A SZENTLÉLEK ELJÖVETELE
A SZENTLÉLEK ELJÖVETELE
Még a föld alatt rejlik a mustármag.
A majdani világegyház leendő oszlopai, akik Jézus elfogatásakor riadtan szétszóródtak, még Mesterük feltámadása után sem hatottak úgy, mint akik bárminek az alapítását fontolgatják. János evangéliuma szerint, mint láttuk, visszatértek régi mesterségükhöz, akárha a közbeeső három év nyomtalanul múlt volna el felettük. A mennybe szálló Jézus parancsára végül egybegyűlnek és várakoznak, igazán pontosan maguk sem tudják, mire. Valami készül, s addig is jó volna helyreállítani az apostoli testületet, mert a szent tizenkettes számnak egy híja támadt Júdás halála folytán. A sorsvetés a jelöltek közül Mátyásnak kedvez (héberül Mattijah, ez rövidült formája a Mattatijah névnek, amelyet Makkabeus Júdás apja is viselt); erről az apostolról egyéb említés nincs a szent iratokban.
Együtt vannak a házban – ez talán János Márk anyjának, Máriának a háza – az apostolok s bizonyára egy népesebb tanítványi kör.
Pünkösd van, a húsvét utáni ötvenedik nap (ez görögül pentékoszté hémera), a zsidók hagyományos aratási hálaadó ünnepe, amelyen Jézus idejében már a Sínai-hegyi törvényadásról is megemlékeztek. Ilyenkor Jeruzsálem éppúgy megtelt a világ minden részéből jövő zarándokokkal, mint a kovásztalanok ünnepén.
És akkor nagy szél támad. (Illés is a szél zúgásában ismerte fel az Isten lelkét.) Majd tűz lobban, egyes lángnyelvekre oszlik szét, és leszáll külön-külön mindenkire. (A tűz az isteni jelenlét jele, Mózeshez égő csipkebokorból szólt az Úr.) Isten megkezdi titokzatos működését a kiválasztottakban, a félénk, visszahúzódó embereket bátorság és erő tölti el, kiállnak a világ elé, rendkívüli képességekről tesznek bizonyságot, utóbb pedig majd üldöztetést és vértanúságot is vállalnak Mesterük tanaiért. A Szentlélek új embert faragott belőlük.
Külön kötetre való tanulmány lenne végigkövetni az Isten lelkének teológiáját a Genezistől („a vizek fölött Isten lelke lebegett”) a keresztény dogmatikának addig a viszonylag későn kifejlődött tételéig, amely szerint a Szentlélek az egy Istenben lévő három önálló személy egyike, egyenrangú az Atyával és a Fiúval, bár a létrendben mégis lejjebb áll, mert belőlük (tőlük) származik. Isten önmagában is lélek, szellemi létező (legalábbis a zsidó vallási gondolkodás késői, már valóban monoteisztikus fázisa óta), ennélfogva a Szellem szelleme vagy a Lélek lelke nem könnyen értelmezhető. Némiképp tautologikus fogalomnak hat, főképp ha valóban különálló személyes létet tulajdonítunk neki. Ha mivoltát nem firtatjuk, csak működésében, megnyilvánulásaiban tekintjük, akkor annyit mondhatunk róla: természetfölötti erő, amely megihleti, önmaga fölé emeli, rendkívüli képességekkel ruházza fel azt, akit betölt. A Szentlélekkel eltelt ember ennélfogva némiképp pozitív ellenpárja az ördöngösnek, a Sátán hatalmától megszállottnak. S ha valaki túl frivolnak találja ezt a párhuzamot, mondván, hogy a démontól megszállottak az epilepszia tüneteit és más rendellenes dolgokat produkáltak, az gondolja végig a pünkösdi események következő mozzanatát: a nyelveken szólást.
Az ApCsel szerzője ezzel kapcsolatban két egymásnak ellentmondó dolgot állít. Az egyik: az ünnepekre összegyűlt és különféle országokból jött zsidók és prozeliták mindegyike a maga nyelvén hallotta és értette azt, amit Péter és a Szentlélektől eltelt többi apostol és tanítvány arámul mondott házuk erkélyéről vagy a házuk előtt állva: a görög anyanyelvűek görögül, az arabok arabul, a médek médül, a rómaiak latinul és így tovább. A másik: a jelenlévők egy része gúnyolódik a tanítványokon, mondván, hogy alaposan leitták magukat, azért hebegnek összevissza. Mivel nincs okunk arra gondolni, hogy a Szentlélek szelektív módon tett csodát, azaz egyesek agyában nyelvileg tolmácsolta az elhangzottakat, másokéban pedig nem, a második állításnak érdemes figyelmet szentelni, az elsőt pedig arra a formulára redukálni, hogy az apostolok nyelveken szóltak.
A „nyelveken szólás”, görögül glosszolália mibenlétét jól ismerjük, egyebek közt egy igen tekintélyes kútfő, Pál nyomán (1Kor 16). Eksztatikus, azaz önkívületi állapotban a gyülekezet színe előtt elhangzó megnyilatkozás ez, összefüggéstelen vagy egyenesen érthetetlen szavak és artikulálatlan kiáltások zavaros összessége. Nemcsak egyes ókori misztériumokban, de a ma is sokfelé élő sámánkultuszban vagy egyes amerikai és latin-amerikai szekták gyakorlatában megleljük a különféle eszközökkel előidézett szent révületet mint a túlvilági erőkkel való közvetlen kapcsolat eszközét. Az első keresztény közösségekben gyakran fordult elő ilyesmi, éppen az ApCsel egy másik helyének tanúsága szerint (10,46, Cornelius házában) a Szentlélek kiáradásának az a legbiztosabb jele, hogy a jelenlévők nyelveken szólnak. S valóban, Pál is a Szentlélek adományai közé sorolja ezt a képességet, bár híveit inti; hogy csak akkor éljenek vele, ha van jelen valaki, aki megmagyarázza az elhangzottakat, különben senkinek se szolgál lelke épülésére.
Egészen bizonyos tehát, hogy a tanítványokon is ilyesféle önkívület vett erőt azon a pünkösdi reggelen (”harmadik órája a napnak”, azaz kilenc óra). Ennek látványa a zarándokok egy részéből bizonyára megilletődést váltott ki (hisz az ókorban nevezték el az epilepsziát morbus sacernek, azaz szent betegségnek), mások viszont egyszerűen kiadós részegségnek tulajdonították a tömeges eksztázist. Ezen sem lehet csodálkozni, hisz maga Pál írta híveinek: „ha tehát az egész gyülekezetben mindannyian nyelveken beszélnek, s bemennek tudatlanok vagy hitetlenek: nem azt fogják-e mondani, hogy elment az eszetek?”
Péter apostol azonban – a páli kívánalmaknak megfelelően – feláll, és a jelenlévők számára értelmezi, magyarázza az elhangzottakat. Ószövetségi prófétára hivatkozik, majd Jézus halálát és feltámadását hirdeti. Beszéde eredményes, aznap háromezren keresztelkednek meg. A számot nem kell nagyon pontosan értenünk, az evangéliumokban többször előfordul, például a háromezer ember csodás megvendégelése esetén, s valószínűleg annyit jelent, hogy sok ember. Kérdéses az is, mennyivel növelte a pünkösdkor megtértek száma a jeruzsálemi gyülekezetét, vagyis az új hívek mekkora hányada távozott el rövidesen a városból. A másik kérdés: mi lett azok sorsa, akik visszatértek hazájukba? Vajon hihető-e, amit egyesek feltételeznek, hogy például a messzi Rómában létrejött keresztény gyülekezetet a jeruzsálemi zarándoklatból hazatértek alapították frissen szerzett élményeik nyomán? S ha igen, az az egy prédikáció, netán még néhány napi együttlét az apostolokkal valóban adott elegendő alapot a hitüknek s elegendő kitartást a nyomasztó pogány környezetben?
Ezekre a kérdésekre csak önkényes feleletet adhatunk, semmi sem bizonyítható a Szentírásból.
A jeruzsálemi közösség mindenképp megszületett, a mustármag kicsírázott.
