JÉZUS GYERMEKKORA
JÉZUS GYERMEKKORA
A Jézus születése és nyilvános fellépése között eltelt 25–30 (35?) esztendőről Márk és János evangéliumának semmi mondanivalója nincs; Máté két epizódot közöl (a napkeleti bölcsek látogatását és az Egyiptomba menekülést), Lukács pedig egyet, a tizenkét éves Jézus szereplését a templomban.
A napkeleti bölcseket a magyar néphagyomány háromkirályoknak ismeri, más nyelveken három mágust emlegetnek, s nevüket is tudni vélik: Gáspár (Caspar), Menyhért (Meinhart) és Boldizsár (Balthasar). Máté mindenesetre nem királyokról, hanem mágusokról ír; ezek perzsa papi kasztot alkottak, egyebek közt jártasak voltak a csillagjóslásban is. Hogy a látogatók hányan voltak, azt Máté nem közli; a hagyomány nyilván úgy jutott a hármas számhoz, hogy a hódoló látogatók háromféle ajándékot adtak át: aranyat mint a királyi hatalom jelképét, tömjént mint az istenségnek járó illatáldozat eszközét s végül mirhát, amely egyes kenetek alkatrésze volt. Mivel ezek együtt Arábia termékei, egyesek úgy gondolták, hogy a bölcsek annak vidékéről jöttek, mások viszont babiloniaknak vélték őket, mivel a kaldeusok nevesek voltak fejlett csillagászati ismereteikről. Nevük csak a kilencedik századtól fogva használatos; képi ábrázolásaikon egyikük (többnyire Gáspár) gyakran fekete bőrű, mivel Beda Venerabilis (VIII. sz.) nyomán elterjedt a nézet, hogy a bölcsek az akkor ismert három világrész, Európa, Ázsia és Afrika hódolatát helyezték az isteni gyermek lába elé. Gyakran ábrázolták őket koronával is (ezért háromkirályok), mivel rájuk vonatkoztatták Izaiás egyik jövendölését (60,3): „És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.”
Az egész történetből a betlehemi csillag rejtélye foglalkoztatta a leginkább a későbbi korok tudósait. A csillag, amely az égen halad, vagyis viszonylag rövid időn belül láthatólag helyét változtatja a csillagképek között, csak üstökös lehet, ezért a középkor óta a festők gyakran ábrázolták hosszú csóvával a bölcsek vezérlőjét. Az újkori tudomány azonban kimutatta, hogy szabad szemmel látható üstökös az idő tájt csak Kr. e. 11-ben, majd Kr. u. 66-ban tűnt fel.
Ha az „előttük haladt” kitételt nem vesszük túl komolyan, csak azt, hogy „csillag tűnt fel”, amely tehát korábban nem volt látható, akkor gondolhatunk nóvára vagy szupernóvára is. Az ilyesmit azonban Kínától Egyiptomig a legrégibb időktől fogva mindenütt megfigyelték a csillagászok; márpedig Heródes uralkodásának vége felé erre utaló feljegyzés sehol sem készült. Ezért valami másfajta égi tüneményre kell gondolnunk.
(Azt a leírást, hogy a csillag „megállt egy ház fölött”, végképp bajos értelmezni. Máté házat mond, tehát József és Mária betlehemi lakóházát, s az időpontot sem jelöli meg pontosan, az lehetett Jézus születése után hónapokkal, fél vagy akár egy évvel is. A hagyományos képzőművészeti ábrázolásokon ezzel szemben a csillag a betlehemi istálló – vagy barlang – felett áll, s a palástos bölcsek is a szegényes környezetben hódolnak az újszülöttnek, ami annak jele, hogy a művészek Máté elbeszélését a lukácsi elemekkel ötvözték.)
A csillagra visszatérve, Kepler 1603-ban kiszámította, hogy a Jupiter Kr. e. 7-ben három alkalommal is olyan szoros együttállásban (konjunkcióban) volt a Szaturnusszal, hogy egyetlen ragyogó fényű csillagnak látszottak. (Ez tehát lényegében egybeesik Jézus születésének a Máté-evangéliumból kikövetkeztetett időpontjával.) Az ilyen együttállás nemcsak önmagában, mint ritka és feltűnő jelenség volt figyelemre méltó, hanem sokkal inkább asztrológiai tartalmánál fogva. Az ókori csillagászok bámulatosan egzakt megfigyelésekre és számításokra voltak képesek, de a jelenségeket vallásos és mágikus fogalmak jegyében értelmezték. A Jupiter minden korban és helyen királyi bolygó volt, az istenek királyáról nevezték el. A zsidók a Szaturnuszt Izrael védőcsillagának tekintették, s ez a tény valószínűleg Mezopotámiában is ismeretes volt. Az együttállás értelme tehát kézenfekvő: Izraelben nagy király született, aki az Ég legfőbb istenének pártfogása alatt áll. Ha ez valóban arra indított egyes csillagjósokat, hogy felkerekedjenek s az új király előtt hódoljanak, akkor arra nem a csillag megjelenésének iránya, hanem a fenti spekuláció indította őket. Az evangélium egyébként itt többszörösen is ellentmondásokba keveredik. A bölcsek azt mondják: „Láttuk csillagát feltűnni napkeleten.” Hogyan vezethette tehát a bölcseket nyugat felé? – merthogy Palesztina arrafelé esik Káldeából vagy Perzsiából vagy Arábiából. Ha továbbá a csillag oly tévedhetetlenül vezette a bölcseket, hogy egyenest a keresett ház fölött állt meg, mi szükségük volt Jeruzsálemben tudakozódniuk a király szülőhelye felől?
Márpedig ők tudakozódtak – egy csillag ugyanis nem tud „vezetni”, legfeljebb abban az értelemben, hogy adott égtájat mutat, a Sarkcsillag pl. az északot, de Máté nem ilyesmire célzott. A bölcsek tudakozódtak, Heródes király pedig elképedt és megriadt. Ő nem zsidó volt, hanem idumeai, a rómaiak bábja, s tudta jól, hogy népe nemcsak zsarnoki uralmáért, hanem idegen volta miatt is gyűlöli, s ami még fájóbb, megveti. Tudott a messiási jövendölésekről, amelyek a zsidók szabadító királyának eljövetelét ígérték. S ha ő nem, tudtak Jeruzsálem lakói a bileámi próféciáról, amely szerint „csillag származik Jákobból, és királyi pálca támad Izraelből” (4Móz 24,17). Ezért zajdult fel a főváros, amikor híre ment, hogy feltűnt az új király csillaga. A csillag képzete annyira hozzákapcsolódott a messiási várakozásokhoz, hogy Bar Kosziba, a későbbi nagy Róma-ellenes felkelés (132–135) karizmatikus vezéralakja felvette a Bar Kokhba, azaz ’csillag fia’ nevet, és pénzeire is csillagot veretett.
A betlehemi gyermekirtásról nincs hitelt érdemlő történelmi dokumentum a Biblián kívüli forrásokban. Josephus Flavius több könyvében is foglalkozott Heródes uralmával, és A zsidók története c. művében számos fejezeten át sorolja a zsarnok rémtetteit, de a betlehemi vérfürdőt sehol sem említi. Márpedig nem kevés áldozata lehetett; a városka akkori feltételezett lélekszáma alapján a különféle becslések 20–40 gyermek halálával számolnak.
Ha nincs is rá más bizonyíték; ez a kegyetlen akció nagyon is összefér mindazzal, amit Heródes jelleméről hitelesen ismerünk. Akik uralmának útjában álltak, vagy akikről csak feltételezett is ilyet, kivétel nélkül megölette. Öregkorában a tébolyig fokozódott a trónjáért való rettegése, és ha összeesküvést gyanított, családja tagjait sem kímélte. Két felnőtt fiát, Alexandroszt és Arisztobuloszt bírósági komédia útján halálra ítéltette és kivégeztette a merő gyanú alapján, hogy uralmára törtek – ez egyébként épp Kr. e. 7-ben történt; közvetlenül halála előtt ugyanerre a sorsra juttatta harmadik fiát, Antipatroszt is. Ha valóban olyan értesülések jutottak birtokába, hogy valahol titkos király született, akit a nép messiási várakozása folytán kijátszhatnak ellene, a reakciója egyszerűen nem is lehetett más, mint amit Máté elbeszélése tulajdonít neki.
Az angyal intésére József Egyiptomba menekült asszonyával és a gyermekkel: Jézus egyiptomi tartózkodását is csak Máté említi. Aki Júdeából dél felé menekült, annak számára valóban Egyiptom volt a legközelebbi lakott vidék, amely biztonságos távolságot jelentett Heródestől. Máté azonban – mint evangéliumában annyi eseményt – ezt is ószövetségi összefüggésbe helyezte, s Ozeás próféta szavaival hozta kapcsolatba: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” (11,1). Az eredeti hely természetesen a zsidó népre vonatkozik, Máté analógiája viszont talán az első Józsefre is utal, aki ugyan nem önszántából, de mindenképp a haláltól megmenekülve jutott a fáraók földjére.
Heródes, akit a történelem nem egészen méltányos ítélete a „Nagy” jelzővel tüntetett ki, Kr. e. 4 tavaszán halt meg, kínos és undorító betegségben, kevéssel hetvenéves kora előtt. Halála után a császár felosztotta birodalmát a király három fia között, akik ethnarkhész vagy tetrarkhész (negyedes fejedelem) címet kaptak. Júdea, Idumea és Szamária Arkhelaosznak jutott. Apjának méltó utóda volt, uralmát vérfürdővel kezdte, a főpapokat tetszése szerint váltogatta, semmibe vette a zsidó törvényeket és szokásokat. A nép végül bepanaszolta a császárnál; Augustus Kr. u. 6-ban magához rendelte, s mivel bűnei rábizonyultak, Galliába száműzte, országa fölé pedig procuratori rangú helytartót rendelt.
Józsefnek tehát valóban jó oka volt rá, hogy családjával együtt minél távolabb költözzék ettől a kegyetlen hírű uralkodótól. Így jutott Galileába, ahol Heródesnek Antipasz nevű fia uralkodott, s itt Názáretben telepedett meg – Máté szerint ez is azért történt, hogy beigazolódjék Izaiás szava, mely szerint „származik egy vesszőszál Iszai törzsökéből, s gyökereiből virágszál (tkp. rügy) növekedik” (11,1), valamint Zakariás jóslata: „Íme egy férfiú, a neve Csemete (tkp. sarj, hajtás)… aki megépíti az Úr templomát” (6,12).
Némi magyarázatra szorul, miért vonatkoznak a fenti idézetek Názáretre. A ’sarj, rügy’ héberül nécer, görög átírásban nezer, az evangélista ezt érzi bele a Názáret névbe.
Názáret igen kicsiny helység lehetett, noha az evangéliumok városnak nevezik; az Ószövetség írásaiban nincs nyoma, de a rabbinikus iratok sem említik, sőt Josephus sem, holott a zsidó háborúról szóló könyvében Galilea szinte minden helységéről ír. Első hitelt érdemlő említése az V. század végéről való. Nem csoda, hogy a Jézus nevéhez tapadt állandó jelző, a Názáreti, nem csengett jól a kortársak fülében, ezért mondja Natanael Fülöpnek fitymálólag: „Názáretből támadhat-e valami jó?” (Jn 1,46)
Némi vitákra adott okot, hogy a názáretit a görög szövegekben hol nazarénosz, hol nazoraiosz formában adják vissza, és kétségtelen, hogy egyiket sem lehet pontosan a Názáret névre visszavezetni. Ha ehhez vesszük, hogy nemcsak Jézust, hanem az első keresztényeket is illették a nazoraiosz névvel, akiknek már végleg nem volt semmi közük a galileai városhoz vagy inkább falucskához, csak nő a bizonytalanság. Többen is gondoltak arra, hogy az izaiási nécer szó rokonával van dolgunk, és ennek valamely arám származéka lett Jézus állandó jelzője – hisz ő a megígért Hajtás, a Messiás. Lám maga Máté is kapcsolatot talált a szó és a helységnév között. Ebből a gondolatból és a tényből, hogy Názáret megléte Jézus korában nem bizonyítható, egyesek arra a túlzó következtetésre jutottak, hogy Jézus nem is élt Názáretben, hogy a később írt evangéliumok a nazoraiosz szóból következtették ki a városnevet és konstruálták hozzá a vele kapcsolatos eseményeket.
A zsidó fiú ha tizenharmadik évébe lép, a vallási közösség teljes jogú tagja lesz. Amíg állt a templom, neki is kötelességévé lett évente legalább egyszer, a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe zarándokolni. A messzebbről érkezők számára ez többnapos gyalogutat jelentett, különösen azon okból, hogy a zsidó nem léphetett szamáriai földre, és ezért a Galileából jövők nagy kerülőre kényszerültek Pereán át, s kétszer is át kellett kelniük a Jordánon. Az egy vidékről jövők népes csapatban vonultak, a fiatalok a rokonok és ismerősök más-más csoportjaihoz csatlakozva tették meg az utat. Így érthető, hogy visszaútban József és Mária nem fogtak azonnal gyanút, amikor Jézus nem volt a közelükben; alighanem csak az éji szállásra készülődve kezdték komolyan keresni. Végül a templomban találtak rá, ahol az írástudókkal társalgott. Tudni való, hogy a tekintélyes törvénytudók a templomban tartották iskolájukat; tanítványaik ott ültek körülöttük a földön. (Páltól tudjuk, hogy ő a neves Gamáliel rabbi lábainál hallgatta a Törvényt és a prófétákat.) A gyermekifjú Jézus bizonyára az egyik ilyen oktató tanítványai közé ült le, és amikor okos feleleteivel s még különösebb kérdéseivel fölkeltette a rabbi figyelmét, annak kollégái is odagyűltek, hogy a különös kis írástudó szavait élvezzék.
Lukács szerint – akinek a felnövekvő Jézusról szóló eme egyetlen epizódot köszönhetjük – a szülők nem értik a gyermek célzását a templomra mint Atyja házára. Ezen viszont mi csodálkozhatunk, hisz Mária is, József is angyali szóból tudhatta, ki az igazi Atya.
Most pedig képzeljük magunk elé a kis názáreti házat, ahol a szent család élt. Elsőként is, hányan éltek benne?
Mikor József az angyal intésére feleségül vette a várandós Máriát, az Írás szerint „nem ismerte őt”, vagyis nem élt vele házaséletet, amíg a gyermek meg nem született. Ez jól érthető a nevelőapa jámborságából, aki egyfelől még mindig az embertől érintetlen templomi szüzet látta a gyermeklányban (Mária ekkor 13-14 éves!), másfelől és még inkább az isteni jelenlétet tisztelte, amely szűz felesége testét választotta lakásul.
Más kérdés, hogy ez a szűzies kapcsolat fennmaradt-e közöttük Jézus születése után is. Kevéssel utóbb azt olvassuk, hogy Mária megszülte elsőszülött fiát, ami látszólag arra utal, hogy később más fiak s esetleg lányok követték a gyermeket. Ez azonban nem feltétlenül következik a megjelölésből. A férfiúi elsőszülöttség sajátos státus, jogokkal és kötelezettségekkel jár a zsidó közösségben, amin nem változtat az sem, ha az első egyben egyetlen szülött. Épp azért kellett Jézust a templomban bemutatni, mivel a mózesi törvény előírja, hogy az elsőszülött fiú megváltása címén áldozatot kell bemutatni érte.
Több meggondolásra késztet az, hogy utóbb sok szó esik az evangéliumokban (s más újszövetségi könyvekben is) Jézus testvéreiről. Amikor Názáretben lépett fel tanítóként, nem talált hitelre, mert akik még korábbról ismerték, így fitymálták: „Nem ez-é amaz ácsmesternek a fia? Nem az ő anyját hívják-é Máriának és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak? És az ő nőtestvérei nem mind minálunk vannak-é?” (Mt 13,55–56)
Egy szép népes család képe rajzolódik ki előttünk e megjegyzések nyomán (innen tudjuk meg különben, hogy Józsefnek ács volt a mestersége), s a fivérek neve a Szentírás más helyein is felbukkan; közülük Jakab nagy szerepet játszott az ősegyház életében. Nehéz volna ilyen körülmények között a tartósan szűzies házasság elméletét vallani, amely egyébként hittétel a katolikus dogmatikában.
Csakhogy az ellenvélemények sem elhanyagolhatók. A fent említett fivérek szerepelnek Márk 3. fejezetében is (21–22; 31–33). Hallván a szóbeszédet, hogy Jézus megháborodott, Máriával eljönnek érte, hogy erővel magukkal vigyék. Aligha képzelhető, hogy ifjabb testvérek lépjenek föl ilyen családfői autoritással, elvégre Jézus felnőtt ember, harminc-egynéhány éves. Sokkal hihetőbb, hogy tekintélyes idősebb fivérekről van szó, azaz – mostohafivérekről, József első házasságából való fiairól, akik eljönnek, hogy rossz hírbe keveredett mostohaöccsüket hazazsuppolják. Ez ugyan a kanonikus evangéliumokból nem bizonyítható, de a fentebb említett Jakab-ősevangéliumban József így fakad ki, amikor isteni jel alapján őt jelölik ki Mária jegyeséül: „Fiaim vannak, és már öreg vagyok, ő pedig fiatal, ne legyek én a nevetség tárgya Izrael fiai között!” A szerző, aki magát Jakabnak nevezi meg, azonos azzal a Jakabbal, akit az írások „az Úr testvére” néven emlegetnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy valóban Jakab a szerző, de a hagyomány (vagy annak egy része) nyilván épp azért tulajdonította neki ezt a József és Mária házasságával (is) foglalkozó írást, mert József fiának tudták őt, s így akarták a mű hitelességét bizonyítani. Tegyük még hozzá, hogy ezeket a fivéreket az evangéliumok sohase nevezik Mária fiainak, még olyankor sem, ha együtt emlegetik őket Máriával, mint a fentebbi Márk-epizódban. S végül: a haldokló Jézus vajon tanítványa gondjaira bízza-e anyját (Jn 19,27), ha négy öccse és több húga van még odahaza?
A Jézus testvérei-kérdésnek van egy harmadik értelmezési lehetősége is. A zsidóság körében a „testvér” nem feltétlenül édestestvér vagy mostohatestvér volt, a szó jelölhetett unokatestvéri, sőt még lazább rokoni kapcsolatot is. Így Jézus testvérei lehettek akár József ágáról való unokatestvérek, akár Mária valamely rokonának, pl. unokatestvérének gyerekei. Ezt a nézetet támogatja néhány kissé bizonytalan szentírási hely is, az egyik szerint (Mt 27,56) az állítólagos testvérek közül Jakabnak és Józsefnek egy bizonyos Mária volt az anyja, akit János (19,25) Szűz Mária nővérének és Kleofás feleségének nevez; a „nővér” ugyancsak akkor értelmezhető, ha unokanővérnek értjük, mivel Máriáról úgy tudjuk, hogy késői és egyetlen gyermek volt.
Mindent összevéve feltehető, hogy a szent család háromtagú volt, legalábbis addig, amíg József meg nem halt. Hogy ez mikor történt, azt homály fedi; annyi meglehetősen bizonyos, hogy amikor Jézus megkezdte nyilvános működését, már nem volt az élők között.
És mint teltek Jézus évei a félreeső kis faluban? Hogyan készült fel majdani működésére?
Merő feltételezés, de elképzelhető, hogy apja mellett elsajátította, s előbb vele együtt, majd egymaga gyakorolta is az ácsmesterséget, jóllehet őt az evangéliumokban sose nevezik ácsnak, csak az ács fiának.
Nagyobb talány, hol és hogyan szerezte meg az ószövetségi írásokban való alapos jártasságot, amiről már gyermekfővel tanúságot tett, s amely igehirdetése idején nemcsak kimerítőnek, hanem mélynek is bizonyult, s amelynek birtokában a legfondorlatosabb kérdésekre is mindig fölényes könnyedséggel megfelelt. Mert az evangéliumok szólnak ugyan a názáreti zsinagógában való fellépéséről, de ott aligha találhatott komoly irattárat, amit tanulmányozzon.
Az adatoknak ez a szinte teljes hiánya Jézus életének első harminc esztendejéről bő teret engedett különféle spekulációknak. Ezeket az éveket, a rejtőzés éveit egyes jó fantáziájú írók szerint Jézus jórészt szülőföldjétől távol töltötte, Egyiptomban vagy Mezopotámiában vagy – ez a legkedveltebb változat – Indiában. Itt vagy amott, úgymond, megtanulta a különféle mágikus praktikákat, és bőven kamatoztatta őket csodatételeinél; elleste a gyógyítás minden csínját-bínját, és ezek segítségével csodásnak tetsző gyógyulásokat idézett elő egy olyan országban, ahol az orvosi tudomány kezdetlegesebb fokon állt. Indiában, mondják, a fakírtrükköket sajátította el. Milyen egyszerű is a feltámadás csodáját abból az ismert mutatványból eredeztetni, amelynek során a fakír megszünteti minden életjelenségét, majd eltemetteti magát, és nem három, de akár tizenhárom nap múlva újra visszatér az életbe!
