg nem tanulnia, mielőtt esküt tett reá; hogy Ferencz József magyar király.
Elmondja, hogy minden magyar nemes tagja a magyar koronának s csak a »törvényesen koronázott királynak« lehet alárendelve.
Elmondja, hogy Magyarország királyi czimere nem királyi czimer, hanem a nemzet jelvénye. Felemliti Mátyás királynak IV. Sixtus pápa idejében a bibornokok collegiumához irott azon szavait, hogy a »magyar nemzet inkább meghármasitja azt a kettős keresztet. mely országának czimere, mintsem megengedje, stb.« E szerint igazi király létére is elismervén, hogy az a czimer nem királyi s nem a királyé, hanem az országé: ha magyar ember azt használja, azzal csak nemzetiségét jelvényezi; tehát használni szintugy joga van, mint a miként minden angol embernek joga van felhuzni az egyesült királyság lobogóját (Union Jack).*
Jack (tulajdonkép annyi, mint Jankó) tengerészek nyelvén azt a lobogót jelenti, mely nem az árboczra, hanem a hajó hátuljából kinyuló rudra tüzetik. Union-nak pedig Angliában a lobogó azon darabja neveztetik, melyen szent György (Anglia,) szent András (Skóczia) és szent Patrik (Irland) keresztjeivel a három királyság egyesülése van jelvényezve. Amerikában »Union« azon négy szög fenn a zászló balszögletében, melyben kék alapon az államok egyesülése azok számának megfelelő csillagok által van jelvényezve.
A mi pedig a magyar királynak (mikor magyar király van) azon állitólagos praerogativá ját illeti, hogy csak neki van joga papirpénzt kibocsátani, az merőben tarthatatlan állitás. Ilyen igényt csak a »pénzverési előjog« alapján lehetne felállitani; de angol biróságnak e kérdésnél az angol törvényt s az elismert nemzetközi törvényeket kell szem előtt tartani, magyar törvény ezekkel tökéletesen megegyez.
Szerző lord Coke »institutió«-ira hivatkozva, kimutatja, hogy Angliában a korona pénzkibocsátási előjoga csakis érczpénzre (coin) terjed ki s hogy ez az érczpénz csakis aranyra és ezüstre van szoritva. Az angol uralkodó sem nem verethet, sem ki nem bocsáthat mást, mint arany- és ezüstpénzt, a parlament megegyezése nélkül.
Nemzetközi jog tekintetében szerző hivatkozik Vattelre, ki szintugy kirekesztőleg a pénzverést (coining) számitja a felségi előjogok közé.
A mit papirpénznek szokás nevezni, az nem pénz, az csak fizetési igérvény, csak hitellevél.
Magyarország törvényei tökéletes összhangzásban vannak az angol s a nemzetközi törvényekkel. Magyarország királyai sohasem birtak arra hatalommal, hogy, az orszáagyülés határozata nélkül, a nemzet nevében fizetési igéreteket bocsáthassanak ki. Ehhez oly felhatalmazás kell, minőt a magyar országgyülés Kossuthnak s csakis neki adott, másnak soha senkinek.
És ezzel a szerző átmegyen a leglényegesebb első pontra.
Folyamodó magát magyar királynak állitja, mint ilyen járul a biróság elé, ezen minőségre alapitja panaszát.
Minden angol biróságnak kötelessége birói tekintetbe venni a történelem köztudomásu tényeit. Már pedig köztudomásu történelmi tény, hogy ez az osztrák császár nem magyar király, hanem a törvény szemében merő bitorló Magyarországon.
Ha az osztrák császár perét mint osztrák császár inditotta volna meg, a ki Magyarországon tizenkét év óta, erőszakkal sarka alatt tartja s tényleg az uralkodó hatalomnak birtokában van: kérdés tárgya lehetett volna, vajjon diplomatiai tekintetben minő elismerés lehetne megadható e tényleges állásnak. De ettől a »chance«-tól panaszló saját tettével megfosztotta magát, mert nem mint bitorló bár, de mégis de facto birtokló, hanem egyenesen mint »magyar király« lép fel az angol biróság előtt, magyar királylyá pedig magamagát semmi erőszakkal senki sem teheti; e szónak »király«, Magyarországra nézve a törvény által szabatosan körülirt feltételei vannak, melyek nélkül lehet hatalmat bitorolni, de »magyar király« czimmel birni nem lehet, miként ezt II. József császár példája kézzelfoghatólag bizonyitja.
Ha egy Stuart azon czimen lépne fel a chancery előtt hogy ő angol király – mondjuk III. Jakab – s mint ilyen, bizonyoa jogokat követelve, Gladstone urat* bizonyos kincstári jegyek (Exchequer Bills) nyomtatásától eltiltani kérné, megadná-e Sir John Stuart alcancellár a zárlat alá vételt a per lejártáig, bármennyi rokonszenvvel viseltetnék is a nevét viselő panaszló iránt? – Bizonyosan nem, hanem minden vitatás nélkül egyszerüen elutasitaná a hazug minőségben inditott keresetet. Panaszló Ferencz József tökéletesen ebben az esetben van s neki az alcancellár mégis megadta a hamis, minőségben kért tilalmi itéletet.
Gladstone akkor pénzügyér (Chancellor of the Eychequer) volt.
Magyarország történelme része Európa történelmének; annak köztudomásu tényeit angol birónak nem szabad ignorálni.
Itt szerző a magyar alaptörvények szószerinti idézésével szakavatottan belebocsátkozik a magyar királyiság értelmezésébe a magyar törvény szerint.
Kimutatja, hogy a magyar királyi szék iránti rendelkezés a nemzet »inhaerens« joga.
Hogy ez inhaerens jogánál fogva engedélyezett a Habsburg-háznak igényt a magyar királyi székre, de engedélyezett szoros értelmezésü kötés (act of settlement) utján s határozott feltételek alatt, ép ugy, mint Angliában van.
Hogy e kötés által ki lett ugyan szabva az örökösödés sora-rendje, nehogy halál esetén czivódások támadjanak, de királyi létjoga magánál a közvetlen törvényes örökösnél is csak »virtualis«, csak »inchoativus«, mely »actualis«-sá; valósággá csak koronázás által válhatik s a koronázásnak hat hónap alatt kell megtörténni a volt király halála után s a koronázási hitlevél kiadása és eskü szentsége által kell megelőztetni, melyekkel a nemzetnek, mint szabad, független államnak jogai és szabadságai elismertetnek, megerősittetnek s biztosittatnak.
Itt megemliti szerző, hogy lord Palmerston bámulatos diplomatiai baklövést is követett el s becsületére épen nem váló tudatlanságot is árult el, mikor Magyarország követjét, a jeles történetiró Szalay Lászlót, az osztrák követhez utasitotta.
Aztán átmegyen szerző V. Ferdinánd királyra. Elmondja, hogy ez jóindulatu ember volt, hanem a cselszövők által könnyen félrehagyta magát vezettetni. Igy történt, hogy sok törvénytelen dolognak, többek közt az 1848-ki október 3-ki rendeletnek aláirására reábiratott. De mikor környezete még tovább akarta vinni: feltámadt lelkiismeretében királyi esküjének emlékezete. »Esküm! esküm!« – kiáltott fel, Hogy egy császári királyi Habsburg lelkiismeretének az eskü szentsége gondot okozhat, ez annyira nevetséges dolognak látszott, miszerint környezete teljességgel nem habozott világgá hirdetni, hogy Ferdinánd »idiota.« Lemondani kényszeritették s helyébe osztrák császárrá; de csakis azzá, Ferencz József főherczeget tették, biztosak levén, hogy a fiatal főherczeg neveléséről sokkal jobban volt gondoskodva, mintsem hogy eskü felőli scrupulusok veszélye foroghatna fenn. Tudva van, hogy ezen tisztességes transactiót Zsófia főherczegnő, Windischgrätz, Schwarzenberg herczegek és Jellasich bán főzték ki.
Igen, de Ferencz József nem közvetlen örököse V. Ferdinándnak; és Ferdinánd még él, és lemondása még csak nem is közöltetett a magyar országgyüléssel; ez azt nemcsak el nem fogadta, de sőt határozottan tiltakozott ellene; Ferencz Józsefet sohasem ismerte el magyar királynak; s ez sem királyi hitlevelet nem adott ki, sem meg nem koronáztatott, ezek nélkül pedig magyar király nem létezhetik s a magyar királyi czimet senki sem bitorolhatja. Midön tehát Ferencz József osztrák császár magyar királyi minőségben folyamodik angol birósághoz igazságszolgáltatásért, az igazság, melyet fejére tartozik a biró olvasni, az, hogy: »nem vagy az, a minek magadat mondod, nincs kereseted.«
Így áll a dolog a magyar törvény szerint. Ha már most az vettetnék ellen, hogy angol biró nem a magyar, hanem az angol törvény szerint tartozik itélni: a felelet az, hogy panaszló Ferencz József császár az ő praetendált magyar királyi minőségével, az angol törvény szerint, ha lehetne, még gonoszabbul áll. Angol biróságnak, ép az angol törvényeknél fogva, lehetetlen őt magyar királynak tekinteni.
És itt szerző az angol alkotmányos jognak oly tanulságos fejtegetésébe bocsátkozik, mely akárhol a világon minden alkotmányos érzetü ember figyelmét megérdemli.
Anglia törvénye – irja szerző – határozottan honárulásnak (high treason) mondja azt, ha »valaki csak állitani merné is, hogy a korona leszármazása és határolása (descent and limitation of the Crown) nem egészen és kirekesztöleg a parlamenttől függ.«
Kétszer fordult elő eset Anglia ujkori történelmében, midőn e törvénynek még szabatosabb kimagyarázását a körülmények megkivánták.
Az angol királyi szék mostani birtoklása egészen e törvénymagyarázaton nyugszik. 1688–9. január 28-án történt, hogy a képviselők háza (House of Commons) határozatilag kimondotta, hogy II. Jakab lemondott az uralkodásról s hogy a trónus ez által megüresedett. E határozat a lordok házának fülsértőnek látszott s felkérte az alsóházat, tegye a »lemondott« (abdicated) helyett azt; hogy »elhagyta« (deserted); s hagyja ki azt, hogy »a trónus megüresedett.« Erre vegyes tanácskozás tartatott a két ház által. Az ott kifejtett indokok s állapodások egészen a jelen esetre illenek. Ott ugyan nem forgott fenn királyi lemondás, de ép azért a példa még erősebb, mert határozottan kimondatott és mind a két ház által törvénybe is iktattatott, hogy »ha az uralkodó megsérti az ország alkotmányát, ez egyértelmü a lemondással s a trón megüresedésével s az igy megüresedett trónt többé a trónörökös sem töltheti be.« Szerző csak nehány nyilatkozatot idéz, de megjegyzi, hogy lapot lap után, ivet iv után idézhetne.
Mr. Somers ekként nyilatkozott: »Minthogy a király arra törekedett, hogy az alkotmányt felforgassa; minthogy a király s a nép közt kötött szerződést megtörte; minthogy az, alaptörvényeket megsértette s mirthogy az országból eltávozott: e tettei által megszünt király lenni az alkotmány értelmében. Minthogy kinyilatkoztatta, miszerint kényuri hatalommal (despotic power) szándékozik uralkodni, mely hatalmat nem ismer az angol alkotmány s mely ellenkezik az alkotmánynyal: megszünt azon király lenni, kit a törvény elismer; megszünt oly király lenni, kinek angol ember alattvalói hűséggel tartozik. Az uralgásnak (dominion) egy más nemét állitotta fel, a mi minden tekintetben egyértelmü a lemondással, egyenesen ugy, mintha világos szavakkal mondott volna le.«
Sir George Treby: »Minthogy a király megsértette az alkotmányt, mely nemcsak a nép engedelmességére, hanem a király kötelességeire nézve is szabály, azért mondjuk mi, hogy abdicalta, renuncialta az országlást. Minden más törvénysértésért a polgárok orvoslást találhatnak a biróságoknál vagy a parlamentben; de midőn magára az alkotmány lényegére intéztetik támadás: nem mi vagyunk azok, a kik magunkat a természeti állapotba visszahelyeztük, hanem azok, akik megállapitott törvényes kormányzati rendszerünket zavarba hozták s felforgatták.«
Serjeant Maynard (a hires jogtudós): »Törvényünk szerint örökletes monarchiánk van. Megengedem. De ámbár rendes körülmények között az örökösre kellene átmennie: van nekünk egy törvényelvünk, mely oly erős; mint akármely más s ez utját vágja az örökösödésnek. Az elv ez »nemo est haeres viventis,« Jakab király tettei által abdicalt, de él, s élő ember örökösének magát senki sem állithatja fel.«
Ezzel egészen összhangzik a magyar törvény azon nyilatkozata, mely csak »elhunyt királynak« (defuneti regis) örökösét ismeri.
No már emlékezzünk vissza, mit tett V. Ferdinánd magyar király 1848. október 3-án; minő proclamatioval foglalta el Ferencz József a császári hatalmat 1848. deczember 2-kán; mit mivelt ezután Magyarországon s Magyarországgal; miként törlötte ki az önálló országot az államok sorából s lesülyesztette osztrák birodalmi tartománynyá: még az 1860. októberi diplomát is ezen alapon adta ki, sőt még az e perrel összeeső 1861-iki országgyülést is ugyanazon alapon hivta össze. S a ki elfogulatlanul von hasonlatot a szerző által idézett eset s Magyarország állapota között: lehetetlen igazat nem adnia szerző azon következtetésének, hogy mindaz, a mit II. Jakab valaha vétkezett, csekélység ahhoz képest, a mi Magyarországon elkövettetett, s hogy szerző alaposan állithatta, miként a törvénynyé emelt fentebbi jogelveknél fogva, melyeken Victoria királynő uralkodása nyugszik, ép az angol törvény szólott az ellen, hogy peremben angol biró a felperest magyar királynak elismerje.
A másik eset, melyre szerző az angol történelemből hivatkozik, az, midőn III. György angol király az uralkodásra képtelen lett.* Ekkor a walesi herczeg oktalan barátjai azzal álltak elő, hogy neki, mint trónörökösnek, joga van a királyi hatalom gyakorlását átvenni. Hosszu vita keletkezett a parlamentben. Pitt ekként nyilatkozott: »Azt állitani, hogy a walesi herczegnek vagy akárki másnak ily joga van függetlenül a parlament mindkét házának határozatától: alig kevesebb, mint az ország alkotmánya ellen elkövetett felségsértés. Valóságos felforgatása az alkotmány alapelveinek; azt állitani, hogy a walesi herczegnek, akármi körülmények közt is, joga lehet a királyi székre helyezkedni atyjának életében. E kérdésnél az alkotmány alapelvei, szabadságaink biztonsága és az állam épsége vannak koczkán. Első kötelességünk elhatározni, vajjon kivéve a király halálának esetét, lehet-e a walesi herczegnek akármi körülmények közt is joga a királyi hatalom gyakorlatát igénybevenni?« – És a kérdés kimeritő megvitatása után a parlament mindkét háza határozatba tette, hogy »a parlament két házának, mint a nemzet képviselőjének, áll jogában is, kötelességében is a királyi hatóság személyes gyakorlása hiányának kipótolásáról intézkedni.«
Ugy hallottam Angliában – nem tudom igaz-e? – hogy III. Györgyön azon perczben tört ki a téboly, midőn a parlamentet megnyitó trónbeszédet a lordok házában felolvasni kezdte. Kezdte pedig imigy: Mylordok és – felemelt farku szalonkák!«
London városa és az országnak minden tekintélyesebb városai köszönetet szavaztak Pittnek a nemzet ezen fontos alkotmányos jogának hatályos megvédéséért.
Ezen példa szembetünőleg reáillik V. Ferdinánd magyar király esetére. S a magyar törvény tökéletesen összevág az angol törvénynyel; sőt ennél még erősebb, mert Magyarországon törvénynyel minden időre meg van határozva, minek kell akkor történni, midőn a király az uralkodásra tehetetlenné válik. Ferdinánd királynak nem volt hatalma az uralkodást az országgyülés beleegyezése nélkül másra átruházni. Még a közvetlen koronaörökösre sem; annálkevésbé Ferencz József főherczegre, a ki nem volt közvetlen örökös. Az pedig, hogy ennek atyja, Ferencz Károly, disponálgasson fia javára a koronáról, melynek még maga sem volt soha birtokában, már épen nevetséges képtelenség volna, ha oly botrányos hatalmaskodás nem volna.
Ha valaha megtörténik – ha megtörténnék! – hogy a magyar nemzet a tizenkét évi bitorlás és bünök emlékezetét eltörölve, Szent István koronáját Ferencz József fejére felteszi s miután az országgyüléssel koronázási diplomája iránt megalkudott s annak kiadásával Magyarország állami függetlenségét s jogait és szabadságait megerösitette s megtartásukra esküt tőn, a magyar nemzet őt, királyának elfogadja akkor igenis felléphet angol törvényszék előtt mint magyar király; de mig ez meg nem történik: nem!
Szerző igérkezett bebizonyitani; hogy Ferencz József császárnak magyar királyi minőségben sem Magyarország; sem Anglia törvényei szerint nincs és nem is lehet állóhelye semmi angol törvényszék előtt, tehát különben is semmi tekintetben nem igazolt, nem is igazolható keresete magában összerogyik.
Ez igéretét szerző, az előadottak szerint, beváltotta s hatalmas dolgozatát ekként rekesztette be:
»Az osztrák császár egy angol törvényszék által akarja kimondatni, hogy a bitorlás, még pedig kikölcsönzött szuronyokra alapitott bitorlás, felüláll az alkotmányos jogon, a nemzetek öröklött szabadságán, az eskükkel erősitett törvényeknek szentségén; azt akarja, hogy angol törvényszékek amannak s nem ezeknek hajtsanak fejet s amannak szegődjenek készséges eszközeivé Anglia határai között.«
»Igy prostituáltassanak-e Anglia törvényszékei? igy hurczoltassék-e sárba Anglia becsülete a figyelő világ előtt a hitszegő habsburg-lotharingiai ház kedveért?
»Mylord! Ön azt vallotta, hogy rokonszenvez Olaszországgal, azon országgal, mely nemzedékek korszakain át lábbal engedte magát tiportatni, végre felkelt, idegen segitséggel és elnyomói ellen fordult és megmutatta, hogy méltó a szabadságra. De Magyarország olyan ország, melynek saját fiai saját erejükkel századokon át fenn tudták szabad intézvényeiket tartani, ámbár a legbonyolultabb, legveszélyesebb nehézségekkel kellett küzdeniök. És a jelen perczben is Magyarország azt a csodálatraméltó látványt nyujtja a világnak, hogy önbizalma és szilárdsága által kényszeritette azt, a ki tizenkét éven át bitorló volt, hozzá folyamodni, hogy fogadja el »király«-nak. Hajthatatlan és méltóságteljes ragaszkodásával alkotmányához s törvényeihez, a magyar nemzet a legrettenetesebb megpróbáltatások közt bebizonyitotta, hogy méltó a szabadságra, melyet őseitől öröklött, s hogy mindannak ellenében, a mit az elnyomás és álnokság tehet, meg tudja tartani, a mi az övé.
»Rokonszenvezzen Anglia Olaszországgal, de ne fajuljon el e rokonszenv képmutatássá az által, hogy az angol kormány egy nyomorult s elavult diplomatia nyomdokain járva, eszközül kölcsönzi magát Austriának, midőn ez egy nemzet szabadságát eltiporni s legjobbjainak szabad működését beállitani törekszik, mely nemzet és férfiak oly méltók minden alkotmányos szabadságbarát csodálatára s támogatására, mint valaha nemzet vagy férfiak lehettek, kik függetlenségért és szabadságért küzdöttek.
»Mylord! vagyok lordságod
»engedelmes szolgája
»Toulmin Smith.«
Highgate, Middlessex. Márczius 5. 1861.
*
E röpiratot háromezer példányban nyomattam ki s minden parlamenti tagnak és Nagy-Britannia széltében hosszában minden hirlapszerkesztőnek megküldöttem, kik azt bőven fel is használták s ügyemnek kedvező fejtegetésekkel kisérték. A lapok legnagyobb része e röpiratban felhozott érvelést egyenesen eldöntőnek (conclusive) nyilatkoztatta s még azok is, melyek, kormánylapok lévén, rokonszenvük kitüntetésében tartózkodásra vélték magukat hivatottaknak, annyit mindenesetre elismertek, miként nagyon különös dolog ugyan látni, hogy egy idegen »potentát« az angol chancerybe megyen (melyet Bentham »a méltányosság áruboltjának«, »Equity Shop« nevezett a végett, hogy ott magának királyi czimet vásároljon, de miután ez a vásárlási kisérlet megtétetett, két dolog közül egynek kell történni: vagy annak, hogy a biró magát illetéktelennek jelenti ki s kimondja, hogy ez a portéka az ő boltjában nem árultatik; vagy annak, hogy belemegyen a dolog érdemébe s vizsgálat alá veszi, vajjon a vevő potentát csakugyan az a személy-e, a kinek magát állitja. Ez alul nem lehet kibúni. S ha erre kerül a sor, Ferencz József császár csakugyan rút helyzetbe jut, miután épen csak most kérte fel a magyar országgyülést, hogy koronázza meg őt magyar királylyá, tehát maga is bevallotta, hogy eddig még nem magyar király.
A röpiratot Horn Ede – kérésemre – francziára forditotta s azt affidavitjaimmal s többi okmányaimmal egybefüzve, külön kiadásban ezernyi példányokban terjesztettük a continensen, Szarvady a német lapokban (legterjedtebben a »Berliner Volkszeitung«-ban). Jósika és Ludvigh azon lapokban, melyekkel összeköttetésben állottak, ismertették. Jósika néhány példányt Magyarországba is bejuttatott, Ludvigh pedig egy külön röpirattal, melynek czime: »François-Joseph peut-il ętre couronné roi de Hongrie?« (mint a vadászok mondani szokták) reáduplázott.
*
E közben biztositva levén a perlekedési költségek fedezhetése felől, elhatároztam, hogy az elémbe vetett keztyüt felveszem.
Két ut állott előttem. Vagy azt mondani: feltéve, de meg nem engedve, hogy a keresetlevélben felhozott minden tény igaz, – angol polgári biróság, az angol törvény szerint, nem bir illetőséggel az ügybe avatkozni. Az angol chancery nincs hivatva, egy idegen uralkodó állitólagos előjogainak gyámnokává lenni. Ha fél az osztrák császár a Kossuth-jegyektől, ne ereszsze be birodalmába; ő lássa, miként állja utjukat. A védekezés ezen nemét angol törvénykezési nyelven »demurrer«-nek nevezik.
A másik ut: a széles alkotmányjogi alap, melyről (az illetékesség kérdését sem mellőzve) a felperes állitása – elkezdve magyar királyi minőségén – tagadásba vétetik s megczáfoltatik.
Én ezt az utat választottam, bár hatszorta költségesebb volt az elsőnél, mert meg voltam győződve, hogy ha politikai sugallatok erőt vennének is a biróság igazságérzetén, hasznos szolgálatot teszek hazámnak, ha alkotmányos jogait kétségbevonhatlan bizonyitványokkal világosságba helyezem s e jogok iránt épen akkor keltek Európaszerte figyelmet, midőn a bécsi udvar kisérletet tett, Magyarországgal az októberi diploma birodalomegységesitési merényletét országgyülésileg elfogadtatni.
Ebben állapodván meg, első teendőm volt a felperes császár keresetlevele s gróf Apponyi Rudolf affidavitjának ellenében egy ellennyilatkozattal állást foglalni. Ez az itt következő okmány benyujtásával történt meg, melyet Toulmin Smith volt szives az angol eljárás sajátosságának megfelelő formába önteni:
