PÁL ELSŐ TÉRÍTŐÚTJA
PÁL ELSŐ TÉRÍTŐÚTJA
Vajon Pálban vagy Barnabásban fogant meg az ötlet először, hogy Palesztina és Szíria után más vidékekre is elvigyék Jézus igéjét? Az Írás szerint a Szentlélek jelölte ki őket a feladatra, s ily módon az antiokhiai egyház hivatalos megbízásával indultak térítőútjukra, harmadikként János Márkot víve magukkal. Mindenesetre rövidesen hajóra szálltak a város kikötőjében, Szeleukiában. Ez az esemény fordulópont az Apostolok Cselekedeteiben: ettől kezdve az elbeszélés kizárólag Pál apostol életének eseményeit követi.
A térítők első útja Barnabás szülőföldjére, Ciprusra vezet. A szentírási szöveg kevés részletről számol be; a paphoszi római helytartóról megtudjuk, hogy eleve érdeklődést tanúsít az új hit iránt, mert hirdetőit magához kéreti. Mikor azután Pál szavára az Úr vaksággal sújtja az ellenük áskálódó álprófétát, ő is hívő lesz. Barjézus, azaz Jesua fia valóban zsidó név, az Elümasz arab eredetű, és varázslót jelent. Az illető mágus lehetett, csillagjós és jövendőmondó, ilyesféle emberek hozzátartoztak akkoriban az előkelők udvartartásához. Barjézus nyilván a kenyerét féltette azoktól, akik egy általa ismeretlen hatalom nevében műveltek jeleket és csodákat, ezért igyekezett gazdája előtt befeketíteni őket.
Ciprusi tartózkodása idején cseréli fel a népek apostola ősi zsidó nevét, a Sault Pálra, görög, ill. latin formában Paulosz-Paulusra. Minthogy a római polgárjogot születésével nyerte, lehet, hogy már kezdettől megvolt ez a második neve, ami nem volt szokatlan a hellenizált zsidók körében, sőt a júdeai zsidók közt is találunk rá példát, éppen János Márk esetében. Az is elképzelhető, hogy az általa megtérített előkelő római, Sergius Paulus tiszteletére veszi fel az apostol ezt a nevet.
A szigetről a kis-ázsiai szárazföldre hajóznak, a pamphiliai Pergé kikötőjébe, azzal a céllal, hogy a partközeli Taurus-hegység láncain áthatolva Piszidia városait keressék fel.
Itt János Márk elválik tőlük, és visszatér Jeruzsálembe. Csak sejthetjük, mi készteti erre. Sok évvel később, amikor Pál és Barnabás a második missziós útra indul, Pál nem hajlandó Márkot magával vinni, arra hivatkozva, hogy Pamphiliában megfutamodott, cserbenhagyta őket és a szolgálatot. Barnabás a jelek szerint nem így ítéli meg az esetet, s annyira ragaszkodik Márkhoz, hogy inkább vele utazik Ciprusra, lemondva a Pállal való együttműködésről. Annyi tehát világos, hogy Márknak Pállal támadt valami súlyosabb nézeteltérése, és ezért nem folytatta velük az utat a szárazföld belsejébe. Pál azonban idővel megengesztelődött, és egy bizonyos fogságból (Efezusból? Rómából?) írt leveleiből kiderül, hogy Márk hűségesen kitart mellette, és nagy segítségére van apostoli munkájában.
Piszidia és Lükaónia tartományokban négy várost jár be a két hittérítő: az előbbi fővárosát, amelynek ugyancsak Antiokhia a neve (IV. Antiokhosz Epiphanész, a Makkabeusok gyűlölt ellensége szenvedélyes városalapító volt, s az alapított városokat szerette magáról elnevezni), az utóbbiban pedig az egymáshoz aránylag közel fekvő Ikóniumot, Lisztrát és Derbét. Ezen az úton alakul ki Pálnak az a szokása, hogy minden városban először a zsinagógát keresi fel, és a népéből valóknak hirdeti az igét. Éppily visszatérő mozzanattá válik, hogy a zsidók szembefordulnak vele, mire ő a pogányok közt folytatja a missziót; ennek sikerét látva viszont a zsidókat elfogja az irigység, különféle mesterkedésekkel elűzik őt, sőt ügynökeik mindenütt a nyomában járnak, s igyekeznek lehetetlenné tenni a munkáját.
Lisztrában bizarr epizód: egy csodás gyógyítás folytán földre szállt isteneknek nézik Krisztus hirdetőit, s ők alig tudják megakadályozni, hogy áldozatot mutassanak be nekik. Barnabás megjelenéséről elárul valamit, hogy őbenne vélik felismerni Zeuszt, a görögök imponáló termetű, fenséges főistenét, Pálról viszont megtudjuk, hogy kettősükben ő a szószóló, vagyis általában ő szól a tömeghez, ezért látják benne Hermészt, az istenek hírnökét, akihez nem tartozott hozzá a méltóságteljes külső.
A bálványozó tömeg hangulatát hamarosan megfordítják a Pálék ellen áskálódó zsidó ügynökök; alighanem ők bujtják fel a lisztraiakat a lincselésnek egy számukra bizonyára szokatlan formájára, a megkövezésre. És talán a „szakszerűtlen” végrehajtásnak köszönhető, hogy Pál súlyosabb következmények nélkül túléli az incidenst.
Ezután még egyszer végiglátogatják a megalapított gyülekezeteket, megerősítik őket, s hajón térnek vissza Antiokhiába – feltehetőleg 47-ben.
