III. Klapka tábornok naplója.
III. Klapka tábornok naplója.
November 8. Öt órakor reggel érkeztem Turinba. Pulszky hat órakor hozzám jött. Tudakozódott a hadikészletek iránt tett rendelkezéseinkről; jelentést tett a dolgok állása felöl Turinban és Nápolyban, s áttérve személyes viszonyára irántam, sajnálatát fejezte ki a félreértések fölött, melyek az utóbbi években barátságos érintkezéseinket megzavarták, kért, felejtsem el a történteket s magát rendelkezésemre bocsátotta azon esetre, ha megbizást kapnék Erdélyben s a Tisza-vidéken önállólag működni, minthogy velem jobban kijönne, mint Telekivel. Én biztositottam, hogy támadásait rég elfelejtettem s ajánlatát szivesen elfogadnám, ha az Igazgatóság mellém politikai biztosul már rég nem Pukyt rendelte volna.
Két órakor látogatás Cavournál. Megbeszéltük a helyzetet, a kilátásokat és esélyeket. Cavour elmondta, hogy mi inditotta őt a velünk mult szeptemberben kötött egyezkedésre. »Austria magatartása annyira fenyegető volt, hogy e hatalom részéről a Pónál s a Mincionál támadástól lehetett tartaniok. Minthogy a piemonti hadsereg felének Közép-Olaszországban és Nápolyban kellett elfoglaltatni, a fennmaradt rész alig volt volna elegendő a tömöritett osztrák haderővel megmérkőzni. Rendkivüli segédeszközökről kellett gondoskodni s ezek közt Magyarország hathatós közreműködésének biztositása kiváló helyet foglalt.* Azonban a varsói konferenczia meghiusulása s a közben beállott rossz időjárás Austria részéről a szándokban volt támadás megkezdését lehetetlenné tette, a veszély tehát egyelőre elvonult.«
E nehány sor Cavour nyilatkozatából már Iratataim II. kötetének 572–573. lapjain idézve van. Ismétlésükért a tárgy-összefüggés szolgáljon mentségül.
Cavour e nyilatkozataiból én azon következtetést vontam le, hogy a piemonti hadsereg valóságos létszáma 120 ezeret meg nem halad, sőt még ezen erőszámot sem érte el, mert Közép- és Dél-Olaszországban (mely Cavour mondása szerint a hadsereg felét foglalja el) tudtomra eddig több mint 50.000 ember nem lett alkalmazva.
Cavour azon kérdésére, hogy miként állanak a dolgok Magyarországon? – következőképen válaszoltam:
Az utóbbi engedmények a helyzeten keveset vagy semmit sem változtattak. A nemzet sokkal több reménynyel néz elébe a jövendő háborunak; mintsem hogy határozatlan, problematikus igéretek által magát egykönnyen lenyugosztaltatni engedhetné. Csak ha a kilátás a háborura elenyésznék, volna lehetséges, hogy a béke- és alku-párt a markolatot kezébe keritse s gyorsan tért nyerjen. A primási konferenczia legközelebb össze fog ülni Esztergomban; miszerint a teendőkről s nevezetesen afelől tanácskozzék, hogy minő alapon s mily módon lehetne a dynastiával kiegyezéshez utat egyengetni. Ezen conferentiától az országgyülés összejöveteléig még jó szép idő fog lefolyni s addig mi a helyzetnek mesterei maradunk. De ha a háboru annyira halasztatik, hogy kitörése előtt az országgyülés is összeül, akkor igen valószinű, hogy a politikai izgatás kizárólag a törvényes térre szorul s a mi befolyásunk tetemesen csökkenni fog. Mindenesetre szükséges, hogy barátaink bátorsága és kitartása határozott biztositások és igéretek által gyámolittassék, a felkelés kilátásai folyvást szaporittassanak, s azért az előkészületek a legerélyesebben folytattassanak. Felszólitottam Cavourt: küldjön Magyarországba valakit, a ki a dolgok ottani állása felől saját szemlélődése alapján neki hű jelentést tegyen.
Cavour, nyilt és lelkiismeretes előadásommal nagyon meg volt elégedve. Nekem azonban ugy tetszett, hogy nem venné kedvetlenül, ha a mozgalom amolyan törvényes jelleget öltene; a miből azt következtetem, hogy teljességgel nem volna ellenére, ha ily ürügye akadna Velencze támadását elnapolhatni s e veszélyes kérdés megoldását a diplomáczia mezejére átjátszhatni. Egyszóval: hogy neki jobban tetszenék Velenczét alku utján megkapni, mint meghóditására kényszeritve lenni.
Áttért ezután a pénz és bankóprés kérdésére, s azt kérdezé: vajjon az utóbbi valósággal oly elkerülhetlenül szükséges-e? Én igenlőleg feleltem, reá mutattam 1848–49-iki hadjáratunkra s bebizonyitottam, hogy bankóprés nélkül a hadiköltségek födözése merő lehetetlenség volna, mint volt volna 48–49-ben.
A magyar légiót illetőleg tökéletesen osztozott nézeteimben, hogy azt tavaszig nemcsak együtt tartani, hanem a lehetőségig növelni is kell. Odautasitott, hogy a további teendőket a királylyal, Farinival és Fanti tábornok hadügyminiszterrel hozzam tisztába.
Estve tanácskozásom volt Vetter tábornokkal az eventualis hadműködések felett. Vetter nézetei az enyimekkel legtöbbnyire megegyeznek, csakhogy az öreg ur még nagyon sokat tart a régi formákra és rendszerekre. Garibaldi minden megszokottat halomra döntött s mégis nagy dolgokat mivelt. Az ő főtényezői: a nép lelkesedése s az ellenséget elkábitó gyors határozatok voltak.
November 9. Elutazás Genuából. – 10-én Livornoban, 11-én Civitavecchiában. 12-én érkeztem Nápolyba. Meghivásomra Türr még aznapon meglátogatott. Sajnálkozva értettem töle, hogy Garibaldi már elutazott, a mi ujabban mogfosztott az alkalomtól, vele a jövendő kérdéseit személyesen megbeszélni.
Öt órakor szegény Dunyov ezredest látogattam meg. Csontig lesoványodott s nagyon sokat szenved sebére. Hála az orvosok tudatlanságának: az amputáczió Dunyovnál is elkésett, ép ugy, mint előbb Tükörynél.
Dunyovtól és Ébertől, kit szintén betegen találtam, sok érdekes részletet hallottam a helyzet felöl általában s különösen Garibaldi hadműködési módja s diktaturája, mint szintén a magyar légió felöl.
* * *
November 13. Reggel nyolcz órakor Türrel Farini királyi helytartóhoz mentem. Beszélgetésünk főtárgyai ezek voltak: a kilátások a háboru megujulása esetén Austriával; Garibaldi önkénytes csapatainak feloszlatása; a magyar légió fenntartása és szaporitása, s hogy mi történjék a depôtban levő számos magyar tiszttel?
Farini panaszkodott az igazságtalanság felett, melylyel a királynak az önkénytes sereg feloszlatására vonatkozó utóbbi rendeletei Garibaldi táborában gáncsoltattak, s levelek előmutatásával bizonyitotta be, miként ugy a király, mint ő maga (Farini) is minden lehetőt elkövettek, miszerint az önkénytesek minden méltányos követeléseinek elég tétessék. De hogy minden Garibaldi által kinevezett tiszt rangjában elismertessék, a rendes hadsereg tisztjeivel egyenlő lábra helyeztessék, vagy épen a rendes hadseregbe bevétessék: ez teljes lehetetlenség; mert meg nem történhetnék a nélkül, hogy a jövendő legszilárdabb támaszát képező olasz hadseregnek ugy szelleme, mint erkölcsi értéke egy csapással semmivé ne tétessék. Ugyanis tény, hogy azon hirtelenkedésnél fogva, melylyel Garibaldi hadseregében a tisztek kinevezésének meg kellett történni, sok oly egyén lett alsóbb és felsőbb tisztté kinevezve, kikkel becsületes érzékeny ember alig léphetne viszonyba. Példa gyanánt emlitett Farini egy őrnagyot, ki Poerioval volt ugyan összezárva, de távolról sem politikai okból, hanem apagyilkosságért volt tömlöczre itélve; emlitett másokat is, kiknek multja nem kevésbé kifogásos. Aztán sok oly tiszt, ki mint hadnagy vagy kapitány lépett ki kevés hónap előtt az északi hadseregből, Garibaldi seregében már mint alezredes s ezredes szerepelt; lehetetlen azt akár képzelni, akár kivánni, hogy ezeknek a piemonti hadsereg azon tisztjei alárendeltessenek, kik rangban előttük állottak.
Nem lehetett igazat nem adnom Farininak, mindazáltal azon megjegyzést tettem, hogy kár volna, ha a csőcselék miatt, mely közikbe tolakodott, a jó, tisztességes és értékes elemek is akár megsértetnének, akár alkalmazás nélkül hagyatnának. Ennek kikerülésére a legczélszerübb mód volna két vagy három önkénytes osztályt alakitani, melyeknél minden derék tiszt alkalmazást találhatna, ezeknek azonban rangban és tekintélyben a rendes hadsereg tisztjeivel egyenlőkké kellene tétetniök. Ily rendelkezéssel mind a két rész ki lenne elégitve, mert ez által sem a piemonti tisztek érzékenysége, sem a Garibaldisták igazságos önérzete uem sértetnék meg.
Türr megjegyzéseimet helyeseknek ismerte el s oda nyilatkozott, hogy ő és barátai tettek volna is hasonló javaslatot, hanem az elkerülhetlenül szükséges, hogy mielőtt a tisztek kiszemeléséhez fognának, a király az egész tisztikar rangját kivétel nélkül elismerje. – Ez, Farini nyilatkozata szerint, lehetetlennek látszott.
Farinitól Türr lakására mentünk. Ő a della forestiera palotát lakja, átellenben a királyi palotával. – Az előtermek hosszu során mentünk végig, mielőtt a tábornok lakószobáihoz értünk. Utközben sok régi ismerősre ismertem Konstantinápolyból, Párisból, Londonból; némelyikük magyar honvéd- vagy huszáregyenruhában, a többiek a történelmi veres ingben, mindannyian Türr törzséhez tartozók, – mi nekem egy hadosztályi törzsül elég számosnak látszott.
Türr az egész hadjárat alatt nyilt asztalt tartott. A reggelinél mintegy tizenöten lehettünk. Volt nem egy a jelenlevők közt, ki még nem régiben hangosan kikelt a Magyar Nemzeti Igazgatóság ellen s Türrt Magyarország egyedüli szabaditója gyanánt magasztalta. Maga Türr, ugy látszik, nem vetette meg egészen e tömjénezést. Nem csoda! Magyarország jövendőbeli Garibaldijának szerepe nem olyan szerep, mely a nemes ambicziónak nem tetszelegne. Én ugy tettem, mintha nem is sejteném, hogy ezek az urak maguk közt mit főztek ki. Annyit azonban láttam, hogy az én érintkezésem Cavourral, Farinival s a királylyal, nyugodt észlelgetésem, ragaszkodásom a M. N. Igazgatósághoz és az, hogy ezt lelkiösmeretesen képviselem: e körnél nem nagy tetszéssel találkozott.
November 14. A király reggel nyolcz órakor fogadott. Egy óránál tovább beszéltem vele mindenről, a mi Magyar- és Olaszország közös érdekeibe vág.
A király meggyőződését fejezte ki, hogy Gaeta nemsokára elesik, mert megkérte Napoleon császárt, vonja vissza hajóhadát, miszerint ő (a király) a tenger felől is támadhasson.
A nápolyi tábornokok és tisztek felől (helyt adva a dicséretes kivételeknek) nem épen hizelgőleg nyilatkozott. Az elsők közül vagy huszan udvaroltak nála, miszerint meghódolásukat személyesen kijelentsék s ezek legtöbbnyire olyan öreg tábornokoknak látszottak, a minőket vigjátékokban a szinpadon szokás szerepeltetni. A tiszteket sem találta tetterősebbeknek, mint a tábornokokat. Kapitányt, ki nem őszhaju, ritkaság találni közöttük. Azonkivül a Bourbon-kémrendszer által annyira corrumpáltattak, hogy ezen elemektől az olasz hadsereg ujjáalakitására csak kevés haszon várható. – Türről akként nyilatkozott a király, hogy derék vitéz katona s becsületes jellem, de néha nagyon sajátságos (baroque) eszméi vannak. Mindazok után, a miket hallok, nem mondhatnám, hogy Türr hadvezéri talentumába s politikai tapintatába túlságosan biznának, hanem az bizonyos, hogy nagyon kedvelik, hasznos embernek tartják, hatni kivánnak általa Garibaldira s hizelegnek neki, nehogy eszébe,jusson előbbi táborába, a Mazziniéba, visszatérni. El kell egyébiránt ismerni, hogy Türr, mint Nápoly katonai kormányzója, kiváló erélylyel védte a király érdekeit, Garibaldi táborának republikánus »fenegyerekei« (Hitz-Köpfe) ellen.
Kérdezett a király, vajjon elő vagyunk-e készülve Magyarországon a felkelésre? vajjon a fegyverek már helyükre jutottak-e? s vajjon nem fogják-e az utóbbi concessiók a nemzetet kielégiteni? Erre én akként feleltem, mint Cavournak Turinban; megnyugtattam a királyt azon esetre, ha a háboru nem késik, de figyelmeztettem, hogy minél tovább huzódnék a háboru kitörése, annál nagyobb volna a veszély, hogy a cselekvési párt az alkupárt által túlszárnyaltatik.
Erre a király reményét és meggyőződését fejezte ki, hogy a jövő tavaszkor a dolog háborura kerül; mert ha ő nem támadná is meg az osztrákot, ez őt bizonyosan meg fogja támadni. Nekünk nyugton kell addig maradnunk, mig a háboru Olaszországban megkezdődik s csak akkor kell kitörnünk (losschlagen), mert csak ezen esetre helyezhet számunkra tetterős segitséget kilátásba; ha ellenben idő előtt amugy magunk szakállára valamit merénylenénk, könnyen megtörténhetnék, hogy legjobb akaratja mellett is megakadályozva látná magát a hatalmak által abban, hogy nekünk hasznunkra lehessen.
Különösen Anglia az, mely minden rokonszenve daczára melylyel Olaszország iránt viseltetik, még mindig szívósan ragaszkodik ahhoz, hogy Austria fennmaradását biztositsa s miszerint az ős császári házat megmentsék. Angol államférfiak épen most is abban fáradoznak Bécsben, hogy Velencze békés átengedését keresztül vigyék. Ő (a király) nem hiszi, hogy a bécsi Burgban magukat egy ily lépésre rászánják s meg van gyözödve, hogy minden ily egyezkedésnek a fegyver koczkáját elébe teszik.
Azon kérdésemre, hogy minö szándokai vannak ezen esetre Francziaországnak? – a király ennyit felelt: »velünk lesz.«
Ez utóbbi nyilatkozatból különféle következtetéseket lehet levonni, melyeknek tüzetes fejtegetésére most idöm nincs. Mindenesetre csalhatlan symptomának tekinthetjük ezt, hogy a király teljes egyetértésben cselekszik a francziák császárjával. Elkerülhetlenül szükséges, hogy mi Párisban, és pedig nem annyira Thouvenelnél, mint a Palais-Royaltiban s a Tuilleriákban, folyvást a lehető legjobban képviselve legyünk.
Biztositottam a királyt az Igazgatóság nevében személye iránti ragaszkodásunkról, mire ő legbarátságosabban tudakozódott mind Kossuth, mind Teleki felől s reményét fejezte ki, hogy mindkettőjüket mihamarabb látandja, Turinban.
A magyar légió ügyei már előbb rendbe hozattak, ugy, hogy e részben csak köszönetemet kellett a királynak kijelentenem.
* * *
November 15. Ebéd Türrnél. Cosenz, Sirtori, Carini, Sacchi, Winkler is ott voltak a vendégek közt. Carinit áthatva találtam III. Napoleon iránti hálaérzettől; Cosenz és Sirtori sajnálták, hogy a viszony nem javult Cavour és Garibaldi között. Mondák, hogy mindent elkövettek: utat törni a kiengesztelődésre közöttük, de igyekezetük hajótörést szenvedett a kiengesztelhetlen gyülöleten, melylyel Garibaldi Cavour iránt viseltetik.
November 16. Éber és Türr ma nálam ebédeltek. Ebéd után nehány nyilt szót intéztem ez utóbbihoz. Megkérdeztem: vajjon alárendeli-e magát a M. N. Igazgatóságnak? – S erre igenlő feleletet kapván, megkérdezém: vajjon számolhatunk-e reá, hogy az Igazgatóság rendelkezéseihez mindig feltétlenül alkalmazkodni fog? Miután erre is igenlőleg felelt, felvilágositottam őt működésünk és összeköttetéseink felől; értesitettem, hogy minő megbizást szántunk számara (Szerbia) s megkérdeztem: vajjon kész-e azt elvállalni? Teljesen késznek nyilatkozott. Beszélgetésünk végével behatólag figyelmeztettem, hogy a mi feladatunk sokkal nehezebb, mint az olaszoké, ugy, hogy minket csak a minden hazafiak szoros együttartása biztathat csak a félig-meddig is biztos siker kilátásával. Felkértem tehát, hogy jövendőben a magyar ügyekre nézve tudtunk nélkül semmit se tegyen, minthogy különben magát a legnagyobb felelősségnek s a hazát a legnagyobb veszélyeknek tenné ki.
Ezzel elbucsuztunk. Türr holnap Pallavicini őrgróffal Genuába utazik. Hadosztályát Sacchi tábornoknak adja át. A magyar légió oda beosztva marad.
* * *
November 17. Utolsó napom Nápolyban. E jegyzeteimet egy áttekintéssel akarom berekeszteni a helyzetre általában, a miként az e perczben politikailag és katonailag szemembe tünik.
A mióta az osztrák befolyás megtört; más kettő versenyez egy mással Olaszországban: az angol és a franczia.
Anglia kedvez az olasz szabadsági törekvéseknek, azon reményben, hogy a földközi tengernél keletkező uj nagy államot egykoron Francziaország ellen használhatandja. Bármennyire szivükön feküdjék is az angol államférfiaknak Austria fenntartása, nem fognak megszünni Bécsben sürgetni, hogy Velenczére nézve Austria Olaszországgal békésen kiegyezzék.
Francziaországnak egyenesen az ellenkezőt kell akarnia. Neki titokban támogatni kell Austriát, idegenkedésében Olaszországgal egyezkedni, nehogy ennek eszébe jusson idő előtt is s mielőtt még a Rajnánál valamit kezdhetnének, a kissé nyomasztó s néha épen lealázó franczia oltalmat magától elutasitani. A mióta a soha komolyan nem gondolt olasz conföderatió terve megbukott, Párisban belesimulnak a körülményekbe s tetszik nekik, hogy Olaszország a lehetőségig erősödjék s erejét megszilárditsa. Ha egyszer Olaszország, kapcsolatban Magyarországgal, elég erős a harczot Austria ellen fölvenni: Francziaország növekedett biztonsággal léphet föl a Rajnánál. Velencze átengedése ezt a számitást keresztülhuzná, mert ha egyszer Olaszország szabad és biztositott nehezen lesz rábirható, hogy Francziaország hóditási vágyai végett sikra szálljon s nyereményeit koczkáztassa.
Egy pontnál azonban találkoznak a franczia és angol törekvések Olaszországban s ez a pont az, hogy Turinban ne hirtelenkedjenek, ne túlrohamoskodjanak. Angol szempontból időt kivánnak nyerni a bécsi diplomacziai tárgyalásokra; franczia szempontból pedig kivánniok kell: megkimélve lenni a kénytelenségtől, hogy Olaszországba tetemes haderőt küldjenek, minthogy az erőfelosztás a támadást a Rajnánál lehetetlenné tenné.
Francziaország csak akkor unszolhat háborura, ha Olaszország hadereje tökéletesen szervezve, legalább kétszerannyi lesz, mint a mostani s ez bizony még jó sok időbe kerül.
A két nagyhatalom tehát ezuttal a legőszintébb egyetértésben oda fog hatni, hogy a jövő év folyamában a béke meg ne háborittassék.
A kérdés az: mire fogja magát ez adott helyzetben Olaszország határozni?
Garibaldi visszalépése s önkéntes csapatainak feloszlatása: győzelme Cavour átgondolt, mérsékelt politikájának a túlzók hanyatthomlok rohanó iránya felett. Olaszország jövője jelenben kirekesztőleg a királynak s tanácsosainak kezében van. A rengeteg felelősség, mely ezzel jár, őket óvatosakká, talán még óvatosabbakká teendi, mint eddig voltak. Nem lehet tehát feltenni, hogy Velenczére támadást merénylendenek, mielőtt magukat erre elég erőseknek érzik és teljesen fölszerelteknek tudják.
Kérdés: minő erőre van szükség, hogy a várnégyszög és Velencze ellen támadólag fölléphessenek? Ez iránt a nézetek különbözők. Turinban 250 ezer embert gondolnak szükségesnek. Párisban 300 ezeret sem tartanak soknak. Garibaldi pedig a maga felengző szólásmodorában azt sürgeti, hogy ezen utolsó eldöntő harczra Olaszország egy millió embert állitson talpra. Már pedig Olaszország e három szám közül a legkisebbet, sőt csak 200 ezer embert sem fog a jövő tavaszszal a Ponál és Mincionál összepontosithatni, minthogy a Turinban még mindig divatozó czibak-rendszer (Zopfsystem) mellett ily tetemes erőszaporitásra tavaszig az idő nagyon kurta, Közép- és Dél-Olaszországban pedig a rendfenntartás legalább is 50 ezer embert kiván.
Ha ezt mind fontolóra veszszük, ugy látszik, hogy kevés kilátásunk lehet a jövő tavaszra Olaszországban oly összeütközést reményleni, melyből hazánkra hasznot huzhatnánk. Van azonban egy tényező, mely a helyzetnek máról holnapra más alakot adhat s ez: a közvélemény hatalma, a túlinger, melyben, kivált Felső-Olaszországban, a kedélyek vannak. Cavour s a parlament többsége a vihart visszatartani, Garibaldi és barátai szitogatni iparkodandnak. Ha a mozgalom felülkerekedik, ha áttöri a gátakat; melyeket az előrelátás és megfontolás emelnek: akkor nem lehet kétség felőle, hogy a király, Cavour és parlament is kénytelenek lesznek a mozgalmat követni ép ugy, mint 1849-ben.
Cavour azon éleslátással, mely neki sajátja, ez eshetőséget bizonyosan szemügyre vette. Innen a nyomaték, melyet a magyarországi állapotokra s a mi közreműködésünk lehetőségére helyez.
Tehát szabadakaratból és saját ösztönéből a turini cabinet jövő tavaszszal nem fog háborura vállalkozni, de kényszerüségből igen s ez utóbbi esetben (nem számitva a mozgósitott nemzetőrséget) minden erejét megfeszitve, mintegy 120 ezer embert fog a Pohoz s a Minciohoz küldhetni.
Hogy ez a 120 ezer ember egy hatályos támadási lökésre Austria ellen nem elégséges, –– az világos; s hogy ily körülmények közt a király nem fog egy erős segédsereget rendelkezésünkre bocsáthatni, – az még világosabb. Kénytelen lesz a háboru fő szinterén szoros védállásra s hajóhadának az Ádriai tengeren leendő munkásságára szoritkozni. Az eldöntő szót ezuttal Magyarország lesz hivatva kimondani. Az olaszok többet fognak a magyarországi felkelésre, mint a saját erejükre számitani. Ép azért fegyvert s pénzt annyit fognak adni, a mennyire csak szükségünk van, de tevőleges segéderőben csak keveset és elégtelent. E részben ne csináljunk magunknak illuziókat. A legtöbb, a mire számithatunk, partraszállási kisérlet 15 vagy 20 ezer emberrel, többnyire önkénytesekkel, a dalmát vagy magyar tengerparton; a minél, természetesen a magyar légiónak közre kellene működni.
Meg kell vallanom, hogy ezen kilátás engem csak kevéssé nyugtat meg a jelen körülmények közt, midőn Erdélyben a hamu alatt pislogó nemzetiségi gyűlöletet az unio kérdésével idő előtt felszitogatták. Nekünk tehetségünk szerint oda kell működnünk, hogy ez a kérdés egyelőre függőben tartassék s barátainkkal meg kell értetnünk, hogy az első teendő: széttörni a szolgalánczokat, melyek a magyarokat és románokat egyiránt nyomják. Nekünk rendelkezhetnünk kell Erdélylyel, ha a harczot Austriával fel akarjuk venni. Erdély az alap s hadműveleteink kiindulási pontja; csak onnan lehetünk képesek összeköttetéseinket a külfölddel fenntartani s magunkat a szükséges hadikészletekkel ellátni. És mikép lehetséges az, ha magyarok és oláhok mindjárt kezdetben egymással hajba kapnának s a 48-iki mészárlások megujulnának
Holnap indulok Konstantinápoly felé; onnan folytatom tudósitásaimat.
Nápoly, 1860. november 17.
Klapka.
(Németből forditva.)
