AZ ANTIOKHIAI GYÜLEKEZET
AZ ANTIOKHIAI GYÜLEKEZET
A szíriai provinciának az Orontész partján fekvő Antiokhia volt a székhelye. Ez a város akkoriban mintegy háromszáz éves múltra tekinthetett vissza. Tervszerűen épült, szép, forgalmas és virágzó hellenista metropolis volt, a Római Birodalom egyik legnagyobb városa. Lakossága sokféle nációból tevődött össze. Kozmopolita szellem uralkodott benne, a zsidók is polgárjoggal bírtak, és sok más várostól eltérően itt nem gettóba zárkózva éltek.
Amikor az István halálát követő üldözések miatt sok zsidó elhagyta Jeruzsálemet, a szórványból származottak, főleg a krétai és kürénéi eredetűek Antiokhiában kötöttek ki. Elsőként természetesen itt is a zsidókat keresték fel Krisztus örömhírével, de a város szabad szellemétől bátorítva, és mert görög volt az anyanyelvük, könnyen utat találtak előbb az istenfélőkhöz, vagyis a judaizmussal rokonszenvezőkhöz, idővel pedig „szóba ereszkedtek” a pogány görögökkel is. Könnyen lehet, hogy a pogánymisszió itt már a maga csendes módján jóval előbb megindult, mint ahogy azt Péternek Corneliusnál tett látogatása nyomán a jeruzsálemi gyülekezet mintegy programjába iktatta. A hivatalos jeruzsálemi elismerés viszont alighanem csak ezután következett: Barnabást küldik el, ki ciprusi eredete folytán kevésbé hajlik az anyaországi zsidók szűkkeblű felfogására, s így fogékonyabb az újítás iránt.
Barnabás látja az ígéretes kezdeményt, s rögtön látja azt is, hogy a spontán kezdeménynek irányításra és céltudatos munkára van szüksége, hogy a benne rejlő lehetőségek kiteljesedjenek. Eszébe jut az energikus fiatalember, akit a jeruzsálemi hívek túl nyugtalanítónak találtak, és gyakorlatilag kitoloncolták, visszaküldték kilikiai hazájába. Ennek lassan nyolc éve – vajon mit csinál azóta Saul?
Valóban, mivel tölt nyolc hosszú évet (38–46) szülővárosába zárva az, akit csodás mennyei látomás avatott fel az új hit katonájává? Aki már meg is járt egy-két kisebb csatát, életét bátran kockára téve? Nem gyötri halálra a kényszerű tétlenség, nem robban szét a feszültségtől, a tenni vágyástól?
Ezeket a rejtőzködő éveket éppúgy homály fedi, mint a Jézus fellépését megelőző időszakot. Saul bizonyára töpreng, imádkozik, és vár a jelzésre, a sugallatra. Igen, sugallatra, mert ezek az évek Jézus és jövendő apostola misztikus kapcsolatának évei. Leveleiben Pál többször hivatkozik arra, hogy az általa hirdetett evangélium a személy szerint neki szóló kinyilatkoztatásokon alapszik. Ezek a sugallatok nemcsak általánosságokban mozognak, hanem sok részletre is kiterjedhetnek, mert pl. a korintusi hívőknek egyszer azt írja: „a szüzekre nézve nincsen parancsom az Úrtól”. Ugyancsak a korintusiaknak vallja meg, hogy tizennégy évvel korábban (55-ben írja, ez tehát a tarzusi visszavonultság idejébe esik) egyszer felragadtatott a harmadik égig, azt sem tudja, hogy testben-e vagy csak lélekben, a paradicsomba, és olyan szókat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.
Nem telt tehát meddő tétlenségben az a nyolc esztendő; lehet, hogy Saul mellékesen eközben tanulta ki a sátorkészítés mesterségét is, amely később gyakran megélhetési forrását jelentette.
Végül elérkezik a hívó szó, jeruzsálemi pártfogója, Barnabás szólítja a hozzá méltó feladatra: megszilárdítani a szépen fejlődő antiokhiai közösséget.
A virágzó antiokhiai gyülekezet körében nevezték először Jézus követőit keresztényeknek, pontosabban khrisztianoszoknak, krisztusiaknak, mivel a héber Messiás (masijah), azaz ’fölkent’ szónak a görög Khrisztosz felel meg. (A magyar név egy délszláv, valószínűleg szlovén krisztjan vagy kresztjan szóból alakult ki a szó eleji mássalhangzó-torlódás feloldásával, előbb keresztyán formában, majd ebből hangrendi kiegyenlítődéssel keresztyén lett. A 17. századtól, a kereszt szó beleértése folytán, a keresztény forma lett egyre inkább általánossá; a protestáns egyházak a maguk használatában a régibb formát őrizték meg, s keresztyénnek nevezik magukat, míg a katolikusok, az általánossá lett gyakorlattal egyezően, kereszténységről beszélnek.)
Nem is csoda, hogy ebben a kozmopolita légkörű városban született meg a világmisszió gondolata.
