JÉZUS SZÜLETÉSE
JÉZUS SZÜLETÉSE
Mária neve ősi héber név, eredeti formájában Mirjam vagy Mariam; így hívták Mózes nővérét is. Különösen elterjedt név volt Jézus korában. Az újszövetségi iratokban Jézus anyján kívül még öt Mária szerepel: a magdalai Mária vagy Mária Magdolna; a bethániai Mária, Lázár és Márta nővére; az ifjabb Jakab anyja, Kleofás felesége; János Márk anyja és Barnabás nagynénje; végül egy római keresztény nő, akiről Pál emlékezik meg.
Szűz Mária származásáról a Biblia kanonikus iratai semmit sem árulnak el. A Jakabnak tulajdonított „ősevangélium” (egy második századból való apokrif irat) szerint Szűz Mária apja egy Jóákim nevű gazdag és istenfélő zsidó férfiú volt, aki minden jótékonykodása ellenére sem talált becsületet a nép vénei előtt, mert felesége, Anna nem fogant gyermeket. Kitartó imáikat végül megjutalmazta az ég, angyali híradás nyomán Anna áldott állapotba került, az idős szülők pedig fogadalmat tettek, hogy leendő gyermeküket a templom szolgálatára szentelik. Így került a kis Mária hároméves korában a templomi szüzek közé, és ott nevelkedett tizenkét éves koráig, amikor a szokásnak megfelelően egy istenfélő özvegy férfiúra bízták. Isteni jel a Dávid házából való Józsefet szemelte ki erre a szerepre, aki előírás szerint jegyesének jelentette ki a leányt; kötelessége volt szüzességén őrködni, amíg védence férjhez nem megy, de jogában állt az is, hogy ő vegye feleségül.
Erre a legendára is láthatólag hatottak az ókori előképek, vagy a János fogantatásáról szóló történet dublettjét, párhuzamos megfelelőjét láthatjuk benne. Arra mindenképp alkalmas viszont, hogy József és Mária jegyesi viszonyára nézve hihető magyarázatot adjon. Így válik igazán érthetővé a derék József dilemmája. A templomi szüzek megítélése némiképp hasonló lehetett a római Vesta-szüzekéhez; ártatlanságuk elvesztése nemcsak szörnyű gyalázat volt, hanem súlyos büntetést, alighanem megkövezést vont maga után. Ha tehát József felfedi a vélt bűnt, a halálnak szolgáltatja ki Máriát, ha pedig feleségül veszi, bűnpártoló lesz. Ezért igyekezett hát valami kíméletes harmadik megoldást találni, a titokban való elbocsátás formuláját. Amikor az álombéli látomás tudatta vele, hogy Mária bűntelen, sőt isteni csoda történt vele, József örömmel vette feleségül jegyesét, s ezzel nemcsak őt mentette meg, hanem a születendő gyermekről is elhárította a törvénytelen származás ódiumát.
Jézus születésének időpontja komoly gondokat vet fel, és ráirányítja a figyelmet az időszámítás problémájára általában.
Az ókorban az évszámok jelölése igen kaotikus volt. A legtöbb helyen és korban az uralkodó trónra lépésétől számították az éveket, de voltak ennél átfogóbb számítások is. A görögök egy idő után a két olimpiai játék közötti négyéves időszakokat vették alapegységnek, ezeket számozták az első játékok hagyományos időpontjától (Kr. e. 776) kezdve, s így jelöltek pl. egy időpontot: „a huszonötödik olimpiász harmadik évében”. A rómaiak időszámításának alapéve, epochája Róma alapításának legendás időpontja volt, Kr. e. 753.
A kereszténység nagy térhódítása idővel szükségessé tette a keresztény időszámítás megteremtését. Kezdőpontul természetesen adódott Krisztus születésének éve, és ezt 527-ben Dionysius Exiguus egyházatya rögzítette számításai alapján az akkor leghasználatosabb időskálához, a rómaihoz viszonyítva. Úgy találta, hogy Jézus a Város alapítása után (ab urbe condita) a 753. évben látta meg a napvilágot, s így ez az év lett máig érvényes időszámításunk kezdőpontja.
Ma már bizonyos, hogy a derék egyházatya tévedett, pontosabban hogy az evangéliumok adatai nem igazolják az ő eredményét. Még pontosabban annak a két evangéliumnak az adatai, amelyek egyáltalán foglalkoznak Jézus születésével. Ez ugyanis nem volt olyan lényeges kérdés az őskereszténység számára; az evangéliumok „magja” minden bizonnyal Jézus szenvedéstörténete volt, majd ezt alapozták meg a Mester szavaira és tetteire való emlékezéssel; az „előtörténetet” már csak a kutatóbb hajlamú szerzők illesztették, talán legutolsóként, az írások legelejére.
Máté evangéliuma szerint Jézus Heródes uralkodása alatt született, s mivel a király Kr. e. 4 márciusában halt meg, a születés legkorábbi dátumául ez az év adódik. Ám épp Máté tudósit a betlehemi gyermekgyilkosságról, s e történetből kiderül, hogy a véreskezű uralkodó Jézust akkor egy- vagy kétévesnek tételezte fel, ami további egy-két évvel visz vissza az időben. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az Egyiptomba menekült szent család bizonyos időt ott töltött – nem tudjuk, mennyit, talán több évet is –, mielőtt Heródes haláláról értesülvén hazatérhettek, akkor a Kr. e. hatodik vágy hetedik év kínálkozik a születés legvalószínűbb – de még mindig nem a lehetséges legkorábbi – dátumának.
Ám mielőtt ebben megnyugodhatnánk, beleütközünk Lukács adatába, aki szerint Jézus születése arra az évre esett, amelyben Quirinius szíriai helytartó a császár intenciójára adónyilvántartást célzó népszavazást rendelt el. Profán forrásokból tudjuk, hogy Quirinius Kr. u. 7-ben vágy 6-ban lett Szíria legátusa, és a következő évben elrendelt népszámlálásról a zsidó-római történetíró, Josephus Flavius is megemlékezik annak kapcsán, hogy emiatt súlyos zavargások törtek ki Galileában.
A két evangéliumot e tekintetben bajos összeegyeztetni, egyikük bizonyosán téved (s persze az is lehet, hogy mindkettő). Máté adata látszik hihetőbbnek, legalábbis jobban megfér történeti ismereteinkkel. Lukács ellenében felhozták ugyanis, hogy Augustus az adott időben nem rendelt el „az egész földkerekségre”, azaz a Római Birodalomra kiterjedő népszámlálást, és hogy a római népességi összeírások a lakóhely szerint történtek, tehát Józsefnek nem lett volná szükséges nemzetségének ősi székvárosába mennie, az ilyesmi csak az Ószövetség korái időszakaiban volt szokásos.
Bár mindegyik érvet megpróbálták vitatni, együttes súlyuk nyom annyit a latban, hogy a lukácsi dátumot komolyán kérdésessé tegye. Ráadásul Lukács önmagával is ellentmondásba kerül, amikor utóbb azt írja, hogy Keresztelő János fellépése Tiberius uralkodásának 15. évére esett (azaz Kr. u. 28–29-re), és hogy Jézus, aki kevéssel ezután kezdte nyilvános működését, ekkoriban mintegy harmincéves volt. Ha ugyanis helyes Lukács születési dátuma, akkor Jézus a mondott időben legfeljebb 22-23 éves lehetett, ami nehezen hozható összhangba a róla kialakult evangéliumi képpel. (Igaz, hogy ha Máté dátumát fogadjuk el, akkor meg jóval idősebb Jézussal kell számolnunk, akit negyvenéves kora táján feszítettek fel a keresztre.)
Ezt a kérdést tehát nem tudjuk eldönteni az evangéliumok alapján, és mivel más, Biblián kívüli források nem adnak támpontot, meg kell elégednünk azzal, hogy Jézus valamikor ezen a 12–14 évnyi időközön belül született.
Született pedig Betlehemben, ahol Dávid látta meg hajdan a napvilágot – így is kellett lennie a prófétai jövendölések alapján. „De te, Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy a Juda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva vagyon” – írta volt Mikeás (5,2).
Máté evangéliuma pusztán leszögezi a tényt, hogy ti. Jézus Betlehemben született; a későbbi események fényében nyilvánvaló, hogy szerinte ez volt József és Mária lakóhelye, innen menekülnek el égi intésre Egyiptomba, és csak utóbb, nem mervén visszatérni a városba, telepszenek meg a galileai Názáretben.
Lukács ezzel szemben azt állítja, hogy Józsefék eleve Názáretben laktak, és tetszetős, ám amint láttuk, vitatható hitelű magyarázatot nyújt arra nézve, miként jutottak Betlehembe, átmeneti szállásra a szülés idejében. Ez az elbeszélés hatásosan domborítja ki az isteni gondoskodást afelől, hogy minden a prófétai jövendöléseknek megfelelően történjék. A lukácsi előadás szerint a szent család nem is soká maradt a szülővárosban. Amikor Mária tisztulása után (ez a mózesi előírás szerint a szüléstől számított negyvenedik nap) bemutatták az elsőszülött Jézust a templomban, s elvégezték a tisztulással és bemutatással kapcsolatos szertartásokat, visszatértek városukba, Názáretbe.
