IV. Klapka keleti küldetése. | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

IV. Klapka keleti küldetése.

És most áttérek Klapka leveleinek s eljárásával kapcsolatos okmányainak közlésére.

Klapka – Kossuthnak Londonba.

Galacz, 1860. deczember 8.

Tizennyolcz órát töltöttem Konstantinápolyban s hat napi viharos hajózás után tegnap végre ideérkeztem. Itt találtam Cerrutit s ügynökeinket, mindnyájukat levert hangulatban.

A Szulinánál levő hajóinkat a törökök, a már ideérkezetteket osztrák hadihajók tartják szemmel; a mi pedig a fejedelem magatartását illeti, biz’ az barátságtalan szint ölt s nem igen biztató.

Ilyen körülmények közt nem marad más hátra, mint az, hogy személyesen magamra vegyem a feladatot: mindent ismét rendbe hozni.

Megerösitett ez elhatározásomban Place (jassyi konzul) következő távsürgönye:

»A franczia konzul nagyon kéri Corn urat (tavalyi nevem), jőjjön mihamarébb, miszerint az (kölcsön) ügyet együtt eltárgyalhassák.«

Ehhez jött később egy sürgöny magától a fejedelemtől, sürgősen kifejezve, hogy velem szólani ohajt.

Nehogy tehát akár magamat, akár az Igazgatóságot valamely későbbi szemrehányásnak kitegyem, holnap utra kelek Jassy felé; minek következtében elvesztem annak lehetőségét, hogy ez idén Konstantinápolyba tengeren térhessek vissza.

Mennyi ideig leszek hányásra-vetésre és bujkálásra kárhoztatva, e csalás és árulás által telitett levegőben, hogy az osztrák kémek szakadatlanul nyomomban vannak? – azt nem tudom; de alig remélhetem Önt tavasz előtt viszontláthatni. Tudósitásokat csak táviratilag fogok küldhetni, természetesen chiffre-ekben a követség utján. Levélküldésre, biztos alkalom hiányában, gondolni sem lehet.

Itt az osztrákok mindent elkövetnek, hogy az oláhokat ujra nyakunkra uszitsák; mi végett minden pártból, minden osztályból firkászokat alkalmaznak.

Az én feladatom itt a legnehezebb, a mi valaha embernek jutott s ha a kibékülés a két nemzetiség között hamar létre nem jő: az osztrák okvetlenül ujra felülkerekedik.

Cavour grófot, ugy látszik, hajóink letartóztatása a legkellemetlenebbül lepte meg. A másolatban iderekesztett levelet intéztem hozzá, miszerint jó kedélyben tartsam.

Nem mondok le a reményről, hogy még mindent jobb kerékvágásba hozhatok; de ha a herezeg javaslataimra rá nem áll, ugy itt minden veszve van s én haladék nélkül visszautazom.

(Aláirva..)

Klapka.

(Németből.)

Ugyancsak deczember 3-án Klapka tábornok Teleki Lászlónak is irt s abban fentebbi levelének pótlásául arról tudósit, hogy a Szulinánál levő három hajót Konstantinápolyba küldik vissza azon szándékkal, hogy ott tartalékban tartassanak s rakományuk később más hajókra rakassék, a Galacznál horgonyzó két hajó rakományát pedig másnap (deczember 4-én) partra rakatják, a mi aztán a fejedelem nevében le fog foglaltatni. Hiában, ha valamire akarunk menni, nagyban kell játszanunk s nem szabad bizalmatlanságot mutatnunk. A lefoglalás s annak föltételei természetesen Couza herczeggel előbb tisztába hozattak. Az árulás Kanta-Kuzen galaczi prefektus műve. Couza a dologban ártatlan.

E levelében Klapka tábornok, a kémekre vonatkozva, kik minden oldalról körülveszik, azon sejtelmének is ad kifejezést, miként épen nem lehetetlen, hogy tőrt vetnek lába alá s egy jó hátszurással tisztelik meg (hogy ilyesmi tervben volt, az alább ki lesz mutatva) s ez esély lehetőségét tekintve, nehogy az ottani dolgok szálai kezünkből kiessenek, felszólitott, gondoskodjunk eleve, hogy ki által akarnók őt ez esetben a hadműködések vezetésében helyettesiteni s azt is tanácsosnak tartaná, ha Puky Miklós lassacskán utra készülne, miszerint a feladatnak reá háruló részét kezébe vehesse; mert a körülmények olyanok, hogy nem lehet előre tudni, mely perczben s mi módon lehetünk cselekvésre kényszeritve.

A Cavourhoz intézett levél, melyre fentebb hivatkozás van, eképen szólt:

Klapka tábornok – Cavour grófnak Turinba.

Galacz, 1860. deczember 8.

November 17-én hagytam el Nápolyt, de a rossz idő által a tengeren feltartóztatva, ide csak tegnap érkeztem meg. Már Konstantinápolyban értesültem három hajónknak a Duna torkolatánál történt lefoglalása s a más kettőnek osztrák hadihajók által felügyelet alatt tartása felől. E kellemetlenség módositja ugyan eljárásunkat s némely barátainkat kissé le is hangolta, de terveinken csak annyit változtat, hogy ápril vége előtt a cselekvésre készek nem leszünk. A helyzet nehezebbé vált, de teljességgel nem reménytelen. Azt hiszem, hogy találkozásom a herczeggel a dolgokat helyükre hozza s véget fog vetni a félreértéseknek, melyek ekkorig működésünkben fennakadást okoztak. Couza herczeg, miként egy velem közlött sürgönyből értesültem, élénken ohajt velem találkozni. Veleménye nevezetes mértékben módosultnak látszik. Okom van tehát jó eredményt várni a találkozástól, minthogy Cerruti és Place urak által támogatva leszek.

Ime az, a mit a herczegnél kieszközölni akarok:

1. Hogy nekünk alkalmas időben a tavalyi 20 ezer fegyver egy részét átadja, az első két hajó rakodványával egyetemben, melyet itt előleges állapodás szerint a fejedelem nevében lefoglaltatunk.

2. Hogy azonnal raktárakat alakithassunk a kölcsönös egyetértéssel megállapitandó helyeken.

3. Igéretet, hogy semmikép sem fogunk akadályoztatni a rendelkezésünkre álló magyar elemekből titkon csapat-osztagokat alakitani, melyekre a határ átlépése végett szükségünk van.

4. Megegyezést s a kellő előkészületeket, hogy ujra s biztosan kezünkhöz kaphassuk a török hatóságok által Szulinánál lefoglalt fegyvereket, melyeket ideiglenesen Konstantinápolyba vagyunk kénytelenek visszaküldeni.

A kellemetlenséget azon kereskedő-ház csacskasága (indiscretion), melyhez a fegyverek utasitva voltak, és a galaczi prefektus túlbuzgósága (nehogy árulást mondjak) okozta. Az én véleményem, mint azoké is, a kik által környezve vagyok, az, hogy kellemetlenségeinkben a fejedelemnek semmi része sincs.

Fogadja stb.

(Aláirva)

Klapka.

(Francziából forditva.)

Klapka tábornoknak, miként fentebbi levelében emliti, csakugyan alapos oka volt hinni, hogy Couza véleményében kedvező változás jött közbe, mert a rendelkezésemre álló iratok közt egy eredeti távsürgönyt találok, melyet Couza fejedelem Place franczia konzulhoz intézett s mely Klapkával Galaczban közöltetett. E sürgöny ekként szól:

»Bukarest, 1860. deczember 3. Place Viktor urnak Jassyba. – Nagyon ohajtom a kérdéses urat (Klapka) látni azonnal megérkezése után. Kezdek tisztábban látni a kérdésbe, melyről legutóbb Önnel szólottunk s azt hiszem, hogy daczára az elkövetett indiscretiónak, elvégre is egyetértésre jutunk (nous finirons par nous entendre).

(Aláirva)

Országló herczeg.« (Prince régnant.)

Ugy látszik azonban, hogy e kedvező véleményváltozás nem soká tartott, miként az itt következő három távsürgöny mutatja:

1. »Bukarest, 1860. deczember 17. Place franczia konzul urnak Jassyba. – A minősithetetlen fegyverküldés s azzal kapcsolatos dolgok által vádaknak s gyanusitásoknak vagyok kitéve. A német sajtó már féktelenkedik ellenem s az olaszok és magyarok pajtásának (compčre) állit. Már intézkedéseket tettem a végett, hogy az ellenkezőt bizonyitsam be, mert elkoboztattam a Galacznál partra szállitott fegyvereket s megerősitettem határaimat. Most már egy ügyes jegyzékre van szükségem konstantinápolyi ügyviselőmhöz, mely jegyzék a mellett, hogy hitvallásomat, nehézségeimet s zavaraimat megmagyarázza, egyszersmind felhivja a török kormány figyelmét az olaszok és magyaroknak Konstantinápolyban s Törökország bolgár tartományaiban történő csoportosulására s a könnyüségre, melylyel a fejedelemségekbe átjöhetnek. Reá kellene egyuttal mutatni a seregszaporitás esetleges szükségére is. Senkit sem ismerek, ki e jegyzék elkészitésére alkalmasb volna, mint Ön s azt Öntől mihamarabb igénybe is veszem. Az osztrákokhoz már panaszt intéztem a hanyagság miatt, melylyel határaikra felügyelnek.

(Aláirva)

Prince régnant.«

2. »Bukarest, 1860. deczember 18. Place franczia konzul urnak Jassyba. – Az egyént inkább Jassyban akarom látni, Önnek jelenlétében. Nem ajánlhatom eléggé az óvatosságot, mert tudom, hogy még saját cselédeim közt is osztrák kémek vannak. Fel lettem szólitva kormányaik nevében, minden hatalmak bukaresti képviselői által, még a francziát sem véve ki, hogy megtegyek mindent, miszerint a magyarok s olaszak terveitől minden remény elvétessék; s értésemre adatott, hogy a fegyverérkezés ténye után szükség, hogy semlegességemet bebizonyitsam. Corn (Klapka) jelenléte Jassyban s Bukarestbe menetele fennhangon kürtöltetik a magyar klubbokban. Önvédelmem végett (á mon corps défendant) kénytelen leszek intézkedésekhez nyulni, hogy megmentsem az országot a csapásoktól (calamités), melyekkel vigyázatlanságuk (imprudence) fenyeget.

(Aláirva)

Prince régnant.«

3. »Bukarest, 1860. deczember 22. Place Viktor franczia konzulnak Jassyban. – Hivatalos kutfőből értesülök, hogy bizonyos Kammerloher nevü horvát, ki osztrák szolgálatban van alkalmazva, egy horvát bandával megérkezett vagy érkező félben van a fejedelemségekbe, azon föltett szándokkal, hogy a kérdéses egyént (Klapkát) s több társát meggyilkolja. Tudósitom Önt e felől, miszerint neki a legnagyobb óvatosságot ajánlja. – A magyarok mindannyian minden tartózkodás nélkül kinyilatkoztatták vallomásaikban, hogy a végett jöttek hozzánk, miszerint magukat a kérdéses egyén parancsnoksága alá helyezzék. Be van bizonyitva, hogy ezek az urak semmi kevesebbet nem akartak, mint azt, hogy e fejedelemségek területét működési alapul használják, daczára a semlegességnek, mely e fejedelemségek üdvének egyedüli biztositéka. A nagy mennyiségü fegyverek megérkezése, kapcsolatban nagyszámu magyaroknak egyidejü érkezésével, kétségtelenné teszi, hogy ha tervük sikerül, a fejedelemségeknek osztozniok kellett volna sorsukban. A terv merész s nem volt a siker látszata nélkül. Minö csinos pár-darab Garibaldi szicziliai expeditiójához: azon csekély különbséggel, hogy korunk történelmének e nagy alakja az olasz föld egy részébe hatolt be a nemzet felszabaditása végett, mig a magyarok idegen elem segitségével, melyet akaratja ellenére sorsuk részesévé tennének, akarták nemzetiségüket megalapitani, Oly terv, mely egyrészt Syllára, másrészt Attilára emlékeztet. Rettegésemben még most is szakállamba nevetek fölötte.

(Aláirva)

Prince régnant.«

E fordulat nyomán vettük a következő tudósitásokat:

Klapka – Kossuthnak.

Jassy, deczember 22. 1860.

Csak néhány szót e biztos alkalommal; és pedig, hogy Önt értesitsem, miszerint itt minden elveszett s ügyünk el van árulva. Már csak azt igyekszem menteni, a mi még menthető a romokból. És lehetőleg meg akarom akadályozni, nehogy Erdélyben mészárlásokra kerüljön a dolog, mire ellenségeink: az osztrákok s az oláhok, minden előkészületet megtesznek.

Követve egy csomó horváttól, kik meggyilkolásomra vannak felfogadva, nem tudom, megmenekszem-e gyilkoló késüktől? – de ez semmiesetre sem tart vissza abban, hogy mindaddig itt maradjak, mig csak valami menteni és remélni való van.

Couza tökéletesen ellenünk fordult, – méregből, a miért csendjéből kizavartuk: boszuságból, a miért Magyarországon uj életre ébredtek és dühből, a miért nem ajánlottuk fel neki legalább is Erdélyt.

Kérem tüstént utasittatni az otthoniakat, hogy ne küldjenek ide többé senkit. A már itt levők, miután ez időtájt többé nincs hajójárat Galaczba, az egész telet itt lesznek kénytelenek átnyomorogni; sőt félő, hogy ha Couza még jobban el hagyja magát félénkiteni, ki is adja őket az osztrák határhatóságoknak.

Igen hosszu és kimeritő levelet irtam Laczinak, oly kéréssel, hogy azt Önnek is azonnal eljuttassa.

Couza elpártolásában és elbátortalanodásában legnagyobb része van az osztrák és az angol tiltakozásoknak; ez utóbbiaknak még jóformán nagyobb, mint az elsőknék.

Ha megóvja éltemet csillagzatom; ugy február közepén látjuk egy mást Londonban.

Reményeim java, fájdalom! oda van. Összes terveink, ha csak valami rendkivüli körülmény közbe nem jő, meg vannak hiusulva stb.

(Aláirva)

Klapka.

(Németből.)

Klapka – Teleki Lászlónak.

Jassy, deczember 22. 1860.

E levelet rendkivüli, bár igen költséges uton küldöm, azon reményben, hogy még idejekorán érkezik, miszerint tartalmával további határozataitokra befolyást gyakoroljon.

Konstantinápolyba nem mennek többé hajók. Csak két ut van előttem a visszatérésre. Ezek közül melyiket fogom választani? – még bizonytalan. Mindenek fölött kötelességemnek tartom, mielőtt innen elutaznám, benneteket tapasztalataimról s az itteni dolgok állásáról lelkiismeretesen értesiteni.

Hogy ide jöttem, – semmiesetre sem bánom meg. Bárminők legyenek is következményei, – az az egy áll, hogy az én idejövetelem nélkül tönkre ment volna az a kevés kilátás is, a mi most még fönnmarad számunkra, és a mi sokkal fontosabb: mindannyian továbbra is megmaradtunk volna illuzióinkban, melyek pedig későbbi tevékenységünkre a legkárosabb befolyással lehettek volna

Kezdem a galaczi árulás elbeszélésével.

A génuai Balduino-ház, mely a hajókat megrakodta, a szállitó-levélben tudatta a galaczi czéggel (Gerbolini), melyhez a hajók czimezve voltak, hogy az áruk továbbitásáról, a vitel és további fuvar költségeiről Cerruti fog gondoskodni, ki egyenesen e czélból megy Galaczra; arra az esetre azonban, ha Cerruti nem érkeznék meg idejében, legjobb lesz, bizalmas uton, a moldvai hatóságokhoz fordulni. Kitől ered ez a luminosus ötlet? – nem tudom; elég az hozzá, hogy a galaczi ház, mely még e széles utasitásokhoz sem vélte magát pontosan tartani kötelesnek, alig kapta meg a szállitó-levelet, mikor már Galacz praefektusa – egy sokpróbás osztrák-érzelmű »jómadár« – tudósitva lőn felőle.

Kantakuzen-nak – igy hivják a praefektust – nem is volt sürgősebb tennivalója, mint a szállitó-levélről, melybe be voltak jegyezve a hajók és kapitányaik nevei, négy másolatot készittetni s e másolatokat a fejedelemségekben levő osztrák consuloknak s a tulcsai török kormányzónak – ki egyszersmind a Szulina-torkolat felügyelője – azonnal megküldetni. Igy minden és egyszerre (szegről-végre) el volt árulva, még Morin (Matheidesz) és Zglinicky megérkezte előtt. Erre három hajónak azonnal vissza kellett fordulni, ama másik kettőnek rakodmánya pedig, mely a Szulina-torkolaton már régen beuszott s most Galacz előtt áll, a fejedelemmel előlegesen történt megállapodáshoz képest, látszólag lefoglaltatott.

A többit tudjátok Karacsay által. Az az egyetlen és szomoru vigasztalásunk lehet, hogy a vállalat kudarczának nem mi vagyunk okai, hanem a génuai megbizottak.

Mi egyéb ért még Galaczon és mit határoztunk ott? – tudjátok legutóbbi levelemből. A hirek, melyeket Z. és L. Jassyból hoztak, nem voltak kedvezők. Már-már ott állottam, hogy élve a Konstantinápolyban menő utolsó hajóval, visszatérek nyugotra, midőn Place és a fejedelem sürgető táviratai eltökélésem megmásitására s az ideutazásra birtak. Annál inkább tettem ezt, mivel a nyelvmesterként hosszabb idő óta Galaczban lakó Berzenczey beszédjéből azt vettem ki, hogy itt az elégnél is több elemet találhatok, melyek segélyével a legbiztatóbb kilátások között kisérthetem meg a szerencsét, melynek előkészitése végett idejöttem. – A székelyföld nyomora már évek óta arra kényszeriti népének,jelentékeny részét, hogy az otthont elhagyva, itt keressen az oláhok között munkát és kenyeret. A két fejedelemségben lézengenek közülök vagy 40,000-en. Nem kellett volna tehát egyéb, csak a. fejedelem részéről némi jóakarat s a hatóságok részéről egy kis rokonszenv.

A mi ez utóbbiakat s kiváltképen a felsőbb rétegeket illeti már Galaczon volt bőséges alkalmam meggyőződni róla, hogy rájuk semmi körülmények között sem számithatunk. Nemcsak hogy kevés hajlandóságot éreznek irántunk, de ezen felül bármi árulásokra azonnal készek. (Megmutatta Kantakuzen Galaczon.) Reszketnek az orosztól, félnek az osztráktól, – minket pedig gyülölnek. Különösen kétségbe vonják jogunkat Erdély birtokára s ezen országot tőlünk elannektálni: még a legmérsékeltebbbeknek is elve és vágya. Ezen uraknak reménykedése körűlbelül oda megy ki, hogy ha majd Austria is, Magyarország is, elégségesképen elvérzettek, akkor Erdély, s talán a Bánság is, érett gyümölcsként fog lábaik elé hullani. Szó sem lehet róla, hogy mi ezekkel egymást megértsük; hisz ezek nem a józan észre hallgatnak, hanem a vak, buta szenvedélyre. – A középosztályok s a nép jó, de miveletlen, nyers, s igy eszméletlen szerszám a vezérek kezében.

Mindezen ellenségesség azonban az oláh hatóságok és politikusok részéről mitsem tenne, csak Couzában volna meg az a jó irány, melyet az elmult évben mutatott! De, fájdalom, az idők változtak. Couza tavaly a nép emberének szerepét adta, ki el van szánva semmi viszonyok között származását meg nem tagadni ma sokkal kényelmesebben érzi magát (á son sise) a trónon, semhogy más népek szerencséjeért és jóvoltáért valamit koczkáztasson. Uralmának megszilárditása, önfenntartás s az ehhez első sorban megkivántatott egysége a két fejedelemségnek: ezek azon gondolatok, melyekkel ő most kizárólag foglalkozik. A mult esztendőben azt irta a császárnak (Napoleonnak), hogy nézeteinkben osztozik s azok keresztülvitelében keresi saját országának is üdvét és jövendőjét ma hallani sem akar rólunk és terveinkről, s bár engem szivesen fogadott, bizonyára pokolra kiván bennünket. A mint egyesektől tudom, ő nem nagyobb barátja ügyünknek, mint akár corrumpált hivatalnokserge, és ez ellenszenvét még fokozza Lajos iránt táplált elfojthatlan, mély gyűlölete. Ő jelesül ugy adja elő, hogy Lajos által 48-ban nagyon rosszul fogadtatott, sőt bántalmaztatott (insultirt). Mi igaz ebben? – nem tudom.*

Röviden és kereken szólva, ebben egy szó igaz sincs. – Én Couzát. tudtomra, soha életemben nem láttam. s 1848-ban még csak azt sem tudtam, hogy a világon van. Ha azonban (miről tudomásom nincs) Couza netalán tagja volt azon oláhországi küldöttségnek, mely Pesten járt, hogy az oláh menekvők számára vendégszeretetet s pártfogást kérjen, nem mondott igazat, ha azt állitotta, hogy e küldöttséget rosszul fogadtam vagy épen bántalmaztam. A legszivesebben fogadtam s e szives érzésnek a menekvők irányában tettel is megfeleltem. Határozottan el kell magamtól ez alaptalan gyanusitást háritanom.

Kossuth.

E reánk nézve különben is sulyos helyzethez járult most még a galaczi eset, mely a fejedelem számára kutforrásává lőn egy csomó fenyegető jegyzéknek és tiltakozásnak Austria és Anglia részéről. Ez kiölhette belőle az utolsó csepp jóakaratot, a mi még tán benne lehetett.

Igy mi egyszerre »bętes noires«-jai lettünk a román hatóságoknak, kamaráknak és ezekkel együtt a fejedelemnek, kik most egyesült erővel arra törekesznek, hogy Austria haragját lecsöndesitsék s többé neki panaszra okot ne adjanak. El nem képzelhetem, miként lehessen terveinket ily szolgai. kislelkü politikával összhangzásba hozni. Azért én fel is hagyok minden reménynyel, hogy ezen a talajon valaha egyebet arathassunk csalódásnál és árulásnál. A körülmények javitására mindent elkövetünk Place franczia consullal, kinek a fejedelemre oly elhatározó befolyása van, – de hiába! Minden lépésnél uj akadályba, uj árulásba ütközünk. A fejedelem annyira fejét vesztette már, hogy ma reggel kiadta a rendeletet, Erdélyből ujabban érkezett husz fiatal embernek a határra visszatolonczozására. És ez alkalmasint foganatosittatott volna is, ha az itteni miniszterelnök elég korán nem értesit bennünket s a lakosság Bakauban, hol a szerencsétlenek tartózkodnak, egyenesen meg nem tagadja kiadatásukat. Kérlek, juttassatok sürgős utasitásokat otthoni barátainknak, hogy gondoskodjanak ellenintézkedésekről. Máskülönben a határon átjövők azt koczkáztatják, hogy vagy kiadatnak vagy internáltatnak valami nyomorult vidékre a Pruth mellé. Ha Couza tovább megy vakságában s az osztráktól való esztelen félelmében, ez itt nemsokára véres összeütközésekre vezethet. Fájdalom, még maga az ő bukása sem használna nekünk, mert utódja nyilván még ő nála is rosszabb volna s mi az eső elől csak a csurgó alá jutnánk.

Egy szóval: ebben az országban s ezzel a néppel nem lehet valami komoly dologra vállalkozni s valami komoly dologra előkészületet tenni. Elhatározottnak látszik, hogy magyarok és oláhok között ne jöhessen szövetség létre. Az egyetlen, a mit még tehetünk, az: megmozditani minden követ, hogy ne ismétlődjenek a mészárlások, mint 1848-ban történt. Ez és itt levő hadi szereink megmentése jelenleg az én egyedüli feladatom. Mihelyt e czélomat Place segélyével elértem, jó csillagzatomra bizva magamat, visszaindulok Konstantinápolynak.

Ismétlem kérésem: otthoni barátaink azonnal értesitessenek a dolgok folyásáról, nehogy hiu reménységekkel biztatva magukat, oly eseményeket idézzenek elő, melyek hazánkat mondhatatlan szerencsétlenségbe és romlásba sodornák. Kilátásaink most tizedrésznyire sem oly kedvezők, mint 59-ben voltak, miért is, ha következetesek akarunk maradni, az akkori jelszóhoz kell most is magunkat tartani. Magyarországban nincs fegyver s ez időszerint nem is látok módot e hiányon segithetni. Ily körülmények között felkelésre gondolni, mig a segédcsapatok a Drávához nem értek, bűn volna, melyhez mi bizonyára nem nyujtanánk segédkezet.

Mindezt azért irom, mert nem tudhatni, mit hoznak reám a legközelebbi napok. Legalább ti tudjátok, mint éreztem és gondolkoztam a jelen körülmények között.

Ennyit mára s talán több hétre is, mert mig Konstantinápolyban nem leszek, már többször nem irhatok.

Ha a mellékletet elolvastad, küldd el Lajosnak. – E levélből a szükségest közöljétek Cavourral és Farinival. Kötelességünk tiszta bort öntenünk poharukba.

(Aláirva)

Klapka.

U.-i. E perczben veszem a hirt, hogy Bakanba ujabb csapat magyar érkezett. Nincs hát kétség: erre nézve a »mot ď ordre« barátainktól származik. Ez elhamarkodás s csak jobban compromittálja a helyzetet. Hajók már nem járnak Galaczba s e szegény fiuk a telet itt lesznek kénytelenek átnyomorogni. Irjatok azonnal haza, hogy a mozgalomnak már vége legyen.

(Berekesztésűl még szórul-szóra közöltetik az, a mit Couza fejedelem Place franczia consulnak a Klapka meggyilkolására törő Kammerloher-féle horvát banda felöl távsürgönyzött.)*

Hogy mikép végződött ez a dolog? arról Klapkának Konstantinápolyból 1861. január 22-kén irott levelében a következőket találom:

»Az osztrák ostoba orgyilkossági kisérletek – a mint itt beszélik – a banda főnökének, Kammerlohernek meggyilkolásával érték tragicus végöket. Mondják, hogy Kammerloher a maga idejében közbecsülésben álló liberalis ember volt, kit csak a nyomor vitt reá, hogy az osztrák titkos rendőrség szolgálatába álljon. Kár érte.«

(Németből forditva.)

Igy itélt a helyzet felől Klapka tábornok 1860. évi deczember 23-án. Ugy látszik azonban, hogy a következett napokban biztató fordulat adta magát elő, mert mielőtt személyesen találkoznék Couza fejedelemmel, indittatva érezte magát, neki 1861. január 5-én egy terjedelmes emlékiratot benyujtani.

Ez emlékiratban bevezetésül a tábornok ott vette fel az ügy fonalát, a hol 1859-ben hagyatott.

Emlékeztette a fejedelmet, miszerint akkoron terveink közlését kedvezően fogadva, osztozott azon nézetben, hogy érdekközösség forog fenn a Duna tág völgyében elszórt szláv, román és magyar államok közt s hogy ha a dunavölgyi népek nem akarják a szerencsétlen multat megujulni látni, kötelességük kölcsönös loyalitással egyetértésre jutni, miszerint egy jobb jövendő felé az utat előkészitsék.

E meggyőződést akkoron a fejedelem Napoleon császárnak is kifejezte egy levélben, melynek átadását Klapka tábornokra bizta.*

1859. márczius 29-én Napoleon császárhoz intézett e levél tartalma következő volt:

»Sire, volt alkalmam Klapka tábornokkal találkozni s vele megbizatásának czélja felől értekezni.

Megfontolván a kérdéseket, melyeket előmbe terjesztett, nem lehetett, hogy főleg saját hazám érdekeinek szempontjából ne csatlakozzam a tervhez, mely már Felséged helybenhagyását megnyerte.

Megbiztam a tábornokot, hogy értesitse Felségedet részletesen a köztünk megállapitott pontok felől, melyeknek a midőn a körülmények megengedik, okos és erélyes végrehajtása minden dunai államok sorsát véglegesen biztositandja.

Kérem császári Felségedet stb.

(Aláirva)

Couza.«

(Francziából.)

Terveink valósitásának czéljából akkoron meg lett állapitva, hogy Couza fejedelem nekünk megengedi az egyesült fejedelemségek területén összeköttetéseket szervezni Magyarországgal, miszerint a számitásban volt felkelésre való tekintettel, határainkra juttathassuk a fegyvereket, melyekre szükségünk volt.

Mi pedig köteleztük magunkat, hogy a fejedelemségek semlegességét nem compromittáljuk s minden lépésünknél a legóvatosabb elővigyázattal járunk el. Egyszersmind a magyar korona országait lakó különféle nemzetiségek s különösen a román nemzetiség kielégitése czéljából közlöttük politikai programmunkat, mely széles alapokra fektetve, teljes mértékben kiegyeztette az előbb ellentétes igényeket.

A fegyverek érkezőben, magyar légiók Olaszországban alakulóban voltak s mi terveink valósitásának előestéjén valánk, midőn a villafrancai béke tevékenységünket beállitotta s minket kedves terveink végrehajtásának jobb időkre elhalasztására kényszeritett.

Azonban a lökés meg volt adva; Olaszország nem elégedett meg Lombardia felszabaditásával; fokozott erélylyel folytatta egységesitésének munkáját; Közép-Olaszországot lakosainak egyhangu ohajtása Piemonttal egyesitette s Nápoly és Sziczilia, Garibaldi merész kezdeményezése által, a Bourbonok kezéből kiragadtatott.

Ilyen volt a helyzet, midőn egyrészt, nehogy a mozgalom vezénylete kezeiből kisikamoljék, másrészt hogy keletkezésében megtörje az Olaszországot veszélylyel fenyegető idegen erőt, mely Austria sugallata alatt Lamoricičre tábornok által szerveztetett: a szárd kormány kényszeritve látta magát, kardját ujra mérlegbe vetni; a pápai tartományokat elfoglalni s Nápolyt megszállani, miszerint ott a küzdelmet a nemzeti jog előnyére eldöntse.

E határozott lépés Austria avatkozását vonandotta maga után, ha (a minek meghiusulását előre látni nem lehetett) a varsói congressus az éjszaki hatalmak egyetértésére talál vezetni.

Ekkor volt, hogy a mult háboru alkalmából Napoleon császár és Viktor Emánuel király auspiciumai alatt alakult s létezni azóta soha meg nem szünt Magyar Nemzeti Igazgatóság tagjai Olaszországba hivattak.

Turinban közölték velünk a helyzet komolyságát s megkérdeztek: vajjon Olaszország s Austria közti háboru esetén számithatnak-e reá, hogy Magyarországot részeltethetjük a harczban? – a mi a mellett, hogy Olaszországnak támaszt és segitséget, egyszersmind Magyarországnak a bizonyossággal határos kilátást nyujtana, hogy kivivja függetlenségét, mely után jogszerüleg áhitozik.

Feleletünk az volt, hogy a mint a közérzület elő van készitve, csak a szükséges eszközökkel kell elláttatnunk, miszerint általános fölkelést töressünk ki s hazánk egy végső döntö küzdelemmel az osztrák uralomtól örökre megszabaduljon. Hanem a baj az, hogy az ország fegyver nélkül van.

Erre kérdeztek: vajjon még mindig számithatunk-e Couza fejedelem jóakaratára s különösen engedelmére, hogy a fegyvereket, melyekre szükségünk van, a fejedelemségeken keresztülvihetjük?

S itt Klapka tábornok, az igazsághoz hiven, már csak saját személyére szoritkozva, megemliti, miként ő volt az, ki a kedvező jelentésekre, melyek a fejedelem jóindulata felől nem szüntek meg hozzá érkezni s még inkább a köztük 1859-ben megállapitott viszonyra támaszkodva, e kérdésre a leghatározottabb igennel válaszolt.

Előadja ezután, hogy ennek folytán tekintélyes menynyiségü fegyverzet lett utnak inditva, mi pedig Dunyov ezredest biztuk meg, hogy keletre utazzék s élő szóval értesitse a fejedelmet az intézkedések felől, melyeket a körülmények sürgőssége tennünk parancsolt. Azonban Dunyov ezredes, ki akkoron Garibaldi seregében egy ezred élén állt, a volturnoi ütközetben életveszélyesen megsebesült. Más küldöttet kellett választanunk. E miatt értesitésünknek a fejedelem kezéhez gyors eljutása késedelmet szenvedett. De a fejedelem időközben Konstantinápolyba utazván, ott bizalmasan értesittetett ugy a kérdéses tények felől, mint a felől is, hogy a fegyverszállitmány már tengeren van; egyszersmind közvetett uton Jassyba is tudósitás küldetett, maga a tábornok pedig készületeket tett, hogy az utnak inditott hajókat közelben követhesse.

A galaczi ház (Gerbolini), melyhez a hajók czimezve voltak, nagy vigyázatlanságot követett el. Ennek daczára azonban a dolog nem jutott volna az osztrák ügynökök tudomására, a galaczi prefectus több mint kimagyarázhatlan magaviselete nélkül.

Ez a tisztviselő ugyanis a helyett, hogy egyenesen a fejedelemhez fordulna, rendeleteit kérné s azokat discretióval s lelkiismeretesen végrehajtaná, jónak látta a Gerbolini-ház által neki átadott árujegyzékről másolatot adni az osztrák consulnak s a tulcsai pasának.

Arról is bizonyitványok vannak, hogy legalább tizenöt nappal a hajók megérkezte előtt nemcsak a magas porta, hanem az osztrák internuntiatura is tudomással birt a hajók s kapitányok neveiről s a hajók tartalma felöl.

E tényeknek értékük szerinti méltánylását a fejedelemre bizva, Klapka tábornok annak megemlitésére szoritkozik, hogy ez volt kutfeje a reánk hárult sajnálatos következéseknek s a fejedelemnek okozott kellemetlenségeknek, melyeket mélyen fájlalunk.

De nagy czélokat soha sem lehet nehézségek nélkül elérni. Mindent elkövettünk, hogy az előfordulható még sulyosabb kellemetlenségeknek elejét vegyük s a dolgokat kevésbé feszült helyzetbe tereljük.

Ma már el is mondhatjuk, hogy az incidens jóformán be van fejezve, a nélkül, hogy akármely kormány is compromittáltatott volna.

Ennyit a multról. A mi a jövőt illeti: még három hónap áll előttünk tavaszig. Ez bőven elég arra, hogy előkészületeinket a harcz megkezdéséhez nemcsak ujra munkába vehessük, hanem be is fejezhessük, föltéve, hogy pártfogását a fejedelem tőlünk meg nem vonja.

Itt a tábornok beleereszkedik Magyarország helyzetének rajzolásába. Elmondja, hogy az októberi diploma a dolgok állásán semmit sem változtatott s különös gondot forditott annak tisztába hozatalára, hogy a magyar nép mennyire távol van annak még csak gondolatától is, miszerint saját faja számára kiváltságok után áhitozzék. Minket, a M. N. Igazgatóságot, azért tisztel meg érdekeinek Európa előtti képviseltetésénél osztatlan bizalmával, mert tudja, hogy mi a faj-, nyelv-, valláskülönbség nélküli jogegyenlőség alapján állunk.

Nem mulasztotta el azt is constatálni Klapka tábornok; hogy Magyarország függetlenségi aspirátiói nem állnak támasz nélkül Európában. Kimutatta, mily hatalmas politikai és hadászati érdekek utalják az olasz nemzetet legbensőbb szövetségre az állami függetlenségre sovárgó Magyarországgal; ugy, hogy a mig csak Velencze kérdése olasz értelemben el nem döntetik, mi Olaszország támogatására biztosan számithatunk, de legalább közvetve, a francziák császárjánák jóindulatára is számithatunk mind az élénk érdeklődésnél fogva, melyet a császár a magyar nemzeti mozgalom iránt tanusitani meg nem szünik (a mi különben több rendbeli érdekek találkozásánál fogva természetes is), mind különösen azért is, mert a császár bőven megmutatta, mennyire szivén viseli az olasz nemzet érdekeit, melynek pedig nemzeti ujjászületésének s hazája függetlenségének befejezéséhez a magyar nemzet szövetségére oly szembetünő szüksége van.

S miután még futólag azt is megemlitette, hogy ha egyszer szabadságharczunk ujból megkezdetett, az angol nép rokonszenvére is biztosan számithatunk, melynek pedig akarata kormányának politikájára iránytadó befolyást gyakorol, – a tábornok a dunai fejedelemségek iránti helyzetünk fejtegetésébe tüzetesen bebocsátkozik.

Emlékezteti a fejedelmet, miként a Habsburg-ház már háromszáz éven át soha sem szünt meg arra törekedni, hogy majd uralmát, majd hatalmi túlsulyát a keleten egész a Fekete tengerig kiterjeszsze. Birni s német folyamnak nevezhetni a Dunát kutfejétől torkolatáig: ez kedvencz álma minden németnek. Ha egyszer Magyarország denationalizáltatott, elég lesz az osztrák császárnak e jelszót irni zászlajára, miszerint Németország egész erejére számithasson.

Egyrészről tehát a dunai fejedelemségek ép ugy, mint Magyarország, a németség terjeszkedése által vannak fenyegetve; másrészről pedig mindketten szláv néptenger által vannak körülvéve, a szlávság pedig nemcsak nem hanyatló, mint a vén Austria; de sőt szembetünő gyarapodást merit a panslavismus veszélyes eszméjéből, mely a század eleje óta folyvást tért hódit.

Hát akármely oldalra tekintünk, mindenütt közös veszélyt látunk, mely szükségkép szövetségre, kölcsönös védelemre utasit.

Ezek előrebocsátása után Klapka tábornok egymás ellenébe helyezi a mi programmunkat s Austria tendentiáit, miszerint a fejedelem választhasson, hogy a kettő közül melyikhez áll.

Mi: a népfelség elvére alapitott alkotmányt akarunk. Austria ellenben, mely az ugynevezett »isteni jog«-nak s minden abból folyó következéseknek, megtestesülése, egyenes tagadása a népfelség s nemzetiség elvének.

Mi: mind elvből s meggyözödésből, mind azért is, hogy a testvérgyilkos harczoknak örökre elejét vegyük, a fajkülönbség nélküli jogegyenlőséget akarjuk. Austria ellenben majd a németség uralmára törekszik, majd a magyar vagy más fajnak hizeleg, miszerint a fajokat egymás irányában féltékenységre huszitva, mindannyiát erőtlenné tegye s a »divide et impera« szabálylyal uralmát mindannyiuk felett megörökitse.

Mi: a lelkiismeret szabadságát s egyházi dolgokban minden vallásfelekezet önkormányzatát akarjuk. Austria ellenben népeit a jezsuitáknak szolgáltatja ki s concordatumok jármába füzi.

Mi: azt akarjuk, hogy a magyarok, románok, szerbek vére csak igaz ügyben, csak saját érdekeikért s csak ellenségeik ellen ontathassék. Austria az ő véröket patakokban ontja ki egyiknek a másik általi elnyomására s olasz testvéreinknek leigázására; mindenütt a reactiót szitogatja s a haladásnak csirájában való elfojtásáért harczol.

Mi: azt akarjuk, hogy hazánknak gazdag segélyforrásai csak a nép javára s a nemzeti jólét előmozditására használtassanak. Austria azokat saját nagyravágyásának érdekében utolsó cseppig kimeriti s a népet koldusbotra juttatja.

Végre, mi: őszinte barátságot és szövetségi köteléket akarunk hazánk s a többi dunavölgyi államok között. Austria uralmat akar fölöttük. Mi: vágyainkkal s reményeinkkel a szabadelvü kormányokhoz csatlakozunk. Austria a pápához s az önkényuralmu kormányokhoz csatlakozik a népek ellenében.

Ám válaszszon Couza a két programm, a két irány közt.

Ha minket támogat: hatályosan elősegitendi azoknak felszabaditását, kik Austria jármában szenvednek; ha minket magunkra hagy: az engesztelhetlen osztrák kényuralom megszilárditásának kezére játszik, mely meghasonlott szomszédait veszélylyel fenyegeti.

A választás nem lehet nehéz a két irány között.

A perczek rendkivül becsesek. Igaz, hogy a körülmények még nagy vigyázatot s óvatosságot parancsolnak, nehogy közös ellenségeink idő előtt felriasztassanak; de az idő sürget, hogy a válságra óvatosan ugyan, de erélyesen előkészüljünk s azért Klapka tábornok, remélve, hogy előadott nézetei a fejedelemnél méltánylásra találandnak, kivánatainkat következőkben foglalja össze:

1. Bocsássa rendelkezésünkre Couza fejedelem kezénél levő fegyvereink egy részét,* mint szintugy azokat is, melyek jövendőben számunkra a fejedelemségekbe küldethetnek. Magában értetik, hogy ez átbocsátásnak oly módon kellend eszközöltetnie, hogy a fejedelmet ne compromittálja. – Ami harczunk megkezdésének idejét illeti: ez a köztünk s az olasz kormány közt történt megállapodás szerint Olaszország kezdeményezésének van egészen alárendelve. Lehet, hogy e kezdeményezés nem valósul; de mert több mint valószinü, hogy megtörténik: tanácsosnak látszik, hogy a fegyverek átadása óvatos elővigyázattal mihamarébb megkezdődjék, miszerint a legelső jeladásra készen lehessünk.

Ez a francziák császárja által 1859-ben számunkra a fejedelemségekbe küldött fegyverekre vonatkozik, a melyekre nézve a köztünk s a Couza fejedelem közt kötött szerződés már fentebb közöltetett.

2. Hatalmazzon fel e fegyvereknek és lövőszereknek saját költségünkre továbbszállitására határaink felé.

3. Hatalmazzon fel raktárakat alakitani, ugy e fegyverzet mint élelmi szerek számára, a kölcsönös egyetértéssel megállapitandó helyeken.

4. Engedjen szabad járás-kelést a fejedelemségekben azon hazánkfiainak, kik az országba visszatérni akarandnak. Kötelezettséget vállalunk mindezen működésnél a legnagyobb óvatossággal eljárni s a fegyver ügyének kereskedelmi látszatot adni, miszerint ha a szükség ugy hozná magával, a fejedelem minket akármikor megtagadhasson (démentir), a ki egyszersmind folyvást tudomásban fog tartatni mindenfelől, a mi ugy a fegyverek mint az emberek körül történik, miszerint maga megitélhesse s elmellőztethesse azt, a mi kormányát compromittálhatná s biztos lehessen, hogy megegyezése nélkül semmit sem teszünk.

Klapka tábornok azon meggyőződését fejezte ki, hogy ha a fejedelem megengedné, hogy e határok között működhessünk, melyek nekünk elégségesek, őt pedig nem compromitálhatják: mi a sikert biztosnak tekinthetnők, a mennyire emberi dolgokban biztosságról szólani lehet.

A gyülöletes járom alól felszabaditott dunavölgyi népek egyetértésre juthatnának s egy nagy dunai conföderatio lehetségessé válnék, mely minden tagja számára jólétet s függetlenséget biztositana.

Ilyen volt Klapka tábornok emlékirata. Lehet, hogy én egyetmást másképen mondottam volna, némelyekre pedig sulyt helyeztem volna, miket az emlékirat mellőzött; de hát Klapka a helyszinén volt, számbavette a körülményeket s azt tartva szem előtt, hogy némi működési szabadság Erdély szomszédjában reményeink valósulásának lényeges feltételét képezte azt s akként tette, a mit s a mint legczélszerűbbnek itélt arra, hogy a közbejött szerencsétlenség által megzavart bizalmas viszonyt helyreállitsa.

Ez emlékirat 1861. január 5-én lett beadva. 8-án Klapka tábornok személyesen értekezett Couza fejedelemmel s ez értekezlet eredményeül a tábornok által velem közlött irományok közt a következő okmányt találom:

Jassy, 1861, január 9.

Szerződés. (Convention.)

A Couza fejedelem ő Fensége és Klapka tábornok közt kedden, 1861. január 8-án történt találkozás alkalmával a következők lettek megállapitva (convenu):

A fejedelem megegyezik, hogy fegyverek és lövőszerek szállittassanak az egyesült fejedelemségeken át Magyarország számára. Miszerint azonban minden indiscretiónak és félreértésnek eleje vétessék, világosan kiköttetik, hogy e szállitmányok jövendőben akként fognak intéztetni, mintha azon fegyvermegrendelésnek következményei volnának, melyet a román kormány hivatalosan tett s a franczia kormány elfogadott. A hajóknak tehát franczia kikötőből kellend megindittatniok s a fegyverek oly módon fognak szállittatni, miszerint ki lehessen mutatni, hogy a császári kormány által vannak küldve a tett megrendelések következtében.

A megérkezendő mennyiségek nem levén ellenőrizhetők, látszólag, (ostensiblement) a fejedelem ügynökei által fognak a fejedelemségekben átvétetni s az ő rendelkezésére bocsáttatni. Ő Fenségére tartozand a szállitás módjai felől gondoskodni, az erdélyi határ szomszédságában kiszemelendő raktárak helyiségeihez. A fejedelem tetszésétől függend e végett akár a katonai szekerészetet alkalmazni, akár pedig a Klapka tábornok által felfogadandó lovakat, szekereket s mintegy harmincz embert használni, a melyek és a kik azonban az egész működés tartama alatt mindenben a fejedelem rendelkezésére fognak állani.

A raktárak különböző helyeken, nevezetesen Oknán és Slanikon fognak alakittatni, hol létezésük igen könnyen palástolható, s más oly helységekben, hol alakitásuk hasznosnak és tanácsosnak fog itéltetni.

Tekintve az események valószinű sürgősségét, a fegyvereknek a raktárakhoz szállitása megérkezésük után oly hamar fog eszközöltetni, a mint csak lehetséges. Időközben a fejedelem megegyezését adja, hogy előzetesen egy rész odaszállittassék az 1859-ben küldött fegyverekből, melyeket a császár ajándékban adott volt.

A mint az idő elérkezendik; hogy a fegyverzet a határon átvitessék, a fejedelem fog határozni az e végre alkalmazandó módok felett s nem fogja ellenezni, hogy kis csoportokban magyarok jőjjenek át szekerekkel a határon, az átszállitásban segiteni.

Világosan kiköttetik, hogy az egész működés alatt egy fegyver, egy ember sem fog mozgásba tétetni s általában semmi sem fog eszközlésbe vétetni a nélkül, hogy a fejedelem előlegesen ne értesittetnék s megegyezését ne adná. Folytonosan tudomásban fog tartatni minden felől, a mi készülőfélben van, miszerint maga szabhassa meg az óvatosság határait, melyeket áthágni meg nem engedhet.

Ha valamely fegyver- és lövöszerszállitás történnék azokon kivül, a melyek franczia kikötőkből indulandnak, az kirekesztőleg a megrendelők koczkáztatására s veszélyére történtnek fog vétetni s fölfedezés esetén a fejedelem által megtagadtatik (seront démentis). A fejedelem csak azokat fogadandja el, melyekhez előlegesen megegyezését adja, s mindig azon kikötés mellett, hogy ha felfedeztetnek, a fejedelem lesz az első, ki ellenükben föllép. Általában akként kell a dolognak vitetni, miszerint sohase lehessen a fejedelemre részeltetést reá bizonyitani; mert mind a két részre egyaránt hasznos, hogy a fejedelemségek a cselekvésen kivül maradván, menedékhelyül szolgálhassanak.

Semminemü magyar csapat nem fog a fejedelemségekben akár felfegyvereztetni, akár szerveztetni; mindazáltal azok, kik odamenekednének (chercher asyle), jól fognak fogadtatni, föltéve, hogy számuk a fejedelemnek tudomására legyen s a menekülők azon helyeken tartózkodjanak, melyek számukra ki fognak jelöltetni.

Azon támogatás viszonzásául, melyet a fejedelem e komoly körülmények közt a magyaroknak nyujt, ünnepélyesen kiköttetik a magyarországi és erdélyi románok előnyére, hogy ezek ugyanazon jogokat élvezendik, melyeket a magyarok s hogy nemzeti nyelvük használata mellett önkormányzattal birandnak egyházi és községi ügyekben.

Ezeken kivül a fejedelemségek és Magyarország közt határok egy vegyes bizottság által fognak szabályoztatni, melynek feladata leend mind a két félre nézve elönyös határvonalakat kitűzni.

Ha Bukovina az egyesült fejedelemségekhez kivánna csatoltatni, a magyarok kötelezik magukat ennek valósitását ugy anyagilag, mint erkölcsi segélyük által előmozditani.

Végre, ha az egyesült fejedelemségek teljes függetlenségére a kedvező percz elérkeznék, a magyarok erő-segitséget adnának a fejedelemnek;* hasonlót tennének azon esetben, ha a fejedelem e támogatást más esélyek alkalmával hasznosnak itélné.

Én mindig azon meggyőződésben voltam, hogy a névleges souzerenitás, melylyel a porta a fejedelemségek fölött birt, a török birodalomra nézve kárral, veszélylyel jár. Erőforrásul a portának nem szolgál; ellenben a románok nemzeti önérzetét sérti s őket a porta ellenségeivé s adandó alkalommal ellenségeinek barátaivá, szövetségeseivé teszi, a nélkül, hogy ezen hátrány okért, veszélyekért az üres hangon s egy szót sem érdemlő, nyomorult, de a románokat érzékenyen bántó tributumon kivül semmi értékkel nem biró névleges souzerenitás legkisebb kárpótlást nyujthatna. Én tehát már azon időben, midőn Törökországnak előbb védencze, utóbb az európai diplomaczia által felkényszeritett foglya voltam, minden lehetőt elkövettem, hogy a török államférfiakat meggyőzzem, miként a portának érdekében áll a dunai fejedelemségek fölötti névleges felsőségről önként lemondani s ez által belőlük magának az orosz terjeszkedés ellen védőfalat biztositani, mig ha ezt nem teszik, arra kényszeritik őket, hogy az oroszra támaszkodjanak s védőgát helyett országutul szolgáljanak a török birodalom romlására. E nézetemet azóta az események végzelmesen igazolták. A török birodalom nem jutott volna haldoklásra, ha tanácsom meghallgattatik.

Ha tehát a szövegben közlött szerződés arra szoritkozott volna, hogy hazánk függetlenségének kivivása esetén nemzetünk erkölcsi befolyásának egész sulyával támogatni igérkezünk a fejedelemségek függetlenségi aspiratióit a portánál, ehhez én teljes erőmből hozzájárulni kész voltam volna; de tartozom magamnak azon kijelentéssel, hogy ezen túl, nevezetesen a fegyveres segitségig, kötelezettséget vállalni nézeteimmel ellenkezett.

Kelt mint fentebb.

(Francziából forditva.)

Ez egyezkedés megállapitásával Klapka tábornok a legjobb reményben hagyta el a fejedelemségeket. A Duna be lévén fagyva, utját Besszarabia és Dél-Oroszország sivatagjainak volt kénytelen venni. 1861. január 21-én érkezett Odesszán át Konstantinápolyba, honnan a következő napon nekem ezeket irta:

»Utolsó levelem óta a körülmények kedvező fordulatot vettek s ujra minden jó kerékvágásba jutott. A fejedelem visszatért a tévutról, melyre a diplomatia fenyegetései szoritották s január 8-ka óta határozottan a mi oldalunkra állott. Az egyezmény, melyet vele aznapon megkötöttem, minket azon helyzetbe teszen, hogy Turinban adott igéretünket ápril közepe felé becsülettel beválthatjuk.

»Utolsó levelemnek tehát, mely egészen más körülmények közt iratott, nincsen értelme; csak azon egy pontot kérem erélyesen fentartani, hogy a hazából többé a határontúlra senki se küldessék ki, mert oly előkészületeket, a minőkre még három hónapon át szükségünk van, dob- s trombitaszóval lehetetlen keresztülvinni.«

Klapka e figyelmeztetésének mindjárt deczemberi levele vételével siettem, Jósika utján, eleget tenni, s Komáromy Györgytől csakhamar a következő válasz érkezett:

»Hiszem és remélem, hogy a dunai fejedelemségekbe átszállingolást tökéletesen meg fogjuk akadályozhatni, miután fölfedeztem s összeköttetésbe jöttem azon egyénnel, ki azt eddig leginkább előmozditotta. Neki szándoka jó s tiszta volt, de ekkorig nem levén velünk kapcsolatban, félreértett hazafiságból ifjaink kimenetelét nagyon elősegitette; most ő is megtudván a rendeletet, a kimenetel meg fog szünni, egyes eseteket kivéve, miket meggátolni lehetetlen.«

E bajnak tehát a lehetőségig eleje vétetett. De az előnyösnek látszó változás Couza fejedelemnél, bennem bizalmatlanságot ébresztett s ezt Klapkának, fentebbi levelére adott válaszomban (február 6.) ki is jelentettem.

És a kedvezőbbnek vélt fordulat csakugyan nem sokáig tartott. Klapka 1861. február 17-ről hozzám intézett levelében e tárgyról már következőkép értesitett:

»A fejedelemségekben ujólag kedvezőtlen fordulat állott be. A Cogolniceanu-miniszterium kényszerittetett egy osztrák-érzelmü miniszteriumnak adni helyet. Sumulceakit, az uj cultusminisztert, az egész világ osztrák ügynöknek ismeri. S mi volt a vád, melylyel a moldvai kamarák az előbbi miniszteriumot megtámadták? Az, hogy nyomorult három piaszter napi-segélyt adott az inséges magyar menekvőknek a Szereth völgyében! Ez mindent megmond. Hogyan bizhassunk ezen országban? miként várhassuk, hogy Couza minket támogatni fog?... Minden oldalról árulók által vagyunk körülvéve.«

Zglinicky ezredes, kit fentebb közlött utasitással Dunyov ezredes helyett a fejedelemségekbe küldöttünk volt, Couza herczeg felől saját gondos észleletei nyomán még sokkal kedvezőtlenebb meggyőződésre jutott.

A M. N. Igazgatóságnak adott jelentésében, miután eljárásáról részletesen számot adott, tapasztalatai tanulságát ezekbe foglalta össze:

»Ne higyjenek Önök Couzának. Ő Erdélyre s a Bánátra spekulál. Ugy Place franczia, mint Strambio olasz konzulnak minden tartózkodás nélkül ismételten kijelentette, hogy ő mint oláh fejedelem Erdélyről soha le nem mond; e bódult vágy által egész nemzete (legalább azon része, mely politikáról csak hallott is valaha) csordultig telitve van. Az oláh sajtó ugy beszél Erdélyről, mintha már oláh provinczia volna. Couza halálosan gyülöli a magyart, mert phanatikus dühvel dédelgetett vágyainak érdekei a magyar érdekkel engesztelhetlen ellentétben állanak, Couza Önökkel őszintén alkudni soha nem fog. Ovakodjanak is tőle, mert ha alkut szinlel, csak azért teszi, hogy titkaiknak s terveiknek szálai ki ne essenek kezéből; ha alkuszik, csak azért fog alkudni, hogy Önöket jobban elárulhassa (il ne traitera que pour mieux trahir). Isten őrizze Önöket attól, hogy Couzának higyjenek.«

Küldöttünk e felfogásának igazságát minden későbbi tudósitás, minden kutfőből, Bukarestből, Erdélyből, Bécsből, Párisból s ezer összevágó tény tökéletesen megerősitette.

Jegyzékbe is teszem itt, miként én egy évvel későbben (1862. január 18,) Klapka tábornoknak irott levelemben határozottan kijelentettem, miként »soha sem fogok abba megegyezni, hogy politikánkban az oláh kormány jóakaratára számitsunk s azt titkainkba, szándokainkba beavassuk.«

Voltak, a kik a tapasztalt megcsalatások után sem szüntek meg magukat illusiókban ringatni s erre terveket épitettek, melyek otthon is, künn is, szomoru következéseket vontak maguk után. Nekem e kisérletekben nemcsak részem nem, de felőlük akkor, a mikor történtek, még csak tudomásom sem volt.

A mi a fegyverfoglalás ügyének véglebonyolitását illeti: Klapka tábornok minden lehetőt elkövetett Konstantinápolyban, miszerint a fegyvereket rendeltetésüknek a helyszinén megtartsa.

A nagyvezérnek, ki barátunk volt, jegyzéket nyujtott be, melyben fölkérte, hogy a külügyminiszter szakmájába már különben sem tartozó ügyben vegye saját kezébe a rendelkezést s használja fel az önként kinálkozó halasztási módokat, miszerint a fegyverek legalább márczius végeig ott maradjanak, a hol vannak. Ezt igen könnyen eszközölhetőnek vélte, a nélkül, hogy a külhatalmak irányában legkisebb compromissiót vonna maga után. Mert a Duna jéggel lévén boritva, a visszaszállitás rögtön ugysem volt eszközölhető s ha a nagyvezér egy bizalmas ügynököt küld titkos utasitásokkal a helyszinére, az könnyen eszközölheté, hogy az elszállitás az olvadás beálltával is márczius végeig késleltessék. Időközben Couza arra támaszkodva, hogy tekintve a fejedelemségek állapotát, neki fegyverekre szüksége van, ki fogná jelenteni kivánságát, hogy e fegyvereket megvehesse s ha ebbe a porta beleegyezik, Couza fejedelem az ottomán kormány hajlamai felől megnyugtatva, magát felbátoritva érzendné arra, hogy e fegyvereket alkalmas perczben nekünk átadja.

Klapka tábornok e tervnél Couza jóindulatára számitott, melyet a január 8-án vele kötött egyezmény által akkoron még biztositottnak vélt. E bizalomról azonban, mint fentebb előadtam, csakhamar maga is kénytelen volt lemondani s igy alkalmasint jobban történt, hogy a fegyverek ott nem maradtak. De akármint legyen is ez, annyi tény, hogy bármennyire hajlandó volt volna is Küprizli Mehemet nagyvezér ez ügyben Klapka kivánsága szerint eljárni, azt a nagyhatalmak képviselői által reá gyakorolt nyomás miatt bajos volt volna koczkáztatnia. S emlékezetre méltó, hogy különösen az angol kormány volt az, mely képviselője: Sir Henry Bulwer által ellenünkben a legnyomasztóbb tevékenységet fejtette ki.

A lefoglalt fegyverek február vége felé visszaszállittattak Genuába. Erről Strambio bukaresti olasz konzul a következő távsürgönynyel tett Turinba jelentést:

»Bukarest, 1861. február 23. – Couza fejedelem tegnap este előttem oda nyilatkozott, hogy a fegyvereknek a tábornokkal történt megállapodás értelmében eszközlendő elszállitása iránt ismételve tett sürgetéseinek mindekkorig semmi gyakorlati eredménye nem lévén, daczára az általam mind Galaczon, mind Konstantinápolyban tett lépéseknek, szükségesnek látta a további késedelemnek véget vetni, miszerint saját felelősségét fedezze, s a fontosabb közös érdekeket compromissió veszélyének ki ne tegye, tehát elfogadta Bulwer angol követ ajánlatát, hogy a fegyverek egy Galacznál állomásozó angol hajón Szulináig, onnan pedig egy másik angol hajón Génuába visszaszállittassanak, hol aztán a tulajdonosoknak és szállitmányozóknak a fejedelem nevében át fognak adatni. Értesitem Galaczot és Konstantinápolyt.

(Aláirva)

Strambio.

Meg kell jegyeznem, miként Strambio consul az előfordult nehézségeknek mindjárt kezdetben elháritására, állásánál fogva, igen sokat tehetett volna, de nemcsak semmit nem tett, sőt azokat irántunk épen nem barátságos magaviselete által tetemesen növelte. Ebben minden ez ügyre vonatkozó jelentések megegyeznek s a váratlan magaviseletet azon kutfőre viszik vissza; hogy Cavour gróf jónak látván nem Strambio, hanem Cerruti Marczel urat bizni meg, az első ezt nehezteléssel vette s a helyett, hogy a bizalmat, melylyel iránta Couza fejedelem viseltetett, Cerruti támogatására használta volna fel, inkább nehézségeket görditett utjába, »Il n’ a fait qu’une chose: couler la mission Cerruti« – miként küldöttünk: Zglinicki ezredes magát egyik jelentésében kifejezte.

A fegyvereknek angol hajón történt visszaszállitása vitát idézett elő az angol alsóházban.

Felejthetetlen emlékü barátom: Duncombe Tamás, Finsbury nagytekintetü képviselője, ez alkalommal sem mulasztotta el szavát mellettünk a parlamentben fölemelni. 1861. ápril 23-án felirást (adress) inditványozott a királynéhoz: »rendelje el, hogy a ház elé terjesztessék a külhatalmakkal váltott minden levelezés bizonyos fegyvereket illetőleg, melyek a mult év vége felé szárd lobogó alatt Génuából a keletre szállittattak s a moldva-oláhországi kormány által lefoglaltattak; mint szintén, hogy a ház elé terjesztessék minden rendelet és levelezés, mely ugyanazon fegyvereknek a királyné Banshee nevü hajóján Galaczból Génuába visszahozatalára vonatkoznak.«

Nem vélek érdektelen dolgot tenni, ha az olvasót az angol parlamentben ez alkalommal előfordult nyilatkozatokkal megismertetem.

Duncombe fentebbi inditványát a következő észrevételekkel vezette be:

»Értesitettem a nemes lordot (a külügyminisztert), hogy szándékomban van ez inditványt megtenni, s azt kaptam válaszul, hogy a szóban forgó iratok nem közölhetők. Nem vagyok képes elgondolni, hogy minő okok indithatták a nemes lordot ez okmányok előmutatását ellenezni s észrevételeim nagy részét akkorra halasztom, midőn ez okokat hallani fogom. Most csak annyit mondok, hogy képtelenebb dolgot Nagy-Britannia kormánya nem követhet el, mintha oly értesitést tagad meg a brit parlamenttől, melyet idegen kormányoknak megadott. Egy szabad olasz parlamenttel uj korszak kezdődik a diplomatiában s én azt gondolom, hogy a nemes lord annál jobban fog cselekedni, minél inkább siet a diplomatia régi utját elhagyni s a külügyi hivatalt a poros pókhálóktól kitisztítani. Én azt vagyok kénytelen ténynek venni, hogy a kérdéses levelezések nem birják el a nap világát; különben a nemes lord nem vonakodnék azokat előmutatni. Én tudni kivánom, hogy miért avatkozott a nemes lord Magyarország s a fejedelemségek dolgaiba? Ha Olaszországnak megengedtetik, saját dolgai fölött tetszése szerint rendelkezni, – nem látom át, miért ne tehetne hasonlót Magyarország is? Miért kelljen Angliának avatkozásával akadályozni Magyarországot, hogy magát az osztrák uralom alól felszabaditsa? Az iratok, melyeknek előmutatását kivánom, bizonyságot fognak szolgáltatni, hogy a nemes lord Magyarországra nézve a nem-avatkozás mindazon elveit megsértette, melyeket Olaszországra nézve ő maga felállitott. A nemes lordnak nincs joga avatkozni, miszerint Magyarország Austriától függésben tartassék (to keep Hungary in subjection to Austria).«

Lord John Russell (külügyminiszter) előrebocsátja, miként nem osztozhatik azon nézetben, hogy a külügyminiszternek kötelessége a külhatalmakkal előforduló minden levelezést nyilvánosságra hozni. Ez sohasem volt szokásban, nagy alkalmatlansággal járna s viszálkodásokat vonna maga után. Azután beszédét ekkép folytatta

»Finsbury tiszteletreméltó képviselője hibának tarthatja, hogy iparkodom Európa békéjét fentartani, de én ezt, a mennyire tehetem, kötelességemnék ismerem; mert a béke fenntartását nemcsak Angliára, hanem egész Európára is, nagyon fontos dolognak tartom s nagyon hibáznám, ha bármely oly okmányt tennék a ház asztalára, melynek nyilvánosságra hozatala a békés viszonyoknak bármely európai hatalmak közt megzavarását vonhatná maga után. A mi különösen a kivánt irományokat illeti: minthogy a tiszteletreméltó gentleman nem mutatta ki, hogy a ház asztalára tételük mi haszonnal járhatna, megelégedhetném annak kijelentésével, hogy nyilvánosságra hozataluk a közszolgálatnak kárára volna; annyit azonban hozzáadok, miként a kérdéses levelezés onnan eredt, hogy a szultán nagy alkalmatlanságára s a nélkül, hogy Couza legkevésbé is ohajtotta volna, fegyverek küldettek Génuából Moldva-Oláhországba. Sem a szultán tartományai, sem a fejedelemségek nem tartoznak Magyarországhoz. Nekem semmikép sem volt szándékomban Austria s Magyarország közé tolakodni. Óhajtom, hogy Austria kormánya s a magyar országgyülés kiegyezésre jussanak; ohajtom, hogy a liberális igéretek, melyeket Austria tett, bő mértékben beváltassanak s hogy másrészt a magyarok olyanoknak találhassák a vitatkozás-szabadságot s a személyes szabadság biztositékait, miszerint okuk legyen azon meggyőződésre jutni, hogy mostani királyuk uralkodása alatt megmaradhatnak. Ez azonban egyszerüen csak ohajtás. Én soha, semmikép sem elegyedtem az osztrák császár s a magyar országgyülés közt fenforgó kérdésekbe. A magyarok dolga megfontolni, vajjon érdekeik elő fognak-e mozdittatni s jogaik biztosittatni az alkotmány által, melyet az uralkodó nekik megajánlt. Reájuk tartozik elhatározni, vajjon megelégszenek-e jogaiknak s szabadságaiknak Austriával kapcsolatban élvezésével; de távol legyen tőlem kivánságaikat legkevésbé is korlátozni vagy függetlenségük utjába legkisebb akadályt görditeni. Hanem fegyvereket gyüjteni egy szomszéd országban a végett, hogy az osztrák császár birodalma felzavartassék, ez már egészen más dolog. Bármennyire oktalannak látszassék is ez a tiszteletreméltó gentlemannek, mégis tény, hogy midőn a szultán látta, miként számüzöttek az ő birodalmát igen nagy számban találkára használják ellenséges szándokkal Austria iránt, az osztrák császárnak pedig tudomására jutott; hogy azon vidékre feggverek gyüjtetnek az ő birodalmának megtámadása czéljából: hát bizony e működés nagyon nem tetszett a két uralkodónak. Ezért őket senki sem hibáztathatja. Semmi uralkodó sem tartozik egy másik uralkodó ellen forradalmat szitogatni vagy szitogatását megengedni; sőt kötelessége annak minden kitelhető módon elejét venni. A mi egész avatkozásunk anynyiból állott, hogy Couza herczeget, kinek állása főkép az 1856-iki szerződéseken s azokból folyt egyezményeken alapszik, figyelmeztettük, miként neki kötelessége, saját souverainje iránt azon fegyvereket eltávolitani. Couza felelete az volt, hogy e fegyvereknek a fejedelemségekbe hozatala kivánságaival s – a mint hiszi – saját népének érdekeivel is ellenkezik; hogy tehát eltávolitásuk ellen semmi kifogása nincs, de magának nincs módjában azt eszközölni. Végre Sir Henry Bulwer jelentést tett a kormánynak, miként ugy a szultán, mint Couza herczeg által a kérdéses fegyverek elszállitására fölkéretett; s mi engedelmet adtunk neki a Banshee hajóval rendelkezni e czélra.

»Finsbury tiszteletreméltó képviselője azon nézetben látszik lenni, hogy a magyaroknak meg kell engedni, mindent szabadon tenni, a mi nekik tetszik, nemcsak saját hazájukban, hanem a szomszéd országokban is. Én nem gondolom, hogy nekünk őket e dologban segitenünk kellene. A kivánt okmányok előmutatásához megegyezésemet nem adhatom.«

Duncombe Tamás: »Igen jól tudom, hogy a dunai fejedelemségek nem tartoznak Magyarországhoz. De a fejedelemségeknek nem volt az ellen kifogásuk, hogy a kérdéses fegyverek az ő területükön keresztülvitessenek. Nincs kétség benne, hogy a fegyverek Magyarországra voltak szánva, melynek népe nemzeti létének megvédésére fegyverkezni ohajt. Csak két ut van, melyen a magyarok azon fegyvereket megkaphatták: az egyik az adriai tenger s Dalmáczia, a másik a Duna. Az első utat Anglia tökéletesen elzárta előlük hatalmas hajóhada által Corfunál, a Dunát pedig szintugy zárlat alá vetettük Sir Henry Bulwer által.

»A nemes lord egykor azt állitotta, hogy Angliának figyelmes szemmel kell az Adriai tengeren örködni; de nincs oly itélőszék Európában, mely fel tudná fedezni, hogy mik azon angol érdekek, melyek felett a nemes lord oly gondosan örködik? A nemes lord a béke fenntartását vallja czéljának, s ugy látszik, Austriában ellensulyt keres Francziaország ellen; de szóló erősen meg van győződve, hogyha a nemes lord politikája még vagy tizenkét hónapig folytattatik, a vége az lesz, hogy Francziaországgal háboruba kevertetünk. E perczben még senki sem akar háborut kezdeni, mert senki sincs készen a háborura; de folyjon le csak még vagy egy év, folytassa csak a nemes lord azon politikát, mely Austriával akarja Francziaországot ellensulyozni: és nincs ember, a ki megmondhatná, hogy meddig fog Anglia és Francziaország közt a szövetség tartani. Pedig biztosithatom a nemes lordot, hogy Angliára nézve tizenkét órai meghasonlás Francziaországgal sokkal rosszabb dolog, mint tizenkét hónapi meghasonlás Austriával. Hanem a nemes lord, a mióta Bécsbe ellátogatott, nagy előszeretetet mutat Austria iránt. Ez a dolog kulcsa. Minden alkalommal interveniál Austria előnyére. Turini követünket utasitotta, hogy szemmel tartsa Kossuthot, mint valami kém; a bankó-ügybe, Austria bizgatása folytán, beleavatkozott s egy nagyon tisztességes angol iparos-czéget káros zaklatásokkal illetett. A nemes lord politikája Magyarország és Kossuth iránt: a legnagyobb megvetésre méltó (was most contemptible). Most pedig azt mondja, hogy Couza herczeg nem tudta, mit csináljon a fegyverekkel; a nemes lord tehát vállalkozott (volunteered) azokat a Banshee-ra rakatni s Génuába visszaszállitani. No, ez határozott avatkozás, határozott megszegése a nem-interventió elveinek, melyeket a nemes lord az olasz ügyek alkalmából maga állitott volt fel. Kell, hogy a parlament tisztán lásson e dologban s azért szóló az illető okmányok előmutatásához ragaszkodik,«

Miután még Hennessy az inditványt pártolá s lord John Russellnek szemére vetette, hogy Austria irányában amolyan kedvtyukászó politikát (truckling policy) követ – Baille Cochrane pedig az inditvány ellen nyilatkozott: a ház szavazott s Duncombe inditványa 119 szóval 33 ellen elvettetett.

Nem lesz fölösleges megjegyeznem, miként lord John Russell azon előadása, hogy az angol hajó Couza kérése folytán lett a fegyverek visszaszállitására engedélyezve: egyenesen ellenkezik a tény állásával, miként azt Strambio consul fentebb közlött hivatalos jelentéséből ismerjük, Couza nem kérte, hanem csak elfogadta az angol szállitást. Az ajánlat Angliától jött: »truckling policy,« miként magát Hennessy képviselő kifejezte.

Különben, ekkor a fegyverek már Génuába vissza levén szállitva, Duncombe inditványának, még ha elfogadtatik is, közvetlen anyagi eredménye reánk nézve nem volt volna. Hanem, ámbár az angol külügyminiszter nyilatkozatai ez alkalommal is igazolták turini képviselőnk: Pulszky Ferencz azon felfogását, melyet Sir James Hudson angol követtel tartott egyik beszélgetéséről 1860. deczember 29-én tett jelentésében e szavakkal fejezett ki: »azon meggyőződéssel bucsuztam el a követtől, hogy valódi ellenségünk most is, mint mindenkor, az angol kormány;« mindazáltal tény, hogy ügyeinknek az angol parlamentben ez időtájban gyakran előfordult tárgyalása, mit leginkább Duncombenak köszönheténk s a nemzetünk aspiratióinak kedvező nyilatkozatok, élesztő befolyást gyakoroltak Magyarországon a közszellemre, – Felejthetlen emlékü barátunk: Duncombe Tamás neve népszerü is lett az országban; a minek, miként majd alább látni fogja az olvasó, a megyék, ugy a mint teheték, jelét adni nem is mulasztották el.

A dolog történelméhez tartozik még azt is följegyeznem, hogy miként lett a zaj, melyet e fegyverküldés a diplomatia körében fölkeltett, Cavour gróf által lecsillapitva.

Már tudja az olvasó, hogy Cavour kivánságára Türr tábornok késznek nyilatkozott az egész felelősséget a világ előtt magára vállalni.

Én kötelességemnek tartottam Cavour gróf figyelmét 1860. deczember 6-án irott levelemben azon körülményre felhivni, miként ha a kérdéses fegyverzet valamely nápolyi kitötőből volt volna elinditva, a bizalmas viszony, melyben Türr tábornok Garibaldival állott s a kitünő állás, melyet a délolaszországi hadjárat alatt elfoglalt, kétségtelenűl valószinűséget kölcsönözne azon állitásnak, hogy e nagymennyiségü fegyverzet az ő tulajdona volt s ő általa küldetett a keletre; de azon körülmény, hogy a szállitás, nem Nápolyból, – hanem Génuából történt, e valószinűség látszatát nagyon megcsökkenti. A grófra tartozik megitélni, vajjon e körülményre való tekintettel e mód a legalkalmasabb lesz-e arra, hogy a turini kormányt minden felelősségen kivül állónak tekintsék a hatalmak. Ha a gróf ugy látja, hogy igen: nekem csak szerencsésnek lehet mondanom a módot, melyhez a gróf folyamodott; mert Türr tábornok discretiójához a kétségnek még csak árnyéka sem férhet. De ha a grófnak legkisebb oka volna attól tartani, hogy ez alapon teendő nyilatkozata a diplomatia körében kifogásoltathatik: ugy, kérem, rendelkezzék nevemmel és személyemmel tetszése szerint; vesse a dolgot az én nyakamba; én nem voltam Olaszországban, mint Türr tábornok volt, a gróf tehát teljes biztossággal állithatja, hogy az én tetteim a gróf tudomásán s ellenőrzésén kivül esnek s teljességgel nem volt módjában egy oly szállitást megakadályozni, mely kereskedelmi uton Londonból eszközöltetett.

Cavour nem gondolta, hogy erre szükség legyen Türr tábornok ajánlkozását a kormánynak minden felelősségtől mentesitésére teljesen alkalmasnak találta és a dolog csakugyan Türr tábornok nyakába lett háritva az európai diplomatia előtt.

La Marmora tábornagy »Un po’ piů di luce« (Kissé több világosság) czimü könyvében közli azon alap-utasitást, melyet Cavour gróftól kapott, midőn 1861. januárban a (most már német császár) porosz király üdvözlésére rendkivüli követül Berlinbe küldetett.

Ez utasitásban következő pont is olvasható:

»Ő porosz felségének külügyminisztere szólott de Launay grófnak (a turini kabinet berlini követjének) azon fegyverek felől is, melyek Génuából szállittattak s aztán Moldva-Oláhországok kikötőiben lefoglaltattak. Most már tudva van, hogy azon fegyverek a magyarok, nevezetesen Türr tábornok által küldettek oda, a ki azokat Garibaldi tábornoktól diktaturája idejében kapta. Excellentiád erre vonatkozólag fel fogja olvasni a felvilágositásokat, melyeket a kormány egy oly tény felől nyujthat, melyben semmi része nem volt (fatto a cui č rimasto del tutto estraneo).

Hát hiszen ez sem nem első, sem nem utolsó adat azon rég ismert dologhoz, hogy a diplomatia megszokott hivatása a tényeket nem felderiteni, hanem elpalástolni. Nagyon különösen »hiteles« történelem is az mely a diplomatia okirataira támaszkodik.

Hanem a legkülönösebb az, hogy a diplomaták magukat avatottaknak tartják, pedig gyakran legkevesebbet sem tudnak a dologról, melynek előterjesztésével megbizatnak.

Türr tábornoktól tudom, hogy az »Un po’ piů di luce« könyv megjelenése után La Marmora tábornagynak megmondotta, miként az ő »Több világosság«-ára kissé több világosság nagyon ráférne. Mert abból, a mit a fegyverek felől a porosz külügyminiszternek hivatalos hitelességgel előterjesztett, egy szó sem igaz. Elmondta neki, a mint akkor már indiscretio nélkül elmondhatta, a dolog történetét, s La Marmora csodálkozással vallotta be, hogy biz ő erről semmit sem tudott. Nemcsak erről nem tudott, de még saját hazája egykoru történelmének egyik legnevezetesebb lapját Garibaldi dél-olaszországi hadjáratát is oly kevéssé ismerte, miszerint még csak arról sem volt tudomása, hogy bizony Garibaldi sohasem volt azon helyzetben, hogy ily mennyiségü ágyu-, fegyver-, kard- és lövőszer-készletet ajándékozhasson valakinek. Annak rendje szerint elhitte s elmondta Berlinben, hogy azt Türrnek Garibaldi ajándékozta.

Pedig La Marmora tábornagynak már csak tudnia kellett volna, hogy minő eszközökkel fűzte Garibaldi a két Sziczilia gyöngyét Viktor Emánuel koronájába. Hiszen magának is jelentékeny része volt hazája történelmében. Hadvezér, hadügyminiszter, miniszterelnök, s királyának hadműködést rendező táborvezérkari főnöke volt – – Custozzánál!

Sic regitur mundus!

Ezek szerint a fegyverszállitási ügyben a turini kormányról minden compromissio el lett háritva s a fegyverzet is, mely milliókra menő értéket képviselt, meg lőn mentve; de reánk nézve a csapás végzelmes következésekkel terhes maradt.

Én erről párisi képviselőnknek: Kiss Miklós ezredesnek, Napoleon herczeg értesitése végett 1861. január 29-én ezeket irtam:

»A dunai fejedelemségeknek, különösen Moldvának fontosságát reánk nézve nem lehet túlbecsülni. Csak Moldva az, honnan mindjárt a határnál harczias magyar népességnek lehetne fegyvert kezébe adnunk; csak onnan lehetne, mindjárt a határnál 10–15,000 főnyi, kész magyar hadseregre számitanunk, mely körül a tiszántuli magyarság sorakozhatnék. Azonkivül Moldvában s Oláhországban mintegy 40,000 magyar van elszórva, ugy, hogy csak egy kis elnézés kellene az oláh kormány részéről, miszerint a működések megkezdésére s a fegyvereknek székely földre átvitelére egész csendességben erőt gyüjthessünk. Ámde ez Couzának s tisztviselő-karának ellenségeskédése miatt helyrehozhatlanul elveszett; helyrehozhatlanul azért, mert a megszállással fenyegető orosz jegyzék azon oldálról a működhetés minden reményének véget vetett. Már most ha kiüt is az olasz-osztrák háboru, melyhez nemcsak mi künn, hanem a nemzet is benn az országban, hazánk felszabaditásának reményét köti: fegyvert azon uton a moldvai hatóságok megegyezésével nemzetünk, kezeibe többé nem juttathatunk; a moldva-erdélyi bázisnak vége van; erdélyi kezdeményezésre többé nemcsak nem szúmithatunk, de sőt attól is okunk van tartani, hogy szabadságharczunk megujulásának esetére Erdélyben az 1848-iki iszonyatos fajharcz ujra felbujtogattatik s a fegyvertelen erdélyi magyarság a legirtózatosabb szenvedéseknek lehetend ujolag kitéve, mig segitségükre érkezhetünk, – mi, legjobb esetben is, erős küzdelmek s véres győzelmek előzményét feltételezi.«

Növelte a csapás sulyát az is, hogy a moldva-oláhországi kedvezőtlen fordulat Szerbiára is visszahatott.

Ludvigh János, kit a 81. lapon közlött utasitással Belgrádba küldöttünk, attól tartva, hogy ha tengeren utazik Konstantinápoly felé, odarekedhet, mert a gőzhajózás Galaczra már be lesz szüntetve: küldetésében eljárandó, Gallicziának, Bukovinának, Moldvának vette utját. Zukics urral Belgrádban 1859. óta fenntartván a bizalmas összeköttetést, Mihály fejedelem ez uton Ludvigh kiküldetése felől már jó eleve értesitve volt, s a mód, melylyel az értesitést fogadta, a türelmetlen érdeklődés, mellyel érkezésének ideje felől folyvást tudakozódott: arra látszott mutatni, hogy irányunkban sem érzelmei, sem nézetei nem változtak. De közbejött a moldvai fegyverlefoglalás s a fenyegető tiltakozások zaja, melyet az osztrák; az orosz s az angol kormányok ütöttek: ezeknek folytán a helyzet Szerbiában is anynyira megváltozott, hogy Ludvighot, Belgrádba érkeztekor, Durio olasz consul azon meggyőződésének kijelentésével fogadta, miként épén nem csodálkoznék, ha Ludvigh megérkezését maga Mihály fejedelem jelentené be az osztráknak. Ludvigh ezt túlzott felfogásnak itélte s nem hagyta magát a kedvezőtlen fordulat által küldetése végrehajtásának megkisérlésében megzavartatni; annyit azonban nem lehetett szerb földre lépése óta magának is észre nem vennie, hogy Mihály herczeg nagyon simul az osztrákhoz. A szerb rendőrség folytonos összeköttetésben volt az osztrák consulátussal; eljárása az utlevelek körül, s a fogadók s idegen utasok felett gyakorlott kémkedés egészen osztrák szint viseltek. Mihály herczeg annyira kitüntette simulását az osztrák kormányzati rendszerhez, hogy még a szerb törvényszékek rendezésére is a bécsi, felsőbb törvényszék egyik szerb eredetü biráját kérte ki magának Rechberg gróftól.

Ezek nem voltak biztató jelenségek. Ludvigh azonban Zukics ur által bejelentette megérkezését a fejedelemnél s titkos kihallgatást kért. A felelet az volt, hogy a fejedelem őt nem fogadhatja, mert kémek által van környezve, még minisztereiben s cselédeiben sem bizhatik; lehetetlen magát annak kitennie, hogy a jó viszony, mely Szerbia és Austria közt fennáll, megzavartassék, hanem kivánja, hogy küldetése tárgyát Ludvigh irásban adja elő. Ezt Ludvigh, természetesen, megtagadta s kijelentette, hogy azt csak szóval előadni van utasitva. Erre azt kapta válaszul, hogy Krisztics külügyminiszter (predstavnik) lesz a Ludvighgal való értekezéssel megbizva; mire küldöttünk oda nyilatkozott, hogy Krisztics ur nem tartozván azok közé, kiket a köztünk levő viszonyba avatottakul Mihály herczeg kijelölt, csak azon esetre bocsátkozhatnék az előtte ismeretlen s viszonyunk előzményeibe nem avatott predstavnikkal érintkezésbe, ha a fejedelem maga mutatná be Ludvighot Krisztics urnak. E tartózkodást Ludvigh azért tartotta kötelességének, mert értesitve volt, miként Krisztics volt az, ki a fejedelem előtt határozottan oda nyilatkozott, hogy Ludvighot nem lehet elfogadnia, hogy veszélyes compromissio volna a magyar comitével bárminemü érintkezésbe bocsátkoznia.

Mig ezek ekként folyának, Ludvighnak sikerült nemcsak azt megtudnia, hogy Marinovics ur, Sándor volt fejedelem veje, Bécsbe küldetett az uj fejedelmet az osztrák udvar kegyeibe ajánlani s barátságával megkinálni, de a mi több: sikerült neki egy ép akkor tervben volt szerb-osztrák szerződésnek az e végre kirendelt commissio által megállapitott fogalmazását is kézrekeritenie, melyben az osztráknak a katonai és politikai menekültek kiadása felajánltatott.

Hozzájárult ezekhez, hogy Garasanin betegség miatt külföldre utazott, Bécsben gyógyittatta magát. Nem is volt remény, hogy a téli hónapok alatt Belgrádba visszatérhessen; s ügyünk az ő távolléte folytán leghathatósabb támaszától volt megfosztva. Mindezt egybevéve, Ludvigh az idő szerint a helyzetet annyira kedvezőtlennek találta s az alkudozás alatt volt kiadási szerződés folytán a Szerbiában időzést személyére nézve minden lehető haszon nélkül annyira veszélyesnek itélte, hogy kisebb koczkáztatással járó dolognak tartá: halálra itélt fejével Pest s Bécs felé jönni vissza, mint Belgrádban maradni. Csakugyan arra is jött vissza, de nem a nélkül, hogy a horvát határőrezredekkel való összeköttetést rendbehozná.

Én a szerb fejedelem barátságára: a magyarországi szerbekre s a határőrvidékre való visszahatás tekintetéből igen-igen nagy fontosságot helyeztem. De tisztán taktikai szempontból Szerbiát nem tekintettem terveinkre nézve oly fontosnak, mint az oláh fejedelemségeket; mert Szerbiából közvetlenül a határnál nem juthatunk mindjárt magyar elemhez. Azonban combinált működési tervünkben mint másodalap, Szerbia taktikailag is fontos volt volna. Belgrád nagyon szem alatt lévén, ott minden lepésünknél kétségtelenül sokkal feszélyezettebbek voltunk volna, mint az erdély-moldvai határokon, mindazáltal a harcz összevágó kezdeményezéséhez egy kis erő-magkövet szerveznünk s 10–12,000 fegyvert az országba juttatnunk bizonyosan lehetett volna, ha Mihály herczeg az marad, a ki az előző évben volt. Fájdalom, nem maradt az, s a szerb hadműködési alap, mely a Turinban Cavour gróffal megállapitott, a miniszteri tanács által elfogadott s Viktor Emánuel király által helybenhagyott tervnek egyik lényeges részét képezte, – számunkra szintugy elveszett, mint a moldvai.

Hogy minő, részint zsibbasztó, részint szétziláló befolyást gyakorolt e szerencsétlenség a magyar emigráczió további tevékenységére, mely azon időben a nemzet otthoni tevékenységével a legszorosabb viszonyban állott; s hogy mit véltem én, mit véltek mások a változott körülmények között teendőnek?– Irataim e kötetének további folyamában ki fog tünni. Itt a fejezet történelmi adatainak kiegészitéseül még csak azt kell felvilágositanom, hogy mi nyujt kulcsot azon ellenséges változás megértéséhez, mely Couzánál irányunkban előfordult? Mert a fajgyülölet, a daco-román vágyak, az Erdély birtokára sovárgás az ellenséges fordulat megértéséhez még kulcsot nem, nyujtanak. Az a fajgyülölet, azok a vágyak, az a sovárgás nem uj keletü dolog voltak; megvoltak azok 1859-ben is, nagyon megvoltak, miként Irataim I. kötetében (412. l.) olvasható, de azért akkoron Couzánál s környezeténél a legkészségesebb engedékenységgel találkoztunk. A helyzet változásának kulcsa Párisban volt. 1859-ben Napoleon császár akarta, hogy nekünk szabad kéz engedtessék a harczkészületre, mind az oláh fejedelemségekben, mind Szerbiában s Napoleon hatalmas ur volt. Irántunk 1860–61-ben is rokonszenvet mutatott ugyan, s a magyart akkoron is oly elemnek tekintette, melyet számitásából ki nem hagyhat, mert nagy sulyt képezhet az események mérlegében, ha a conjuncturák háborura fejlődnek: de ő nem akart háborut 1861-ben, tehát minden oly lépést, mely az európai békének megzavarását idézhette elő, nem elősegiteni; hanem gátolni igyekezett. Innen van, hogy mig 1859-ben a császár ügyviselői a keleten egytől egyig határozottan utasitva voltak, mindenben kezünkre járni: 1860–61-ben nemcsak ily rendeleteket nem kaptak, de sőt oly utasitásokat vettek, melyek (kivéve a jassyi consult: Place urat, ki világosan vissza nem vont eredeti utasitásaihoz ragaszkodva, a magyar ügynek mindig hű pártolója maradt) alkalmat nyujtottak a franczia ügyviselőknek irányt változtatni s magukat törekvéseinkkel ellentétbe helyezni. Ez anynyira ment, hogy (miként már fentebb is emlitve volt, Francziaország bukaresti képviselője (Tillos ur) is csatlakozott a többi hatalmak képviselőinek azon lépéséhez, melyet Couzánál a végett tettek, hogy terveinktől minden reményt elvegyen és semlegességét bebizonyitsa. Klapka tábornoknak annyi alkalma volt ez ellenséges indulatot a helyszinen. tapasztalni, hogy indittatva találta magát, Cavour grófhoz 1861. február 13-án intézett előterjesztésében Francziaország erkölcsi támogatásának hiánya feletti panaszát a következő előterjesztéssel kisérni:

»A nehézségeket, melyekkel a dunai fejedelemségekben találkozánk, igen nagy részben némely franczia ügyviselőknek, különösen Tillos urnak köszönhetjük, kik vagy nem értvén meg, vagy túlozván utasitásaik horderejét, nekünk mindenféle akadályokat okoztak s magát Couza féjedelmet is megrémitették, ugy, hogy ez ellentállás által meglepetve, nem mert irányunkban elvállalt kötelezettségeinek megfelelni.«

Ebben van a csapás kulcsa, mely bennünket a keleten ért. Csakhogy a helyzetnek jobban megfelel, ha a helyett, hogy »Couza nem mert irányunkban vállalt kötelezettségeinek megfelelni« azt mondjuk: »mert nem megfelelni«, mert észrevette, hogy Napoleon császár ez alkalommal nem áll hátunk mögött, tehát szabadnak érezte magát folyást engedni fajgyülölettel telitett vágyainak, melyeket egyideig a hatalmas császár iránti engedelmességből ha nem is megtagadott, de elfojtott.

Hogy mennyire uralkodott Couza fölött a Napoleon császár iránti engedelmesség érzete: arról Zglinicki ezredes jelentésében egy meglepő vonást találok följegyezve.

Couza fejedelem Place urnál s ennek jelenlétében fogadta küldöttünket, Zglinicki átnyujtotta a M. N. Igazgatóságnak mindhármunk által aláirt levelét, melynek átadására megbizva volt, Couza felbontván, egyenesen az aláiráshoz ugrott s azt megtekintvén, lecsapta a levelet az asztalra s leirhatlan szenvedélylyel a legdühösebb invectivákra fakadt a magyarok ellen általában s különösen én ellenem, ki ellen, ugy látszik, a legmérgesebb gyülölettel viseltetett. Ő tudja: miért? Én nem, hacsak azért nem, hogy bennem (s megvallom: méltán) Erdély birtokára sovárgó vágyainak kérlelhetlen ellenét látta; hacsak azért nem, a mit Ludvigh Irataim I. kötetének 412. lapján közlött levelében följegyzett.* Dühös kifakadásának özöne, Zglinicki jelentése szerint, egy jó félóráig tartott. Kijelentette, hogy sohasem fog alkuba bocsátkozni sem velem, sem semmi magyar comitéval, sem senkivel, a ki magyar. Mint katona, Klapkát, ha jő, elfogadja, mint katonát, de nem mint comité tagját, nem mint magyart. Magyarral szóba sem áll. Rólam, kit dühe hóbortjában faja s nemzete ellenségének nevezett, hallani sem akar. Ő mindenekelőtt, mindenekfölött román, román fejedelem, kinek legszentebb érdekei azt parancsolják, hogy magát a magyarokkal ellenkezésbe helyezze s ellenükre cselekedjék. Nála még csak az is, hogy meghallgassa a magyarokat, árulás volna az övéi iránt; hát még alkudozni velük, ő velük, a kik azt kivánják, hogy ő (Couza) nekik Magyarország román lakosságát átengedje!! »Hogyan?« – kiáltá fokozott szenvedélylyel – »én; Románia fejedelme, én nyujtsak kezet ahhoz, hogy a magyarok, fajomnak e százados ellenségei, itt nálam román expeditiót szervezzenek? Soha, soha sem fogom ezt megengedni.«

Az idézett helyen ez áll: Azért gyülölnek téged (Kossuthot) oly dühösen, mert az által, hogy a franczia seregküldésnek oly határozottan insistáltál, terveiket keresztül vágtad. E nélkül ők foglalták volna el a tért Erdélyben.

Helfy.

És mégis, miután magát ily hangon egy jó fél óráig kidühöngte, Napoleon császár a szenvedély hevében is eszébe jutott s e szavakkal fordult Zglinicki-hez: »Egyébiránt, ki az, a ki velem alkudni akar? Ezredes ur azt mondja, hogy a Magyar Nemzeti Igazgatóság. Jól van, hozzon nekem egy szót a császártól; hozza valamely még oly kis jelét a császár jóváhagyásának, miszerint tudjam, hogy az Igazgatóság nem áll egyedül s hogy ha vele alkudozom, nem veszélyeztetem hazám jövendőjét. Én itt magam Napoleon császár hadnagyának, hadsegédének tekintem (je me considére ici comme son lieutenant, comme son aide de camp), hát mondjon nekem a császár egy szót, mondja, hogy akarja: s én megyek a magyarokkal. De ő nélküle sem semmit nem teszek, sem semmit nem engedek.«

Ebben volt a helyzet titka. Ez állott szemen előtt, midőn Klapka tábornoknak fentebb közlött (január 24-ki) azon levelére, melyben tudósitott, hogy minden jó kerékvágásba van hozva s Couza január 8-a óta a mi oldalunkra állott, én február 6-án azt feleltem; hogy nem bizom e változásban. A mi állásunkat ott csak Napoleon császár egy szava biztosithatná. Megkisérlem ezt kivinni. Ha nem sikerül: Zglinickivel tartok, ki azt irta, hogy »Couza ne traitera que pour mieux trahir.«

Nem sikerült kivinnem. Szép szó, rokonszenv-biztositás volt akármennyi. Biztattak; lelkünkre kötötték, kövessünk el mindent, hogy a magyar nemzet ne csüggedjen, történelmi jogainak épségéből egy hajszálnyit se engedjen s jó reménynyel legyen jövendője iránt. Rokonszenvüknek itt-ott tettleges jelét is adták. Garibaldi dél-olaszországi dicsőséges hadjárata alatt különféle nemzetbeli légiókat engedett szervezni seregében; a mint Nápolyt Viktor Emánuel király átvette, a franczia császári kormány határozottan megkivánta, hogy ez organisatiók feloszlattassanak s az idegen elemek eltávolittassanak, de a magyarokra nézve kivételt tett, kijelentette, miként a magyar légió fenntartása, fejlesztése, szaporitása ellen nincs kifogása. A bankó-per alkalmából (melyről alább leszen szó) a rendkivül terhes költségek elviselésében Napoleon herczeg utján tettleg is segitettek, s nógattak, ösztönöztek, hogy Austria hátrányára a dologból a lehető legnagyobb zajt, lármát üssek. Párisi képviselőnket minden alkalommal kitünő előzékenységgel, megkülönböztetéssel fogadták. A diplomatia körében előforduló esélyek felől tudomásban tartottak stb. stb. De háborut 1861-ben nem akartak s mert nem akartak, azt nem birtuk kivinni, hogy a császár megadja Couza fejedelemnek azt az egy szót, melyet ez feltételül kötött ki arra, hogy nekünk nemzetünk felfegyverezésére tért nyisson, szervezkedésünket elnézze, előkészületeinkre szabadságot adjon. Ezt nem birtuk kivinni, mert a császár attól tartott, hogy ha e téren erkölcsi támogatásában részesit: nemzetünk akkori forrongása mellett, nagymérvü harczi készületeink folytán, a háboru precipitáltathatik s Európa lángba borul. Ez oknál fogva a Tuilleriák »hallgatag« ura hallgatással fogadta minden ez irányban tett kérésünket; minek következtében, miként Place egy később Klapkához irott levelében magát kifejezte, Couza azon gondolatra jött, hogy az előzőleg táplált szándokok nem is a császár, hanem csak Napoleon herczeg magán szándokai voltak, melyeket a franczia kormány megtagad, hogy tehát (Couza) jobbat nem tehet, mint azt, hogy ellenünk fordul.

Ilyen volt a biztató reményeinkre lesujtott csapások sorában az első csapás.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem