III. Tárgyalások az angol alsóházban és a sajtó. | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

III. Tárgyalások az angol alsóházban és a sajtó.

Mielőtt a per lefolyását előadnám, tárgyam történelméhez tartozik, egy részét legalább a tárgyalásoknak megismertetni, melyek a per meginditása előtt a kormány által tett lépések iránt a parlamentben előfordultak.

ALSÓHÁZ.

1861. márczins 14.

Duncombe Tamás, finsburyi képviselő; feleletet kér a bel- vagy külügyi államtitkártól a következő kérdésekre:

Minő utasitások adattak Sir Mayne Richard rendőrfőnöknek az állitólagos magyar pénzjegy-gyártásra vonatkozólag?

Minő eljárást követett Sir Mayne Richard ezen utasitások következtében?

Kinek felhatalmazásából (by what authority) követelte Sir Mayne Richard, Day uraktól, hogy a kérdéses jegyek gyártását felfüggeszszék?

És kinek terhére esnek ezen eljárás költségei?

Hallottuk előadatni, hogy a külügyi hivatal február elején ezen jegygyártás beszüntetésére az osztrák kormány által fel lett szólitva. A nemes lord azonnal belement a kérdésbe s a korona jogtanácsosaitól véleményt kért. Ezek, miként a nemes lord minap a házban mondá, azon nézetben voltak, hogy a szóban forgó jegygyártás törvényt sért. E nyilatkozat elébe vág az azóta folyamatba tett peres eljárásnak s a kérdést praejudicálja: a nemes lordnak kötelessége a ház asztalára tenni azon jogi véleményt, melyre nyilatkozatát alapitotta.

Február közepe felé Sir Mayne Richard rendőrbiztos irásban szólitotta fel Day kőnyomdász urakat, hogy a jegygyártást függeszszék fel. Sir Mayne Richard szaglárainak (detectives) egyike belopózott a Day urak által alkalmazott munkások közé s ok van gyanitani, hogy ez csente el azt a jegyet, mely később a chancery birói széknek bemutattatott. A belügyi államtitkár nyilt felvilágositással tartozik arra nézve, hogy mi uton-módon került ezen jegy biróság elé: mert semmi sem bánthatná nagyobb mértékben az angolok érzelmeit, mint az, ha kisülne, hogy a kémrendszer használtatott. Tudni kivánom tehát, minő utasitások adattak Sir Richard Mayne-nek s minő felhatalmazással követelte Day uraktól, hogy a jegygyártást beszüntessék?

A másik kérdés az, hogy kinek terhére esik a költség, melybe ez a kémlelődés került? Mert köztudomásu dolog, hogy a kormány vesztegetés (bribery) által jutott a gombolyag szálához. Ha e költséget a mi kormányunk fedezi, akkor Anglia az osztrák kémrendszert fizeti. Ha Austria fedezi, akkor az angol rendőrség Austria zsoldjában áll. Ha a királyné kormánya e dologban azt a pénzt használta, a mely »titkos szolgálati«-nak neveztetik: miként fog az angol népnek tetszeni az, hogy adója ily czélokra költetik? Ez gyalázatos (disgraceful) eljárás egy angol kormány részéről. Én (Duncombe) tudom ugyan, hogy a nemes lord (Russell) nagyon rokonszenvez az osztrákkal, de még sem hittem volna, hogy a rendőrségnek ily befurakodást engedhet meg egy tisztességes angol iparosczég boltjába s megengedheti; hogy üzletük ily önkényes módon félbeszakittassék: még kevésbbé tettem volna fel, hogy a nemes lord egy biró előtt függőben levő ügyet praejudicalni akarhasson, egy oly nyilatkozattal, a minőt e házban tett.

Sir G. C. Levis (belügyér): Nincs kétség benne, hogy az én tisztelt barátom (Duncombe) alkotmányos jogával él, midőn ez ügyet a ház megfontolása alá hozta, ha ugy vélekedett, hogy itt sérelem forog fenn; de én remélem, hogy azon egyszerű felvilágositás után, melyet megadni tehetségemben van, a ház be fogja látni; hogy semmi sérelem nem forog fenn. Én február 5-ike körül.Sir Richard Mayne által lettem bizonyos jegyek lételére figyelmeztetve, melyek magyar nyelven vannak nyomtatva. Meg kell vallanom, hogy sem Sir Richard Mayne, sem én magam, sem senki a belügyi hivatalban nem értette a magyar nyelvet; annyit azonban láttunk, hogy a kicsi jegy nyomtatva van s kisült, hogy »Kossuth Lajos« aláirását viseli. Kisült, hogy a jegy Day kőnyomdász urnál nyomatott s az én sugallatomra történt, hogy Sir Richard Playne magát Day urral érintkezésbe tette s hozzá február 11-én a következő levélkét intézte:

»Sir Richard Mayne felkéri Day urat, legyen oly jó és szóljon be hivatalomba holnap 12 órakor vagy oly hamar azután, a mint alkalmatosnak találja.«

Ennek következtében találkozás történt Day ur és Sir Richard Mayne között, de nincs tudomásomra, hogy ez utóbbi valamely oly természetü felhivást tett volna Day urnak, mint tisztelt barátom emlitette. Február 13-án Sir R. Mayne egy második levelet intézett Day urhoz, mely eképen szólt:

»Uram! Felszólitom Önt (I request Yow), tartóztassa le egyelőre (for the present) mindazon magyar jegyeket, melyek üzlethelyiségeiben vannak, miként megigérte tegnap, hogy tenni fogja, ha ily értelemben tudósittatik.

»Remélem, látni fogom Önt holnap azon vizsgálatra vonatkozólag, melyre nézve Öntől felvilágositást kivánok.

»Vagyok Önnek engedelmes szolgája

»Richard Mayne.«

Mr. Duncombe: Nem adott Ön semmi utasitást Sir Richard Maynenek?

Sir G. C. Levis: Sir Richard Mayne az én utasitásom alatt járt el. (Halljuk! halljuk!) Ennyi az, a mi Sir R. Mayne és Day ur közt előfordult. Több semmi sem történt sem szóval, sem irásban. A mi a detectivet illeti, nincs tudomásom, hogy Sir R. Mayne valakit alkalmazott volna oly módon, mint tisztelt barátom emlitette. Költség a kormány részéről sem fordult elő s a kormány nem érdeklett fél (are no parties) az eljárásnál, mely a chancery előtt függőben van.

Mr. Duncombe: Miként jutottak a jegyhez?

Sir G. C. Lewis: Oh, a jegy – – – – (Nevetés, miközben a nagytiszteletü baronet helyére ül.)

Mr. Bright (birminghami képviselő): Az én tisztelt barátom (Duncombe) alkalmat adott a nagytiszteletü baronetnek, kimeritőbben nyilatkozni, mint a miként tevé. Sajnálom, hogy az alkalmat fel nem használta. Emlité, hogy az ő figyelmét Sir R. Mayne hivta fel azokra a jegyekre. Én nagyon szeretném tudni, ki hivta fel Sir R. Mayne figyelmét reájuk? (Hear! hear!) Vajjon nem a nemes lord volt-e, ki a belügyi hivatal élén áll; vagy talán a nagytiszteletü gentleman (a belügyér) maga, kire az ügyet a nemes lord átruházta? Mert némi külömbséget teszen a dolgok állásában, hogy ha Sir R. Mayne saját ösztönéből tette azt, a mit tőn vagy ha felsőbb hatóság rendeletéből tette. A nagytiszteletü gentleman nem mondotta meg, hogy tulajdonkép miként áll a dolog e tekintetben. Annyi tény, hogy Sir R. Mayne a jegyek közül egynek birtokába jutott de a felől nem kaptunk felvilágositást, hogy mikép jutott birtokába? Azt hiszem, bajosan lehetne feltenni, hogy Magyarország volt kormányzója küldött neki egy példányt a jegyekből (Nevetés) s azt sem hallottuk állittatni, hogy Day urtól kapta. Tehát valakinek kellett lenni Day ur műhelyében, a ki egy jegyet elcsent a végett, hogy azt a rendőrbiztosnak adja. Ugy halljuk, hogy egy rendőr keresett alkalmazást Day ur sajtó-munkásai közt s az csent el egyet a neki munkát adott gazda jegyei közül. Ez, azt gondolom, lopás (larceny), ámbár nem tudom, mint neveznék az ügyvédek. Ha nem ezt tette, ugy saját papirosát használta a jegy lenyomására s azt szolgáltatta Sir R. Mayne kezébe. Ha ez igaz s a ház bizonyosan fontosságot fog helyezni annak megtudására, vajjon igaz-e vagy nem? –– akkor a tényálláshoz jutunk, hogy egy oly dologban, a mely legkevésbé sem érinti az angol korona vagy kormány biztonságát, de meglehet, érintheti egy idegen kormány érdekeit, a fővárosi rendőrség főnöke arra vetemedik, hogy egy itteni iparos mühelyébe becsempész egyet szaglászai közül egy becsületes nyilt nyomda-munkás köntösében a végett, hogy megtudja, mit mivel azon iparos s hogy annak műhelyéből eltulajdonitson egy jegyet, miszerint arra támaszkodva, perrel támadhassák meg nemcsak Magyarország volt kormányzóját, kinek neve a jegyen olvasható, hanem még magát az angol iparost, Day urat is. No, már ez merőben ellenkezik mindazon fogalmakkal, melyek a rendőrség hatóságára nézve ezen országban el vannak fogadva. Akármire használtatnék is egy ily eljárás saját kormányunk érdekében – s én nem gondolom, hogy az ezen esetben is kivánatos lehetne – annyi kétségtelen, hogy nagyon helytelenül cselekednék a belügyi államtitkár, ha sanctióját adná a rendőrség ily eljárásához, az osztrák vagy akármely más idegen kormány czéljai végett. A főkérdés biró előtt van, annak taglalásába tehát nem ereszkedem; hanem a mondó vagyok, hogy a belügyi államtitkár azzal tartozik a háznak, hogy tisztán nyilatkozzék: vajjon megengedhető-e, hogy a belügyi miniszterium, a külügyi miniszterium helyett eljárva, becsusztasson egy londoni iparos boltjába valakit, miszerint bizonyitékra tegyen szert, melynek alapján egy idegen kormány üldözőbe vehessen egy számüzöttet, a ki hazánkban menedékhelyet keresett? Többet nem akarok mondani, hanem a nagytiszteletü gentleman (a belügyér) a háznak határozott nyilatkozattal tartozik, mert ha ez eljárásnak akármely része homályban hagyatik: nagyon erős gyanut fog támasztani a kormány ellen országszerte.

Mr. Henley: Mielőtt a nagytiszteletü gentleman Birmingham tisztelt képviselőjének felelne, talán nekem is meg fog egy kérdést engedni. A mint a történteket felfogom: találkozás és levelezés fordult elő Sir R. Mayne s a jegyek nyomtatója közt. A belügyér minden bővebb felvilágositás nélkül ennél megállapodott s átment arra, miként Sir R. Mayne tudtára adta azon iparosnak, hogy nem szabad a szóban forgó jegyeknek műhelyéből elvitelét megengednie; s a nagytiszteletü gentleman hozzátette, hogy ő a dolgot ennyiben hagyta. Nekünk jogunk van megtudni, vajjon szokásban van-e ezen országban, hogy a rendőrség eltiltson egy üzletembert valamely gyártmányának kiadásától oly esetben, midőn bűnvád nem emeltetik ellene? (Hear! hear!) Nekünk tudnunk kell, vajjon a kérdésben levő üzletember még mindig a tilalom alatt tartatik-e? A nagytiszteletü gentleman tagadó fejmozdulatot teszen, tehát felteszem, hogy nem tartatik. Hanem tisztán fel kell deriteni a tényállást; mert ugy látszik, hogy ezen esetben a törvényesség kérdése polgári törvényszék elibe vitetett, a dolog tehát nem ugyanaz, mintha bünvádi eset forogna fenn. Tudni kivánom, vajjon Sir Richard Mayne visszavonta-e tilalmát?

Sir G. C: Lewis belügyér: A legbiztosabban állithatom, hogy hiszem, mondhatnám: tudom, de minden bizonynyal hiszem,: hogy a rendőrség ez ügyben semmi kutatót (detective) nem használt és hogy semmi oly illetéktelen ügynök, minőről Birmingham tiszteletreméltó képviselője szólott, nem biratott rá vesztegetés. által, hogy informatiót adjon. Semmi tudomásom sincs arról, hogy ily eszközök használtattak volna. Hogy miért avatkoztam én kezdetben a dologba, annak oka ez: A ház tudja, hogy akármely idegen kormány pénzét utánozni (counterfeit), ellenkezik ezen ország törvényeivel. Minthogy nem birom a magyar nyelvet, nem voltam képes magamnak véleményt képezni ezen jegyek valódi természete felől. Annálfogva Sir R. Mayne érintkezésbe bocsátkozott Day urral a tárgy felett. Később, a mint a forditást megkaptuk s láttuk, hogy a kérdéses jegyek semmi osztrák pénznek nem utánzása, hanem oly pénzjegy gyártása forog fenn, mely egy alkotandó uj kormány használatára van szánva: azonnal beláttuk, hogy ha ugyan vétség foroghat fenn, az egészen különböző jellegü. Tehát véleményadásra szólitottuk fel a korona jogtanácsosait. Az adott vélemény természetesen bizalmas jellegű, a felöl tehát nem nyilatkozhatom; hanem annyit mondhatok, hogy e vélemény következtében a kormány elhatározta semmi eljárást nem intézni Day ur ellen s neki értésére adatott – legalább akkor, midőn hozzám jött, értenie kellett – hogy a tilalom csak pillanatnyi erővel birt, addig t. i. mig bővebb értesülés szereztetik, s ő 24 óráig sem maradhatott azon benyomás alatt, hogy a rendőrség lezárolandja tulajdonát (woald luy any embargo on his property).

Mr. Bright: A nagytiszteletü gentlemann nem mondta meg; hogy miként jutott kezéhez az a jegy?

Sir G. C. Lewis: A jegy Sir Richard Mayne által lett elémbe terjesztve (Oh! oh! és Hear! hear!)

A belügyminiszter igen éles megtámadásokat vont magára e nyilatkozatai által pártkülömbség nélkül a sajtóban; pártkülömbség nélkül, mert (a mint a hatalmas Cobden-Bright-párt közlönye, a »Morning-Star«, megjegyezte):

– – »A kérdés nem oly természetü, hogy pusztán pártérzelmeknek szolgálhatna táplálékul; itt oly kérdés forog fenn, melynél a belügyminiszter kitérő nyilatkozatai megerősitették a gyanut, sőt többet mint gyanut, az angol közönségnél, hogy Austria iránti részrehajlásból s Austria sugallatara, a kormány oly rendszert vett alkalmazásba, mely annyira sérti az angol érzelmet, hogy nincs Anglia saját közigazgatása körében oly kigondolható közérdek, melynek kedveért az angol nép ily eljárást valaha elnézett volna. Nagyon csalatkozik a kormány, ha azt hiszi, hogy Austria iránti előszeretetének meg fog engedtetni, a mi Anglia saját érdekeért sem türetnék el. A belügyminiszter azzal menti magát, hogy nem ért magyarul; igen, de olvasni csak tud, ott látta a kezére keritett jegyen Kossuth Lajos névaláirását s ahhoz bizony nem kellett a magyar nyelv ismerete, miszerint belássa, hogy oly nyomtatvány, melyen Kossuth neve van aláirva, semmi osztrák pénznek nem lehet utánzása, ahhoz tehát a kormánynak nem volt szabad nyulnia, nem volt joga a kezére keritett jegyet megtartani, hanem szoros kötelessége volt volna azt a nyomdásznak, kinek műhelyéből eltulajdonittatott, visszaadni.«

Ezt az eltulajdonitást a lapok egyhangulag kereken lopásnak bélyegezték s keserü kifakadásokban adtak kifejezést az angol közönség a feletti megbotránkozásának, hogy a rendőrség, mely a végett fizettetik a nép adójából, hogy a polgárok vagyonát a tolvajoktól megóvja, maga lesz tolvajjá s lopáshoz folyamodik, miszerint Austriának szolgálatot tegyen, a kormány pedig ezen lopott jószág alapján egy angol iparost üzletének folytatásától el mert tiltani a nélkül, hogy az ekként betiltott üzlet az illető törvényes hatóság által törvénytelennek lett volna kijelentve. Ily önkéntes avatkozást a magántulajdonnal-rendelkezés szabadságába, nem engednek meg Anglia törvényei s nem tür el az angol nép szelleme; az önkény sulyát pedig még növeli azon körülmény, hogy a kormány. a korona jogtanácsosainak véleménye folytán; elvégre kénytelen volt beismerni, miként nem forog fenn oly cselekvény, mely ellen fellépni a kormánynak jogában volna vagy tehetségében állna.

Ily s ezekhez hasonló fejtegetések kiséretében a nyilvánosság közlönyei határozottan oda nyilatkoztak, hogy a dolgot nem lehet ennyiben hagyni. Az angol közönség tisztán akar látni az elkövetett üzelmekbe. Tudni akarja, hogy ki a tolvaj? tudni akarja, mi uton-módon került a lopott jegy a rendőrfőnök kezébe s mit csinált vele a belügyminiszter, miután az neki bemutattatott? ki tette mozgásba ez ügyben az angol rendőrséget s minő törvényes hatóság hatalmazta fel a rendőrfőnököt egy angol polgár üzleti munkájának betiltására? Ezek felől nem adott a belügyminiszter felvilágositást s titkolózásai gyanut keltének, hogy a tényállásnak teljes felderitése nem remélhetett volna türelemmel találkozni az angol alsóházban, mert az angol rendőrrendszernek osztrák lábra állitása s a tulajdonnal-rendelkezés szabadságának megsértése nem oly dolgok, melyeknek elkövetéseért a nyelvtudományi tudatlanságot mentségül lehetne elfogadni. Több világosságra van szükség. Bűn lett valaki által elkövetve egy idegen kormány érdekében s a bűn tárgya, a »corpus delicti«; a fővárosi rendőrfőnök kezén találtatik.

Nem lehet megengedni, hogy a dolog ennyiben maradjon.

Hozzájárult a sajtó nyilatkozataihoz az, hogy a belügyminiszter előadása még szükre szoritott határai közt sem felelt meg mindenben az igazságnak.

Az interpellatió utáni napon (márczius 15-én) Day Vilmostól a következő levélkét vettem:

»Kötelességemnek tartom Önt bizalmasan értesiteni, hogy Sir G. C. Lewis tegnapi nyilatkozata az alsóházban nem egyezik meg a tényállással. Azt mondta ugyanis, hogy munkánk folytatásának betiltása egyenesen csak azon körülményből eredt, hogy nem értették a magyar nyelvü szöveget s hogy mihelyt forditásra tettek szert, tehát a jegyek természete iránt tisztába jöttek; a tilalmat azonnal beszüntették. Ez teljességgel nem áll. A forditás kezükben volt, tehát ismerték a jegyek természetét, midőn a rendőrbiztos (a ki, mint Sir G. C. Lewis elismerte, ennek utasitása szerint járt el) nekem a tilalmat kiadta. Midőn február 12-én Sir Richard Mayne-t, meghivása folytán, meglátogattam, észrevettem beszédjéből, hogy a jegynek birtokában van, vagy legalább látta és ismeri; s csodálkozva kérdém: hogyan, hát Ön hozzájutott a jegyekhez? Ő azt felelte: igen, és forditását is birom? Már pedig a tilalmat csak a következő napon adta ki, tehát akkor, midőn már forditásból ismeré a jegyek természetét.«

Ezt mint példát emlitem, hogy miniszterek, ha valamely nem épen tisztességes csinyt követnek el, egy kis fillentést maguknak a Themse partján is megengednek. Duncombe azonban nem hagyta a dolgot szó nélkül.

ALSÓHÁZ.

1861. márczius 22.

Duncombe, kérdést intézendő a belügyi államtitkárhoz a Kossuth-jegyek ügyében, alkalmat vőn emlékeztetni a házat, hogy minap lord John Russell-t cserben hagyta emlékezete azon jegyzékre nézve, melylyel Hudsont utasitotta, hogy Kossuthot élesen szemmel tartsa (to keep a sharp look out). Ugy látszik, az emlékezőtehetség megfogyatkozása a kormánykörökben terjedni kezd. Néhány nap előtt a belügyér a Kossuth-jegyek iránt hozzáintézett kérdésekre válaszolva, azt mondta, hogy nem ismerhették fel a jegyek természetét, midőn neki azoknak egy példányát a főrendőrbiztos bemutatta, mert egyikük sem tudott magyarul. Szóló teljes bizonyossággal mondhatja, hogy azon időben Sir Richard Mayne már forditását is birta a jegyeknek, tehát mind ő, mind a belügyér ismerték a szöveg tartalmát, midőn a munka folytatását betiltották. És igy a tudatlanság, mely mentségül felhozatott, nem forgott fenn. De nemcsak erre nézve hagyta cserben a belügyért emlékezete; cserben hagyta akkor is, midőn azt állitotta, hgy azon két levél után, melyet felolvasott, többé Sir R. Mayne és Day ur közt semmi irásváltás nem jött közbe. Már pedig a dolog akként áll, hogy Sir R. Mayne kapott Day urtól egy levelet, mely ennek mint angol embernek becsületére válik. A nagytiszteletü gentleman előadásának tehát magyarázatra van szüksége.

Azt is megkivánja szóló emliteni, miként arra, hogy a Kossuth-jegyeken a magyar korona jelvénye előfordul, a külügyér márczius 5-én mint oly sulyos körülményre hivatkozott, mely praesumptiot keltett, hogy itt törvénytelenség forog fenn, mely megkivánja, hogy a korona jogtanácsosai véleményt adjanak a dolog felől. Előrebocsátja, hogy a magyar koronaczimer a Kossuth jegyeken nem mint pecsét, hanem csak mint diszitvény fordul elő és szóló bizonyossá teszi a házat, hogy azt a magyar koronás czimert, mely a kormányt annyira alarmirozta, Magyarországon mindenki széltiben használja: hirlapi hirdetéseken, czégtáblákon, szinházi czédulákon, boros-palaczkokon s borura-derüre mindenen. Hát bizony nevetséges dolog volt ebből oly hűhót csinálni.

Szóló tudni kivánja, kitől kapta Sir R. Mayne a jegyet? ki forditotta azt le számára? s nem volt-e már akkor leforditva, midőn Sir Richard azt a belügyminiszteriumba vitte? s vajjon ugyanazon jegy-e az, mely a chancery ban bemutattatott?

Sir G. C. Lewis belügyminiszter: Nem ismeri el, hogy feledékenységbe esett vagy hiányos felvilágositást adott volna. Midőn azt állitotta, hogy az általa felolvasott két levelen túl semmi irásváltás nem jött közbe, ő természetesen azt értette, hogy Sir R. Mayne részéről nem jött közbe; nem tartotta szükségesnek arra reflectálni, a mit Day ur irt vagy irhatott. Az ő tiszteletreméltó barátja (Duncombe) csak az iránt kivánt felvilágositást, a mit ő (a belügyér) és Sir R. Mayne tettek. Day urra nézve nem tett kérdést. (Nevetés. A ház ezt a csavarintást mulatságosnak találta. )

Ezeknek előrebocsátásával szóló átment tisztelt barátja mostani kérdéseire. Azon kérdésre, hogy kitől kapta Sir R. Mavne a jegyet? – felelete az, hogy egy rendőrtől kapta. (Hear! hear! és nevetés.) A leghatározottabban állithatja, hogy Sir Richard Mayne sem rendőrt, sem senki mást soha nem alkalmazott arra, hogy Kossuth ur működései (proceedings) felől informatiót szerezzen. Ez bizonyos, mert ezt szóló magától Sir Richard Maynetől tudja. (Nevetés.) Ő semmit sem tudott a jegyek felől mindaddig, mig egyet közülük egy rendőr hozzá nem hozott. Ekkor kötelességének tartotta azt szóló elibe terjeszteni. Szóló ismétli, hogy senkisem volt a belügyi hivatalban, a ki magyarul értett volna, tehát utasitotta Sir R. Maynet, hogy forduljon a külügyi hivatalhoz forditás végett s csakugyan á külügyi hivatal látta őt el a forditással.

A harmadik kérdés az volt, vajjon ez ugyanazon jegy-e, a mely a chancerynek bemutattatott? E kérdésre igennel felel. Szóló utasitásából történt, hogy értesités végett a jegy az osztrák követségnek átadatott.

Megfelelvén e szerint a tett kérdésekre, szóló még indittatva érzi magát kijelenteni, miként távol van tőle, hogy Day ur eljárásában valami rosszalni valót találjon; ellenkezőleg elismeri, hogy Day ur magaviselete kifogástalan, Sir R. Mayne jelentést tett szólónak arról, a mi közte és Day ur közt, ennek a rendőrhivatalban február 12-én tett látogatása alkalmával, előfordult. E jelentés szerint »Day ur oda nyilatkozott, hogy csak azután vállalta el a munkát, miután illetékes tekintélyek által biztosittatott, hogy a dolog törvénybe teljességgel nem ütközik. Gyanitván, hogy alkalmasint a kérdéses jegyek iránt kiván vele a rendőrfőnök szólani, két egész iv jegyet vitt magával s azon nyilatkozattal mutatta meg; hogy ő a dologból legkevésbé sem csinál titkot; ha Sir Richard Mayne meglátogatta volna műtermeit, minden tartózkodás nélkül megmutatták volna neki a jegyeket.«

Ezt szóló azért tartotta szükségesnek megemliteni, mert Duncombe s a kik ez ügyben felszólaltak, olyan szinben iparkodtak az ügyet feltüntetni, mintha e jegyek gyártása valamely oly titkos rejtelmes módon vitetett volna, mint mikor hamis pénz verése van munkában, miszerint azt a következtetést vonhassák le, hogy csak valamely nem tisztességes kémlelődés utján lehetett a dolog felől tudomást szerezni. Day urak nagyon tisztességes iparüzők, kiket maga a királyné is alkalmaz s kiknek nyilt eljárása e felfogást megczáfolja.

Szóló ezután előadja a szempontot, mely ez ügyben a kormányt eljárásánál vezérelte. A mint a forditást megkapta – ugymond – tisztában állott előtte, hogy oly jegyek készitése forog fenn, melyek arra vannak szánva, hogy a Magyarországon most létező kormány helyébe állitandó kormány által használtassanak. Ilyen levén a működés természete, a kormánynak kötelessége volt megfontolás alá venni, vajjon a működés törvényes volt-e vagy nem? Erre nézve szóló előzményekre hivatkozott. Nevezetesen hivatkozott lord Lyndhurstra, a lordok házának egyik legtekintélyesebb törvénytudó tagjára, ki a királyné által Peltier ellen folytatott perben 1853-ban törvényes szabálynak jelentette ki, hogy »kihágás (misdemeanour) vétségébe esik, a ki oly tettet követ el, a mely bonyodalomba keverheti Angliát valamely idegen kormánynyal, melylyel a királyné barátságban él. »Hivatkozott továbbá arra, hogy midőn 1860-ban a Garibaldinak küldött segély kérdése az alsóházban szóba került, a fő államügyész (Attorney General) ekként nyilatkozott:

»A törvény mindent tilt, a mi a békét Anglia uralkodója s egy más állam uralkodója közt veszélyeztetheti. Ámbár az angol közönséges törvény (common law) különleges orvoslatról nem gondoskodott: de az általános jóhiszemüséggel és czélszerüséggel (expediency) megegyezőleg, szigoru szabálynak veszi az elvet, hogy az ország alattvalói kötelesek tartózkodni minden avatkozástól, mely arra van irányozva, hogy egy más ország alattvalóit annak törvényes hatósága ellen felingerelje. Hogy minők azon hatóságok – az nem tartozik a dologra; ha még oly kegyetlenek; zsarnokiak is, – az a kérdésen nem változtat. Ha az uralkodó Angliával békében van, törvényt sértene Anglia minden lakója, a ki azon uralkodó országának ügyeibe avatkoznék.«

A tudós fő-államügyész e törvénytanát a házban senkisem vonta kétségbe, ellenben egy másik törvénytudó tag, Bovill ur (guilfordi képviselő) oda nyilatkozott, hogy:

»igen komoly vétség, felhivást tenni aláirásokra a végett, hogy egy idegen ország alattvalóinak segély nyujtassék a felkelésre uralkodójuk ellen; ily eljárás egyenes megsértése a nemzetközi jognak a büntető megtorlás alá tartozik.«

Ez előzmények folytán szóló belügyminiszter akként vélekedett, hogy ha ily czélok végett aláirások gyüjtése sérti a nemzetközi illemet (comity of nations), okoskodási hasonlatnál fogva a tilalom elve alá tartozónak kell tekinteni azt, ha pénz gyártatik, tehát »nervus belli« készittetik, a végett, hogy egy oly kormány által használtassék, mely a fennálló kormány romjain szándékoltatik felállittátni. Ezek folytán szóló belügyminiszter kötelességének tartotta a korona jogtanácsosait véleményadásra felszólitani. E vélemény nem volt kedvező az eljárás törvényességének, de nem tanácsolta, hogy a kormány vádat inditson. A kormány e tanácshoz alkalmazkodott, de értésére esvén, hogy az osztrák követség az ügyet polgári orvoslat (civil remedy) alanyává tehetőnek véli ámbár a kormány nem gondolta, hogy a dolog polgári orvoslat alá tartozhassék, mégis, miután az osztrák követség által felszólittatott, segitségére lenni, hogy polgári orvoslatát valósithassa, a kormány tartozásának vélte a barátságos hatalomnak kezére szolgáltatni a bizonyitványt (to furnish them with the evidence), melylyel jogait érvényesithetni gondolta.

Ennyire és nem tovább ment a kormány avatkozása s szóló reméli, hogy a ház érezni fogja, miként kötelességei határán nem lépett túl.

* * *

Minthogy Duncombe felszólalása kezdetén a »Banshee« nevü angol hajónak keleti fegyvereink visszaszállitására alkalmazását is szóba hozta: a belügyminiszter után lord John Russell sietett panaszkodni, hogy hétről hétre vitatások idéztetnek elő Anglia külviszonyai felől; de mert kérdés lett hozzá intézve, nyilatkozatokba bocsátkozott s a tárgyalást pénzjegyeim kérdésétől a »Banshee«-ra terelte.

Különben is az alsóházi ügyrend nem engedi meg, hogy a kormányhoz intézett kérdések vitatás vagy határozat tárgyává tétessenek. Ott azon kérdés feltétele: vajjon tndomásul veszi-e a ház a kormány feleletét? – nincsen szokásban. Határozathozatalt formaszerinti inditványnak kell megelőzni s ezt a házszabályok bizonyos ügyrendtől teszik függővé; az interpellatiók feladata tényeket hozni világosságba (to elicit facts), nem pedig határozatot provocálni; ez előre bejelentett inditványt kiván, a mit az interpellatiókra adott felvilágositás után nem lehet rögtönözni.

* * *

A belügyminiszter fentebbi nyilatkozatai egész irodalmat idéztek fel az angol időszaki sajtóban, mely a kormány felvilágositásainak elégtelenségét, sőt rosszhiszemüségét kimutatta; eljárására a jogtalanság bélyegét sütötte s az igazolási kisérletet, mely á Garibaldi-féle aláirások állitólagos törvénytelenségére alapittatott a szó szoros értelmében összezuzta.

És a hangon, melyen a nyilvánosság független közlönyei a kormány eljárását birálat alá vették: melegség ömlött el, a rokonszenves bizalom melege, melyet az angol nép a magyar ügy diadalának kilátásai iránt érzett. De azért csalódnék, a ki az általános érdeklődést, melyet Angliában ügyem felkeltett, csakis e rokonszenv rovására metszené. Az angol nép szemében ez ügy otthonos szempontból is nagy érdekkel birt. Angol ember csak a törvényt tekinti urának. Vele született jogának tartja a szabadságot, mindent tehetni, amit a törvény nem tilt s a törvény exponenseül csak a birót ismeri el. Nem tűri, hogy a nép e veleszületett jogának gyakorlatába a kormány belenyuljon. Különösen nem tűri, ha a kormány, miként az nyomdászaimnál történt, a munkaszabadságba s az iparos-üzlet folyamába háboritólag avatkozik. Aztán minden angol ember undorodik a hivatalos kémrendszertől. Gyomrából utálja a »mouchard«-okait. Borzad a gondolattól, hogy a despoták e méregfáját a politikai részrehajlás Anglia szabad földjébe átültetni csak meg is kisérelhesse. Különösen féltékeny arra, hogy az angol intézvények természete ne pervertáltassék. A rendőrséget oly intézvénynek kivánja, mely arra s csakis arra van hivatva, hogy a közbátorság, a személy- és vagyon-biztonság felett őrködjék s ezért az angol közvélemény mélyen felháborodott, midőn világosságra lett hozva, hogy az angol rendőrség politikai mozdonynyá hamisittatik. Hát még midőn az is napfényre került, hogy az én ügyemben az angol rendőrségnek politikai eszközzé használása egy külhatalom s még hozzá a gyülölt s megvetett osztrák iránti szolgálatkészségből történt! Az angol nép egyszer-másszor sokat elnézett kormányának, de az idegen kormányon iránti subserventiát soha. Egy királyának fejét ütötte le a vérpadon, egy dynastiáját elkergette ily »subserventia« miatt.

Ezekhez járult még a menedékjog tekintete is; melynek sérthetlenségét Anglia népe nemzeti dicsőségének tekinti. Megkivánja a menekvőktől, hogy angol földön, Anglia törvényét tiszteletben tartsák, de nemzeti gyalázatnak venné, ha kormánya az asylum árául azt kivánná a menekvőktől, hogy megtagadják aspiratióikat, melyek miatt hontalanokká lettek.

Ezen érzelem adta tolla alá a »Morning Star« vezérczikkirójának a következő sorokat:

»Az eljárás, mely a Kossuth-jegyek iránt folyamatba tétetett, nem csupán Kossuth és Day urakat érdekli. Még ha ezen urak alávetnék is magukat a reájuk mért tilalomnak, egy kérdés fenmaradna, mely iránt minden angol embernek mélyen érdeklődni kell, s annyira belevág az angol szabadág, az angol nemzeti becsület szentélyébe, hogy a közérzület hangos nyilatkozása elengedhetlen kötelesség. Mert a jelen eljárás nem egyéb, mint merénylet: a chancery utján hozni be azt, a mire az angol alsóház és az angol nép indignatióval tagadta meg az engedelmet, midőn a kormány sokkal menthetőbb körülmények közt az összeesküvési törvény (conspiracy bill) előterjesztésével akarta keresztülvinni.«

Ennek megértése végett egy kis magyarázatra van szükség. Orsini merényletekor (1858. január 14.) Bernard franczia menekvő Angliában bünrészességi gyanuba esett s vád alá vétetett. Az esküdtszék nem találta bünösnek. Felmentette. »Irataim I. kötetének 66. és következő lapjain előadtam, minő parancsoló hangon követelte III. Napoleon császár kormánya Szárdiniától, hogy a menekvők politikai tevékenységének utját vágja. Walewski, franczia külügyér, kereken megmondta a szárd követnek, hogy »el van határozva a végletekig menni s azon országokba, melyekből a conspiratorok ki nem üzetnek, maguk fognak elmenni, őket saját kezeikkel még a föld gyomrában is felkeresendők.« A hatalmas Angliával természetesen bajos volt volna ily hangon szólani, de Napoleon császár, a köztük fennálló szövetséges viszonyra hivatkozva, az angol kormányt is sürgősen felszólitotta; hogy a menekvők ellenséges indulatának megfékezésére intézkedések tétessenek. Ha Bernardot az esküdtszék bünösnek találja, a biró kimondta volna reá a halálos itéletet s a kormány azt felelhette volna Napoleonnak, hogy tettleg be van bizonyitva, miként az angol törvények a menekvők bűnös törekvéseinek megfékezésére elégségesek; de az esküdtszék Bernardot felmentvén, Palmerston lord jónak látta a francziák hatalmas császárja neheztelésének megkérlelése végett »conspiracy bill« czim alatt egy oly törvényjavaslatot terjeszteni elő az alsóházban, mely, ha keresztülmegyen, a menekülteknél minden politikai működést bünvádi eljárással sujtandott s őket teljes lehetetlenségre, tehát politikai hitvallásuk megtagadására kárhoztatja. Az angol közvélemény a szó szoros értelmében felzúdult a kormány e merénylete ellen. Az angol nép a közszabadság elleni attentatumnak tekinti a kivételes törvényeket. Nemzeti becsület kérdésének tartja, hogy a kik politikai aspiratiók miatt Anglia szabad földjén menedéket keresnek, az angol törvények oltalmát teljes mértékben élvezzék ép ugy, mint ha angol polgárok volnának. Ha oly tettet követnek el, melyet az angol törvény angol polgárra nézve bűnnek minősit, az náluk is bűnnek tekintetik s esküdtszék itél felette; de a menekvőkre nézve különös bűncathegoriák felállitása az angol jogérzetet fellázitja s ezt az angol nép oly határozottan ellenzi, mint a mily idegen annak eltürésétől, hogy ő maga az elnyomott népek szabadságtörekvései iránti rokonszenvében azon korláton túl akadályoztassék, melyet a fennálló törvények elibe szabnak. Ez a korlát pedig csakis a »Foreign enlistment act« czimü törvényben áll, mely idegen harczban részvét végett minden toborzást tilt. Ez az egyedüli dolog, a mit e tekintetben a közbűnök sorába eső tetteken kivül az angol törvény tilt. Ez s a közönséges büntető törvény az egyedüli korlát, melylyel az angol jog a menekvők politikai törekvéseinek határt szab.

Midőn én angol földre léptem, nyiltan kimondottam, miként előttem az asylumjog csak ugy s csak annyiban bir értékkel, ha és a mennyiben szabadságot ad hazám felszabaditására munkásnak lenni. Egy perczig sem maradnék oly országban, mely a személyemnek nyujtott oltalom árául azt kivánná, hogy hazafiui aspiratióim valósitására szünjem meg törekedni. De tiszteletben kivánom tartani az ország törvényeit, mely számüzött fejemnek menedékhelyet ad s azért tudni kivánom, mit szabad nekem, mint hazafinak, hazám függetlenségének érdekében tennem, mit nem? – miszerint megitélhessem, hogy az angol menedékjogot igénybe vehetem-e? És Anglia legtekintélyesebb törvénytudói egyhangulag biztositottak, hogy csak a »foreign enlistment act«-ot meg ne sértsem: politikai aspiratióim valósitására mindent megtehetek, minden becsületes eszközt felhasználhatok.

Hasonló kérdésemre hasonló feleletet kaptam Amerikában is. Ott az Egyesült Államok főbirája maga biztositott, hogy nyithatok aláirásokat, gyüjthetek pénzt, csinálhatok hitelműveleteket, kibocsáthatok igérvényeket, azon nyiltan bevallott szándékkal, hogy hazám felszabaditására akarok közreműködni; gyárthatok puskaport s mindennemü golyókat; csináltathatok töltéseket; vehetek ágyukat, puskákat s mindennemü fegyvereket; szerezhetek hajókat, fel is szereltethetem; szóval: mindent tehetek, a mi a közbűnök rovatába nem esik; csak egyet nem tehetek: legénységet nem szabad felfogadnom. (You can not enlist men.)

A magán- és büntető-jog elvek egészen egyenlők Angliában s az Egyesült Államokban.

E cselekvési szabadságnak akart az angol kormány a „conspiracy bill« által végetvetni s a politikai menekvőket teljes tevéketlenségre kárhoztatni. Nem csoda, hogy az angol közvélemény felzádult a kisérlet ellen s Angliában a nép választottait még egy hatalmas Caesar komor tekintete sem birhatja reá, hogy a nép akaratával ne gondoljanak.

Ilyen volt ama »conspiracy bill« történelme, melyre a Cobden-Bright-párt hatalmas közlönye azon figyelmeztetéssel hivatkozott; hogy most az ellenem folyamatba tett eljárás a chancery utján akarja a politikai menekvők tevékenységének azon elbénitását az osztrák császár javára keresztülvinni, melyet Napoleon császár kivánságára a »conspiracy bill« által keresztülvinni nem sikerült.

E figyelmeztetés tetemesen növelte az ügyem iránti közérdeklődést.

Tizedrészét sem birom a változatos felszólalásoknak, melyekkel a belügyminiszter mentegetődző okoskodásai megczáfoltattak s gyüjteményem mégis egy jókora kötetet teszen. Mutatványul együvé szőtt kivonatban csak annyit irok ki, a mennyi a fennforgott leglényegesebb kérdések felvilágositására s az angol közvélemény akkori irányának megismertetésére szükséges:

(A »Daily News,« »Morning Star,« »Daily Telegraph,« »Morning Advertiser,« »Manchester Examiner and Times,« »Parlamentary Remembrancer,« az edinburghi és glasgowi lapok stb. több számából, 1861. márczius utolsó tizedéből.)

A belügyminiszter előzményekre hivatkozással igyekszik mentegetni a menthetlen eljárást, melylyel a Kossuth-jegyek ügyében az angol alkotmányos szabadságot megsértette. Mondhatnók, hogy Angliában csak vagy birói itélet vagy parlamenti határozat alkothat oly előzményt, mely érvénynyel bir. A belügyminiszter nem ily előzményre, hanem csak parlamenti tárgyalások közben egyes törvénytudó szónokok által kifejezett nézetekre hivatkozik. Ez csak vélemény, melynek ellenébe más, nem kevésbbé tekintélyes, törvénytudók eltérő véleményét lehetne állitanunk. De erre nincsen szükség, mert bárminő tekintélyt tulajdonitunk is a felhivott véleményeknek, azok a fenforgó esetre nem alkalmazhatók s a belügyminiszter által belőlük levont következtetés merőben hamis és alaptalan.

Hivatkozás történik:

1-ször lord Lyndhurst azon kijelentésére, hogy kihágás vádja alá esik, a ki olyasmit cselekszik, a mi arra van irányozva, hogy Angliát bonyodalmakba keverje oly idegen kormánynyal, melylyel az angol uralkodó barátságos viszonyban van. Ezt különösen Toulmin-Smith vette tüzetesen taglalás alá a »Parlamentary Remembrancer«-ban. Kimutatta, hogy lord Lyndhurst azon esetről szólt, midőn, a törvény világos tilalma ellenére, a kormány megengedi, hogy angol alattvaló sereget gyüjtsön s azzal idegen kormány ellen, ugyszólván maga kezére; háborut viseljen. Ez igenis bonyodalomba keverheti Angliát, mert a törvényszabta kötelességet elmulasztotta a kormány teljesiteni s ez esetre Lyndhurst lordnak tökéletesen igaza van. Alkalmazható lenne ezen jogelv akkor is, ha a kormány, ismét a törvény világos rendelete ellenére, megengedné, hogy az osztrák birodalomban forgalomban levő valamely pénzjegy Angliában utánnyomassék s a hamis pénzjegy forgalomba tétessék (ha ugyan képzelhető, hogy valaki ily értéktelen portékát »worthless comodity« utánozzon). De midőn egy magánember a maga saját neve aláirásával ellátott jegyeket nyomat, azt insinuálni, hogy az Angliát bonyodalmakba keverheti: oly képtelen állitás; mely a józan észszel ellenkezik. Igazán botránkoztató látni, hogy egy angol kormány az osztrák kegyhajhászat szelében annyira önkivületbe esik, miszerint még csak azt sem veszi észre, hogy képtelen állitása őt saját magával ellentétbe teszi, miután hosszu tanakodás s még a korona jogtanácsosainak is segitségre hivása után kénytelen volt bevallani, hogy a kérdéses jegyek nyomtatása nem oly cselekvény, mely büntető eljárás tárgyát képezhetné.

2-szor hivatkozás történik a fő-államügyész azon nézetére, hogy »az ország (Nagy-Brittannia) alattvalói törvénysértést követnek el, ha valamely idegen ország dolgaiba, melynek uralkodója Angliával békében él, oly módon avatkoznak, a mely arra van irányozva, hogy azon ország alattvalóit annak törvényes hatósága ellen (against its lawful authorities) lázadásra ingerelje. Erre megjegyezzük először azt, hogy ha e nézet helyesnek fogadtatnék is el: Kossuthra nem alkalmazható. Ő magyar ember, ezt a veleszületett minőséget tőle semmi erőszak, semmi balszerencse el nem veheti. Neki Magyarország hazája s ha és a mennyiben Magyarország ügyeibe avatkozik: róla ép ugy nem lehet mondani, hogy idegen ország ügyeibe avatkozik, mint a miként nem idegen ország ügyeibe avatkoztak azok az angol hazafiak, kik a Stuartok kényuralma elől a continensre menekedve, ott ellenük conspiráltak. Kossuth nemcsak jogot gyakorol, de sőt kötelességet teljesit, ha hazájának erőszakkal elrablott szabadságát visszaszerezni törekszik. Ha jog és a jognak negatiója közt arányositást tenni lehetne: azt mondanók, hogy sokkal több joga van Magyarország dolgaiba avatkozni, mint Ferencz József osztrák császárnak; mert Kossuthot Magyarország nemzetgyülése független nemzeti kormányának főnökévé választotta, – Ferencz József osztrák császár ellenben csak idegen fegyverek erőszaka által jutott a hatalom bitorlására Magyarország felett. Megjegyezzük másodszor, hogy ha Anglia kormánya törvényes maximának tekinti a főállamügyész azon enunciatióját, hogy vétséget követ el, a ki egy ország »törvényes hatóságai« ellen fellázad: meg kellene emlékeznie, hogy nem Kossuth, hanem Ferencz József osztrák császár az, a ki Magyarország törvényes hatóságai ellen fellázadt és lázadást szitott fel és lázadásának támogatására még idegen haderő segitségéhez is folyamodott; mi a legnagyobb bün, mit egy ember, ki magát uralkodónak tekinti, nemzet ellen elkövethet. Épen e napokban jött nyilvánosságra Kossuth affidavit-ja,* melylyel az osztrák császár nevében beadott keresetlevél állitásait összezuzta. Ki van ebben mutatva, hogy Ferencz József császár uralma Magyarországon nem »törvényes hatóság« s hogy csakugyan nem az, azt maga Ferencz József császár is elismerte, mert hiszen ép most hivta fel a magyar nemzetet arra, hogy uralkodói állását koronázás által (mi nélkül senki sem lehet Magyarország királya) országgyülésileg törvényesitse, tehát elismerte, hogy uralkodása eddig nem »törvényes hatóság«, hanem bitorlás és az is marad, mig a nemzet azt nem törvényesiti. Meg fog-e ez valaha történni? – az a jövendő titka. De az tény, hogy eddig még nem történt meg s ha a magyar nemzet fegyvert fog (a mi több mint valószinü), miszerint a bitorlás jármát összetörje: ez a jog harcza lesz az erőszak ellen, de »lázadás az ország törvényes hatóságai ellen« nem lesz, mert Magyarországon »törvényes hatóság« mincsen.

Ez alább közöltetik.

A főállamügyész által felállitott törvénytudományi maxima tehát a fennforgó esetre nem alkalmazható.

De még ha »in thesi« alkalmazhatónak tekintetnék is a következtetés, mely abból levonatik, merőben hamis és tarthatatlan. A belügyminiszter azzal mentegeti az igazolhatlan rendőri avatkozást s a jegyek kiadatásának az ipar-üzleti szabadságot sértő tilalmát, hogy a kérdéses jegyek rendeltetése az volt, miként általuk a Magyarországon fennálló kormány helyébe egy más kormány állittassék, tehát forradalom eszközöltessék. Az osztrák császár is arra alapitja keresetét a chancery előtt, hogy Kossuth ur a jegyeket forradalom felszitására akarja használni Magyarországon s e forradalom ellen keres a gyámoltalan császár pártfogást egy angol biróságnál.

No, ez merőben képtelen szószátyárság. Mindaddig, mig Magyarországon egy független nemzeti kormány zászlaja fennen nem lobog az ország fegyveres fiai által körülvéve ezek a papirjegyek megannyi ringy-rongy papir (waste paper). Tizenkét oly sor irás a magyar néphez intézve, a minőt Kossuth irni tud s mi (a »Daily Neivs«) lapjainkban közzétenni mindig készek vagyunk a nélkül, hogy a belügyértől vagy rendőrfőnökétől engedelmet kérnénk reá, avagy komor tekintetükkel gondolnánk: tizenkét ily sor irás ezerszer többet tehetne a forradalom felszitására, mint e jegyeknek minden milliója, melyek csak akkor juthatnak értékre, ha a forradalom már megtörtént. E jegyeknek lehetend hasznát venni, ha majd nemcsak kitört a magyar forradalom, hanem a magyar forradalmi kormány territorialis hatalmi állásra is jutott; de velük lázadást felszitani, velük forradalmat élőidézni teljes lehetetlénség.

Világos tehát, hogy a főállamügyész által felállitott népjogi elv sem a fennforgó esetre nem alkalmazható, sem a belügyminiszter osztrák »mouchard«-okká aljasult rendőrközegeinek mentségül nem szolgálhat.

Hivatkozás történik!

3-szor arra, hogy midőn a mult évben (1860-ban) a Garibaldi segitségére meginditott pénzgyüjtés ügye az alsóházban szóba hozatott, egy törvénytudó tag (Bovill ur) odanyilatkozott, miként Angliában aláirásokat gyüjteni a végett, hogy egy idegen országban az alattvalók lázadásának az uralkodók ellen segély nyujtassék: a nemzetközi jognak oly komoly megsértése, melynek büntető megtorlást kell maga után vonnia. A miből a belügyminiszter csodálatos logicával azt a következtetést vonja, hogy ha ily czélból aláirásokat gyüjteni tilos: oly pénzjegyek gyártása (fabrication of money} is tilos, mely elismerés szerint a végből készittetik, hogy egy létező kormány romjain felállittatni szándékolt kormány által használtassék.

Az osztrák császár remegése s az, hogy Apponyi Rudolf grófot rendkivüli mértékben megszállta a kényelmetlenség érzete: nagyon kihozhatta sodrából a mi classicus tudományosságu belügyminiszterünket, miszerint észre ne vegye, hogy logicája bámulatosan kificzamlott.

Tegyük fel, hogy Garibaldi dicsöséges forradalmának segitségére angol pénzt gyüjteni törvénysértés volt. A közönséges angol ész hangosan kiáltja, hogy angol arany sovereigneket gyüjteni, melyek mindenütt a világon pénzül fogadtatnak el, saját belső értékkel birnak s minden nyelven beszélnek, – egy dolog; az pedig egészen más dolog, hogy egy magyar ember egy még nem létező, de nem lehetetlen eventualitás esetére való előgondoskodásból papirjegyeket készittet, melyek belső értékkel nem birnak s értékre csak azon esetben tehetnek szert, ha oly kormány lesz valósággal felálllitva, mely azokat használhatja. Mig ez a kormány nem létezik, addig a kérdéses papirjegy nem pénz, s nevetséges nyelvsikamlás annak nyomtatását »pénzgyártás«-nak (fabrication of money) nevezni; ha pedig az a kormány, mely egyedül képes e jegyeket pénzértékkel felruházni, létrejő, azt csakugyan még a classicus belügyér sem fogja kétségbe vonni, hogy annak, mint már létező kormánynak, joga lesz papirpénzt forgalomba tenni s pénzt is veretni.

Az mindenesetre kézen fekvő tény, hogy Kossuth jegyei nem a mai osztrákositott Magyarország számára készittettek, hanem egy oly Magyarország számára, melyben az osztrák császár nem parancsol. S ha az osztrák császár már most is, midőn még ott »kényurilag« parancsol, ide jön, egy angol biróság előtt »in forma pauperis« siralmasan bepanaszolni, miként fél, hogy Kossuth jegyei Magyarországon már most is elfogadókra találnak: ezzel csak annak adja jelét, hogy hatalmának a számlálhatlan bünök köveiből, annyi kiontott vérrel összevakolt épülete roskadozófélben van; hogy a Habsburg-czég Magyarországon nem ér egy évi bért (is not worth a year’s purchase) s hogy Kossuth ur bölcs előrelátásának adja jelét, midőn arról gondoskodik, hogy ha majd az a bukófélben levő ház összeomlik s összeomlásával a mostani törvénytelen papir-currentia értéktelen ringy-rongygyá válik, Magyarország forgalmi eszköz nélkül ne maradjon. Időközben, ha fél az osztrák császár a Kossuth-jegyek forgalmától birodalmában, hát vannak katonái, vannak gensdarmjai: álljon őrt saját házának kapujánál; de ne felejtse, hogy angol biráknak nem hivatása az osztrák zsandárság s ne tegye magát nevetségessé azzal, hogy egy sheffieldi késgyáros módjára állitólagos üzletjelvényének bitorlása felett panaszkodik.

Hanem van egy körülmény, mely a belügyérnek a Garibaldi esetéből leerőszakolt okoskodását tökéletesen tönkre teszi s ez a körülmény az, hogy a kormány teljességgel nem avatkozott a Garibaldi-féle aláirások ügyébe; nem nyilatkoztatta törvénytelennek az aláirások gyüjtésére alakult bizottságok müködését; nem tiltotta be a gyüjtött pénzek kiszolgáltatását, mig a korona jogtanácsosai a dolog törvényessége felől nem nyilatkoznak; nem szerzett egy tolvaj rendőrtől egy felhivási példányt vagy egy aláirási okmányt s nem szolgáltatott a nápolyi király követjének kezére bizonyitványt, hogy annak alapján az aláirásgyüjtők ellen a chancery előtt polgári keresetet indithasson s az alcancellár a gyüjtött pénzek kiadását betilthassa; szóval: a dolgot tökéletesen rendben levőnek tekintette, melyhez a kormánynak semmi beleszólója nincs. Hát minő lélekkel hivatkozhatik most Kossuth és Day urak ellen Bovill ur véleményének tekintélyére, midőn azt a véleményt még in specie azon esetben, a melyről mondva volt, sem tartotta elég indokoltnak arra, hogy annak értelmében járjon el, sőt midőn Mr. Pope Hennessey és Sir G. Bowyer az alsóházban kormányi beavatkozást sürgettek, a kormány kereken kijelentette, hogy arról szó sem lehet.

A Garibaldi segitségére történt pénzgyüjtés tehát oly előzmény, mely távol attól, hogy a kormánynak mentségül szolgálhatna, egyenesen Kossuth mellett szól s a belügyminiszter fejére zuzó erővel esik vissza. Még ha a Kossuth-jegyek egy categóriába soroztathatnának is a Garibaldi segitségére tett pénzgyüjtéssel (a mi teljességgel nem áll), Kossuth urnak teljes joga van a kormány eljárására, mint oly előzményre hivatkozni, mely neki szavatosságot nyujt; mert azt csakugyan sem Isten, sem ember igazsága nem engedi meg, hogy egy kormány kétféle mértékkel mérjen.

Ne is beszéljen a belügyminiszter jogról, törvényességről, igazságról, miután saját tetteivel reá lehet sütni, hogy ő nem jog, nem törvény, nem igazság, hanem politicai hajlam szerint mér oltalmat és üldözést. A nápolyi tyrannust igazságosan sorsára hagyták, de az osztrák császárt, ki ellen több méltatlanul kiontott vér kiált retributióért az egekhez s ki azonfelül Magyarországon még csak nem is »törvényes hatóság«, igazságtalanul gyámolitják, pártfogolják. A nápolyi Bourbon ellen szabad a forradalom: hurráh a nem interventiónak! de a kedvencz Habsburgoktól nem szabad a jogaikban vérig sértett nemzeteknek fegyverrel kérni számon az esküszegőleg eltiport nemzeti létet s az ősi szabadságot, midőn a Habsburgokat fenyegeti a bünök büntetése, akkor már az a jelszó az angol kormánynál, hogy: éljen az interventio! Azoknak érdekében még a rendőri jegylopás felhasználása is »jó politica.« Hanem a becsületes angol nép ezt a »jó politicá«-t aljas szolgaiságnak (base subserviency) itéli, mely ép ugy ellenkezik az igazsággal, mint nem fér össze Anglia méltóságával.

Hogy az angol kormány kétféle mértékkel mér s hogy eljárásában nem a törvényesség által vezéreltetik: erre még a felhozottnál is sulyosabb bizonyitványnyal birunk.

Garibaldi forradalmának segitségére Angliában nemcsak pénz gyüjtetett, hanem itt, Londonban, a kormány szeme láttára, legénység is toboroztatott; angolok szegődtettek, küzdeni egy uralkodó trónjának megdöntése végett, a ki, igaz, az emberiség átkára méltó tyrannus, de Angliával békében, barátságban élt.

No már azt lehetetlen tagadni, hogy ez a toborzás törvénysértés volt, mert a »foreign enlistment act« világos és határozott tilalmába ütközött. És mégis mi történt?

Apponyi Rudolf gróf (miként esküvel erősitett vallomásából tudjuk) február 3-án szólitotta fel az angol külügyminisztert, hogy vegye pártfogásába a szegény ügyefogyott osztrák császárt azok ellen a rettenetes Kossuth-jegyek ellen, melyek ő császári hatalmasságát oly irtózatos rémületbe ejtették. Lord John Russellnek husz egész napra volt szüksége, mig be birta látni, hogy bizony nem találhat módot, megtenni a kivánt szolgálatot, nem vonhatja bünvádi eljárás alá Kossuth és Day urakat; ámde midön Pope Hennessey által az alsóházban kérdőre vonatott, hogy miként merte a törvény világos megsértésével Garibaldi ügynökeinek Londonban a toborzást megengedni? – a nemes lordnak husz perczre sem volt szüksége, miszerint a fölvetett kérdést a szó szoros értelmében a házból »kikaczagja« s egy oly ember »attitude«-jébe helyezkedve, ki egy szemtelen fürkészőnek a kegyelemdöfést készül megadni, emlékeztette a házat a görög függetlenségi harczra, melyet Angliának legtekintélyesebb férfiai nyiltan segiteni, gyámolitani büszkeségüknek tartották s egyenesen képtelenségnek nyilatkoztatta annak még csak gondolatát is, hogy az angol kormány egy egészen másféle körülményekből eredett törvényt Garibaldi ellen alkalmazásba véve, megtagadja a népszabadság iránti meleg rokonszenvet, mely az angol népnek szivvérében van. S midőn a nemes lord ekként fennen hirdeté az angol rokonszenv, az angol férfiasság győzelmét egy irott törvény alkalmi záradékának elavult technicalitása felett: a nemes határozottságnak oly fokára emelkedett, hogy hallgatói csaknem csodálták s (a mi igazán bámulatos) még olyanok is akadtak, a kik csaknem hinni is kezdtek benne. No, most itt áll Anglia szeme előtt a minden képzelhető ügyek közt legigazságosabb magyar ügynek egyik legtekintélyesebb képviselője, ki sem a »foreign enlistment act«-ot, sem semmi irott vagy szokásjogi törvényt meg nem sértett, annyira nem, hogy husz napi kutatás-fürkészés után maga a kormány kénytelen volt bevallani, miként őt vád alá venni nincs módjában. Mit kell most azoknak a hajdani kormánycsodálóknak mondaniok, midőn azt látják, hogy a minden becsületes ember rokonszenvére méltó magyar ügynek két világrész tiszteletétől környezett e képviselője ellen, az osztrák uralkodás iránt táplált beteges, ne mondjuk bűnös rokonszenv által indittatva, az angol kormány oly csinyre vetemedik, mely nem kévésbbé gyalázatos, mint az volt, mikor Peacham irományai eloroztattak vagy Wilkes iróasztalának fiókja feltöretett.

Mi, angolok, nem engedtük meg, hogy a »mouchard«-rendszer saját társadalmi szabályzatainkba befészkeltessék. Legyünk megóva a gyalázattól, hogy azt az osztrák császár kedvéért elfogadjuk. Lord Sandivich napjai rég letüntek; nem fogjuk azokat a multak sirjából Apponyi Rudolf gróf requisitiójára felidézni.

Ilyenek levén a tények s ilyenek a körülmények, a kormánynak ez ügyben nincs álláspontja a törvényesség mezején. Képmutató fictio (hypocritical fiction) vádja alá esik, midőn önkénykedését palástolandó, törvénysértési insinuatiókkal áll elő. A tényállás az, hogy egy idő óta diplomatiai trafikák vannak folyamatban egy külföldi kényuralom javára, mely iránt Anglia népe egy mákszemnyi rokonszenvet sem érez, szabadságszerető ember nem is érezhet; s e trafikáknak kulcsa, a személyes aristocraticus hajlamokon kivül, abban rejlik, hogy a kik Anglia külviszonyainak élén állanak, bele vannak kövesülve a mult nemzedék azon elavult előitéletébe, hogy Franciaországot gyengiteni, Austria hatalmát erősiteni Angliának érdekében áll. Nem akarják észrevenni, hogy nem a bécsi congressus idejét éljük s nem átallanak a legrutabb csinyekhez folyamodni, miszerint a Metternichek s Castlereaghok szabadsággyilkos rendszerének szétmálladozó foszlányait Anglia befolyásával összetartsák. Innen van; hogy a Palmerston-Russell-cabinet teljesen lehetetlennek találja független nemzeti irányban mozogni, a hol Austria érdeke forog fenn. Ekkorig azonban ugy hittük, hogy csak az angol diplomatia van az osztrákoskodás által pervertálva; most azon szomoru tény áll egész rut meztelenségében szemünk előtt, hogy a belügyi hivatal is a szolgaiságig pervertálva van.

»Köztudomássá vált, – irta a »Morning-Star« márczius 26-ki vezérczikkében – köztudomássá vált, hogy a Palmerston-Russell-cabinet az olasz forradalom kerekének minden fordulatánál Austriának kedvezett. Reájuk bizonyult, hogy Anglia egyik követjére kémszerepet parancsoltak magyar számüzöttek mozgalmainak kilesésére. Még kérkedtek is vele, hogy folytonos tevékeny avatkozást fejtettek ki, miszerint Olaszországot megakadályozzák, hogy az osztrák ház elégedetlen alattvalóit segitse vagy általuk segittessék. Hadihajót küldtek oly fegyverzet elkobzására, mely a magyaroknak volt szánva, kik égnek a vágytól, nemzeti jogaikat egy gyülöletes katonai tyrannismus ellenében érvényesiteni. Sőt annyira ment az angol kormány, hogy rendőrt alkalmazott oly okmányok eltolvajlására, melyek egy független nemzet jövendő kormányának használatára nyomattak. Ezek sértések valami ellen, a mi magasztosabb és sokkal becsesebb az angol szivnek, mint még maga a nemavatkozás elve is, ámbár ez az európai szabadság erős paizsa. Ezek sértések törvényeink, intézvényeink s nemzeti jellemünk geniusa ellen s a nemzetközi szokások ellen. Gyalázatos megsértése a számüzötteknek tartozott vendégjognak s a hazafiságnak tartozott rokonszenvnek. Oly cselekvények, melyek személyes becstelenséget és politicai bűnt is foglalnak magukban s elkövetőikre a kényuralmi érdekek nem angolos (unenglish) bünrészésségének bélyegét sütik.«

És mindezt (a mint más lapokban olvasom) csak azért, mert féltik a Habsburgokat a magyar forradalomtól. De hát annyira meggyengült lord John Russel emlékezete, hogy már elfelejtette, miként mint októberi hires jegyzékében kijelentette, hogy mint végső mentő eszköz: a forradalom a népek isteni jogát képezi elnyomói ellen? S ha a forradalmakat annyira gyülölik, már elfelejtette lord Palmerston, miként Garibaldi siciliai expeditiójakor, az olasz ügyek tárgyalása közben, odanyilatkozott, hogy a valódi forradalmárok azok a »veszedelmes osztályok,« kik kényuralmuk s a nemzetek jogainak eltiprása által a forradalmakat kikerülhetetlenekké teszik. A népek amaz isteni joga, szent igazság. Anglia is annak köszönheti szabadságát, jólétét s a büszke állást, melyet a világ népei közt elfoglal; és a forradalmaknak ama »veszedelmes osztályokra,« mint kutfőre visszavezetése is oly czáfolhatlan igazság, mely mellett az élet könyve, a történelem, tanuskodik. Azoknak tehát, kik ez igazságokat az angol birodalmi parlamentben és hivatalos diplomatikai okmányokban Anglia nevében a világnak hirdeték, kötelességük volna a népek isteni jogának pártjára kelni ama »veszedelmes osztályok« ellen. Mert ha ezt nem teszik, ugy képmutatók. No már itt van előttünk angol téren ama »veszélyes osztályok« legveszélyesebbike: Ferencz József osztrák császár, a nagy forradalmár, angol földön támadja meg Kossuth Lajost, a jog védőjét, az alkotmányos kormányzat és képviseleti rendszer apostolát. S melyik oldalon találjuk ama szent igazságok hirdetőit, a Palmerstonokat, a Russelleket? A veszélyes osztályok legveszélyesebb képviselőjének, a forradalmárság megtestesülésének oldalán.

Be lett ismerve hivatalosan, hogy az angol belügyminiszter szolgáltatta ki az osztrák követnek a bizonyitási okmányt, melynek alapján az osztrák császár meginditotta zaklató keresetét. A mely perczben a kormány meggyőződött, hogy a Kossuth-jegyek nyomtatása miatt bünvádi keresetet nem indithat: a per, ha százszor császár pere volna is, oly magánügy, mint akármely per, mely valaha egy Mister Smith és egy Mister Brown közt fennforgott. A kormánynak nemcsak nem illik, de nem is szabad magánjogi perekbe avatkozni s pártállás foglalásával politikát játszani bele az igazságszolgáltatásba. Ez az eljárás a gyülöletes emlékezetü »csillagkamara« (Star chamber) rendszerére emlékeztet. A kormány pedig nemcsak avatkozott, hanem avatkozását még azzal is sulyositotta, hogy ő tette a zaklató kereset meginditását lehetségessé az által, hogy ő adta ki az osztrák követnek azt a jegyet, melyhez a belügyminiszternek ép ugy nem volt joga, mintha lopta volna.

A mi ezt a jegyet illeti, hála az igazság fáradhatlan fürkészőjének, Duncombe urnak, az iránt tisztába jöttünk, hogy miként jutottak birtokába. Egy rendőr hozta Sir Richard Maynehez. Gyanitottuk. A belügyminiszter nem meri ugyan egyenesen kimondani, hogy az a bizonyos rendőr »in specie« ezt a jegycsenést nem felsőbb parancsra követte el, hanem igyekszik a piszkos üzlet felelősségén azon ruganyos kijelentéssel túladni, hogy nem adatott megbizás Kossuth ur működései felől informatiót szerezni. Ha ez igy van, akkor ugyan csak agyafurt egy ficzkónak kell azon rendőrnek lenni, a ki most, mint valamely manó a sülyesztő lyukból, a szinpadon előtünik. Nem várt parancsot. Elleste főnökeinek titkos ohajtását s nemcsak megtette a piszkos munkát, hanem még akként is tette meg, miszerint főnökeinek alkalmuk legyen állitani, hogy nem általuk lett megbizva. Day urak nem csináltak titkot a dologból, mondja a belügyér, tehát nincs abban semmi gyanus, hogy egy idegen ember egy jegynek birtokába jut. Ez nagyon különös okoskodás. A »Punch« vagy az »Edinburgh Rewiew« nyomtatása csakugyan törvényes dolog. A nyomtatók nem csinálnak titkot belőle; de azért, ha valamely buzgó rendőr, a kiadók hire-tudta nélkül, e lapok egy számának birtokába,jutna, mielőtt kiadattak: nagyon okosan tenné, ha nem kérkedik vele, mert bizony, mint tolvaj, bajba kerül. A Kossuth-jegyek nem voltak forgalomba bocsátva. Sem Kossuth ur; sem Day urak nem adták a jegyet annak a bizonyos rendőrnek; hát világos, hogy annak birtokába becsületes uton nem juthatott. Vagy maga lopta, vagy más által lopatta. Vagy tolvaj, vagy orgazda.

Ez a lopott vagy lopatott jegy a belügyminiszter kezébe került. Neki kötelessége volt volna azt a meglopott tulajdonosnak visszaadni. Ő ezt nem tette, hanem jó politikai fogásnak vélte, a meglopott tulajdonos kárára, a maga módja szerint felhasználni. Tartunk tőle, hogy a nagytiszteletü baronet hináros talajra tévedt. Jó lesz ovakodnia, hogy mélyebbre ne sülyedjen, mert bizony bennrekedhet. Kossuth és Day uraknak mindenesetre joguk van azt a rendőrt a vádlottak padjába ültetni s a belügyminiszternek nincs joga őket ebben akadályozni; köteles a rendőrt megnevezni, hogy biró elibe állittathassék. Ha a belügyminiszter ezt megtagadná, azon vádra adna okot, hogy criminalis bűnt palástol (screening an act of felony). Már az is megrovást érdemel, hogy a belügyminiszter, miután egy napon kötelességszerüen odanyilatkozott, hogy a korona jogtanácsosainak véleményadása bizalmas levén, a felől nem nyilatkozhatik: másnapon annyira megfeledkezett magáról, miként azt jelenté ki az alsóházban, hogy a korona jogtanácsosainak véleménye Kossuth és Day urak vállalata törvényességének nem volt kedvező. Ez nagyon hasonlit ahhoz; mintha a korona jogtanácsosainak tekintélyével nyomást akarna gyakorolni az alcancellár itéletére. Ez nem tisztességes eljárás; de minthogy megtörtént, most már kötelessége a belügyminiszternek azt a véleményt a ház elibe terjeszteni, miszerint tudva legyen, hogy mi? mennyiben s mi alapon lett nem kedvezőleg megitélve? Aztán a közvélemény a mesterkélés felett is méltán megbotránkozik, melylyel a belügyminiszter a tényállást homályban tartani iparkodik. A fátyolnak csak egy-egy szögletén lebbent, nehogy tisztán lássunk. Soha sem mond egy betüvel sem többet, mint a mennyivel épen a feleletadás kötelessége alul kibuvhatik. Jóformán harapófogóval kell szájából minden szót kihuzni. Ez nem angolos, nem őszinte magaviselet. De ha már ennyire vagyunk, reméljük, a harapófogó használata, folytattatni fog. Tudnunk kell, ki az a »mouchard« rendőr s mi uton-módon jutott a jegy birtokába? Azt is meg kell tudnunk, hogy ha, a mint mondatik, sem a belügyér, sem a rendőrfőnök által nem volt a jegycsenésre utasitva, hát kinek megbizásából vagy kinek sugallatára jutott eszébe lesvadászatot üzni a jegy után? Mert az nem valószinű, hogy angol ember, még ha a rendőri kék egyenruhát viseli is, saját maga rovására egy osztrák kém piszkos munkájára vállalkozzék vagy saját mulatságára gyönyörüségét találja olyasminek eltolvajlásában, a mi az ő kezében semmi értékesithető becscsel nem bir.

Ha a chancery-eljárás bevett szokásai megengednék, hogy Kossuth ur ügyvédei azt a mysteriosus rendőrt és Sir Richard Maynet és a belügyminisztert és Apponyi Rudolf urat és az ármányszövő »clique« minden tagját a tanuk padjára ültessék s keresztvallatásnak vessék alá: e homály felderitését bizvást rájuk hagyhatnók; de, mert, fájdalom, ezt az üdvös keresztvallatást a chancery-eljárás meg nem engedi (ép azért léptették fel Ferencz József császárt a chancery előtt, hogy a keresztvallatás kellemetlenségének elejét vegyék): az alsóházban kell a homálynak felderittetni, s az angol közvélemény, ugy az igazság, mint az angol becsület érdekében; megvárja Duncombe urtól, hogy általános elismeréssel fogadott vallatásait folytatni fogja, mig a rut üzelmeket takargató fátyol egészen fel lesz lebbentve.«

Duncombenak nem volt e végett nógatásokra szüksége. Minden lehetőt elkövetett, hogy annak a jegycsenő rendőrnek nyomába jusson, miszerint biró elibe állithassuk, s azt, hogy kinek megbizásából követte el a lopást, kiderithessük. Kellemetlen akadály volt az, hogy a parlament, a husvéti ünnepek miatt, márczius 24-én elnapoltatott. De Duncombe ez által sem hagyta magát feltartóztatni. Mindjárt márczius 25-én Sir G. Cornewall Lewis belügyminiszterhez az itt következő levélkét intézte:

»Sir! Időnyerés szempontjából s hogy a parlament, a mint ujra összeül, alkalmatlanságoktól megkiméltessék: le leszek Önnek kötelezve, ha közli velem nevét, számát és betüjegyét azon rendőrnek, kitől Sir R. Mayne a Kossuth-jegyet kapta: mint szintén azt is, vajjon azon rendőr még mindig szolgálatban van-e a fővárosi rendőrségnél s ha nincs, mióta nincs?

(Aláirva)

»T. S. Duncombe.«

Erre a belügyminiszter e sorokkal válaszolt:

»Belügyi hivatal, márczius 30. 1861. – My dear Sir! Válaszul f. hó 25-ről kelt levelére, engedelmet kérek kijelenteni, hogy nem érzem magam jogositottnak, felszólitásának eleget tenni s a kivánt értesitést megadni.

(Aláirva)

»G. C. Lewis.«

Ezt nekem Duncombe márczius 31-én a következő sorok kiséretében küldte meg:

»Láthatja Ön Sir G. Lewis válaszából, hogy a mi tisztességes kormányunk most már magáévá tette (have now adopted) egy tolvaj cselekedetét, a kit Apponyi és lord John alkalmaztak. De a dolgot nem hagyjuk annyiban. A parlament ápril 8-án ül össze. Ez s a biróságok szünetelése Önnek, félek, nagy alkalmatlanságot okoz s barátainak a continensen nagyon kellemetlen lesz, mert Ön kénytelen még itt időzni. De hát ezen nem lehet segiteni. Az egész kellemetlenséget lord Johnnak és Sir G. Lewisnek köszönheti Ön, mert ha ők a lopott jegyet ki nem adják, az Ön jegyeit nem lehetett volna biróilag lezárolni (no rule could have been obtained). De hát ne veszitse Ön türelmét, Francziaországgal a mi oldalunkon s az angol nép erős rokonszenvével, ezek a nyomoruságos whigek (these miserable whigs) s az ő politikájuk még »au diable« mehetnek, a mint menniök kellene, menniök kell. – Higyjen engem minden időkre hűségteljesen Önének.

(Aláirva)

»T. S. Duncombe.«

Csakugyan a mint a parlament összeült, Duncombe mindjárt az első napon megujitotta kérdéseit, melyeket fentebbi első leveléből már ismer az olvasó. Különösen hangsulyozta, hogy kérdései azon rendőrre vonatkoznak, a kitől Sir Richard Mayne azt a Kossuth-jegyet kapta, melyet a kormány – gróf Apponyinak adott át az osztrák császár használatára.

A belügyminiszter, válaszában emlékezetébe hozta a háznak, miként ő egy előbbi alkalommal világosan megmondta, hogy sem ő, sem Sir Richard Mayne nem adtak senkinek utasitást ezen jegyek felől értesitést szerezni s azt is kijelentette, hogy ha, a kormány ez értesitést valamely helytelen (improper) módon használta fel, azért egyenesen őt, (a belügyminisztert) illeti a felelősség. Ezen körülmények között nem gondolja helyesnek olyan további felvilágositásokat adni, minőket tisztelt barátja kiván. Annyit mindazáltal nem vonakodik kijelenteni, hogy a kérdéses egyénnek a rendőrség soraiból eltávolitására a kormány nem tett lépést.

A belügyminiszter e vonakodása általános megbotránkozást keltett az országban s a kormányra csak ugy özönlött a keserűbbnél keserűbb megtámadás, még pedig oly modorban, melyet lehetetlen volt volna hallgatással mellőzni, ha magát ludasnak nem érezi, mert egyenesen bűn-(felonia)palástolással, orgazdasággal vádoltatott. Szemére vettetett, hogy az angol rendőrség által politikát üznek egy oly kényurcsalád javára, melynek neve, a mióta a történelemben megjelent, mindig egyértelmü volt az emberi jogok s polgári s gondolkozási szabadság legátalkodottabb üldözőjének nevével. Felemlittetett, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségét, minden politikai irányzattól ment tisztaságát, az angol nép legbecsesebb társadalmi kincsének tekinti. S im az angol kormány az igazságszolgáltatásnak állja utját, mert lehetetlenné teszi, hogy azok, kik ellen ama külföldi kényur érdekében lopás követtetett el, a tolvajt vizsgálat alá vehessék s feleletre vonhassák. A belügyminiszter és szolgája: a fővárosi rendőrfőnök, egy nyomoruságos kékruhás ficzkó háta mögé bujtak s midőn a fürkésző igazság erre a ficzkóra akarja kezét tenni, azt a hatalmas Anglia kormánypaizsa mögé bujtatják.

Egy keleti hitrege mondja, hogy a világot egy elefánt tartja, az elefánt meg egy teknős-békán áll; de hogy min áll a teknős-béka? – arról a rege hallgat. Ugy látszik, a semmin áll. Ezt parodiálja az angol kormány. Az elefánt Sir Richard Mayne, az elefánt teknős-békája egy »non descript« rendőr, s mikor ezt a teknős-békát kellene látni, elibe huzzák a kormánytitok bűvös függönyét, nehogy meglássuk, hogy ő min áll? A belügyminiszter gondosan megválasztja a kifejezéseket. Szavát adja, hogy ő rajta nem áll a teknősbéka és Sir Richardon sem. Ők nem adtak utasitást az »informatio-szerzésre;« vulgo: lopásra. Hiszünk szavában. Nem angol szokás gentleman szavában kételkedni, még ha miniszter is. De a kormánynak más tagjai is vannak s köztük olyanok is, kik Apponyi Rudolf urral bizalmas érintkezésben állanak. S a belügyminiszter csak magáról beszél. Azt nem meri mondani, hogy a »kormány« nem adott utasitást az »informatio-szerzésre,« vulgo: jegylopásra. Apponyi Rudolf ur február 3-án könyörgött lord John Russellnek, hogy vegye pártfogásába az ügye-fogyott osztrák császárt a hatalmi tönk ellen, melylyel azok a rettenetes Kossuth jegyek fenyegetik. Lord John csak február 23-án, és nem előbb (mint Apponyi ur hit alatt vallja) jelentette ki, hogy nem szolgálhat. Ezen időközbe esnek a »mouchard«-szaglálások, tehát könnyü belátni, hogy honnan ered az »informatio-szerzés.« Az angol józan ész tudja, hogy a »teknős-béka kinek a hátán áll.« Ezt akarják elfedezni. Ezért tagadja meg a belügyminiszter a feleletet. A parlamentáris eljárás alakiságai továbbmenni nem engednek; vagyis inkább csak egy határozott bizalmatlansági inditvány alakjában engednének. De itt már a hatalom birtoklásának érdeke szokta vegyiteni a kártyákat s a belügyminiszter igen jól tudja, hogy ebben a kérdésben ez az érdek őt a végletek ellen biztositja. Ezért meri megtagadni a nyilt, őszinte nyilatkozatot, melyet bizonyosan nem tagadna meg, ha a kormány kezei tiszták volnának.

Hanem egyről a belügyminiszter megfeledkezett. Megfeledkezett arról, hogy miután a jogtalanul eltulajdonitott jegy használatáért a felelősséget nyiltan magára vállalta: a sértett feleknek jogukban áll: őt a biró előtt felelősségre vonni. Vajjon Day urak magán-érdekeikkel, Kossuth ur pedig azon nagy és szent ügy érdekeivel, melyet képvisel, megegyezőnek találják-e ezt a jogot igénybevenni? – annak megitélése ő reájuk tartozik; de hogy joguk van, az kétséget nem szenved.

Igen természetes, hogy e jog igénybevételére nyomdászaim, »a királyné lithographusai«, üzletérdeki szempontból, én pedig magas közérdekek szempontjából nem gondolhattunk, nem is gondoltunk. Nekem a szivvéremmel összeforrt közérdekek compromissiójáért szomoru vigasztalás volt volna az a hiuság, hogy az osztrák császár »cause célébre«-jére egy második »cause célébre«-vel felelhettem, annyival inkább, mert reám nézve nem az ujjhuzás az angol kormánynyal, hanem jegyeim megmentésének vagy elvesztésének kérdése birt gyakorlati értékkel. S e kérdés megoldását ujjhuzásokkal elkeseriteni nem állott érdekemben.

Egész kötetet tölthetnék be az előadottakhoz hasonló felszólalások idézésével, melyekkel az angol jogérzet védelmemre kelt. Ennyit azonban elégnek tartok irataimból közölni, annak megismertetésére, hogy minő állást foglalt el ügyemben az angol közvélemény.

De bár a sors kerekének váratlan fordulata (nevezzük véletlennek, nehogy bűnt legyünk kénytelenek mondani) Magyarországot oly helyzetbe sodorta is, hogy függetlenségét ma már sokan saját fiai közül ábrándnak hirdetik (minő jellemző vonása a kornak, hogy az, a mi nélkül csak lakosok vannak, de nemzet nincs; ép az ezredéves Magyarországon gúnyoltatik ábrándnak!) azt hiszem, lehetnek mégis olvasóim közt, a kik elmélkedésre méltónak találandják a történelmi tényt, hogy azon időben, melyről szólok, általánosan el volt terjedve a nézet, hogy Austria uralmának napjai Magyarország felett meg vannak számlálva, hogy Magyarország állami függetlensége a valósulás küszöbén áll, s hogy e függetlenségre Európának szüksége van.

Ez utóbbi tekintet fejtegetése állandó rovatot képezett a nyilvánosság közlönyeiben.

Mutatványul idézek néhány sort a »Daily News« egyik számából:

»Az utóbbi tizenkét év nagy változást idézett elő Angliában, 48 előtt az angol nép nem hatolt be a magyar kérdés mélyére; 48 után megengedte kormányának, hogy az uj elintézést (settlement) elismerje, mert elintézésnek vette. A most s az akkor közt egy mélység tátong. Tizenkét évi szemlélődés, a bőven nyert felvilágositások, a krimi háboru, az angol sajtó terjedése s a legujabb események az angol nép hajdani előitéleteit eloszlatták. Már most világosan áll előttünk, hogy Austriával a hatalmi egyensuly Európában fenn nem tartható, s mi megtanultuk egy egyesült Németországra s egy független Magyarországra nézni, mint azon hatalmakra, melyek hivatva vannak megosztani maguk közt a functiókat, melyek Európára szükségesek, de Austria által többé nem teljesithetők. Austriát a magyar loyalitás emelte az elsőrendü hatalmak sorába. Nélküle Austria a maga, semmi belső consistentiával nem biró patrimoniális birtokainak zagyva népeivel csak uradalom volt volna, hatalom nem. A magyarnak rut hálátlansággal fizettek e jótéteményért s Magyarország elvégre elhagyja azt a csodás együgyü (wondrous fatuous) loyalitást, mely oly soká, magának is, Európának is valóságos calamitás volt. Az angol nép most már tökéletesen érti, hogy Austria, midőn 1848-ban gyilkosságot vélt elkövetni, öngyilkosságot követett el. Ausztria többé nem lehet önálló hatalom, nem követhet önálló politikát. Nem is állam, csak család, melyet valakinek »protegálni« kell, hogy létezhessék; s a ki protectort mond, szolgát is mond. Austria nem ürt tölt be, hanem tátongó ürt képez Európában, melyet az európai közbéke s a hatalmi egyensuly érdekében egyrészről Németország egységesitése, másrészről Magyarország függetlensége vannak hivatva betölteni.«

Egy másik lap pedig ekként ir:

Austria oly helyzetben van, mint az a minapi kilenczven éves ember, a ki élethossziglanos javadalmi jogát áruba bocsátotta. A venni szándékozók meg-megszemlélgették: hogy néz ki az öreg ur? és számitgatták, hogy mennyit érhet még élete? – Kellemetlen dolog lehet ő osztrák császári felségére, de bizony mégis tény, hogy széltiben azt kérdik egész Európában: mit ér még Austria. élete? S az általános vélemény az, hogy nagyon complicált nyavalyákban szenved; máról holnapra meghalhat, talán négy-öt évig még kihuzhatja, de hacsak valami csodatevő szent meg nem menti: nagyon rossz üzlet volna pénzt koczkáztatni, azon remény fejében, hogy tovább élhet. Mi nem rokonszenvezünk a szegény öreggel, nem törődünk életével; de miután tény, hogy az osztrák uralom nem egyéb, mint egy folytonos calamitás saját alattvalóira nézve nagyon időszerünek tartjuk azt a kérdést, mely egész Európán végighangzik: vajjon ha Austria létele sérelmes saját alkatrészeire, hasznos lehet-e Európára? Austria már eddig is csak azért él, mert az emberek nem voltak tisztában a felől: vajjon hasznossága kifelé mint »conservativ hatalom« nem kárpótol-e némileg a visszaélésekért benn? Hanem e kérdésre ma már a felelet nem lehet kétséges. Láttuk, hogy gyenge, mert nem birt a készületlen Magyarországgal; tudjuk, hogy 49-ben az orosz interventió kikoldulásával lerontotta saját függetlenségét s csak azért teng, mert türetik; és látjuk, hogy Austria gyönge, de gonosz (wicked) uralkodása Európát örökös forradalmi »imbrogliok«-kal nyugtalanitja. Hát bizony már nincs oly tanoncz Európában, a ki meg nem volna győződve, hogy egy oly »hatalom«, melynél csak akármely külhatalomtól függ, hogy akármely tartományában, akármely adott időben, forradalom törjön ki, s mely e mellett minden hadseregeivel, minden »fogdmeg«-jeivel, e kényuralmának minden hatalmi apparatusával, még csak a Kossuth-jegyek miatt is oly rettegésbe jő s annyira gyámoltalannak érzi magát, hogy Stuart alcancellár birói palástja alatt keres menedéket, egy ily »hatalom« szintoly haszontalan kifelé, mint a minő gonosz és kárhozatos benn.«

Igy itéltek akkoron Európában. S ha ma akadnak emberek Magyarországon, a kik hazájukat osztrák mankóra szorultnak s a magyar »wondrous fatuous« loyalitás által ujra »hatalmi simulacrum«-má feltámasztott Austriát ürbetöltőnek, valamely nagy európai hivatás teljesitésére képesnek gondolják: azok talán jól tennék, ha számot vetnének magukkal az iránt, hogy minő kerékvágásba sodortatott a rémületes horderejü keleti kérdés ezzel a feltámogatott hatalmi simulacrmumal? minő vésznek, viharnak megyen elibe Európa ennek következtében? S mennyire más volna Európa jövendőjének biztonsága, ha Magyarország az önbizalmatlanság ködének homálya miatt hivatását félre nem ismeri s ősei szent örökségének feladásával öngyilkosságot el nem követ?

Nekem, mint az osztrák császár által perrel megtámadott félnek, védelmi kötelességemben állott a megtámadást, az osztrák császár pretendált magyar királyi minőségének megtámadásával visszatorlani s az osztrák bitorlás ellenében a nemzeti jog tényeire hivatkozni. S én e kötelességet teljesitettem. A legtekintélyesebb angol lapok egyike azt irá, hogy:

»ha a chancery előtt perlekedni oly igen költséges nem volna, csak gratulálhatna nekem, hogy az osztrák császár pert inditott ellenem; mert ez által maga halálos ellenségem nyujtott tért számomra, szülőföldem jogait s a magyar hazafiság aspiratióinak jogosultságát is, életrevalóságát is oly világosságba helyezni, mely az egész művelt világon meleg érdeklődést biztosit Magyarország igaz ügyének.«

Nagy segitségemre volt ebben ügyünk buzgó barátja Toulmin-Smith, a ki minden alkalmat felhasznált, szakavatott történelmi fejtegetéseivel tiszta fogalmat adni az angol közönségnek a szerződéses viszony természete felől; mely Magyarország és a Habsburg-ház között fenállott. Uralkodásról uralkodásra kisérte a magyar nemzet államjogainak soha meg nem szünő támadásait; emlékezetbe hozta a »kereszténység minden királyaihoz, fejedelmeihez és köztársaságaihoz« intézett emlékiratszerü vádlevelet a Habsurg-ház ellen, melyet Apafi erdélyi fejedelem 1682-ben angol nyelven is közrebocsátott. Megismertette Rákóczy hires »recrudescunt«-ját s ellentétbe helyezve a magyar nemzet önfeláldozó loyalitását, melylyel Mária Terézia korában a habsburg-lotharingiai házat megmentette, a hálátlan illoyalitással, melylyel az viszonoztatott; felelevenitette az 1849-iki függetlenségi nyilatkozat emlékezetét s párhuzamot vonva az ebben elszámláltak és azon tények között, melyek miatt Anglia a Stuartokat trónvesztésre itélte: kimutatta, hogy az alap, melyre Victoria királyé uralkodása épitve van, még csak nem is hasonlitható azon sokkal erősebb alaphoz, melyen a magyar függetlenségi nyilatkozat nyugszik.

És miszerint felébreszsze az angol nemzetben annak érzetét, hogy a magyar nemzet ügye Angliára nézve nemcsak rokonszenv s politicai érdek tárgya, hanem nemzetközi köteezettséggel is kapcsolatos: tüzetesen emlékezetbe hozta a mediatio történetét, melylyel Anna királyné s a németalföldi egyesült tartományok I. József magyar király és a Rákóczy által vezérelt magyar rendek közt békét közvetitettek. Figyelmeztetett azon körülményre, hogy Ama királyné 1705. junius 15-én Sutherland és Stepney mediatorok számára kiállitott megbizó levelében a szövetkezett magyarokat József császár-király alattvalóinak nevezvén, ezt s vele a mediatiót a magyar rendek visszavetették; mire az angol kormány, tévedését belátva, deczember 27-én uj megbizólevelet adott ki, melyben Magyarország rendeinek független állása tökéletesen elismertetett s a király és utódai, s a magyar rendek és utódaik egyenlő felek gyanánt tractáltattak és az angol kormány forma szerint kötelezte magát, gonddal lenni (pledged itself to see), hogy a miben a felek megállapodnak, az örökre és sértetlenül teljesittessék. Anglia tehát határozottan kötelezve van, Magyarországot nemzeti jogai élvezetében megoltalmazni.

Már pedig köztudomásu tény, hogy I. József király utódai az Anglia által közvetitett alkut megszegték, nemcsak, de sőt annyira mentek, hogy Magyarországot állami függetlenségétől, mely ezredév óta Európa nemzetközi jogának kiegészitő részét képezi, megfosztották. Angliára nézve tehát a »casus foederis« előállott.

Azon több mint háromszáz év lefolyása alatt, mig Magyarországnak osztrák-házi királyai voltak (»Austriack kings,« mint Apafi Mihály irá), a magyar nemzet többször volt oly harczra kényszeritve, melyet forradalomnak szokás nevezni; de mig más nemzetek gyakran a végett csináltak forradalmakat, hogy jogokat és szabadságot szerezzenek a magyar nemzet nem jogszerzés, hanem pactum conventumok által szerződésileg kikötött jogainak megtartása végett fogott fegyvert. A magyarok fegyverfogása mindig önvédelmi harcz jellegével birt. Azzal birt 1848-ban is. Meg kell pedig jegyezni, hogy Magyarországon, valamint a souverainitás jelvénye: a korona, nem a királyé, hanem az országé ugy a korona által jelvényezett souverainitás is nem a királyé, hanem a nemzet törvényszerü tulajdona, s a souverainitás attributumainak gyakorlásában a király (mikor király van) csak annyi részeltetéssel birhat; a mennyit neki a nemzet szerződésileg engedélyezett. Ez Magyarországon nem pusztán államjogi elmélet, hanem ezredéves történelmi tény. Midőn II. József császár, utazgatásai közben, egy-egy magyar köznemest az eke szarvánál látott, azt szokta mondani: »Ez nekem coregensem.« Élcz akart lenni, de igazság volt volna, ha ő maga »regens« volt volna. Ő az nem volt, mert nem volt koronázott király: de az a magyar nemes, jog, alkotmány és törvény szerint a nemzet souverainitása jelvényének, az ország szent koronájának tagja, tehát a királynak coregense volt s miután a magyar alkotmány az előbb csak a nemesség által birtokolt politicai jogokat az ország minden polgárára, születési különbség nélkül, kiterjesztette: törvény szerint immár minden magyar polgár faj-, nyelv- és valláskülönbség nélkül, az ország szent koronájának tagjává lett. Mig Magyarországnak a Habsburg-házból királyai voltak, azokkal szemben a magyar nemzet a maga összeségében nem mint »subditus,« hanem mint szerződő fél állott. Ö volt az adományozó tulajdonos, a király az adományozott haszonvevő s midőn a haszonvevő nemcsak nem teljesiti a feltételeket, melyek alatt a haszonvét neki engedélyeztetett, de sőt erőhatalmilag a törvény fölibe helyezkedik s a szerződéses jogaiból kifosztott tulajdonost oly helyzetbe teszi, hogy törvényes oltalmat nem találhat: nem szenvedhet kétséget, hogy ennek joga van az erőszakot erővel verni vissza s az eröhatalommal szétszaggatott szerződést a szétszaggatónak arczához vágva, elrablott tulajdonát visszavenni. Ez olyan dolog, a mit a törvény »jus inculpatae tutelae« néven nevez.

S valóban példátlan mérsékletről tanuskodik, hogy a magyar nemzet mindig tartózkodott e jogával élni, a mig csak lehetségesnek tekinthette, hogy a kötött kétoldalu pactum conventumok teljes épségükbe visszaállittathatnak s megtartásuk kellő biztositékokkal elláttathatik. Tartózkodott 1848-ban is, bár hiteszegetten megtámadott hazája a legirtózatosabb módon vérbe-lángba borittatott; de mikor a dolog annyira ment, hogy királya, kit még az igaz utra visszatériteni nem volt volna lehetetlen, egy palotaforradalom által félretolatott s a dynastiának egy tagja, ki a félretoltnak még csak közvetlen örököse sem volt, az osztrák császári hatalom birtokába helyezkedve, ezt arra használta, hogy Magyarországot, melynek dolgaiba avatkozni sem joga, sem czime nem volt, osztrák császári seregeivel megtámadja, az ezeréves magyar államot az államok sorából kitöröltnek, egy idegen birodalomba, melyhez soha sem tartozott, beolvasztotanak s császári birodalmi tartománynyá sülyesztettnek nyilatkoztassa és e rettenetes merénylet megvalósitása végett még egy idegen hatalom fegyveres segitségéhez is folyamodott: valóban a magyar nemzet a rabszolgánál is alábbvaló volt volna, ha a merénylőt és egész családját számüzéssel nem sujtja s nemzeti souverainitásának teljes gyakorlatába nem helyezkedik.

Soha trónvesztés indokoltabban, jogosultabban kimondva nem volt.

A nemzeti souverainitásnak e jogos cselekvénye áll szemben egy tényleges erőszak állapotával s ha a magyar nemzet ez ellen feltámad, ez nem alattvalók feltámadása lesz királyuk ellen, hanem az elrablott tulajdonnak visszakövetelése a tulajdonos által attól, a ki azt erőszakkal elrabolta.

Az angol nemzetnek pedig emlékezetében kell tartania, hogy az ő helye nemcsak rokonszenvből, nemcsak igazságszeretetből, hanem az adott szó szentségénél fog a is a magyar nemzet oldalánál van.

Ezek s ezekhez hasonló fejtegetések, az én »affidavit«-omnak (mely alább közölve lesz) ezernyi ezer példányban szétterjesztése, az 1848. deczember 2-diki ugynevezett »abdicatió«-nak hasonló módon eszközölt szellőztetése (nagyon épületes história!) és általában az egész bankóper idegfeszitő incidensei összeestek a közélet pezsgő felelevenülésével és az országgyülés összehivásával Magyarországon; s minthogy a bankóper alkalmából a magyar ügyek fejtegetése az angol sajtóban állandó rovatot képezett s heteken át minden »angol reggelihez« a kávé mellé feltálaltatott: igen természetes, hogy a folyton táplált érdeklődés a legéberebb figyelemmel fordult a magyar közélet forrongásának jelenségei felé. A kérdés önként adta magát, hogy tulajdonkép mi is az a Magyarország és mi az ugy nevezett Austria? S a gondolkozó emberek meg-megmérlegelték az érdeklett felek viszonylagos kilátásait.

És e mérlegezésnél a következő tények tüntek elő:

Tény, hogy az, a mit Austriának neveznek, nem nemzet s hatalma nem is nemzetre, hanem csak egy zagyva hadseregre támaszkodik, melynek kisebb-nagyobb részére nemzeti harcz esetén nem is számithat.

Tény, hogy ez az Austria saját erejével nem birt Magyarországgal s kétszázezernyi orosz segitségre volt szüksége, miszerint a magyar nemzet győzelmes ellentállását meghiusithassa, bár a magyart készületlenül lepte meg, mint álomba merültet a házbetörő, s bár a magyar ellen akkoron még az elszéditett horvátokat, szerbeket, oláhokat, szászokat, tótokat is sikerült fellázitania s a kültámadást polgárháboru iszonyaival complicalnia.

Tény, hogy Austria ereje azóta nemcsak nem gyarapodott, de sőt megfogyott; háboruban legyőzetett; tartománvokat veszitett; francziái a legsiralmasabb zavarban vannak; hitele tönkrejutott (czikk czikk után özönlött a közönségre ezen thema hangján: »The Imperial bankrupt«); birodalmának minden tartományában általános az elégületlenség s ennek még a hadseregben is tovább harapódzásával szemben még a vas-fegyelem is tehetetlennek bizonyul, még a nyilt zugolódást is alig-alig birja elhallgattatni, de a szivek forrongásához épen nem fér.

Tény, hogy az erőben megfogyatkozott Austria külinterventióra nem számithat. A nem-interventio elve Európa nemzetközi jogába be lett irva. Ennek érvénye felett őrt áll Francziaország, ört áll az angol nemzet is, mely el van határozva, meg nem engedni, hogy kormány a Austria iránti részrehajlásból, a saját maga által felállitott nem-interventio elvét a népszabadság kárára megsértse vagy megsértetni engedje.

Tény, hogy Velencze felszabadítása az olasz kérdés történelmi logicájának elutasithatlan postulatuma, tehát a háboru Austria és Olaszország közt kikerülhetlen; és tény, hogy e háboruban olasz és magyar az érdekközösség által egymás segitségére vannak utalva.

Tény az is, hogy Magyarországon most a nemzetiségek közt jó egyetértés van.

Tehát a »chance«-ok igy állanak: Austria gyengült, Magyarország erősödött. A gyenge Austria külsegitségre nem számithat. Az erősödött magyar az olasz segitsége felől bizonyos. Austria, bár akkor erősebb volt s a letiport olasz az ő lába alatt hevert tehetetlenül, még sem birt magával a mindenkitől elhagyatott magyarral sem, hát most még kevésbbé birhat együtt egy szerre az ifju erőtől pezsgő olaszszal és magyarral.

Tény, hogy Austria a birodalom-egységesités eszméjével, melyért annyi bünt követett el, annyi tenger vért ontott ki s annyi átkot vont magára, – tökéletesen kudarczot vallott; erkölcsileg, politicailag, pénzügyileg a tönk szélére jutott. Ha remegő ügyefogyottsága felől még valami bizonyitékra volt volna szükség, ezt megkaptuk abban, hogy az osztrák császár egy magyar számüzött papirjegyeitől való féltében »in forma pauperis« angol biróhoz folyamodik oltalomért.

És mégis tény, hogy midőn rendszerének bukása által kényszeritve látja magát az alkotmáyossági formák mentő horgonyához folyamodni, ezt nem oly szándékkal teszi, hogy »mea culpa«-t mondva s a bünbánat hamuját fejére hintve, Magyarország a történelmi jog alapján törvényes függetlenségébe s önálló alkotmányosságába visszahelyeztessék: hanem teszi azon bevallott szándékkal, hogy a birodalom egységesitése, miután a kényuralom mindenhatósága mellett megbukott, a nemzet beleegyezésével törvényesittessék s csak e feltétel alatt helyezi Magyarországnak kilátásba egy pusztán provincialis alkotmányosság ringy-rongy foszlányait.

És ezzel szemben tény s pedig szivemelő dicsőséges tény, hogy a magyar nemzet minden pártviszályt, minden osztályversengést, minden érdekkülönbséget a közös haza oltárán engesztelő áldozatul nyujtva be Istennek: egy szivvel-lélekkel törhetlen el határozásának vallja. Magyarország történelmi alkotmányos jogaiból semmi áron egy hajszálnyit sem engedni s az ősök szent hagyományát az utódok számára sértetlen épségben fenntartani.

A családi ambitiónak meg van a maga fatalis logicája. Austria nem mond le a birodalomegységesités eszméjéről.

A hazafiui kötelességnek, a polgárerénynek, a férfias becsületességnek, az utódok iránti szent tartozásnak is meg van a maga imperativ logicája. A magyar nemzet nem engedhet történelmi alkotmányos jogaiból egy hajszálnyit sem. Nem is fog engedni. A mely nemzetnek olyan multja van, mint a magyarnak, a mely nemzetnek erkölcsi s physicai ereje sem a tengernyi vérvesztés, sem a hosszu rémuralom zsibbasztó nyomása, sem az erőforrások könyörtelen kiszivattyuzása által nem csak nem apadt, de sőt nőtt, gyarapodott, mint a pálmafa a teher alatt; a mely nemzetnél azt látjuk, hogy a legrettenetesebb megpróbáltatások máglyájának lángsirjából ily megifjult, pezsgő életerővel emelkedik fel, mint a mesebeli phoenixről regélik: arról becsületsértés nélkül lehetetlen feltenni, hogy ép a biztató kilátások üditő legében puhuljon el annyira, miszerint a minden hazaárulás legnagyobbikát, az önkéntes jogfeladás honárulását, elkövethesse.

Ez lehetetlen. A mely nemzet függetlensége birtokából egy talpalatnyi tért felad, az egészet feladta. A feladott rész egy hypomochleon, mely támaszpontul szolgál az uralomvágy emeltyűjének, hogy az egészet levegőbe röpitse. Itt hát oly ellentét áll szemben egymással, melyet összeegyeztetni ép ugy nem lehet, mint azt nem, hogy az olaszok magukénak akarják Olaszországot, az osztrák meg ur akar lenni Olaszországban.

Itt csak fegyver dönthet. Az fog dönteni.

A kilátások rendkivülileg biztatók a szabadságra. Austria uralmának napjai meg vannak számlálva.

Igy vették számba a tényeket és ily következtetéseket vontak a számbavett tényekből akkoron Angliában. Az események váratlan fordulata nem adott igazat a magyar nemzet határozottságától s csakis attól feltételezett várakozásoknak, reményeknek. Austria még egyszer megmenekült. Még egyszer ismétlődött multjának gyakori szerencséje, hogy midőn már-már veszve volt, mindig akadt valaki, a ki megmenté. Mindig más valaki; soha ő maga. De hogy a magyar nemzet legyen az, mely őt megmenti, még pedig függetlenégének önkéntes feladásával menti meg: azon magyar nemzet, mely ép azon időben, melynek szőllejében mezgérelek, a törhetlenség szinét viselő határozottsággal hirdeté a benne bizó világnak, hogy, ha tűrni kell, tűrni fog, de önállásából, függetlenségéből, történelmi jogainak teljes épségéből soha, semmi áron egy hajszálnyit sem fog feladni: ez a feladásos megmentés Austriára nézve olyasvalami, a mi Polycrates, sámosi zsarnok, tengerbe vetett gyűrüjére emlékeztet, mely egy feltalált hal gyomrában visszakerült.

Es hát odáig jutottunk; hogy a simulékony opportunismus önaltató mámora a magyar függetlenséget ábrándnak mondja. Hiszen igaz: a ki magáról lemond, arról isten is lemond. De vannak a magábaszállásnak is perczei, midőn, ha máskor nem, egy-egy álmatlan éj csendében, a lelkiismeret megszólal; s ha ilyenkor a multak emlékezete ama tényekkel számot vet, melyek Magyarország felszabadulása felől oly erős hitet támasztottak: én nem hihetem, hogy lehessen magyar ember, kinek ajkairól egy bánatos sohajt nem rebbentene el annak érzete, hogy mi, a magyar függetlenség szerény tehetségü, de hű munkásai, a világ közvéleménye által osztott aspiratióinkkal nem ábrándokban éltünk, s hogy azoknak megvalósulása nem valamely kérlelhetlen fatumon tört meg, hanem csakis a magyar nemzet kitartási hiányán mult.

Különben a polycratesi szerencse sem volt örök. »Mit des Geschickes Mächten ist kein ewiger Bund zu flechten.« De ez a pályatér nem az én öreg csontjaimmak való; és nem is ide tartozik. Én csak a multak ismeretéhez szolgáltatok adatokat.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem