A JERUZSÁLEMI GYÜLEKEZET
A JERUZSÁLEMI GYÜLEKEZET
Mi különböztette meg a Názáreti első követőit a város más istenfélő lakóitól?
Az semmiképp, hogy a templomi szertartásoktól elhúzódtak volna. (Ez is cáfolja azt az elméletet, hogy az első keresztények lényegében esszénusok lettek volna, hiszen a valódi esszénusok tudni sem akartak a jeruzsálemi kultuszról.) Eljártak a napi imák idejében, sőt a Salamon tornácának nevezett külső udvar mintegy a gyülekezőhelyük volt. Mások nem mertek közéjük elegyedni, olvassuk – vajon miért? Aligha azért, mintha fellépésükben valami fenyegető lett volna. Talán inkább az lehet az ok, hogy a jeruzsálemiek még emlékeztek Jézus keserves halálára, és sejtették, hogy követői is veszélynek teszik ki magukat, jobb tehát nem mutatkozni közöttük.
Ha ilyen sejtésük volt, az hamar beigazolódott, legalábbis az apostolokat kétszer is lefogják és a Főtanács elé állítják. Nem valószínű, hogy mind a tizenkettőt, az Írás csak Pétert és Jánost említi név szerint. Az első esetben egy csodás gyógyítás ad okot az eljárásra, a másodikban az engedetlenség: a Főtanács tilalma ellenére tovább hirdették Jézust a templom tornácán. Az önérzetes védekezés mindkét alkalommal Péter szájából hangzik el, mint ahogy a sántát is Péter gyógyította meg, kevéssel utóbb pedig az ő kimondatlan átka okozza a csalárd házaspár halálát. Péter tehát az apostoli testület szószólója és feje, a közösség elismert vezetője, annak megfelelően, ahogy Jézus rendelkezett még mennybemenetele előtt.
A második bebörtönzés alkalmával felbukkan az a motívum, amely az Apostolok Cselekedeteiben még majd néhányszor ismétlődik: az Úr angyala az éjszaka folyamán megjelenik a börtönben, kiszabadítja bilincseiből Pétert vagy Pált, esetleg a velük együtt lefogottakat, és a szigorú őrizeten áthaladva a szabadba vezeti őket.
A Főtanács vezetői először csak intenek és tiltanak, alighanem maguk is sejtik, hogy nem lesz eredménye. Másodszor már a legsúlyosabb intézkedéseket fontolgatják. Elvégre a Názáreti hívei egyre többen lesznek, a szöveg már ötezerről ír. (Lehet, hogy ez is némi túlzással felkerekített szám, a csodás kenyérszaporítás egyik evangéliumi változatában ugyancsak ötezer megvendégelt szerepel.) Ekkor szólal fel Gamáliel, a köztiszteletben álló törvénytudó és tanító (Saul-Pál is az ő tanítványa volt), a farizeusok felekezetének legnagyobb tekintélyű tagja, és igen bölcs tanácsot ad, erélyes fellépés helyett várakozást javasol. Két mozgalmat is említ példa gyanánt, amelyeknek hívei nyomtalanul elenyésztek, mivel az ügy nem Istentől eredt. Az egyik a galileai Júdásé, aki a Kr. u. 6-ban elrendelt népszámlálás idején támasztott felkelést; a másik egy Theudás nevezetű lázadóé. Az utóbbiról azonban nem beszélhetett Gamáliel a szóban forgó alkalommal, tehát a harmincas évek első felében, mivel Josephus Flaviustól tudjuk, hogy Theudás lázadása 44-ben tört ki. Fel kell tennünk, hogy a szerző ezen a ponton egy kevésbé megbízható történeti forrást használt fel a beszéd megszövegezésekor.
Az apostolok „mindössze” vesszőzésre ítéltetnek, ez a zsidó gyakorlatban egy híján negyven csapást jelentett, és kímélet nélkül hajtották végre. Az apostolok mégis boldogan térnek meg a hívek körébe, mert a szenvedés révén hasonlóvá lehettek a Mesterhez.
Az első keresztények tehát még nem szakadtak el a templomi kultusztól s magától az épülettől sem, de már csírájában megvolt a külön istentiszteletük: a kenyértörés és a hozzá kapcsolódó imádságok. Mindez egy közös étkezés keretében, magánházaknál történt, a szertartás tehát az utolsó vacsorát idézte, és eukharisztikus jellege volt – azaz áldozati cselekmény gyanánt Jézus szimbolikus testét és vérét vették magukhoz.
Két külön helyen is nyomatékosan említi a szerző, hogy a hívek vagyonközösségben éltek. A jómódúak önkéntesen pénzzé tették házukat, földjüket; jelentősebb értékeiket, és a pénzt a közös vagyonhoz adták, amelyből azután a szegény sorsúakat segítették. Ananiás és Szafira példás (és túl szigorúnak tetsző) büntetése jelzi, hogy ezt a kötelezettséget igen komolyan vették a közösségben. Péter szavai egyébként arra is utalnak, hogy senki sem volt köteles mindenét átadni, s a házaspárt nem azért sújtotta a halál, mert a híveket megrövidítették, hanem mert hazudtak, a Szentlelket akarták becsapni.
Jézus többször figyelmeztette tanítványait, hogy a vagyon a legsúlyosabb kötelék az ember lelkén, amely az üdvözülés útjától visszatartja. A jeruzsálemi közösség igen szép példáit adta az anyagiakról való lemondásnak, és ezt az odaadást jórészt bizonyára az eszkatologikus várakozás javára írhatjuk. Mivel a hívek bizonyosságnak tekintették, hogy igen rövid időn belül elkövetkezik a végítélet és az Isten országa, amikor vagyonuknak többé amúgy sem vehetik hasznát, feltehetőleg könnyebben váltak meg tőle, mint tették volna ennek reménysége nélkül.
